FESZTY ÁRPÁDNÉNAK

Bombay
1892. nov. 19.

Kedves Komámasszony!

E percben érkezem. Nehéz szívvel hagytam ott a hajót, szinte - az „otthontól” váltam el, midőn fedélzetét elhagytam. Oly bűbájos utunk volt, oly elragadó déli és esti hangulatok, olyan színpompa, amilyenről eddig fogalmam sem volt. Kora hajnalban emelkedett ki a halványzöld tengerből (amely a láthatár szélén lila színbe folyt) az opál minden színeit játszó - de azért fehér alapszínű Bombay.

Az utcákon indiaik, perzsák, sut-ok, afgánok, angol tisztek, buddhista szentek a templomok ajtai előtt, [...][1]-ban levő fakírok - kígyóbűvölők, félmeztelen bajadérok - - s amellett a legtökéletesebb magány. Nem ismerek senkit, s nem is akarok. Ma délután a Tower of silent-ben voltam, egy bűbájos kert közepén ritkás fehér torony, amelynek lépcsőin Zoroaster tanítványai halottjaikat örök nyugalomra teszik. A saskeselyűk pár óra alatt falják fel a siratottakat. Kik magukkal az életből csak a - csendet viszik!

Pár virág onnan nem olyan szép, mint az őszi rózsák, de hát az örök nyár országában csak ilyen virágok vannak. Nemsokára többet.

Árpádnak mondja meg, hogy mind e színeket látva - sokszor jutott eszembe az érzésvilága. Ide kéne jönnie.

Kezeit csókolja           

Justh

Lahoreból, hová megyek, egy hónapig megy a levél Európába. Ezért kérek egy kis türelmet s elnézést. Gondolatban csak ott leszek magukkal.