CZÓBEL ISTVÁNNAK

Bombay
1893. febr. 16.

Delhi! Campagnija a legcsodálatosabb tájkép, mit valaha láttam. Elragadtatva, alig találok szavakat - -

Pár nap múlva többet

Zsiga

SZABOLCSKA MIHÁLYNAK

Benares
1893. febr. 16-án
születésnapom

Komám, édes Komám,

Benaresben, a szent városban kaptam soraidat kézhez. Benaresben 1800 torony látszik!! lévén ugyanannyi indus templom a szent Ganges partján. De mit bánom én mindezt, a fő dolog, hogy pár nap múlva - márciusban útnak indulok hazafelé.

Ide Bombay még annyira van, mint Bpest Párizstól, Bombay-Trieszt 18 nap, s aztán Fiumé­ban töltök vagy egy hetet. Kérlek, írjál oda; címem: Hotel Europa, Fiume. Ugye, ott hallok rólad?

Bizony nagy baj az ránk, hogy Vadnay otthagyta a Fővárosit. Hisz az ő szárnyai alatt mind a ketten otthon voltunk. Most már? Valahogyan csak lesz, sehogysem még nem volt, ugye Miskám?

Megkaptad a regényemet? Debrecenbe küldettem. Akkor még nem tudtam címedet. Angol barátom üdvözöl.

Isten áldjon, édes komám.
szerető barátod
sietve!!

CZÓBEL MINKÁNAK

Kairó
1890. febr. 16.

Mena Hotel
Gizeh
At the foot of the great Pyramid

Tisztelt Kollégám!

Hála az Úrnak, megint a piramisok alján! Itt egy igen kellemes társaságba estem, legalább részben kellemes, és mindenesetre igen érdekes emberek közé. Pár ritka érdekes asszony: így mrs. Locke-King - az az angol grande dame, kinek, szeszélyének köszönhetjük ezt a bámulatos palota-hotelt. Az utazás filozófiájában le is írom őt - mint "A Hét" hasábjain olvasni fog róla. Az angol lady típusa, de - azáltal, hogy minden tulajdona túl van finomítva, kivételessé, ritkává, hiperszubtilissá válik. Olyan, mint egy orchidea vagy egy ritka, példátlan finomságú velencei üvegcsillár, áttetsző, de nem átlátszó, hajszál finomságú, s minden szín feltalálható benne - de minden szín művészien elmosott tónussá válik csak benne.

Amellett hideg és tiszta, mint a hómezőkön végigszaladó holdvilág sugara - - - meg fogom írni.

Ellentéte a kis Einsiedeln grófné - la femme - non la jeune fille allemande bien née. Ártatlan, gyermek, s úgy is fog meghalni. Sokszor pirul - kevesebbszer ért meg, de mindig rokonszenves kis asszony. Férje? un élégant à chasse.

Másik asszony: Crenevillené sz. Wiedenbruck.

Weaner Made!

- - -

echte weaner geht nicht unter!

Jucker asszony, bécsiesen beszél, Nizza levegőjét szívta be évek óta - míg férje Washingtonban követségi tanácsoskodik. Anyja angol nő volt: az angol és az osztrák sans gène-je a második hatványon.

Férje? a Brunswickok által rokonságom - - de csak testileg. L'autrichien à - - monocle.

Aztán a svéd követ neje: Landberg grfné. La femme à quarante ans de - Balzac. Femme à largeur - à consolations - de azért megvigasztalhatatlan. Cherche à se faire comprendre - toujours.

Férje? Orientalista, durva fráter, a diplomata tökéletes ellentéte. Porte dignement les conséquances de - son métier "du mari de madame!"

Aztán egy Malzahn gróf - német, igen jó, egyszerű tout d'une pièce ember. Hat láb magas, két láb széles - ideákkal.

