Reggel Mease-zel a Szalonban. Általános benyomás: Puvis de Chavannes hatása a leg­modernebbek képein. Új irány nincs (Besnard nem állított ki). A mesterek ismétlik magukat, így Henner, Lhermitte és Breton jóformán csak régibb képeik kópiáit küldték.

Új tehetségek: Callot, Reid (angol misztikus iskola, Puvis hatása alatt).

Bunny igen jól csügg, képe nyer a kiállításban, mindenkinek feltűnik.

Mease-zel és a szerencsétlen Adamsonnal reggeli.

Ebédig ülök a piktoroknak.

Ebéd után előkészülődések ctesse Diane jelmezbáljára. Én mint mártír primitív megyek.

Felmegyünk az atelier-be, Victoria segít az öltözésben. Majd egy óráig tart, míg bevarr kosztümömbe.

S most ott állok, arannyal áttört fátyollal fejemen, amelyet aranypántlika tart fenn, földig érő arab burnuszban, amely nagy festői redőkben hull alá. A burnusz alatt áttetsző, arannyal ki­hímzett fátyoling. Kezeimen két lánccal összekötött aranykarperec, lábaimon két primitív, nehézkes szandál, egyik kezemben egy hosszú szárú nárcisz, amelyet à la Puvis de Chavannes mozdulattal tartok.

Járni persze jelmezemben alig tudok - de hát ez a stílusomban van. Szandálomat hüvelykujjammal, kosztümömet vállaimmal tartom, csak itt-ott erősíti meg „élet”veszélyes déshabillémet Victoria egy öltéssel.

Elwes gyönyörű régi japáni kosztümben, álarccal fején - nekiindulunk az atelier-ből levezető ka­nyargó csigalépcsőn. Elöl Victoria egy fer forgé[1] gyertyatartóval, utána én, leghátul Elwes, nekem minden lépésnél leesik szandálom lábamról. Úgyhogy a két emeletet egy negyed óráig tart - „dégringoler”.[2] Folytonos nevetés, Victoria majd meghal a kacagástól.

Végre a kocsiban - - -

Mindkettőnk kosztümje nagyon tetszik. Ctesse Diane mint egyiptomi kártyavetőnő várja vendégeit az ajtónál.

Pár igen szép kosztüm, így egy római szenátor (egy amerikai festő, kit ugyane kosztümben a Julian bálon láttam).

Madame X két leányával kék empire s egy reneszánsz. Madame de Sireufle unokahúga orosz eredeti jelmezben. A poéták majd mind manteau vénitienben jöttek. Madame d’Osmond és leánya Louis XV. kosztümben stb., stb.

12 óra felé feltárul az ajtó s három leálcázott „espagnolle” ront be táncolva, énekelve, gitárt pengetve. Mindenki rémülten kérdi, hogy vajon az „Ernestine”-ek megszaporodtak. Mert két maszkban őket ismerjük fel, de hát ki a harmadik?

A harmadik egy ismeretlen leány, ctesse Diane szerint Mongolfieri unokahúga, ki elmondja nekünk Elwes-zel, mennyit szenvedett a két „Ernestine”-től, kikkel jött, azt találták, rosszul van felöltözve, hogy fog majd itt megjelenni mind e fényes kosztümök közepette. Aztán a mère Ernestine kifejtette, hogy megöli, ha hamisan énekel.

Persze, így hamisan énekelt. Roppant naiv, kedves leány.

Aicard tizenkét óra felé érkezik, mint Landrin, egy Bastien-Lepage által Amerikából hozott jelmezben.

Igen jól áll sötét hajához, szakállához e vad, barbár ruha.

Vagy négy-öt asszonnyal és Aicard-ral egy kis szalonba vonulunk, ahol olyan jellegű konverzáció qui aurait fait rougir des marins.[3]

Én egy nagy virágvázában nárciszokat fedezek fel - kiosztom (persze primitív mozdulattal) a hölgyek között.

A mártír fehér virágaival sétál most mindenki.

Cotillon - - - reggel ötkor nagy vacsora. Az ultra intimek mind egy asztalnál, amelyet a Grófné presideált. Aicard verseket mond - Elwesnek névralgiája.

Reggel öt óra, mire hazafelé indulunk. Elwes-zel, Aicard-ral Aicard-hoz, hol feketekávézunk. Reggel nyolckor gyalog megyünk haza jelmezeinkben Elwes-zel. S a rue N. D. des Champs-ban ez fel sem tűnik. Jellemző a városnegyedre.