1886. augusztus 1.

 2013.08.01. 10:00

REVICZKY GYULÁNAK

Reviczky_Gyula_1855_1889.jpg

Szenttornya
u. p. Orosháza
1886. aug. 1.

Édes Barátom!

Tehát nem jön!

Pedig milyen szépen elképzeltem, hogy hogyan érkezik majd meg, hogy installálja itt magát pár hétre, hogyan fogunk majd együtt kikocsizni, megszólni Jókait és feldicsérni Gozsdut és Peteleit, hogy disputálunk majd a másik pesszimizmusán.

Valóban, ha még egyszer visszautasítja meghívásomat, tökéletesen pesszimistává tesz, még pesszimistábbá, mint önmagát. Az igaz, hogy a magyar pesszimistát már tökéletesen én képviselem. Ejnye, és milyen gyógymódot ajánl képzelt betegségemet kigyógyítani. „Szakaszd le minden órád virágát.” Egészen benépesítette magányomat pâle marguerite-okkal qui sont charmantes et à sont faire! Észrevette, hogy málnaszörpöt ittam, s most más gyógy­módot ajánl.

Ennyi a Galgenhumorból. Lássa, én senkinek nem veszem rossznéven, ha pesszimista, bár magam nem vagyok az. Legalább, ha pesszimizmus egy lényeges jegye a Nirvána utáni vágy, úgy mindenesetre nem. Belém van valami fojtva, ami a végtelen után vágyik, s ez az, ami megakadályozza azt, hogy a néant-t hívjam segítségül, de amely megakadályozza azt is, hogy a percben éljek.

Persze ön méltán külkörülményeimre hivatkozik, ebben tán igaza van. De van még ezenkívül más is: s ez a bökkenő.

Tanultam egyet-mást életem folyamán, amelytől csakúgy megfájdult a fejem, mint a szívem, mint akármelyikének a kárhozottak fajában. A külkörülmények változnak, vannak változhatatlan tapasztalatok és változhatatlan érzelmek, amelyeket nem fúj el az első szellő, mint némelykor egy úgynevezett szerencsétlen szerelmet; amelynek még legboldogtalanabb pillanatában is ott van vigaszul a tapasztalat, mely azt mondja, hogy az nem örök. Vannak azonban örök és gyógyíthatatlan bajok is, s amelyek annál inkább fájnak, minél inkább megközelíthetetlenek.

Aztán az ember lelke ezer darabból van összetéve, ha minden külső körülmény tán kedvező is, lehet tán minden benső kétségbeejtő.

A fájdalom birodalma éles rengeteg, beláthatatlan, mindennap fedezhetünk fel benne újabb és újabb, eddig ismeretlen, öntudatlan helyeket, s e felfedezéseknek még az a vigasza sincs meg (mert tapasztalatunk mást mond), hogy tán ez az utolsó volt. A végokok országútja e biro­dalmon megy keresztül, s a határokhoz fordulnak tanácsért, s a végtelenhez segélyért.

Tanács! segély!

Az a vége, hogy lehull szemünkről a hályog; tudunk (újabb baj) s nyílt szemmel sötétségbe: a végtelenbe nézünk. Hol van a saját szenvedéseink, a végokok könyörtelensége és a végtelen sötétségből a kiút? Ki adja vissza naivitásunk, boldogságunk napjait? Ki fog vigasztalni, miután barátaink is vigaszra szorulnak, mert hiszen azért barátaink.

Ki fog megmenteni kedvenc könyveink feltartóztathatatlan csáberejétől? Ki fogja nekünk a jóllakottság és a nyugalom óráit visszaadhatni? Ki adja vissza azt az időt, midőn még a lenyugvó nap nem szomorított el? Midőn a nagyhangú, ostoba, üres frázisok nem hajtották a vért arcunkba? Mikor a kéjleány kifestett szemei mögött nem láttuk ott a nyomort, amely a kenyérkeresetre hajtotta? Midőn a vastag nyárspolgár a jóléttől és a bambaságtól ragyogó arccal nem juttatta eszünkbe a pozitív ember ostobaságát, mint indirekt antitézisét a mi boldogtalanságunknak? Midőn a doktriner mindentudó öntelt arcáról eszünkbe jut a mi tapo­gatózásunk, az örök célok felé. Ki törli el azt a pillanatot, amelyben az ember megízlelte a tudást? Mi - amazok - nyújtsunk egymásnak kezet, mert a húr tán különbözik, de a hang az ugyanaz. Ne a körülményeket nézzük, de az eredményt, s miután ugyanazt érezzük, igyekez­zünk megérteni egymást, ha tán a mozgató okokat nem is ismerjük. De minek is? Az egymás nyomora nem vigasztal - de vigasztal az, hogy hasonló emberek is vannak a föld hátán, kik úgy látják a világot, mint jómagunk, s akik a szenvedés és a gondolat adta testvéreink -, többek ennél, barátaink, s kiknek egy meleg kézszorítása egy percre kárpótolni látszik azt, ami pótolhatatlan. Verse egy ilyen kézszorítás volt, a pillanatban vigasztalt. Köszönöm. The rest is to be silent. Nem örült Gozsdu és Petelei lefordításának? Kár, hogy még akkor nem dolgozta át az Apai örökséget - tán még majd ad ki egy kötetet Kállay Vilma. Gozsdunak írtam a múlt héten - még feleletet nem kaptam; tán nem is felel, egy ismeretlen ne csodál­kozzék, ha nem akarják megismerni. Megkapja a levelet, hacsak egyszerűen Fehértemplomra címzik?

