Gyönyörű tavaszi reggel, a kis okos Ödönt sétálni viszem a kertbe. Gyuri idősebb fia kikérdez, hároméves tapasztaltságát bővíteni akarja a - menyasszony fogalmával. „Mi az, mije a Mária néni Feri bácsinak?”

„No, menyasszonya.”

„De mire való a menyasszony?”

„Hogy az ember csókolja.”

„Hát akkor a Kindsfrau is menyasszonyom nékem?”

Fogas kérdés!

Lassan felmászunk a kis finom, azaz ideges, nagyon intelligens fiúcskával a park végén lévő sírbolthoz, amelynek kapuja be van falazva: itt nyugszanak az evangélikus Justhok mind, még az utolsó szerencsétlenek is.

„Kik laknak ebben a házban?” - kérdi Ödön.

„Olyanok, kik már angyalok lettek.”

A fiú elbámul, én hallgatok szintén, aztán isten tudja, mi száll meg, összefogom két kis kezét: imádkozzál, mondom, a gyermek, egy percre reám bámul, aztán halkan, félénken elmondja az úr imáját - minden csendes. Egy madárka csipog a szomszéd bokorban, a fák ágait megrezgeti a hűvös szellő, meglegyinti még a sírbolton végigfutó repkény leveleit is - és a gyermek csak imádkozik. Magamhoz ölelem, úgy némítom el -

Helyettem tette, azokért, kiket szerettem, sajnáltam és feledni sohasem fogok: Sándorért és Pepiért.

A gyermek, midőn lejöttünk, nem kérdezett -

Délután kettőkor Rákó Pribócba, hol randevú a gyorsvonaton Simivel, ki velem Pestre jő.

Beszállva Simin kívül még az öreg Révaynét is találom. Hangulatos út, eleinte sokat tréfálunk, majd az öregasszony elkomorodik, Gács felé robog a vonat, feltűnik az ős Forgách vár messziről, hol unokája, a korán elhunyt szegény Forgách Józsi nyugszik. Simi végtelen szeretettel, gyöngédséggel igyekszik figyelmét elterelni - de az öregasszony csak zokog: először utazik ezen a vonaton a szomorú eset óta.

Majd a gácsi hatalmas kupola is belémerül az esti ködbe - az öregasszony szunyókálni kezd, mi pedig Simivel felmászunk a vonatvezető kis őrtornyába, mely a kupé tetejéből kiemelkedik, onnan nézünk körül - - - tovairamló tájék, az esti szürkületben elmosódó színek, a levegőben villogó tűzszikrák bűbájos képet nyújtanak - - - soká hallgatunk. Semmi nesz, csak a vonat egyhangú zakatolása. Majd Simi szólal meg: „Tudja az Isten, hogy van, de ha egy ilyen bánatos, szürke lapályt látok, valami úgy elfogja a szívem, hogy ki sem tudom mondani, és ez az érzés, csakúgy, mint minden más nagyobb benyomásom, zene formájában jelentkezik nálam, s valami dalt szeretnék hallani, mely a képet kísérje - - - szinte egy dalt hallok a szívem mélyén, amely ezt kifejezi.” Íme a művész, öntudatlanul kifejezte a megérzett tájkép eszméjét.

Neki dalt, egy festőnek képet, nékem eszmét, mindnyájunknak hangulatot fejez ki.

Aztán megint elhallgatunk, mind sötétebb lett, csak a zakatoló lokomotív piros füstje világít előttünk, mintha az űrben rohannánk! Előttünk, mögöttünk, felettünk, alattunk füstfelhő, amely a sötétségbe vész - csak egy árva csillag villan fel. Bevilágít-e a lelkünk mélyébe?

Simi egy karját karomba fűzte, közelebb simult hozzám, tán ugyanazt érezte, mint én - tán neki is ugyanazt fejezte ki ez a hajsza, ez az őrült rohanás a sötétben, szinte cél és irány nélkül, a pislogó vezércsillaggal előttünk, amelyet néha-néha elmosott egy sötét felhő.

E percben megfogta kezemet - én viszonyoztam kézszorítását. Megértettük egymást. - -

Íme a város!

Felvillannak első lámpái, fényözönnel merül fel a setétből. Elöl ott a villanylámpák vakító fénye, emerrébb Kőbánya olajlámpái, erre gázlámpák, piros, zöld, fehér, sárga lángok - a lángok, a fény káosza. Hívogatólag integetnek mind, vége a magánynak, az intimitás óráinak, kezdődik a harc újra, napról napra, percről percre, se virág, se rügy, sem madárdal, sem tavasz. Csak zakatoló, lázas, ideges küzdelem, hegyes foggal, éles karmokkal: „homo homini lupus” a jelszó, nyugalom: fikció, nyugtalan küzdelem az álom, amelyre harccal ébredünk.

Fényben előttünk a peron. Le gyorsan a magasból, vége a csendnek, vége a dalnak, vége a sötétségnek, a magánynak, mosoly üljön hát az ajkra - hisz felvettük a keresztet újra. Előre - nevetve! Az élet hí!

Az az élet, amely - az életet van hivatva pótolni.

Első hír hazaérve: Batthyány István nagybeteg.

És így mindennapi kenyerünket megadod, Uram, nem felejtkezel meg rólunk!