Szenttornya
1892. máj. 10.
Kedves Barátnőm,
Tudja-e, hogy a Jókai-vacsora után két napig feküdtem lázban? Éjszaka szörnyűséges szívdobogással, nappal szörnyű "moralische" volt. No, de hát itt minden elmúlt. Pedig csúf, csúf idők járnak. De hát jó itt. Minden pórusomon keresztül belém szivárog ez az Isten áldotta nyugalom, nem tudok sem a mai Magyarországról (amelynek Budapest a neve), sem létért való küzdelemről, sem dicsőség utáni vágyról semmit. A fülemüle szól, és én hallgatom. Ebből áll a napi foglalkozásom.
„Zsiga úr" szobájának nyitott ablaka - Molnár C. Pál grafikája
Milyen csudálatos véletlen, hogy én nem parasztnak születtem, mikor az érzésem odahúz. Minek - s mire jók az agyam kikészített kategóriái? Mit ér?
Úgy sajnáltam, hogy pesti létem alatt oly keveset lehettünk együtt, no de majd nyáron. Az Istvánt, ki nem mondhatom, mennyire megszerettem. Lássa - és higgye el - az egyetlen ember Magyarországon, ki imponál nekem. Szinte az ideálomat látom benne: íme a fajom testté válva, s a legmagasabb evolúció legfelsőbb fokán. Mily egész, mily kész, s mennyire (épp ezért...) mindnyájunk felett áll!
De amit itt igazán bolond ésszel íme leírok, el ne mondja neki, higgye el, nem szeretném.
Majd nyáron róla is sokat beszélhetünk.
Az Isten áldja, pár nap múltán többet
Justh
