Reggel Aicard-nál, pár, e napokban írt versét olvassa fel, azt veszem észre, hogy asszimilálódik hozzám, vajon vettem-e én is fel valamit egyéniségéből?
Bár ez nem lehet ártalmas egyikünkre sem, mert a formánk különböző.
V. r. u. Bunnynek és Elwesnek ülök, kik arcképemet festik, abban a pózban, amint e jegyzeteimet írom.
Este ebéd Pierre de Coubertinnél könyve tiszteletére, amelyet az angol nevelésről írt, s amely ma jelent meg.
Ott a háziakon kívül még ct. Bégouin (a Débats fiatal gárdájának másik tagja), egy Lucinges herceg, s még néhány Faubourg St. Germain-i fiatalember (cte de Tèle stb.).
Ebéd alatt főleg arról van szó, hogy milyen furcsa az, hogy ma az írók legalábbis két nemzetre kell hogy támaszkodjanak, s rendesen két nemzet szellemét képviselik. Így a három jelenlevő „irodalmár” különösen bevilágítja e tézist. Coubertin: angol-francia, Bégouin: német-francia, jómagam: magyar-francia.
Mesterünk: Taine anglo-francia, - többi tanítványai: Bourget: anglo-francia, Vogüé: orosz-francia, James: francia-angol, Brandès: dán-francia stb., stb.
Az ebéd is egészen angol, angol menü, pudding à la Oxford, „cake à la jubilée”[1] etc.
Pierre fontoskodó arccal csinálja az honneuröket.
11-kor hazafelé ballagok, útközben majdnem a szállodám előtt cte Ostroroggal és Guillaume de Gayffyer-vel találkozom. Ostrorog meghí magához teára, pourquoi pas? annál is inkább, miután szomszédom.
Csinos kis garçon appartement.
A modernekről beszélünk, Ostrorog egészen Goncourt tanítvány, minden hibájával a mesternek.
Különben ő is a nagy kozmopolita iskolához számítja magát, lengyel születésű, Angliában nevelkedett, Párizsban él, franciául ír, Angliából csakis a sznobizmus ragadt rá. Egy fél óráig arról folyik a vita, hogy van-e neki joga a particule-re; s a legkomolyabb képpel -
Igyekszem megnyugtatni, s ezért igen hálás.
[1] ünnepi torta
