Reggel Aicard-nál, ki Bunny és Elwesnek ül.

A kis írószobában. A poéta arab kosztümben, illetőleg egy majdnem áttetsző crème fátyol­szö­vetből készült, földig érő burnuszban, a háttér nagy, orientális kanapéján, pose ultra Aicard.

Én mellette egy széken felolvasok nékik egy pár Bourget- és Berge-verset.

Az ablakkal háttal a két piktor nagy munkában.

A poéta gyakran belefárad, s fáradtságában szinte üvölteni kezd, pedig póza kényelmes, nem olyan, mint az enyém volt.

Villásreggeli en quatre, Aicard-nál két író, két piktor, pompás négyes így.

Majd az egész reggeli alatt Aicard új novellájából olvas fel, amely a „Revue des familles”-ben jő.

A Provence egy részének bámulatos, színgazdag leírása, mindazzal, ami ebben a tropikus természetű tájban él, s fürdik a napsugárban.

Egypár igen érzékies részlet, Aicard orrlyukai megrezegnek et il devient le taureau noir[1] - mint ahogy magáról egy költeményében megénekelte.

Reggeli után elhagyom őket. Némethy Emyért, akivel s az öreg Schärffenberg grófnéval ctesse de Chambrunhöz, Párizs egyik leghíresebb alakjához, kinek karikatúráját rajzolta meg Pailleron (ki annyi sok jó napot töltött nála) a „Souris” femme alanguie-jában.[2]

Hôtelje a volt híres Condé palota, 12 rue Monsieur, majdnem szembe Bourget-val.

Egyike a legnagyobb párizsi hôteleknek entre cour et jardin.[3] De milyen udvar, milyen kert!

A cour d’honneur a legnagyobb tán Párizsban. Előrészében a gótikus kápolna, amely beillene templomnak is, kétoldalt a párkány alján elragadó szépségű basreliefek futnak végig.

Az hôtel alján a szalonok, vagy hat, vagy hét óriási terem mindig nyitva, egyszerű fehér lakk és arany falak, régi Louis XV. bútorok. Az ember egészen a grand siècle-ben gondolna itt lenni.

A palotán túl egészen a blv. des Invalides-ig a kert, amely úgy van „beállítva”, hogy falusi kertnek néz ki, éppen csak a szemben lévő templom tornya látszik ide, s a szomszédos házakból semmi.

Ctesse Jeanne de Chambrun tán negyvenéves asszony, igen egyszerű modor, udvarias. Finom mozdulatok, mintha félénk lenne, de nem az, hanem csak az emberek durvaságától tart. Puisqu’elle est un petit peu „éthérée”[4] - s ezt az oldalát figurázta ki oly kegyetlenül Pailleron, tán nem is annyira őt, mint utánzóit ostorozva.

Mert hát mint duchesse de Maillénak (femme principe), mint duchesse d’Uzèsnek (femme sport), mint madame de Pourtalèsnek (femme amour), mint princesse Mathilde-nak (femme littérature), úgy neki is, a femme poésie-nek vannak utánzói, de százszámra.

A kertben fogad, hol férjével s két társalkodónőjével volt.

Férje: ms. de Chambrun, öreg, tán vagy hetvenegy éves ember. Vak már sok év óta. Igen rokonszenves, dacára furcsaságainak. S ez van neki egynéhány. A házban, a kertben, mióta megvakult, nem volt szabad egy fát, egy bokrot, egy bútort helyéről megváltoztatni. Expresszen sohasem jár, s így ha nagy utat tesz, neki háromszor olyan hosszú, mint másnak, mert mindig a leglassúbb traineket veszi.

Ha felesége színházba hí valakit magával, vagy koncertbe, megköveteli, hogy az illető a legnagyobb parádéban jöjjön. Legtöbbször ha utazni megy, elviszi magával valamelyik orvo­sát, így Samuel Pozzi egyszer három heti római séjourért negyvenezer frankot kapott tőlük -

Mert megjegyzendő, hogy rémséges gazdagok, pár millió frank évi jövedelem.

De ezt a legnagyobb művészettel költik el. Óriási fundációkat tesznek, hetenkint kétszer orkesztrális és orgonakoncertet adnak a saját gyönyörükre s a kiválasztott húsz-huszonöt ember gyönyörűségére, kik intimitásokban vannak.

Az Operában, Opéra Comique-ban, a Français- és Conservatoriumban a legjobb páholyokat ők tartják.

Szóval, igazi modern mecénások.

A ctesse élete különben elég furcsa. Villásreggelire, ebédre soha pontosan nem érkezik, néha tíz-tizenkét személy van náluk ebéden - s a háziasszony nélkül ebédelnek meg, ki csak a feketekávéra jő le.

Ő csak levegőből él.

Színházba néha 11-kor jő, s mindig négy óra felé fekszik le.

Az évből, négy hónapot gyönyörű nizzai palotájában tölt, amely hárommillió frankba jött, s egyike a legbámulatosabb villenbauten-oknak.

Este meghí Némethy Emyt és engem a Français-ba.

4-kor az öreg grófnéval, unokájával, Carry Elwes és Bunnyvel a pavillon Armenonville-ba, ahol Balogh Poldi, Rácz Pali másodprímása a Pali bandájának egy részével, amely Rácz Rudi bandájával egyesült, játszik.

Rettenetes öröm, midőn belépünk, tüstént az én nótáimra gyújt - s húzza aztán a többit mind, ahogy következnek.

Mi az, ami annyira analóg köztem és a cigányok között, ki tudja? De hogy játékuk s így játékuk által a magyar zene is ultramodernné válik, s ott van mindjárt Wagner és Schumann mellett, az bizonyos. Valószínűleg ezért szeretem.

Este Adrienne Lecouvreur, ctesse de Chambrun páholyában Jean de Néthyvel.

A nők nagyon jól játszanak, kivált Pierson, ki finom árnyalásával a princesse de Bouillon szerepét (amely különben oly hálátlan) a darab középpontjává tudta tenni.

És mégis vannak olyanok, kik azt mondják, a színpad nem állja ki a nüánszot, a félszínt. Ostobaság - - -

Csak hát a színésznek a tapsot kell érte feláldoznia, mert az a három-négy műértő, ki egy este a színházban van, nem idézhet tapsvihart elő.

Mlle Bartet mint Adrianne igen disztingvált, csak száraz, mint ez a színésznő mindig.

Emlékeztet kissé Blanche festő genre-jére a piktúrában.

Legault egy piciny szerepben kitűnő.

A férfiak középszerűek, Albert Lambert fils pedig, ki Maurice de Saxe-ot adja, rossz, igen süllyedt, most már egészen cabotin, pedig még az Odéonban férfi volt.

Furcsa, hogy a színpad a nőt még nőiesebbé teszi (legalább hibáiban), míg a férfit megfosztja nemétől.

A legtöbb színész nem férfi.

Ctesse de Chambrun Pestről beszél, hol oly jól mulatott pár év előtt, imádja a cigányokat. Némethy E. meghívja keddre magához teára, elhozatja majd a Poldi bandáját.

Egyenesen hazamegyek színház után. Felrohanva a lépcsőn egy chambre séparée ablakán világosság tör ki, a leeresztett függönyön átszűrődik az abatjourok által enyhített lámpafény. Belülről énekhang és zongora, egy Mendelssohn-dal. Végtelen hangulatos, megállok - hallgatom.

Egyszerre észreveszem, hogy az alattam levő emeleten szintén áll valaki, őt is megakasztotta útjában - a hangulat.

Ez csak artista lehet - - lenézek: Harrison, ki maga elé bámul csodálatos kifejezésű szemeivel -

Aztán felocsúdik merengéséből, rám néz - mintha meg akarna szólítani.

Én várom, de hát az én torkomon is megakad a szó, a pillanat elmúlt, összeszedi sátorfáját, felrohan a lépcsőn, elhagy engemet, s a harmadik emeleten levő lakásán eltűnik.

Megint csak nem ismerkedtünk meg. Kár, mert egyike a legérdekesebb párizsi piktoroknak, s mindenesetre a legkiválóbb amerikai tájképfestő.

Tán azért mégiscsak nevetünk majd egyszer még ezeken a noctambul[5] találkozásainkon!