Reggel Takáccsal voltam együtt, az opera fiatal, de igen tehetséges baritonistájával, főleg Mahlerről beszélt, elég furcsa dolgokat mondva el róla.

Azt állítja, hogy a legönhittebb ember, kivel életében találkozott. Erkel Sándort ülve szokta fogadni, mint egy kiskirály, Odrynak egyszer azt kiáltotta fel: „Sie Ochs!”[1] Gorombáskodik mindenkivel, a zenekarból minden Wagner-előadás után elcsap néhány embert, ennek aztán az a pozitív eredménye, hogy a tagok olyan nervózusak lesznek, mint karnagyuk maga - ami pedig, hogy mire visz - az elképzelhető.

Takács egyáltalában azt állítja, ha Mahler egymaga volna az operánál, egész csomó operát nem lehetne előadni, hogy sem Aidát, sem Otellót dirigálni nem tudja.

Mindenesetre egy bizonyos, hogy Mahler uram kiismerte magát itt nálunk az első pillanattól fogva, erre mutat híres programja, amelyet a zenereferensekhez intézett, erre - magyar névjegyei!

A zsidó vallású, fajú és német születésű Mahler első pillanattól fogva a magyar hazafiságot hangsúlyozza, és a szélrózsa minden oldaláról hazahozza „hazánkfiait”, ti. a külföldön levő magyar zsidó énekeseket.

Abban is egészen zsidó, hogy úgy tud - a zsurnalisztikával bánni, mint senki más széles Magyar­országon. Az egyetlen zabolázhatatlan Sztojanovitsot, az Egyetértés referensét azzal kötelezi le, hogy előadat tőle egy balettet.

Mindennek dacára nem hiszem, hogy addig lenne népszerű minálunk, ameddig szerződése, melyet május elsején köt meg, tart. Hitsorsosai ti. rendesen hamar beállítják magukat, de aztán megtartani az elfoglalt pozíciót nem tudják.

Az a mesterségesen megcsinált pozíciók rendes baja, veszedelme.

Aztán meg Mihalovichcsal és Beniczkyvel sem fogja kitartani.

Mihalovich jó lesz neki addig, míg gyökeret vert, ha egyszer kiismeri magát nálunk, akkor belátja majd azt is, hogy ő csak nyerhet vele, ha nincs jól a Zeneakadémia „nemes” igazgatójával.

Beniczky pedig bűnbakja lesz, ha beáll a krach, és az operát szétrobbantja -

Én így látom ma az opera ügyeit.

Ebédre Jókaihoz.

Ott a Fesztyeken kívül Káldy Gizella, ebéd után átmegyek a már szomszéd­ban lakó Hubayakhoz. Csak Károlyt találom otthon.

Hubay Károly. A Jenő bátyja, nagyon hasonlít reá külsőleg. Minden modern kiváló művész­nek szüksége lenne egy ilyen bátyára. Le frère impressario. Az Jenőnek, mint Munkácsyné Munkácsynak. Úgy kiismeri magát az élet színpadának ezer fonalában, mint senki tán Pesten. Ebben különben egy bizonyos nagyságot is ér el. Amint majd két óráig tartó tanácskozásunk folyamán (a Zeneakadémia és élet ügyeit illetőleg) kisült, Mahlernek ő adta az oly praktikus tanácsokat, midőn Pestre érkezett.

Különben egyike azoknak, akiknek nem szeretnék ellensége lenni!

Mihalovichról beszéltünk, nos tehát meg fogja enni azt, amit magának megfőzött: az interpellációt bátyám el fogja követni, éspedig a Hubay Károly információinak alapján.

Mihalovich a Hubayakkal szemben valóban kvalifikálatlanul viselkedett, et il a eu tort - parbleu!![2]

Vissza Fesztyékhez, velük a városerdőben. Gyönyörű tavaszi nap, elragadó színhatások. A szürkés alaptónusból finoman kiemelkedő halványzöld levélkék, rügyek, a nyírfák fehér sudár törzsei, a szürkéskék égboltot visszaverő tó Puvis de Chavannes színeire emlékeztet.

Minden pillanatban megállunk el-elhallgatva - - -

Innen-onnan egy árva verkli hangját hozza idáig az iramló szellő, majd minden csendes, a Városliget ez a része üres, a tavasz áramlataiban a fiatal pár s a singleton gentleman - s mindnyáját úgy elfogja valami, hogy hallgat mindahány!

A Wurstl Práterben a nép mulat, és mi?

Minket hangulat fog el, érezzük az életet a maga egészében - ez is valami.

Igazában milyen borzasztó lehet annak a dolga, aki számára a „látható világ” nem létezik. És a Rousseau előtti irodalom ilyen volt.

Ebéd után Forgách Sarolta grófnéhoz. - Révay Gyula megjött, azt akarom látni, főleg azért megyek.

Révay Gyula - szintén egy felső-magyarországi típus. Legközelebb áll hozzá genre-ra, gondolkodásra Justh Gyuri. Csak tán még kevésbé báb, mint ő, többön ment át, mint Gyuri.

Különben szintén gyenge, akarat nélküli, lágy ember, sok jóakarattal, amelyet mozgásba hozni nem tud. Családaink tradícióihoz híven rosszlábon áll - Gyurival. Mindig kell legalább egy Révaynak s egy Justhnak haragban lennie. Szerencse, hogy sem Gyuriban, sem Gyulában nincs elég anyag arra, hogy ez a harag valamiféle formát öltsön, így a legjobb szomszédok!

Én Gyulát kivált azért szeretem, mert öccsére, Simire emlékeztet. Az én jó, szeretett Simimre.

Forgách Saroltánál még Csekonichné, Károlyi Pistáné, Berchtold Elise, Károlyi Nandine és Melinda, Berchtold Charlotte.

Az öregebb dámáknál egyetlen úr, Gyula, a kisasszonyoknál én, Sarolta nem hítt többeket, mert sógornője, Gyula neje még igen rosszul.

A kis szalonban ülünk most, szemben velem a négy leány: Hahn im Korb[3], parbleu!

Az ott Károlyi Melinda grófnő, a Károlyi Pista és Csekonich Margit kedvenc gyermeke. Ez - meg is látszik rajta. Szép is, okos is, tapasztalt is (tizennyolc éves még nincs!).

Halvány, igen halavány arc, sötétkék-acélkék fel-felvillanó szemek, amelyeknek kifejezése folyton változik. Igen szabályos vonások, s mégis rendkívül sok imprévu az arcban.

Már tökéletesen kifejlett termet, melyet ugyancsak kiemel egy nagy tudománnyal elkövetett orientális kosztüm. Gyönyörű karjai, vállai, keresztül fehérlenek a fehér selyemfátyol arany­hímzésein.

Egyike azon leányoknak, kik szerelemre születtek, s akiknél a „pillangó” közeledése elszomorítja azt, aki színpompájukban a tavasz ébredését, illatait szívja magába -

Mert az is szomorú, ha az élet reálehel a bimbóra, elhervasztja első szirmát, de még tán szomorúbb az olyan virág, amelyet napsugár még nem ért, és nem is fog érni soha!

Ilyen: Berchtold Charlotte. Bámulatos szépség, amely úgy hat, mint a jégmezőkön végig­csillanó napsugár színpompája: fagyosan, élettelenül.

Mert ez a leány nem élt, nem szeretett még sohasem, s azt hiszem, nem is fog. Ez látszik impasszibilis mosolyán, ez fekete, gyönyörű fényű, de kifejezéstelen szemein, ez végtelen nyugalmán.

Különös ellentétek, ez a halványszőke Melinda életre hí, s ez a barnapiros, fekete szemű Charlotte elojt.

Károlyi Nandine - normális, házias, jó leány, kinek minden mozdulatából érzik az - anya­kandidátus. Anglia atmoszférája tette ilyenné. Nem szép, de rokonszenves, ebben a talajban sohasem fogja jól érezni magát.

Forgách Ilona - eh bien elle gazouille.[4]

Beszélünk Károlyi Nandine-nal igen sokat Angliáról és Berlinről, elmondva sok-sok köz­helyet, egyszerre csak odafordul hozzám Károlyi Melinda, s azt mondja: „Milyennek tart, érdekelne tudnom.”

Sorra analizálom őket - úgy, ahogy megítélni ilyen felületes találkozásokra fiatal leányokat lehet.

Konklúzió az, hogy vígnak - közülök csakis az egy Forgách Ilonát (azt, akit pedig már egypár nagyobb veszteség ért az élet folyamán) lehet mondani.

