Bunnynél ctesse Diane-nal és Jean de Néthyvel, még Haraucourt-t és Jean Aicard-t várja, kik a reggel szintén megígérték jövetelöket.

Alastair azt meséli, hogy Haraucourt reggel náluk volt, és nem győzte szép arcképemet dicsérni, amelyben az angol iskola miszticitása a kezelés módjában, a színekben, a francia realizmus pedig a hűség és jellemzetességben egyesülnek.

Bunny büszke lehet reá - de - én is.

Kitűnő tea náluk. Ctesse Diane odaül a nagy kerevetre, s előadást tart előbb a festészetről, persze nemegyszer említve meg Henner-t, ki a femme La Rouchefoucauld-t megörökítette, majd a levélírásról beszél. Azt mondja, levelet csak a féltehetségesek és az asszonyok tudnak írni.

Legelőbb is azért, mert úgymond, a legtöbb kiváló író takarékoskodik szellemével, és nem akarja levelekre pazarolni, másrészt meg a forma nemigen konveniál nekik.

Míg egy asszony főambíciója, még egy olyané is, ki különben egyebet ír. Mert az intimség azon fokára, amely szükséges arra, hogy levelet jól tudjunk írni, csak asszony képes.

Példákat mond: sem Lamartine, sem Sully, de még maga Victor Hugo sem írtak chef d’œuvre leveleket.

Szóval a levélírás Kleinmeisterei.

Négyig várunk Aicard-ra, ki (mint később meghalljuk) egypár perccel érkezik utánunk.

Némethy kocsiján a place de la Concorde-ig, ctesse Diane elragadtatva beszél Bunny és Elwes ménage-áról, mennyire meghatotta ez a két fiú, kik messze-messze jönnek szüleiktől, elhagyják komfortjukat, el mindent, s idejönnek, hogy magukat tökéletesen a művészetnek áldozzák.

Sok minden megható ebben a kis ménage-ban, amit ctesse Diane tán meg sem láthat.

Megható az idősebb, a nagyobb Bunny gondoskodása, atyáskodása a kisebbel, Elwes-zel szemben, megható, amint a festészetben tanácsokat ad neki, amint szeszélyeivel szemben elnéző - s amint vezettetni hagyja magát mindazonáltal a másik által, mert érzi, hogy mint ember, mint festő, mint gondolkodó fő erősebb nálánál.

Megható, ahogy szeretik egymást. Az ilyen intim dologra, mint pld. a barátság ilyen foka, csakis egy angol képes.

A francia ez ultra intim érzések féltónusaival szemben színvak.

Négy órakor madame Jamesonhoz, ott nagy zongora-tea party.

Brancovan hercegné, a háziasszony és ctesse de Grailly zongoráztak. A hercegnő meghí holnapra teára - on jouera.

Előbb a háziasszony játszik, majd madame Brancovan Schumannokat kedvemért, végül pedig ctesse de Grailly és a hercegnő négykézre egypár igen briliáns darabot adnak elő.

Estém igen mouvementé.[1]

Egyedül ebédelek, fogom Barbey d’Aurevilly „Dandisme” című munkáját, s elmegyek a szemben levő restaurant-ba, amely bouillabaisse-éről híres, ebédelni.

Igen meleg hangulat, kitűnő ebéd, abatjouros gyertyák, szemben velem egy szerelmespár, előttem jó könyv, kívülről behallik Párizs ideges moraja - un diner (décidément) senti­men­tal.[2]

¹/₂10-¹/₂11-ig ctesse Philosophoffhoz az Opéra Comique-ba. Egy modern francia zeneszer­zőtől, ki Wagner modorában ír, s kiről Augusta Holmès a múltkor annyit beszélt, adnak egy operát. Egészen a Lohengrin Ortrud és Telramund jelenetére emlékeztet az, amit látok - mert csak látom. Folyton beszélünk - persze búcsúzván a dámáktól.

11 felé érkezem ctesse Diane-hoz. Utolsó soirée-m nála. Folytonos búcsú, unalmas, mert a legtöbb ember közhelyet mond, s nekem közhellyel kell válaszolnom, a mondanités-k legunalmasabb fejezete.

Tea után Alastairral Aicard-hoz, igen-igen furcsa éjszaka.

Mind a hárman letelepedünk a nagy orientális kerevetre, eleinte igen heves, általános konverzáció, főleg piktúráról meg az én arcképemről lévén szó, majd Aicard verseket mond - végül (igen-igen fáradt lévén) elalszik, s így mi Alastairral tökéletesen egyedül maradunk.

Egyike volt azon pillanatoknak, midőn két ember benső szükségét érzi annak, hogy elmond­ják egymásnak mindazt, amit éreznek, elmondják, mit szenvedtek az élettől, és mit várnak még tőle.

Midőn szem szembe néz, a szemen át a lélekbe tekint - és az űrbe lát.

Aster csak beszélt - soká. Néha-néha hangja megrezdült, tompább lett, néha úgy tűnt fel, midőn egyszerre csak megcsuklott, mintha egy árva húr pattant volna el - majd meg el­hallgatott, s akkor a szoba csendjét csak a mellettünk alvó költő, egyhangú, halk lélegzete zavarta meg - - -

Újra megszólalt, és még soká, soká beszélt - - - végül egyszerre csak odafordulva hozzám, így szólott: „Furcsa, soha senkinek sem mondtam még ennyit, sem nővéremnek, sem szüleimnek, sem Bunnynek”.

Engem pedig megviselt, csakúgy, mint őt, az, amit mondott, mert hisz annyira szeretem őt, hogy kétszeresen fájt az, amit mondott.

Pedig nem volt történetében semmi tragikus epizód, akárki históriája lehetett volna, hogyha az a benső masina meg nem adta volna neki a kétségbeejtően komor, vigasztalan alaptónust.

Nemcsak az, ami történik, de akivel történik, adja meg az élet alaphangulatát.

Míg életről beszéltünk - az ablakon betört az első napsugár -, az élet elkezdődött.

A költő ott álmodik mellettünk, boldogabb e percben, mint mi, hiszen most csak félig él.

Miről álmodhat? ajkai rebegnek valamit.

Tán versbe foglalt szenvedéseit mondja el ismét. Boldog, ki elmondhatja, amit érez, és az egész világot bizalmasává teheti.

A költő elmondhat mindent, úgy, amint történt, s ez nagyot könnyít az életen - ezt most érezzük csak igazán, most, midőn annyit mondtunk el egymásnak -

A kakas kukorékolt. Az élet ébredésével, az első napsugárral a szerelem hírnöke is meg­szólalt.

Minden ezért! Ezért a virágok, ezért a gyümölcsök, ezért minden műremek, ezért az örökké­valóság - ezért a halál.

Átfektettük a költőt ágyába - félhangon mondott valamit, hangja s a kakas kukorékolása egybevegyültek.

Nil desperandum! Hiszen felkelt a nap, most már mi is mehetünk aludni - - -