Madrid
Grand Hotel de Paris
1891. ápr. 3.
Kedves Barátnőm!
Lássa, még mindig vándorbottal kézben! Nehéz szívvel mentem el Tangerből, az ottani két hét rehabilitálta nékem az utazást. A legintenzívebben - a legművészibben, a legszabadabban tán ott éltem eddig életemben. De hát az már természetemben van, hogy még ott se tudjak maradni, hol nagyon jól érzem magamat.
Képzeljen egy orientális - de a lehető legorientálisabb s civilizálatlanabb várost egy keskeny félszigeten, amely benyúlik a Gibraltári-szoros és az Atlanti-óceán közé. E félszigeten egy fehér, ragyogó keleti várost s környékét, amelynek szubtilitása mindent felülmúl. Sárga föveny, fehér nyárfák, nyírfák, aloék, olajfák - s fehér virágú bozótok. Diadalmas világoskék áttetsző ég -, s az itt már fekete kékbe játszó tenger - - Mindennap két vihar, amely fejünk felett átiramlik, s az azért - megkönnyíti a szívet. Ebben a paradicsomban két-három elsőrangú művész - s rajtok kívül még vagy 10-20 festő s író -, meg egy angol-amerikai kis társaság, amely olyan nívón él - hogy a Quartier Latinre emlékeztetne, ha olyan nagyon kifogástalan nem lenne -, s ha a Quartier Latin még egyáltalán léteznék. Két nagy barátságot kötöttem itt. Az egyik Egmond Aubrey Hunt, a nagy amerikai tájképfestő, kiről még egy novellát is írtam - s pedig nem rosszat. Én legalább idei legjobb dolgomnak tartom, erről tehát nem beszélek, ezt majd megismeri "A Hét"-ben.
A másik Crawhall - egy 27 éves fiú, ki tavaly egy képével a müncheni internacionálison ugyanazt az érmet vitte el, mint Munkácsy és Dagnan-Bruveret. A maga idején nagy szenzációt keltett ez a művészvilágban. Crawhall? - képzeljen egy telivér zsokét magának I. Napóleon káplár korabeli fejével és Révay Simi szemeivel. Soha nem beszél - csak figyel. Mi egymást figyelve nagy barátok lettünk. Kinn lakik a hegyekben egy órányira a várostól, egy kis házban, nagy kert közepén, amely éppen a Gibraltári-szorosra nyílik. Csendes kis fészek, amelyből oly jó lenézni a gibraltári viharokra. Olyan, mint a művész élete - távol az élettől nézni csak, s nem élni.
Itt találtam aztán kedves amerikai barátaimat, a Marshokat, kikkel - mint tán leveleimből emlékszik - Nápoly környékét jártam be. Nem hiszi, hogy becézgettek ezek az emberek, egyáltalán mind. Napról napra közelebb-közelebb jutok az angol-amerikai szellemhez, s távolodom a latin fajoktól. Az egyik amerikai mind azt hajtotta "You know Justh is not english he is american!" S azt hiszem, igaza volt. Azt hiszem, a legközelebb énemhez egy amerikai művész áll. De művésznek kell lennie, a pozitív amerikait is utálom -, de hát szíveink között nincs kapocs. Ahány amerikai artistával összeakadtam, tüstént barátok lettünk, s magunk se tudjuk, hogy miért - szinte valami benső szükségnek engedve. Azt hiszem go a near, gyors - közvetlenségök vonz, férfiasságuk, - s mély érzésök. A francia ni a mie - - a német pedáns.
A magyar ilyen lenne szintén, ha az igazi magyar faj a kultúra e fokára jutott volna. Egyesek: Jászai, Baksay, maga, István, Arany -
- - De nagyon is hosszan untatom. Írjon minél előbb, párizsi címem
par les soins de ms. Rupert Bunny.
4 bis passage Dulac
Rue Vaugirard
Paris
Szívből üdvözli barátja
Justh
Sevilla elragadó, csak nem voltam hangulatban. Madrid: a Velázquezek és Tiepolók, voilà tout.