A fiatal Schwarzenberg - nigh hogy osztrák "Herrenhaus Mitglied", szlavofil, ambiciózus - különben még nem végeztem analízisét. Vele egy Westphalen - -

De van egy igen érdekes osztrákunk is. Egyáltalán a legérdekesebb osztrák, kit valaha láttam. Ez egy Sternberg. A mi nevelési rendszereink egyik áldozata. Soká futtatott (soká, - pedig csak huszonhat éves), vesztett pár 100 ezer frtot, beutazta a világot - az élet alját hamar megismerte, és - elég gyakran van benne egy kitűnő analista - - - regényíróra. Két éve mellbeteg, tavaly a Kanári-szigeteken már fel is volt adva, mostanában valamivel jobban (ámbár e percben influenzában fekszik), az "ultima ratio"-val való szemtől szembe találkozás egyszerre lerántotta szemei elől a "Maya fátyolát", s ma lát.

Tán Bourget után legközelebb ő áll hozzám világnézetre. De nem, ő közelebb, lévén nem sznob, mint Bourget.

Egyedül van széles e világon avec les nés avantages d. l. solitude d'un majories. Egy hét alatt barátságot kötöttünk - itt kiismertük egymást. Kairóban egy hónapig voltunk együtt, anélkül hogy lelkeinkbe láttunk volna.

Furcsa mégis az élet. Most, hogy beteg, egész nap nála vagyok, igen aggódom miatta. Közös bajunk olyan közel hozott egymáshoz - mint ahogy csak a mi duplex természeteink s ilyen körülményeink között jöhetnek közel. Istvánról is sokat beszéltem neki, borzasztóan érdekli őt könyve. Lehetséges lenne tőle pár ívet kézhez kapni munkájából? Hiszen németül van - - olvashatná. Mint staffage: Wutenan-Württemberg grófné (különben a társaság udvari bolondja) és reményteljes magzatja, egy huszonöt éves kamasz Don Juan en poche! Úgy élünk, mint a flórenciek a pestis alatt - - szembe az influenza - - tüdőbajosokra nagy veszedelem. Megfogjuk a percet - - a percek drágák - -, s e percben szép az élet!

Ha pedig az élet ez az oldala untat - a sivatagba menekülök et je le rempli, de ma - solitude.

Alig várom a "Nyírfalombokat" -

Az Isten áldja, sok szerencsét a könyvhöz

Justh

V. r. u. Munkácsyhoz, akit nagy munkában találok.

Vele rémítő hófuvatagban Taine-hez, majdnem egy óráig kocsizunk.

A magyarországi intérieurökről van szó. Munkácsy nem talált egy szépet sem, pedig jó csomót bejárt „diadal” útjain.

Azt mondja, letelepedne nálunk, de hát akkor Pesten is kellene atelier-t építenie, s el kéne adnia a párizsi hôtel-t, ez pedig igen sok bajjal járna.

Azt hiszem, nem gondolt soha komolyan erre, de nem is gondolhat, ha egypár évet nálunk töltene, elfelejtenék itt, s kijönne divatból otthon.

Kérdezősködik, kik a mai kiválóbb írók (abszolúte nem ismer ti. az újak közül senkit). A költők közül felemlítem Reviczkyt, Kiss Józsefet, az elbeszélők közül a „modern” gárdát, egyeseknek, így Gozsdunak még nevét sem hallotta.

Patent hazafiság.

De nemcsak az írókkal, de a festőkkel is így van, alighogy tudja azt, hogy Feszty, Spányi festenek.

Megérkezünk Taine-hez. Az öregúr nagy udvariassággal fogadja. Erre az egy fogadtatásra Munkácsy büszkébb lehet, mint az összes amerikai tam-tam-os orációkra.

Nem tudom különben, hogy megértette-e.

Madame Taine elmondja, hogy a Cazalisokkal (kikkel ma a Français-ba megy) sokat beszélt rólam.

A Taine család el van Mary Robinsontól ragadtatva. Geneviève szeretné megismerni.

Taine ezalatt Munkácsyval Flaubert Herodiade-járól beszél, ajánlja neki elolvasásra, mert­hogy az író a farizeusokat egészen úgy állította be, mint ahogy M. megfestette. Munkácsy még nem olvasott semmit Flaubert-től, attól fél, hogy nem értené meg.

Beszélnek Samuel Pozziról, kinek nagy tudományán kívül az a nevezetessége, hogy olyan végtelenül fiatalnak néz ki, negyvenhét éves és huszonötnek tartják.

Munkácsy azt mondja (tout à fait apropos des bottes),[1] hogy a színésznők gégéjét ő szokta rendesen gyógyítani, ez az utolsó nevezetessége.

Óh tapintat! Egy percnyi kínos csend, csak mlle Taine nem érti (szerencsére), miért hall­gattunk el... Taine kezd beszélni, gyorsan átvive a társalgást Munkácsy utolsó művére. Csakis arról magáról lehet, ki ügyetlenséget követ el a társaságban beszélni tüstént az ügyetlenség elkövetése után, anélkül hogy az illető meg legyen sértve.

Majd 1¹/₂ órát ültünk náluk. M. első látogatása kissé hosszúra nyúlt. Estém igen érdekes volt. A Café Voltaire-be mentem, hol Jean Berge egy irodalmi társaságban („sur courte échelle”[2]) pár hét múlva megjelenendő „Les extases” című kötetéből olvasott.

Az első emelet egy nagy chambre séparée-jában voltunk. A két ablak között óriási dob, a falakon Mistral s más írók arcképei.

A fal mellett hosszú asztalo!k s bársony kanapék. Amint ezek a fiatal írók egymás után felvonultak festőien rendetlen ruháikban, kócos fejeikkel, álmatag s élvektől és nélkülözéstől fáradt szemeikkel, eszembe jutott az Henri Murger kora, a Bohème

És - Musette sem hiányzott, hogy teljes legyen a szellemi omnibusz.

9 óra felé Jean Berge oldalán megjelent az igen modern színekbe öltözött s modern gondolkozású mai Musette: az Alcazar d’hiver Marcingyja.

Lent az Odéon előtti téren a Quartier Latin nyüzsgése, néha-néha egy idáig felhangzó kuplé vagy kórus - idefenn pedig lelkesedéstől, nagyravágyástól ragyogó szemek.

Ez a városnegyed mégiscsak a legérdekesebb Párizsban, ez a Musset, ez Georges Sand, ez Chopin negyede.

Ez a hangulatos Párizs.

A poéták, írók gyülekeznek.

Charpentier (kis, piciny regényíró), az egylet elnöke bemutatja magát nekem, és megnevezi az érdekesebb típusokat. Itt van Germain-Lacour (poéta), itt Lemoelle, poéta, Fouquet, de Gayffier, ms. de Sainville stb., stb.

Egypár percig nagy zavarban van a társaság, mert lokalitásait egy igen jókedvű s kevésbé literális társaság foglalta el. Visszakövetelik helyiségeiket, a két kolónia emberei most összevegyülnek, s egy percig a szellemi és testi régale[3]-ra jött két társaság eggyé válik, lármázik mind, külön minden egyes tagja.

Végre megegyeznek - s a s. courte échelle dicsőségesen bevonul templomába.

Charpentier az elnöki széket elfoglalja s nagy komplimentumok között felszólítja Jean Berge-et, hogy mondja el verseit.

Jean Berge felel. Előbb figyelmezteti a gyülekezetet, hogy ez tulajdonképpen csak próba, miután most turnéra megy Amsterdamba, Bruxelles-be stb., úgy, mint ezt az utóbbi időkben Coppée és Jean Aicard divatba hozták.

Ezután a modern áramlatokról beszél, három irányt említ fel a mai költészetben, az egyik, amelynek Sully Prudhomme, a másik, amelynek Leconte de Lisle, a harmadik, amelynek Verlaine áll élén.

Ő egyik iskolához sem sorozható, s magát önállónak tekinti. Aztán beszél az utóbbi év három, Lemaire-nél megjelent poétájáról: Lemoelle, Germain-Lacour és Fabiéról, akik közül a két első jelen van.

Végre verseinek elmondásához kezd. Márciusban megjelenendő s „Extases” című kötetéből mond pár költeményt. Egypár igen szép, filozofikus alaphang, il voudrait être optimiste, mais ne l’est pas de tout.[4] Keserű alaphang - keserű mosoly, erőszakolt megnyugvás.

A szomszéd szobában ezalatt a jó nyárspolgárok oly végtelen lármát csapnak, hogy nemegyszer saját szavunkat sem halljuk. Berge nervózus, nem akarja folytatni az olvasást, s aztán meg úgy érzi, hogy publikuma nem érti meg.

Minden egyes vers után abba akarja hagyni, dühös pillantásokat vet jobbra-balra, csak hosszabb nógatás után végzi be a felolvasást.

Utána Germain-Lacour és Lemoelle mondanak pár verset.

Végül Gayffier mondja el maxime-jait.

Igen furcsán hat az Extases de l’esprit-nek (ez Berge egyik könyvének címe) felolvasása a szomszéd terem bugrisainak állatiasan eksztatikus lármája kíséretében.

Innen Jean Berge-zsel, a kis Marcingyval és ms. de Sainville-lel (ki festő) a Café de la Paix-be.

Berge nervózus, szekírozza a kis Marcingyt, kit azonban ez az état d’âme nem lep nagyon meg. Közönyösen eszi a rendelt osztrigákat, s csak néha-néha simítja végig Berge hosszú haját, petit fou[5]-nak nevezve őt.

Berge megunja, s hazalódítja az éhes és rapace[6] donnát.

Olyan rossz kedve van, hogy ms. de Sainville-lel is kellemetlenkedik, aki szintén elmegy.

Most aztán egyedül maradva vele, hazakísérem, s hamvadó tűz mellett raisont beszélek neki.

Hálószobájában két óriási karosszékben letelepedünk. A kandallón óriási lámpa, amelyiknek fényét lila színű abatjour fékezi, a kandalló párkányon mindenféle parfümök és festékek a koronkénti „passante”-ok iránti figyelemből.

A halvány lila színű fény végigtáncolja a világos színekben tartott nagy szobát, s misztikus fénnyel veszi körül a poétát, ki most egy hosszú selyemingbe bújva, beletemeti kondor hajú éles profilját két kezébe, s bolondul - alig tudom észre téríteni. Nem tudná okát adni, hogy miért ilyen. A mindnyájunk betegsége ragadja meg, szeretne sírni, szeretne fejjel nekimenni a falnak. Miért? Ki tudná?

Olvastatom. Elmondja kedvenc verseit, most sokkal jobban és nyugodtabban, mint az előtt. Lassan-lassan megnyugszik. Most én mondom el regényem meséjét, mind nyugodtabb lesz, s végre a másik extrémbe esik, majd kirúgja a ház falát jó kedvébül. Csupa szellem és kacaj. Miért? Ki tudná?

4-ig nála, ezalatt láttam vagy ötféle Jean Berget-et, s mind érdekelt.

PEKÁR GYULÁNAK

Fiume
1894. febr. 15.

Kedves Barátom!

Azt hallom itt, hogy még Pesten volnál. Igaz, hogy még szeretnélek látni! nem mászhatnál le egy napra ide? Még kötetedet sem láttam, pedig hát képzelheted, mennyire érdekel. Rómában 12 igen szép napot töltöttem, de hát a jó Isten tudja, ott sem maradhattam már nyugton, valami hajtott ide. Pedig innen is mennék, csak lehetne. Nem lesz az idén nyugtom, míg Szenttornyára nem érek.

Olvastam Ignotus cikkét Dodóról, illetőleg rólad. Gyönyörű cikk, de szerettem volna, ha a könyvvel többet foglalkozik.

Ha teheted, jere le, ha nem vársz meg, 24-25-én felmegyek Pestre (de ezt csak úgy titokban mondom, mert az első napokat egész csendben otthon akarom tölteni).

Igen nagyon szeretne látni vén barátod

Zsiga

CZÓBEL MINKÁNAK

Mian Mir
1893. febr. 15.

Kedves Barátnőm!

E percben indulok Mian Mirből, ha tudná, mily nehéz szívvel. Milyen nyugodt, harmonikus volt az életem - s ott a tengeren túl -, Pest!

Dunsterville velem jő Benaresig. A pénz legendáját megkaptam. Köszönöm.

Igaz barátsággal 

Justh és Dunsterville         

Justh

Hamvazószerda.

Robert Jamesonnál. A keresztény Rotschild, Jameson et Hottinguer ház fiánál és örökösénél. Nagy palota, igen természetesen a parc Monceau-nál. Széles sötétveres bársonnyal áthúzott lépcsőház, sok aranyozás, a lépcsőház alján egy nagy rokokó, XV. Lajos korából való hordszék, hogyan jutott ez ide? Szomorúan néztünk egymásra én, meg - a hordszék.

Robert Jameson. 26 éves fiú. Gömbölyű, karakter nélküli fej. Sötétkék, félénk, bár merésznek látszani akaró szemek. Mindig tisztelem azt az embert, kit milliomjai nem tesznek impertinenssé, s ez oly ritka.

Különben beteg a fiú, grippés nyaka be van majdnem orráig kötözve.

Szemrehányásokat tesz, hogy még nem voltam nála - de mikor olyan nagyon érdektelen! De hát persze, ezzel nem menthettem magamat.

Ezalatt a társ fia, François Hottinguer lép a szobába. Chien, chasse, fusil.[1] Ma minden épicier[2] fia sportsman, holnap pedig már azt hiszem, csakis az épicier-k fiai lesznek azok.

Louise Read-hez, ez már más hangulat.

Bemutatom neki Némethy Emyt. Nagyon össze­barátkoznak. Ott persze Letournon, ki elmondja, mennyi baja volt Schliemann-nal, kitől a trójai ásatásokról írt munkát lefordította. Egy bizonyos - igen rövid határidőre megegyeztek, Schliemann azonban kikötötte, ha addig nem készíti el a munkát, kevesebb honoráriumot kap. Letournon belemegy a munkába, s éjjel-nappal dolgozik, mert Schliemann megnehezíti a munkát, hogy kevesebbet kelljen neki fizetni. De Letournon fejes - s a duellum győztese ő marad.

Louise Read elmondja, hogy Mary Robinson nem jő Párizsba, s így nem találkozhatok vele, de igen örülne, ha Londonban felkeresném.

Szó van az angol költőnőről, Louise fél, hogy nem fog soká élni, mert aki ily gyorsan, ilyen lázasan él, az nem élhet soká.

De hát aki gyorsan él, többet él, mint az, aki lassan él. És ez elég - vigasztalásnak.

Este Schärffenberg grófnénál, elvégzem a „fehér lap” fordítását.

AGGHÁZY KÁROLYNAK

Aggházy Károly Jush Zsigmonddal

[Berlin?]
1889. febr. 14.

1889. febr. 11. - - - első látásra megérzem minden emberrel szemben, hogy leszek vele az élet folyamán. Akinek szemén keresztül a végtelent látom visszasugárzani, abban bízom, s miután a végtelennek sem vége, sem kezdete, ez a pont első perce, csak pont a kör vonalán. - - - - - 1889. febr. 14-én.

A berlini napok emlékéül

Zsiga

Mardi gras.[1] Egész nap commissiók, miután látogatásokat ezen a napon nem szokott az ember (hála Istennek) tenni.

Ebéd Schärffenberg grófnénál egészen en famille, csak a grófné, Emy és én. Ebéd után majd az egész „fehér lapot” átfordítom olvasva, magyarból franciára. Tulajdonképp nem is olyan nagyon nehéz dolog. Madame Cazalis bemutatja Némethy Emyt ctesse Diane-nál.

Némethy Emy (Jean de Néthy)

Tőlük a „Frascatiba” a boulevard-on.

Tele néppel, 12 felé jár az idő, s alig lehet járni. Kevés és ízléstelen maszkok. Egyik-másik kávéház előtt vándorzenészek telepednek le, vagy egyik-másik álarcos grivois[2] kuplékat fúj el.

Tulajdonképpen igen kevés en train.[3]

¹/₂ 1 lehetett, mire a Frascatiba jutottam. Tout à fait canaille.[4] Míg a Bullier férfiközönsége elég tisztességes (igen sok tanuló), addig itt jóformán és kizárólag macquereau-k.[5] Félmeztelen férfiak és majdnem egészen meztelen asszonyok táncolnak el a füstölgő lámpák alatt. De egy cseppet sem érdekes a kép, mert egyik igen jól tudja, mit ér a másik - pas d’illusions du tout.[6] S ebben a dologban éppen úgy, mint minden másban, csakis ez az érdekes. Az ember látja e bábok kulisszái mögött a fonalat, amelyet az établissement igaz­gatója rángat.

Amott egy quadrille. Négy pár, de mindenki csak egy alakra figyel, a híres Goulue-re, Párizs leghírhedtebb kánkán táncosnéjára. Igen finom bergère[7] Watteau-arc, alig befestve. Veres bársony derék, csipke alj. Semmi csipke a derékban, úgyhogy a bársony egyenesen a mellre és karokra simul. Igen fehér nyak, sima, egy cseppet sem canaille.

De még a tánca sem, s ez a legfurcsább. Olyan lelkiismeretességgel emeli a lábát a csillárig, olyan nyugodt önbizalommal rúgja le táncosának fejéről a kalapot, hogy az ember látja: ez a leány megfelel kötelességének, fizetést kap táncáért, kánkánra szerződtették, és szerződésének becsületesen megfelel.

La débauche honnête, sans passion, beaucoup d’art.[8] Már akkor a Bullier grizettjeinek imprévu kánkánját jobban szeretem.

A Goulue kánkánja - akadémikus, megállapodott kánkán.

Megérdemelné, hogy az Institut megkoszorúzza táncát.

11-kor Do Orsini felver álmaimból. Szerencsétlen keze van, mindig akkor látogat meg, mikor legtöbb s leghosszabb álmomra van szükségem.

V.r.u. 1-kor a Théâtre Français matinéjára megyünk. Hamletet adják Mounet Sullyvel a címszerepben.

Nem nagy kedvvel mentem, nagyon félek a francia Shakespeare-előadásoktól - annál nagyobb volt a csalódás.

Mounet Sully nagyszerűen adja e szerepet, a legjobb Hamlet, kit eddig láttam, márpedig én Rossitól, Salvinitól és Devrient-től láttam e szerepet. A két első igen olasz módra a fő súlyt Hamlet quasi őrültségére fektette, Sonnenthal igen raisonnable volt, Devrient csak filozóf.

Nos, M. S. volt az első, kitől úgy láttam Hamletet, amint lelki szemeim előtt lebeg azóta, amióta eszemet bírom.

M. S. Hamletje mély érzésű és gondolatvilágú ember, túlfeszített művészi idegekkel, ki mindvégig tudja, mit csinál. Igen tisztán, érthetően festi a többiekkel, s azzal az eggyel játszott komédiát. Ez volt az első színész, ki megértette, miért ad tanácsokat Hamlet a színészeknek: azért, mert így megértjük, hogy többet ért az élet komédiájához, még mint maguk a színészek, s így - könnyen játssza el a bolond Hamlet komédiáját.

De az egyes jelenetekben is mesteri. A szellemmel való jelenetének végén, midőn barátait esküre kényszeríti s egyszerre csak a föld alul hallatszik atyjának hangja, keserű hahotával, félig kacagva, félig zokogva nevezi vakondnak atyját. Itt visszaadja az e pillanat által a legmagasabbra fokozott humort. Itt egészen a Shakespeare angol földön elálmodott, angol talajból fakadó Hamletje áll előttünk.

A további jelenetekben megmagyarázza a színlelt bolondsággal párhuzamosan haladó rög­eszme koronkint valódivá váló őrültségét. De mindig megtartva az oly szükséges crescendót.

Így, midőn a színjáték alatt eleinte Ophéliával enyeleg, mind erősebb, fokozottabb lesz nála a meggyőződés, hogy Claudius valóban atyja gyilkosa, lassan-lassan a földön csúszik, összetörve Ophélia legyezőjét, s az így kitört nyíláson keresztül figyelve Cl. vonásait, közbe-közbe az általa a színjátékba illesztett szavakat ismételve. Mind lázasabb, lázasabb lesz, végre erőt vesz rajta a tökéletes meggyőződés arról, hogy Cl. a gyilkos, mintegy a némajátékon kezd nevetni, és nevetése mind erősebb, erősebb lesz, végre rémítővé válik, s elnyomja a rosszul lett király ápolására összeszaladt udvar nyüzsgését. Ez a nevetés már nem normális, ebben a percben Hamlet idegei már annyira fel vannak csigázva, hogy nincs távol az igazi őrültségtől.

De játéka a legmagasabb pontra az anyjával való jelenetben jut.

Mind hevesebb, hevesebb lesz, már nem tudja, mit mond, nem emlékszik atyjának tett ígéretére, hogy anyját kímélni fogja, néha állatiasan fel-felcsukló hangon veti anyja szemeire, hogy újra szeretni bírt és kit? egy szatírt.

Anyja rémülten zokogva, remegve hallgatja. E percben a szellem megjelenik, s meginti, hogy kímélje anyját - s most Hamlet egyszerre tompa, fásult hangon, bár alig eszmélve, anélkül hogy anyjához fordulna, megfogja az egyik szék támláját, s így szól: „voyons qu’est ce que vous avez madame”.[1] Ebbe a frázisba bele tudta tenni a szellem iránt érzett félelmét, atyja emléke iránti szeretetét, amely oly erős, hogy még erre is rá tudta őt bírni.

Az utána jövő jelenet borzasztó, amint folyton változó hangon a szellemmel beszél, végre midőn az eltűnik, a sírva fakadó édesanyját látva, egy pillanatra felébred lelkében a gyermeki szeretet, odaborul reá, s maga is elkezd keservesen zokogni, s a kölcsönös, mély megindulás közepett rá akarja bírni anyját, hogy mondjon le Claudiusról - s ez nem sikerülve neki, undort érez iránta ismét, s lázban, félig őrülten elrohan.

Fogok írni ez alakításáról, igen tanulságos lesz, ha megismerik a mi gyermek Hamletjeink is.

Igen furcsa volt Do Orsini, ki még azt sem tudta, hogy Hamlet és Ophélia egzisztálnak. Valaki, ki életében először látja Hamletet, érdekes tanulmány. A többiek igen rosszul játszottak, Baillet, ki Horatiót játszotta, folyton lemosolygott rám és - pastilles Géraudet-ket evett, ami nem mondhatnám, hogy nagyon elősegítette volna a játék összhatását.

¹/₂ 6-kor ctesse Diane-hoz, kinél sokan és igen sok unalmas egyéniség.

Este tisztán kuriozitásból az Odéonba megyek, hol Cidet játsszák. Éppen olyan unalmasnak és lehetetlennek találom, mint midőn először olvastam. Nem bírom ki 10-nél tovább, majd megöl az unalom. Elmegyek, s hogy egészen hangulatosan végezzem napomat, az Avenue de l’Opérába megyek cigányokat hallgatni. A bandában, bár nem játszik, Pali régi csellistája, ki tavaly nyáron Veronában járt. Majd a nyakamba borul örömében, most aztán vége az „inkognitónak”, a prímás s’en fiche des autres[2], s úgy nekem muzsikál, akárcsak Pesten lennék.

Egymásután a „Tinódi nótája”, „Azt mondják, hogy bűvös-bájos édenkert a sz.” s a többiek tutta la compagnia. Journée d’émotions cosmopolites![3]