2-ig dolgozok. Kettőkor a Louvre-ba, ott randevú Jean de Néthyvel, Bunny, Elwes és Jean Berge-zsel.

Előbb a szalon carréba, ott megbámuljuk (természetesen) a portrék portréját, Giocondát, aztán egy Holbein-képet, Raffael egy ifjúkori (egészen primitívszerű) képét s a Dürereket.

Aztán a primitívekhez - hiába csak ez a legérdekesebb.

A Botticellik, Bellinik, Fra Angelicóknak nincs párja. A mély érzés, amely a képekből beszél - s csak az, az őszinteség elragadó.

Hosszú időt töltünk Botticelli egy freskója előtt, amely négy vagy öt nőalakot ábrázol, amelyek mind mozdulatra, mind koloritra, mind arckifejezésre Sarah-ra hasonlítanak - nővérei lehetnének.

A francia képek közül hosszabb időt töltünk Daubigny egy mély érzésű tájképe előtt, megnézzük a különben elég gyengén képviselt Millet-t, s aztán vissza a primitívekhez; abban mind egyezvén, hogy Delacroix-t (arcképét és Dante bárkáját kivéve) nem szeretjük.

Búcsú Shakespeare-től, ki vagy tíz napra Londonba megy.

Jean Berge-zsel a Champs Elysées-re. Aztán kocsit veszünk egy szobrászhoz, kit nem találunk honn, majd a Bois-ba.

L’allée des Acacias - - egymás mellett vonul el ablakunk előtt ez a fáradt, kiélt s az űrben rohanó Párizs.

Egymás után gördülnek el a douairière[1]-ek haut ressortos[2] kocsijai, egyszerűen felöltözött leányaikkal, a petit crevék[3] kikent bajusszal, virággal gomblyukaikban s ostoba mosolyuk­kal, amelyet egyenesen a szívük mélyéből csalt elő egyik-másik „horizontale” apparitiója. És ezek - ezek a tarka színekbe öltözött éji lepkék, felvirágozott lovakkal, inasokkal, tarka selyembélésű kocsijaikban, színes ruháikban s színes mosolyukkal, kik valóban tiszteletet kell, hogy az emberben gerjesszenek, meggondolva azt, hány és hány férfit vezettek már az orruknál fogva, megfizettetve magukat azért, hogy - szeretni sohasem tudtak.

Nem tudom, ki mondta e bölcs mondást: a férfi sorsa a nő - ha ez áll - akkor valóban az ember megszűnik mosolyogni itt, itt a szabad természet ölén, hol az első ibolya s az első napsugár a természet és a szerelem ébredéséről beszél.

Némán ültünk Berge-zsel a kocsiban.

Szólni egyikünk sem tudott - láttuk a szépet, éreztük s nagyon is ugyanazt láttuk mindketten arra, hogy - beszéljünk róla.

Ebéd Maurice Bernhardt-nál, 7 órára hí, pontosan, mint mindig, megérkezem, Maurice ijedve rohan elém még utcai toalettben; az ebéd ¹/₂ 8-kor, de azért tette 7-re, mert úgy hitte, elkések.

Míg öltözik, zongorázok az atelier-ben.

Ebéd egészen famille, décidément már a Sarah B. família kültagjává avanszíroztam.

Jelen Terka (természetesen), igen szép, briliánsan néz ki. Sarah (a kisebb), John Stewens, a híres festő fia és mi ketten a háziakkal.

Az ebéd abban a kedves kis indiai szövetekkel födött ebédlőben. A különben oly rideg, tartózkodó Maurice olyan velem, mintha testvérem volna. Terka dettó. Ez nagyon meghat, ces choses touchent toujours.[4]

Ebéd alatt főleg a piktúráról van szó, Maurice nagyon szereti a Géricault-okat, bár azt tartja, nem egy képe rosszul van festve.

Aztán megint az Oriensre tér át a szó, M. el van a sivatagtól ragadtatva, azt mondja, semmi sem hasonlítható hozzá, felségesebb és változatosabb szerinte, mint a tenger.

Minden órában más színek, más árnyak.

Az ebéd alatt mind a három kutya körültünk, hol az orosz agár üti bele az orrát a tányérba, hol a skót-terrier ugrik az ember ölébe, hol Duchka, Terka régi stall pincse nyalja meg az ember kezét.

Szóval - tout en famille.

Egy hét múlva - Sarah már Tours-ban játszik.

Ebéd után felmegyünk az atelier-be, nemsokára Bunny érkezik meg.

Vele megnézzük egy Holbeinről írt nagy díszmunkát, amelyben egy pár gyönyörű illusztráció van a nagy mestertől.

Én egy fél órára Princesse Mathilde-hez megyek kocsin, kezet csókolok a hercegnőnek, keresztülmegyek a szalonokon, s a másik oldalon a hátulsó ajtón megugrom.

Vissza Maurice-ékhoz.

Nemsokára megérkezik Sarah a Tosca utolsó előadásáról egész kísérettel. Vele Georges Clairin, de Borda, Haraucourt stb.

Tán még sohasem láttam ilyen szépnek, igazán bűbájos volt. Halványsárgás rózsaszín, préselt bársony derék fedte termetét, ugyanolyan színű selyem igen feszes ujjakkal és hosszú selyem uszályokkal. Az ujjakat ebben a tónusban illusion buggyok fedték. A nyakán gyönyörű gyémánt és smaragd rivière. Nagy gyémántcsepp a homlokán.

Úgy nézett ki, mint egy primitív kép, tüstént el is mondom néki, hogy tökéletesen Botticelli freskóira emlékeztet, s hogy ezt ma délután újabban konstatáltuk.

Megnézi az arcképeket, amelyeket összevettem, az egyikről még ő sem tudott semmit, egyet kivéve meg van elégedve a képekkel, azt az egyet összetépi.

Vacsora alatt szemben ülök vele, alig tudok beszélni, annyira érdekesnek s titokszerűnek találom. De nemcsak én, Bunny is tökéletesen el van bűvölve általa.

Maurice egész vacsora alatt bosszantja, mert Sarah elmondja, hogy egy napig pihenhetne Tours-ban, s ezt az egy napot arra használja fel, hogy átmegy Londonba, s ott kétszer egymás után eljátssza darabját (minden felléptéért 6000 frankot kapva).

Maurice azt mondja, Pestről majd Venezuelába rándul s onnan Bombay-ba egy-egy fel­lépésre.

Különben az nem igaz, amit a pesti újságok hirdetnek, hogy az impresszárió Pesten lenne, s hogy novemberben akarná ott játszatni Sarah-t.

¹/₂4-kor oszlunk szét, zuhogó esőben.