V. r. u. Hoyos grófnénál, ott Bibescu herceg, egy oláh bojár, ki úgy néz ki, mint egy zongoramester. Egymás után érkeznek: Munkácsyné, valami spanyol hercegné, kinek nevét elfelejtettem, és Zichy Fedorné.

Mondainités.[1]

4-kor Jean de Néthyvel és Louise Readdel randevú.

Velök Madame Ayem-hez (ki Frank leánya).

Egyik nevezetessége ez, a másik az, hogy férjének hatvan Moreauja van. Azonkívül egyike Párizs érdekesebb literális szalonjainak.

Különben zsidók.

Már az előszobában érdekes dolgok, többi között egy gyönyörű fusain[2] Lhermitte-től. A szalonban a kandalló előtt egy kis taburetten a háziasszony. Zsidó profil. Kicsiny szemek, amelyeket még jobban összehúz.

A rövidlátók gyanakvása nála is. Igen beszédes és sokszor (bár nem mindig) érdekes is, amit mond.

Tán negyvenéves lehet. Igen primitív színekbe öltözve s a toilette pire[3]. S ami feltűnik, az az, hogy a szalon is színérzék nélkül összehányva. Az unalmas blanc et or falak.

Ebből a szalonból ítélve ugyan madame Ayem ízlése legföljebb a Bouguereau magaslatán van.

Bár - az egyik sarokban már egy Moreau. Egy Moreau - a legszubtilisabb kor legrafináltabb s legbetegebb festőjének egy mesterműve.

A kép tökéletesen lekötött - nem figyeltem arra, amit a háziasszony és Louise beszéltek. Minden összefolyt előttem, alig szóltam, annyira megrázott e kép bámulatos színhatása, s kivált festőjének titokzatos egyénisége, amely a képből beszélt.

Ez Phaëton szekerét ábrázolja - kékeszöldes halványlila színbe játszó ég végtelenjéből előtör az aranyfényt hintő szekér - azonban a lovak már lefelé hullanak az űrben, Phaëton meztelen teste, amely minden ízében a rémületet fejezi ki, hátraesik erőtlenül, s az ember érzi, egy perc még, s az egész alkotmány ügyetlen, de merész vezetőjével együtt lángba borul. - Igen, a kép vonzott, azonban a devoir mondain parancsolt. Oda kellett figyelnem arra, amit házi­asszo­nyunk beszélt.

Mit is mondott csak? Beszélt a Daudet-k egy estélyéről, amely kútba esett, beszélt - beszélt. Igazán nem tudom, mert csak fél füllel bírtam reá figyelni.

Végre - végre felkért, hogy nézzem meg a többi Moreaukat is, ha kedvem telik benne. Férje dolgozószobájában függ legnagyobb része, ez a pièce valamivel nyugodtabb, mint a másik.

Ott függnek egymás mellett a bámulatos fantáziák, s hatásuk alatt az ember messze-messze száll e minden mesterkéltsége dacára egyszerű légkörből, s a Lehetetlen kék légkörébe jut, az álmok abba a világába - amelybe szabad szemmel nem látott még soha senki.

Ott van a híres Salome víziója, amely tán mesterműve a nagy festőnek.

Salome épp elvégezte táncát, ruhái leváltak termetéről, jóformán csak ékkövek födik kéjt, mámort lehelő meztelen testét, s egyszerre csak aranyfénytől környezve megjelenik Keresz­telő Szent János vértől csepegő levágott feje, irtóztató foltot vetve a színektől, ékkövektől ragyogó háttérre.

De e véres látományt csak Salome látja, ki meghajolva, megrettent testtel mintegy védekezve a vízió ellen, megkövülve áll meg egy helyen.

A háttérben Heródes, ki megy, s a hóhér, ki mereven áll felemelt bárdjával, ezek egyike sem lát semmit a Salome lelkében visszatükröződő képből.

Soha még ilyen színpompát vízfestményei nem fejtettek ki, India egész színgazdagságát rálehelte e képre.

Mindegyik szín külön kiválik, s mindegyik ritka, nem egyszerű, s nem közönséges szín.

Salome testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének fékvesztetten érzékies idomait, amelyekből a világrendítő hisztérikus asszony egész bódító, mérgező, veszedelmes, páratlan egyénisége beszél.

S e test érzékiesen színgazdag háttere, amelyből mindent eltompítva Szent János véres árnya emelkedik ki - mindez egyetlen a maga nemében, s valóban jellemzi azon évtizedeket, amelyek létrehozták.

A festő Leonardo da Vincire emlékeztet az alakok megfestésében, s a színezés szempontjából van valami a primitívekből is benne, de a légkör, amelyet képei árasztanak, s a világnézlet is, amelyet oly páratlanul fejeznek ki - a modernizmus Sarah Bernhardt skáláját érték el a festészetben.

A teremben van még egypár érdekes Cazin kép, szeretem a festő egyszerű (kissé à la Puvis de Chavannes) szürkés színeit, melegségét, hangulatait.

Kimenve a szalonba határozottan kétségbeejtett, hogy még egy negyed órát kellett töltenem náluk, s még hozzá beszélnem e képekről.

Amint mad. Ayem egyéniségét látom, s ahogy érzem ms. Ayemet, ez intérieurből kiveszem azt, hogy tanácsadójuk kell hogy legyen, aki rábírta őket e Moreauk megvételére, mert az ő ízlésök lehetetlen, de lehetetlen, hogy ez legyen.

Azt hiszem, ők szívesebben vennének Hébert-eket, Carolus Durand-okat és Tony Robert Fleuryket, ha tőlük függne.

Ezalatt Sully Prudhomme jő a szalonba lassú sans prétention s mégis kissé prétentieux[4] lépteivel.

Halk félhangon elmondja Louise Readnek, hogy midőn Bonheurjét elvitte Madame Ackermannak, ez kifejtette neki, hogy miért ír. Jobb volna, ha már nem írna semmit.

Elle n’a pas dit pourquoi - folytatá a költő - mais je pense qu’elle avait raison.[5]

Ezt mosolyogva, kissé ironikusan mondta - ebben az iróniában benne volt az, hogy tulajdonképpen ő is a Bonheurt e korszak egyik legkiválóbb munkájának tartja.

Meglehet, hogy igaza van - szerzőjének, én magam még nem olvastam, s így nem ítélhetek.

Madame Ayemtől haza, nem bírtam e „Moreau” hangulat után emb

ert látni.

Ebéd után Jean de Néthyhez, ki igen-igen meglepett.

Moreau Saloméjának egy gyönyörű eau forte-ját adta át, midőn beléptem hozzá - ennél valóban ma nem kaphattam volna kedvesebb ajándékot. Elvégezzük a Művész szerelmet, ott még Bunny és Elwes.