Simi születésnapjának (holnap reggel 2-kor 24 éves, teljes korú lesz) előestéje.

Este persze vacsora alatt a maróti Gazsi játszik. A nagy előcsarnokban van terítve - fejünk felett pálmák, meg a Simi által lőtt pusztai sas kiterjesztett óriási szárnyaival átszelve az aërt -

Eleinte mind némák vagyunk, tudjuk, miért.

Végre Simi felkel, a cigány elhallgat, vele meg e percben a szívem dobogása is.

Tudtam, éreztem, mi fog következni.

Énreám egy tószt, kipirult arccal, meg-megrezgő hanggal beszél az öreg fiú, én sápadtan, összeszoruló szívvel, némán hallgatom.

Elmondja, hogy érzi, megtaláltam utamat, amelyet követnem kell, s amely még járatlan, a mi társadalmunk emelésére, erkölcsi, szellemi javítására szentelem éltemet. Hogy a fiatal generáció már megértett, és jóban-rosszban követni fog, és zászlóm alá tömörülnek mind. Köztük van, és azt hiszi, legalább érzés szempontjából nem utolsó helyen, ő maga is. És ha tán (hiszen az élettel vagyunk szemközt, mindenre el kell készülve lennünk) balvégzetem mást akarna, s mindenki eltávolodva tőlem, elhagyna, ő akkor is ott lesz oldalamon, s átkulcsolva a zászló rúdját két kezével - nem fog elhagyni -

És én erre nem tudtam semmit, de semmit sem felelni. Némán, sápadtan koccintottam vele. S egy pillanat alatt átfutotta agyamat múltam, jelenem, jövőm: az első tapogatódzások, küz­delmek, a tőlem egy időben félve elforduló barátok, kik azt hitték, bolond vagyok, s ártanak önmaguknak azzal, ha oldalamon maradnak.

Ez is nyomot hagyott a szívben.

Aztán jött az az idő, midőn a java megértett, ekkor „divatba” jövök (hiszen csak ez kell a „társaságban”!) s vele eszméim. Kezdek a mérlegen nyomni valamit. Azt találják a legtöbben, hogy bolond vagyok, de - érdekesen. Zászlómat kibontom, vívni kezdek, a „debating” után elkövetkezik a „műpártoló” egylet órája -

Barátaim szeretete bizalmat ád, hinni kezdek önmagamban. És most az, aki azok között, kik legközelebb állanak hozzám, Benjaminom, felkel, felemeli poharát, s azt mondja, számíthatok rá jóban-rosszban - s az én szemem, szegény, fáradt szemem ne homályosodjon el? Azon a napon mondotta, amelyen nagykorú lett.

Az Isten áldja meg mind a két kezével, bízzék mindig bennem, s legyen türelmes velem szemben, velem, ki oly türelmetlen vagyok.

Nem bírnám elveszteni, érzem - - - És mégis! érzem, egyedül halok meg, megértetlenül. Halotti leplem az a zászló lesz csak, amely alatt magam elhagyatva estem össze, s amely lehullva rám borult, s elfedett örökre. Egyedül voltam szerelmemben, egyedül küzdtem át az élet viadalát, egyedül halok meg, elhagyatva. Ezt érzem, ezt tudom, s ezt az eszmét úgy megszoktam, hogy már nem is félek tőle.

Tudom, hogy míg élek, pótolható leszek, halva, elmúlva, nem.

Barátaimat elrontottam szeretetem által, amely jól talált és intenzív volt. Hiába fogják akkor keresni azt, ki azért szerette őket, ami bennök a legszeretnivalóbb volt, hiába fogják keresni azt, ki olyan erővel szerette őket, mint azt csak a „szegény ember” teheti, ki éppen azért szeretett annyira, mert a szenvedés érzőbbé tette őt a többinél.

De ez nem vigasz!

Addig várom a percet, amely megadja majd a természetes nyugalmat és magányt.

Ezután Hamar, a titkár kel fel, Simivel való barátságunkra iszik, amelyben mind a kettőnk boldogulását látja, bízzunk egymásban mindig, mint eddig. Sok, sok mindez, alig bírom -

A cigányok csak húzzák, muzsikájuk betölti a nagy hallt. Simi a banda közé áll, most a kvartettben ő kisbrúgózik. Szól a nóta:

„Nagypénteken mossa holló a fiát -
Egész világ kígyót-békát rám kiált!”

Ez a percben a hangulat.

Majd a kvartett helyét az egész banda foglalja el. Óriási erővel játszanak. Én közéjük ülök, belé a banda közepébe. Sikít a hegedű, peng a cimbalom, rikkant a klarinét - erősebben, erő­sebben. Érzem lelkemet felolvadni az ezer hang között, emelkedni, emelkedni felül mindenen, ami földi, mindenen, ami ideköt a porhoz, a göröngyhöz, az élet nyomorához.

Érzem lelkem repülését fenn, fenn a csillagok között, magányosan, mint mindig, de meg­ér­tetve, fényben úszva, átlátszóan, mint még soha - érzem még egy körrel feljebb, s szétoszlom az űrben - végem!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Élek még.

De a zene csak visz.

Odaállunk felocsúdva mind a ketten Simivel egymás mellé, s egyet gondolva levesszük kalap­jainkat, csendben, zenekíséret nélkül, felemelve két ujjunkat, megesküszünk az élő Istenre, hogy örökké egymás oldalán maradunk, jóban, rosszban, boldog, boldogtalan percben.

Örökre, örökre -

Mintha nem éltem volna eddig az életet, hogy ilyen is történhetett velem.

Csend - érzem a végtelent, amely kettényílt a fejem fölött, s azon keresztül bevilágít mindaz, ami előttem szent, mindaz, amiről álmodtam, amit tisztelek.

Barátom, köszönöm ezt neked. Most már! tehetsz velem, amit akarsz. Azok közé jutottál, kiknek mindenért hálás vagyok.

De most más is jut eszembe. Élhettem is volna, mint mások. Szerelemre születtem, megvan lelkemben mindaz, ami lelket lélekhez köt. Megvan az az érzés, amely jobbá tehetett volna sok másnál.

Láttam álmaimban azt a lényt, aki előtt leborulva fejem a porral eggyé válik. És álmodtam olyanról, kire felnézek, s amellett oltalmazzam őt. Ki jó legyen, s ezért érezze, amit én a „rossz” percekben érzek. Ki odahajolva reám, homlokomról letörölje a boldogtalanság véres verejtékét, s azt mondja nyugodtan ezekben a percekben: „férjem, megértelek, bocsáss meg - de még így is szeretlek”.

Illúziók, tűnjetek el, álmok, merüljetek alá.

Érdemetlen vagyok álmaimra.

Eh!

Kerítek egy Holbein Madonnát. Megbolondulok kettesben, járom a csárdást gyorsabban, mint lehetséges. Forró, tikkasztó a levegő, virág hull a fákról, ezer illat, ezer hang telíti az éjszakát.

Élet, mit nehezedsz reám?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  -

Furcsa, hogy előttem szomorú és víg nóta egy hangulatot jelent.

Át mindnyájan a park alján levő óriási üvegházba. Egész éjjel tánc.

Reggel négy felé egyedül húzatunk Simivel - sok-sok volt ma az elviselni való, és mily szép volt mégis mindaz, ami fájt.

Szenvedni, szenvedni kell nekünk, különben hallgat a szív s vele - a lant!

Dalra fel! verjük a kobzot!