A szegény Jablonowska beszentelése. Bunnyvel és Cary Elwes-zel megyünk, Saint Honoré Eylau templomban a mise, ugyanott, hol négy hónap előtt Maurice esküdött örök hűséget Terkának. Fekete posztóval borított templom, mindenfelé a Jablonowskyak nagy családi címerei.
Az első padban elöl Maurice, mellette ms. Richard, a másik oldalon Terka - és a többi család: székek üresen. On ne voulait s’exposer trop -[1]
Én természetesen Maurice mögé ülök. Legalább annyival tartoztam a szegény hercegnőnek.
A templomban sokan, Tony Robert Fleury, Julian, Pongrácz Nina, ctesse de Béthune, ctesse Diane (ki bátor, mint mindig).
A templomban selyemruhák frufruja, félhangon pletykák, amott Hardité virággal gomblyukában - tán innen a versenyre készül.
Furcsa, hogy az esküvőkön rendesen komolyabb jellege van a templomnak, mint a beszenteléseken.
Az igaz, hogy ott a szenvedés kezdete, itt a szenvedés vége érzik.
Gyönyörű zene, óriási ceremónia, valami húsz pap, ceremonienmeister, rémítő sok virág, óriási nép a templom előtt - pár sor a Figaróban - és a koporsó örökre bezárult.
S annyi tűzből oly kevés hamu maradt.
Ki élt annyit, mint ez a szegény asszony, s Párizsban úgy elfelejtik holnap, mintha nem is létezett volna.
Az élet rövid, aki meghalt, azt el kell felejteni - ez a princípium - mert különben elkeseríti emlékével a rövid, az eliramló életet.
Vége a ceremóniának - egymás után vetünk keresztet koporsója felett. Requiescat in pace. A fekete ruhákba öltözött menet kivonul, a templom hajójának közepén Maurice az egyik, Terka a másik oldalon fogadják a kondolenciákat.
Egy kézszorítás - - - fent az orgona a cisz-moll szonáta adagióját játssza - aztán ez is elhangzik. Kint a templom előtt napfény, virágok, madárdal. Az egyik oldalon az elhunyt egyik legjobb barátnője, ctesse de Béthune, ki zokogva, talpig feketében, melegen viszonozza kézszorításomat, s könnyzápor között figyelmeztet - hogy azért ma este fogadni fog - - otthon lesz.
Mily semmis az élet, mily kevés nyomot hagy, mily semmis a halál - hogy az életet nem bírja megaranyozni.
Valóban nem érdemes a fáradságért - - miért, de miért meghalni?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Undor fogott el - de nemcsak engem, de két angol piktoromat is - látva Harditét, ki cabriolet-jére felkapaszkodik, s a Bois felé robog, madame de Béthune-t, ki előszedte carnet-ját, beleveti magát kocsijába, s elkezdi látogatásainak aktusát, látva mind e majmokat, kik a hercegnő szalonjaiban forogtak - - - s kik oly kevéssé voltak a pillanat tudatában, hogy még e percben is majmoknak tűntek fel.
Némán ballagunk be a városba, a Café de la Paix előtt Christ G. Mease vár reánk.
Christ Mease - egyike a zürichieknek. Ő kémiát tanult akkor - ma festő.
Azt hiszem, egymást rontottuk e séjour alatt.
Magas, hat lábnál magasabb fiú. Méla, kék szemek, felhúzódott szemhéjak (mint a legtöbb festőnél), markírozott profil, hosszú, vereses szőke haj és bajusz.
Igen lassú mozgás, igen kevés szó. Látszólag fagyos - pedig csupa érzés. Utoljára két és fél esztendeje Londonban láttam, azóta azonban utaink mind párhuzamosan futottak.
Szeretnénk beszélni sok mindenről, dehát a Café de la Paix-ben hogy lehetne? S így, miután banalitásokról mi ketten ebben a percben nem beszélhetünk, némán ülünk egymással szemben, s ez a hallgatás beszél arról, amit a szó el nem mondhat.
Ebéd Lady Alexander Gordon Lenoxszal és Elisabeth Balshe-sal Kéfournál. Igen nagy animó, a chambre séparée-k hangulata platonikusan.
Ebéd után a dámákkal a Chat noir-ba, Fragerolles érdekes, mint mindig. A sziluettek már untatnak.
[1] Az emberek nemigen akarják mutogatni magukat.