Egész nap lehangolt, rosszkedvű vagyok, tele önmagammal. Mást szeretnék, mint amit bírok és másképp, hogyan? ki tudná. Visszafojtottan ideges, tehetetlenül lázas, ebéd alatt gúnyos mindenkivel. Simi csak néz - de ismer.

Ebéd után bemegyek szobámba, lefekszem, a plafonra meresztem szemeimet, hallgatom a szívem dobogását.

Az öreg fiú lassan bejő, leül mellém a nagy fotelbe, és rólam kezd nyugodtan beszélni.

Mennyire igaza van mindabban, ami hiány, hiba nálam! S mennyire túlbecsül szeretetében.

Ezekre a hibáimra mutat rá: szenzibilis vagyok úgy, mint kevés ember. Aztán exkluzív, csak olyan emberrel tudok lenni, ki érdekel, csak olyan tárgyról beszélek, amelyhez értek. S ebből folyólag harmadik nagy hibám, hogy az emberekkel nem tudok bánni.

Amellett jó és rosszban kitartó, egy érzés majdnem örökre megmarad a lelkemben. Ha nem szeretek valakit, azt örökre nem fogom szeretni, s ezt is kimutatom, éspedig nemegyszer idegesen, úgy hogy az, aki nem ismer, bosszúállónak is hihet. Kivált az utóbbi nagyon meglep - mert nagyon igaz.

Ha idegeim visznek (pedig mindig visznek akkor, ha érzés kerekedik föl lelkemben), akkor nem vagyok ura önmagamnak. Mindez igaz, belátom, úgy szeretem a jó öreget, hogy így, egy ilyen percben mondja nékem mindezt, de hát nem változtathatok magamon, azt is tudom.

Bensőm kirág, felesz, elemésztem magamat, egy semmi néha az egész masinát felzúdítja, az egész masina hamis hangot ad - de hát que faire? Ha megváltozhatnék, ha kicserélhetném magamat, megtenném - de nem lehet. S így csak élek - tovább, úgy a magam módja szerint.

Mi lesz velem? Hogy bírom ezt ki soká? Napról napra mélyebben süllyedek a magam lelkébe. Ki ment meg?

A hangulat mind nehezebb, súlyosabb. Simi arról beszél, hogy érzi, nincs közelebb ember hozzá a föld hátán. Mind a kettőnknek a szó torkán szorul, sápadtan, némán állunk szemben egymással, kéz kézben, szem szemen. Addig, míg csak mind a kettőnké el nem homályosult, s így elfordítottuk egymástól tekintetünket.

Az Isten áldja meg! Legyen olyan nyugodt és boldog, mint amilyen én nem vagyok. Legyen az élet kímélettel vele szemben, bízzék önmagában, maradjon ilyen egyszerű, ily nemes érzésben, s gondolatvilága ne forduljon önmaga ellen. Ne tudjon arról soha, hogy azok, kik sötétben virrasztanak, azok szenvednek az álmoktól a legtöbbet.

Ezt kívánom neki, én meg - lefekszem aludni.

Egész cserkészet alatt, 7-^l/₂ 9-ig nyitott szemekkel fekszem.

Kilenc felé ki a mezőkre, a vadászok elé - egy hang sem hallik. Némaság körültem, már a szívem dobogását sem hallom.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este, vacsora után megszökünk Simivel. Otthagyva a két titkárt, tiszttartót és ügyvédet. A sötétben, Simi vállán egy puskával mellettem, a szomszédos Sári falu felé.

Koromsötét éj. Nesztelenül megyünk. Simit viszi az emberi érzés - jó Isten tudja, mi szállta meg. Féltékeny - a „Madonna” ott lakik a falu végén.

Én megyek - érdek nélkül, fásultan, tágult szívvel, némán az oldalán.

Göröngyről le, göröngyre fel.

Mint az élet országútján. Az „emberiség” alszik; az érzés ébren: ez teremti az álmokat.

A kis ház elé érünk - semmi nesz.

Simi felnevet - s én vele. Nekem - nincs miért - majd fütyül. A jelre kutyaugatás - suhogó szoknya. Az „Álom”. - Szégyellős nevetés, eltakart arc - végre - velünk jő.

C’est tout.

A csillagok felgyulladtak - kipontozzák a világoskék azúrt, a végtelennel vagyunk szemben.

Igen, a végtelennel.