Melinda - nagyon is öntudatos arra, hogy víg legyen, no meg intelligens is, ennek az egynek van egy jó porció philosophie mondaine-je. Nandine? Nem víg, mert a nagyvilágot nem szereti, nagyon is nagy fényben született - ő, ki az árnyékot szereti. Charlotte? „Óh - így kiált fel -, én néha igen jól mulatok Pesten, nevetek, de jóízűn, a lelkemből, a - pudlijaimmal! - A világ­ban?” - - - teszi hozzá halkan. - „Nem, én a világban nem mulatok. Ezt - öndicséret nélkül elmondhatom.”

Egy percig csend - A vallomások hangulata érzik.

Azt hiszem pedig, hogy e percben mind őszinték voltak: a legtöbb ember, asszony s főleg fiatal leány őszintébb, ha barátai előtt vallatja az ember, mintha egyedül. Olyan tanúk előtt, kik ismerik, igyekezni fog igazat is mondani - ha lehet.

¹/₄ 11-kor el, át Batthyány Irmához, hol a családot találom együtt: Batthyány Gézáékat, Kárásznét, Csáky Istvánt. Bámulnak (kivált az urak - mi annál meglepőbb), hogy én Károlyi Melindát szépségnek találom.

Nem beszéltek vele még, ez az oka, azt hiszem, arca csak akkor érdekes, ha beszél - ha életre van híva.

Aztán az öntudatosságról van szó, a három leány azt vitatja, hogy az öntudatosság bizonyos fokán gyengül az érzés. Miért? Nem hiszem, azáltal, hogy tudom, hogy szenvedek, kétszeres a szenvedésem - ha ez áll, akkor - C’est vieux jeu de dire cela![5] Aztán mi az öntudatosság? Hisz csak két dolgot tudok bizonyosan: hogy egyedül vagyok a világon, s hogy szeretni bírok.

Ez az egész!

Mikor mind elmentek, lemegyek Batthyány Istvánhoz, komolyan, igen komolyan beszélünk az életről. Nemsokára egyedül marad a fiú. Irma grófné s a két leány külföldre mennek, Mária férjhez. Egyszerre magán áll, család nélkül. Jólesik, hogy hozzám simul, bennem bízik. De miben pótolhat egy ember egy családot?

Furcsa fiú, felületesen ismerve tán rossz posztónak is vélhetni, az életben nagyon is moz­gásban nyilatkozik nála az, hogy csak egy dolgot lát a világon, ami biztos élvezetet ad! Ha közelebb ereszt valakit magához (ilyenek különben csak igen kevesen vannak), érzik ki rajta, hogy eleget szenvedett arra, hogy ne féljen a szenvedéstől, és eleget arra is, hogy másokat ezen az úton ismerjen meg.

Csáky Istiről beszélünk, István igen helyesen azt mondja, őt tartja az összes pesti fiúk között a legszánalomraméltóbbnak.

Mint minden ember, felületes ismeretre kissé komikus benyomást tesz, jobban belelátva lelkébe pedig szánalmat kelt, nincs olyan lény a föld hátán, ki ne cipelné a keresztjét!

István most felül az asztalra s onnan beszél: egész sziluettje kifejezi egyéniségét. Sovány, telivér alak, sápadt olivbarna arcbőr, horgas, hirtelen hajlott orr, szürkés szemek, gyors, színes gesztikuláció, mozdulatok, minden gondolatát kiszínezi egy mozdulattal, akárcsak mint a cigányok szokták, ez is elárulja a végtelenül érzéki embert.

Igen ügyesen utánozza az embereket, kis hibáikat senki úgy visszaadni, mint a mi jó „Stephlink” (ez a „családi” neve), nem tudja. Ellesi hanghordozásukat, bizonyos frappáns mozdulataikat, mondásaikat úgy visszaadja, hogy az ember az illetőt hallja, látja -

Amellett azonban meg is érti embereit, nagy ragaszkodásra, szeretetre képes, tele van elnézéssel, megbocsájt, mert megért.

Majdnem öt óra reggel, hogy elmegyek tőle, javíthatatlan vagyok! Az eső (mely egész éjjel zúgott), elállt, vizes a járda, visszaveri a hajnal szürkés, derengő színeit, meg a pislogó lámpák vereses fényét, az utcán egypár alak nehézkesen indul dologra; mi nem dolgoztunk, fogunk-e holnap? Dolog-e, amit teszünk?