¹/₂ kettőkor Alastair Cary Elwes és Bunny jönnek hozzám, velök bateau mouche-on[1] Meudonba. Gyönyörű, napsugaras tavaszi nap, csupa fény, virág, rügybimbó, mintha az élet dala töltötte volna be az egész mindenséget -

Összevissza barangolunk az erdőben, meg-megállva, végigfekve a friss gyepen, melegedve a langy napsugárnál. Egy öreg rokkant koldussal hosszabb konverzáció, elmondja nyomorát, hogy él napról napra, s hogy mennyire szereti az életet. Őrajta is erőt vett a tavasz, tán azért beszélt így - - - kissé távolabb az elhagyatott erdő mélyén egy magányos női alak tűnik fel, sötét foltot vetve a fák halványzöld alapjára - nagy szalmakalap a fején, nevetségesen régi­divatú ruha termetén, egyik kezében festékes doboz, a másikban napernyő, magányosan, némán ballag el mellettünk, s végre eltűnik.

„Egy orosz festőnő, ki mindig egyedül van, ott lakik a mi városnegyedünkben” mondja Bunny. She is quite alone, ismétli Alastair - - -

S a madarak csakúgy csicseregnek, mint azelőtt, a fűben ibolyák - virágillat a légben -, ugyan mit érezhet e percben ez a leány?

A városba gyalog megyünk, három órát gyalogolva ¹/₂ 9-kor érkezünk a rue N. D. des Champs-ba, a fiúk atelier-jében 11-ig zene - meg mély, mély hallgatás.

Ez is hangulat.