Reggel haza Marótról, hála Istennek, megint Tajnán.

Megérkezett már az új titkár, valamint Szt., kinyalt, megfésült tót pofa. Unalmas nyivákolás, tót katuska. Ez nem fog soká itt maradni, azt hiszem.

Délután végtelen jókedvem szottyan, tán azért, hogy már megint itt vagyunk. Annyit nevetünk Simivel, mint már régen nem.

Úgy 5 felé jő át Újfaluról Keglevich Imre. Főleg vadászatról foly a diskurzus. 7 fele vissza­megy, mi pedig Simivel sétálni végig a hosszú nyárfaallén. Elmondja, mily szerelmes lett egyszer egy tót parasztleányba, ki azt mondta néki „tudom, csak azért kerülget, mert a becsületemet akarja elvenni, az urak mind így szokták. Ezt tudom, és mégis táncolok magával, jólesik, ha átölel - pedig nincs egy szegény lánynak egyebe a becsületénél.”

És - Simi el hagyta menni, soha nem tudva megérinteni, azt mondja.

Hiszek neki.

Érdekes tanulmány nékem minden, amit mond, a „művész szerelem” második részére, az egyszerű iránt érzett, a szánalomból fakadó szerelem analízisére.

Este vacsoránál a hipnózisról, az akarat átruházásáról van szó, mire fog vinni, hogy fog átváltozni a morál ennek hatása alatt.

Vacsora után éjjel nagyon soká nálam az öreg, elmondja egész szerelmét, viszonyát - mindazt, amit érez a primitív ideállal szemben. Ki csak érez és engedelmeskedik.