Kérem, küldje meg Kerepesi úti adresszét, nem tudom a számot, félek, hogy levelem majd megint elvész, azért címzem a laphoz. Levelemhez zártam első és második énem fényképét. Tudja Petelei címét Kolozsvárt? mert én oda is eljutok a nyáron.

Üdvözli szívből barátja:

Justh Zs.

Ez nézetem szerint Leconte de Lisle legszebb verse.

L’Illusion suprème

Midőn az ember a csúcstól nincs messze már,
Hol élte, zord egek, bús árnyatokba vész!
Letűnt gyermekkora megint előtte áll,
Amint a megmászott oromról visszanéz.

Amíg a partokon folyvást sűrűbb az éj,
Túl, túl, a láthatár ködülte távolán,
A vágyak és álmok serege újra kél,
Rózsaszínű fényben, mint boldog hajnalán.

Gyászos világ, hová senki a meredek
Ösvényen nem kíván leszállani megint;
Meddő napok -, kik rég hamvvá enyésztetek,
S ti, vérző szívünkbe hullt néma könnyeim!

Ki az örök álmot már-már megízleli,
Amelyet féltve zár feltörhetlen pecsét,
Az elszálló lélek s leomló test teli
Látmányokkal, melyek bölcsőjét környezék.

A múltból feltűnik minden, szeme előtt,
Az ismert honi hegy, a vén nagy tamarind,
A drága holtak is. Szerették egykor őt,
S most a fövénybe lenn, álmát alussza mind.

Az órjás orgonán, hogy zsong a méheraj,
Amott a zöld halom, a csöndes enyhe lak,
A letosis s mangófa, piros virágival,
S a szőke tengerin kék tollú madarak.

Csúcsos hegy hajlatán, a karcsú nád között,
Melynek ámbrás héja a nedvtől felhasad,
Cirpelve hangosan, ott rajzik, ott nyüzsög
A fénytől ittasult rózsaszín szöcskehad.

A ködlő vízesés, a szirt tetőirül
Legyezőként öntve gyémántporos vizét,
A balzsamos szél a cukornádak körül
S a munkában nyüzsgő száz hindu szerteszét.

Száraz szérűkön a sok kávé-garmada,
Nehéz mozsarakban hangos mozsárütők,
A bambusz-árnyban a víg gyermekek hada
És a kunyhók elé kiült öreg-szülők.

Hegyek körrajza, mely csipkézi az eget,
Míg biborod, ó est, leszáll a táj fölé,
S a munkások sora, édes-bús éneket
Dalolva fenn, amint ballag hazafelé.

A láva-szirt között, ím itt a tiszta tó,
S Tamatava ökre, amint akolba gyűl,
A dallamos légben a messze elható
Hullámmoraj közé barombőgés vegyül.

Szent-Gilles szikláinak alján, a part iránt,
Hol a csodás korall épít a víz alatt,
Könnyű vájt csolnakok, madársereg gyanánt,
Ezüst habba mártják hegyes, gyors szárnyukat.

Azután elpihen minden: a föld, az ég!
Fönn lebeg a hold, a csillagos ég ölén,
A tenger sóhajt, a csöndet növelve még,
S világok visszfényét ringatva tükörén.

Ezer lágy illatot lehel a buja lomb,
Hol az aranyos légy csillogva száll, donog,
S a vadászok tüze, betöltve a vadont,
Az éj kék fényében magasra fellobog.

Te is feltűnsz, szelid álomkép, újólag,
Ki szívét először dobogtatád vígan,
Te, hervadás előtt letört virág, ki csak
Egy nap illatoztál az erdők árnyiban.

Te, kedves látomány, ki messze part felett
Örök-álmot alszol magános sír ölén,
A hajnal mélabús, édes fényét veted
Egy teljesen sötét s megdermedt szív fölé.

Halhatatlan bájad győz a rontó időn,
Megőrzi szépséged a boldog sirhalom,
Olyannak lát most is, olyannak, mint midőn
Reá mosolyogtál a bűvös hajnalon.

De ha elnyeli őt a néma rejtelem,
Amely mindent, mi él, végre magába zár,
Ki tudja, hogy lelked virágzott idelenn,
Te, a felejtésnek szánt édes rózsaszál.

Titeket is, vidám ifjúi szép napok,
Tündöklő végtelen éjek, titeket is,
Sugárt kik fénybe vont tengerre szórtatok,
A lélek magával a semmiségbe visz.

Ah minden, ifjúság, öröm és szerelem,
Erdő- és habzúgás, szél, mely epedve nyög,
A balgatag reményt táplálva szüntelen,
Vajon mit ér mindez, mit ér, ha nem örök!?

Legyen! A földi por öröme-, bánata-,
Minden küzdelmei - s képzelt isteninél
S az egész oktalan mindenségnél is, a
Holtak érzéketlen nyugalma többet ér.

Ugye szép? Nem fordítja új verseskötetébe? Apropó - nem kaphatnék még egy gyűjtőívet - ha most kiad? A nyáron esetleg gyűjthetnék egy pár előfizetőt.

 

Címkék: levél Reviczky Gyula

A bejegyzés trackback címe:

https://justh.blog.hu/api/trackback/id/tr1005445802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása