CZÓBEL MINKÁNAK

Bombay
1893. febr. 23.

The Esplanade Hotel

Kedves Kollégám!

Itt kaptam kedves sorait. Bizony, már hazafelé indulóban. Nem hiszi, milyen nehéz szívvel hagyom itt Indiát, hol annyi jó barátot találtam, s oly sok szép, nagyon szép órát töltöttem. Ha egyenesen hazamennék Szenttornyára, könnyű volna a dolgom, de - Pest, a panamizmus, mint nevezik. Milyen jó maguknak fönn a Tátrában együtt. Én is mindjárt felmennék, csak bírnám a klímát. De áprilisban vagy Nehrére, vagy Anarcsra bizonnyal elmegyek.

Az anarcsi Czóbel kúria

Erdélyben is akarok az idén pár hetet tölteni, mert egy erdélyi regény fő fejemben, amelyhez persze több adat kéne, mint amennyit kétszeri rövid tartózkodásom alatt szereztem. Aztán az idén maguk is lejönnek Szenttornyára.

Képzelje, a régi Benares romjai között járva egy elég ép szegletkövet találtam, amint hazaérek, elküldöm magának, egy kis lótuszvirágszerű hindu szent edény kíséretében. Istvánnak meg egy tibeti prayer wheelt hoztam.

Egyáltalán az idén egész múzeummal megyek haza. Kivált pár igen szép hímzést találtam. Dunsterville pedig nagy értékű Buddháját nekem adta. El kellett fogadnom, pedig ugyancsak szabadkoztam. Tudja-e, hogy D. hatalmas erővel kezd írni. A Civil and Military Gazette-ban most ugyanazt a helyet tölti be, amely által Rudyard Kipling lett híres. Pár csudálatos finomságú dolgot írt az utóbbi időben, de majd elhozom - - Még itt is jobb a literátornak, mint minálunk. A Magyar Hírlap nem hozta a kritikát - -, s az indiai jegyzeteim, amelyek egy kötetre valót tesznek ki, még Wohl Jankánál hevernek. „Nem elég aktuálisak”. Ez a Pester Lloyd szentenciája. Tudja-e, hogy ugyane dolgokat egy amerikai revue is szerette volna s jó pénzért. Persze, én angolul nem írhattam, s D. még nem ért, nem fordíthatja le angolra, lévén igen sok az angol kormányról is benne.

No pár év még, s aztán Amerika! Dunsterville-lel összeállunk, s úgy fogunk írni. I’m tired out. Itt az arianizmus közepén még kevésbé bírom a messziről idecsapódó hagyma szagát.

Különben külföldön egészen másképpen állanak a dolgok. Egy nagy német revue egy régibb novellámat (a jövő nemzedéket) hozza, s jövő kötetemre Párizsban a legjobb kilátások. Azt tán írtam már, hogy Èmile Faguet a Revue Bleuben igen szépen írt A puszta könyvéről, s hogy Malean konferenciát tart róla a boulevard-on. A Fuimus pedig még jobban hozzááll a modern francia szellemhez. Meglássa, kedves barátném, hogy a Maya is meg leszen még értve egyszer, mi csak várjunk. A mi óránk ütni fog, mint ahogy az övék is ütend!

Ez az utolsó indiai levelem - - annyit még, hogy itt tavasz - -, de forró indiai tavasz, s végre is Pest mögött a puszta - - C’est long chose.

Az Isten áldja az „akadémiánk”-kal együtt

Justh

V. r. u. 5-ig írok. 5-kor ctesse de Thury. À dormir debout.[1] Csak cte de Thuryt találom otthon.

Este Schärffenberg grófnénál, aztán pedig ctesse Philosophoffhoz (Colonie russe).[2]

A társaság két szalonban oszlik meg. Az egyikben a mamák, a másikban a fiatalság: tout comme chez nous.[3] Egyáltalán emlékeztet az összbenyomás a mi pesti társaságunkra - Csak kevesebb élegancia és több - tudomány.

Itt az Urusovok, Georgiai hercegné, baronne Frédériks leányával stb., stb.

Mll Philosophoff: majdnem olyan magas leány, mint én, igen karcsú, igen finom taille,[4] csunya, de kellemes arc.

Princesse Urusov. Femme oiseau.[5] Csicsereg, szökdécsel, csupa mosoly. Egy fél óráig val­ce­rezik velem anélkül, hogy abba akarná hagyni. Azalatt folyton beszél és nevet, néha pedig még félhangon hozzádúdolja a valcer melódiát, amelyet a tapeur[6] olyan végtelen egy­han­gúan játszik.

A kis bre Frédériks, petit air hébété.[7] Majdnem bamba kifejezés, belebámul a világba üres, kidülledt szemeivel és mosolyog, csak mosolyog. De ha beszél, elfelejteti szerencsétlen külsejét. Meleg, közvetlen - kissé félénk modor. Olyan, aminők a fiatal leányok voltak egyszer - rég - abban az időben, amelyre még öregapáink sem emlékeznek.

A collant,[8] örök mosolyú Appletscheiff is megérkezik leányával. A háziasszony igen sokat nevet azon, hogy a Keresztutak Ivanovna Máriáját meg-Appletscheiff-eztem, (amint ezt Antokolszkijéktól hallotta, akiknél van a fordítás).

Ez alatt Antokolszkijné jő meg, halvány mauve toalettben, gyönyörű régi ékszerekkel.

A mint Appl.-et meglátja, rám néz, majdnem elnevetjük magunkat. Azt mondja, hazaérve megrövidíti egy „a”-val Maria Ivanovna nevét, és így a „nihiliste” Pletscheiff nevet fog kapni.

Sokat táncolok Antokolszkijnéval, úgy valcerez, mint nálunk a legjobb táncosnék.

Úgy két óra felé Bandakov, egy híres orosz csellista ül a zongorához, és valcereket kezd játszani, persze egészen másképp, mint a szegény elárvult tapeur.

Nagy animo.

Egyszerre pedig átcsap egy mazurkába, s felhangzik a Glinka operájának: „Éltünket a cárért” gyönyörű, hatalmas mazurkája. S szinte átalakította e zene a miliőt, a banális, cukros mosolyt ez letörölte az ajkakról, s mintha a parfümírozott levegőn keresztül sivított volna az orosz puszták szele: Oroszországban, a nagy Oroszországban éreztem magamat.

A szalon egyik sarkából egy hatalmas, vállas férfi lépett elő, kit eddig alig vettem észre, s közepére állva a szalonnak intett egy az egyik ajtóközben ülő fiatal asszonynak. Ez (kivált a háziasszony nógatására) felállott, s kezet adott a férfinak.

S a mazurka csak hangzott.

Most egymás mellett átkulcsolt karokkal siklott elő a pár: mint egy szoborcsoportozat, oly erővel, oly gráciával.

A hatalmas, óriási fekete szakállú férfi átkulcsolta a karcsú, magas, királynői termetű fiatal­asszony derekát, s hullámzó léptekkel előresikamlottak a parketten, majd elbocsátotta egyik kezét, s csak egy kézen tartva táncolt, lehajolva meg-megfordulva mellette, erőteljes férfias lépésekkel, amelyek szinte megremegtették a finom, filigrán párizsi házat: a szalon minden bútora rezgett. S a zene csak hangzott, mind erősebben, mind erősebben, a csellista kipirult szemei tűztől égtek, a pár hatalmas léptekkel, gyönyörű mozdulatokkal, büszkén, emelt fővel táncolta körül a szalont - - s én meg lekonyítva fejemet éreztem az erőteljes nagy nép hatalmát, ennyi erő, ennyi primitív bájjal szemben nem tehettem egyebet.

Az övék a jövő!

Alighogy a mazurka elhangzott, a táncos (De Kel [de Vel?] orosz tábornok fia) odalépett a zongorához, s mély basszus hangon, mely megrezegtette a piciny appartement ablakait, egy gyönyörű, gyönyörű orosz dalt kezdett énekelni. Én visszafojtott lélegzettel hallgattam - benne volt e dalban a magyar zene egész érzése, de azonkívül még az ázsiai törzsek filozófiája, mélysége is. Ez csakúgy, mint az orosz puszta, közelebb van a Végtelenhez - -

Ez a fájdalom nem az egyén fájdalma, mint a mi zenénkben, de egy egész faj világfájdal­mának, keservének kifejezése.

A „Nihil” zenében kifejezve.

Három óra lehetett, hogy szétmentünk.

V. r. u. A két Karagyorgyevichnél, csak Alexist találom otthon.

Most az Avenue Villiers mellett laknak egy kis hôtelt.

Alexis fekszik, úgy fogad; mióta Párizsba jött, lázas, s rosszul van.

Két vagy három esztendeje, hogy nem láttam.

Külsőleg hátrányára, bensőleg (úgy látszik) előnyére változott. Igen sárga vonásai meg­nyúl­tak, szakálla megnőtt, háta meggörnyedt - és kevesebbet, illetve alig hazudik - amit azelőtt nem lehetett volna éppen róla elmondani.

Igazi szláv típus, keskeny, mandulavágású szemek, finom keskeny száj és orr, hosszú, lecsüngő bajusz. Túlságos meleg modor. En somme[1] jó fiú.elena vacarescu,

Főleg a Terka lakodalmáról beszélünk, Alexis abban ügyetlen, hogy nagyon is lepiszkolja őket, tekintetbe véve kivált azt a körülményt, hogy majdnem egész Párizsban azt állítják, hogy ő akarta elvenni.

Nagy lelkesedéssel beszél Elena Vacarescuról, kivel sokat táncolt Bukarestben, tán csak nem akarja elvenni? Furcsa ménage[2] volna.

Bogidarhoz nem megyek fel, modellek vannak nála.

Tőle Louise Readhez, nála J. de Néthy, James Darmestetter és Letournon.

Este 8-kor Antokolszkijékhoz, egypár Petőfi-költeményt olvasok fel nekik, kivált „Szülő­földe­men” tetszik nékik. Antokolszkij azt találja, e vers még primitív grand souffle.[3]

Különben igen panaszkodik, hogy mióta az orosz-francia barátság jött napirendre, igen sokan alkalmatlankodnak atelier-jében.

Majd 12-ig náluk.

Reggel 10-kor Aymar de la Baume ront be hozzám, igen nagy örömömre, mert korán akartam felkelni - na meg azért is, mert a jó Aymart már nagyon régen nem láttam.

V. r. u. Rupert Bunnyhoz és Alastair Cary Elweshez, Jenny Maria két jegyet küld koncertjére - egyiket a két fiú közül meghívom. Elwes fogadja el.

Tőlük haza. D. u. 3 után Jean Berge jő hozzám, teázik. Igen jókedve van, egyenesen az ágyból jő hozzám.

Vele a Vacarescukhoz, rövid látogatás. Elena megmutatja az albumot, amelyet Carmen Sylva festett neki - illetve verseinek. Altdeutsch nincs a fáta stílusában.

Innen Berge-zsel Sainville atelier-jébe. 56 rue Notre Dame de Lorette - 6-ik emelet. Br. Igen világos, színes atelier, igen világos, túl világos képek. Egy óriási kompozíció, répát kiásó pa­rasztok, esteli szürkület, semmi napfény, s mégis csupa színes szín, mintha plein soleil lenne.

Este Cary Elwes jő értem, vele a koncertbe. Ott: ctesse de Thury, Jean de Néthy, ctesse de Champrépu stb., stb.

Jenny Maria: roppant technika, tudomány - igazi francia játék. Mozart, Scarlattit bámulatosan adja elő. Chopin és Schumann kaotikusakká lesznek felfogása által.

Koncert után Alastair Cary Elwes-zel a Café de la Paix-be.

Elmondja, hogy mit akar, elmondja terveit a festészetben. Portréfestő akar lenni. Mint minden gondolkozó festőnek, úgy neki is ez a piktúra non plus ultrája. A festő nem akkor a leg­nagyobb, ha gondolatokat fejez ki, hanem ha egy gondolkozó főt jellegzetesen tud visszaadni.

Beszélünk Bunnyről vele. Roppant admirációval nyilatkozik róla. Nála, úgymond, olyan nagy az invenció, oly nagy az eszmebőség, hogy inkább odadobja, mint festi a vászonra gondolatait. Tán a nevelés tette őt ilyenné, atyja folyton fantasztikus történeteket mondott el neki gyermekkorától fogva, tán innen hajlandósága a misztikus irány iránt is.

Lassan-lassan felmelegedik, s önmagáról kezd beszélni, s mint minden ember, úgy ő is ekkor a legérdekesebb.

Azt mondja, félénk, nem tudja a kellő formában kifejezni gondolatait. Jobban szeret hallgatni, mint beszélni, jobban festeni, mint hallgatni -

Lassan, igen lassan mondja mindezt el. Hangja húzódik, húzódik, lassul, halkabb lesz, néha úgy tűnik fel, mint a sziklák mélyéből fel-felbuggyanó forrás alig hallható csergedezése.

Furcsa világnézlet és gondolkozás, furcsa fej, furcsa arckifejezés - très artiste mais artiste penseur.[1]

Előrehajolva ült mellettem, fekete haja simán hátrafésülve, széles homloka redőtlen s mégis borongó, fekete szemöldökei alól sötétkék szemei belebámulnak az űrbe - úgy beszél, mintha onnan szedné ki eszméit.

Mindazonáltal mindaz, amit mond, nem lep meg nagyon, il est dans son style.[2] Csak - kevesebb akaraterő, mint hittem. Okcidentális gondolatvilág, orientális rêvérie[3] - akarat hiány s álmodozás.

Miért tűnik fel mégis úgy, ha Bunnyvel vannak, mintha emez vezetné a „baráti ménage”-t?

1 óra felé a rue de la Paix-n visszafelé, amint a place Vendôme-ot elhagyjuk, nagy lárma, annak a háznak kapuja, amelynek földszintjén Boivin raktárai vannak, hirtelen feltárul, rajta félig öltözött férfiak s nők rohannak ki, átszaladnak az utcán, s berohannak a Continentale udvarába.

Tűz van! - összenézünk Cary Elwes-zel, felébred bennünk a művészi kíváncsiság, s anélkül hogy mondanánk egymásnak valamit, bemegyünk a ház kapuján.

A tűz a második emeleten, a lépcső tele füsttel - rajta egymás után jönnek le az álmaikból felriadt emberek. Egy báliruhába öltözött asszony érkezik meg, halálra ijedve látja a tüzet, s most ott áll hosszú uszályos, virágos ruhájában, gyémántos, fedetlen fővel mellettünk, s remegve látja a füstfelhőt, amely a ház ablakain kitódul.

Konverzáció az „inconnue”[4]-vel. Viviszekció-tanulmány. Qu’est-ce qu’on sent dans ces moments?[5]

Az úrhölgy naivan en ne se doutant de rien répond.[6] Tíz percig tartó entrefilet.[7] -

A tűzoltók megérkeznek - sietve ki a ház udvarából, nehogy a fejünkbe kapjunk egy váratlan vízsugárt.

Át az utcán, s most a másik oldalról gyönyörködünk a valóban elragadó, modern képben. A gőzszivattyú füstölgő, párolgó masinája köddel veszi körül a toporzékoló paripákat, a kazán ajtaján kékes lángok törnek ki, a sötétveres parazsat a szél felkapja, s a habos lovak lábai alá seperi - s e süstörgő, fütyülő szörnyeteg ködös foltot vet a hideg városi tájkép megszokott banalitásába. Aztán kürtszó, kocsik tompa dübörgése, egypár szekér tűzoltó érkezik. S a vereses fáklyáktól behintett, tompa alapon sötét árnyak rohannak fel-alá, s lepik el, mint hangyák a korhadó tölgy oldalát, a ház falait - egypár perc alatt a tűz eloltva. -

S mi még ott álltunk akkor is, midőn a nagy szekerek, kocsik elrobogtak, az utca kihalt, s a csendet már csak egy-két járókelő lépte zavarta meg - - -

Ott álltunk, de hallgattunk, az „érzett” hangulat elcsendesített mind a kettőnket.

Határozottan művésziebb volt ez a „incendie”[8], mint Jenny Maria hangversenye.

FESZTY ÁRPÁDNÉNAK

Kairó
1890. febr. 20.
MENA HOTEL

Édes Nagysád!

Miután Árpádtól és Árpádról semmi hírem, s miután azóta már valószínűleg Párizsban van: Önnek írok. Vagy két hete itt vagyok ismét a piramisok alján, igen kellemes társaságban éljük át a - flórenci pestis hangulatait. Vagy öt-hat szép asszony, férjeik, s még vagy három-négy úr: Kairóban a mireánk tüdőbajosokra oly veszedelmes influenza - mi pedig mulatunk. A szó szoros értelmében internacionális társaság nem egy tagja élt - és megértette az életet. Egy-két asszony olyan, mint egy-egy hamisított természetes palánta: egy üvegházi orchidea. Érdekes tanulmányokat nyújtva még - egy beteg embernek is.

Különben "beteg ember" létemre, betegápoló vagyok pár napja, egy osztrák barátom (a legelőrehaladottabb osztrák, kivel eddig együtt voltam) egy Sternberg, nagybetegen fekszik influenzában, azt ápolom. Tüdőbajos létére e nyavalya nagy vehemenciával jelentkezett nála, aztán tüdejéből májára szállt, a nagy huruthoz még sárgaság is jött hozzá, úgyhogy pár napig nagy veszedelemben volt.

Énnekem azonban az utóbbi napok "lelkiállapota" jót tett. Ha vigasztalhatatlannak érzem magamat - vigasztalásban keresek, találok enyhülést.

Batthyány Géza és Justh Zsigmond

Ha Batthyány Géza rokonszenves önnek, úgy Sternberg is az lesz: az anyag nagyon hasonló. A nagyvilági raték érdemes osztályából való. Annyit élt és annyit tapasztalt, mint amennyit olvasott. Márpedig sciens bonum et malum! Május elején Pestre jő velem - akkor majd elhozom magukhoz, különben is édesatyjának de loin, nagy tisztelője. És Árpád? mit ír Párizsból, látta már öreg kutyánkat? hogyan hat rá az én kedves öreg házam levegője.

És Pest? Mit csinál Káldy Gizella. Az én kecskeméti parisienne honfitársnőm. Kimeríthetetlen volnék kérdésekben - de félek, hogy ön nem feleletekben. S így belátására s könyörületességére bízom - a továbbiakat. Tudja, hogy már csak két hónap és egy hét választ el az édes otthonomtól. Alig akarom hinni. - Azt hiszem, hogy Szabadka körül, midőn ismét az édes alföld határára érek, újjá fogok születni, éspedig végleg.

Ha igaz, május másodikán de. ¹/₂ 2-kor robogok be a Központi pályaház udvarába - - csak itt lenne már ez az idő, csak itt lenne már.

Alig várom már atelier-jüket, a Svábhegyet viszontlátni, s egy kirándulást követni el az öreg Aquincumba.

"Messze jártam, másutt is volt jó dolgom,
Hej a szívem csak azt súgja, jobb otthon!"

Ez a hangulat, amely már hónapok óta kísért. Nílusi utamat figyelmébe ajánlom, az "Egyet"-nek küldtem, azt hiszem, már megjelent.

Kezeit csókolja régi tisztelő barátja

Justh

Persze Do Orsini ¹/₂ 11-kor látogat meg. Mindig akkor, midőn aludnom kellene. De hát oly jó fiú, olyan szimpatikus, hogy nem tehetek mást, mint álmosan, álmosan, de nagyon álmosan mosolyogni rá.

V. r. u. Antokolszkijnéhoz, ott ctesse Philosophoff, az orosz cárné udvari hölgye, ki különben már párszor meghítt csütörtöki estélyére anélkül, hogy ismertem volna, de akihez soha nem jutottam el.

Középtermetű, elég vastag dáma, négyszegletes fej, de finom vonások. Józan, derült világnézlet.

Ezután Chaplinékhez.

A szép Marianne igen fantasztikusan van felöltözve. Kevésbé éles, mint rendesen, azt mondja fáradt, azért.

Mamája jókedvű, mint mindig, pikáns adomákat mesél el félhangon.

Chaplinnel hosszú konverzáció. Határozottan több, mint édeskés képei.

Igen raisonnable beszél a festészetről. Azt mondja, nevetségesnek tartja azokat a festőket, kik eszméket igyekeznek kifejezni. Rafael csak alakokat festett, s az alakok formájára fektette a fősúlyt. Egy mai német festő (mint pld. Cornélius) nemcsak fest, hanem szónokol is.

Elmondom, hogy énnekem a festészetben mindig az ember, a festő maga érdekel a legjobban.

Ezt nem érti - de hát azért festő ő -, s vagyok én regényíró. Különböző szempontból nem láthat egyforma messze az ember.

Este diner ctesse Diane-nál.

Sully Prudhomme, Jules Lemaître, Cazalis és neje, Jean Berge.

Legelébb Sully Prudhomme érkezik meg Jean Berge társaságában.

A kritikáról van szó. Sully elmondja, hogy ma kapta az „Événement” éreintement-ját kézhez: új könyvét dolgozza meg. Azt mondván a „Bonheur”-ről, hogy érdekes könyv, de nem költői mű, mert a filozófiai elmélkedés nem képezheti a költészet tárgyát.

Sully igen helyesen azt mondja, hogy az anyagot meg-, illetve elítélni nincs jogában a kritikusnak, csakis a forma eshetik bírálata alá. Csakis azt kell a bírálónak konstatálnia, vajon formailag jól vagy rosszul fejezte ki az író gondolatát.

Én megjegyzem még, hogy tán még egy dologra kell figyelmét kiterjesztenie, vajon őszinte-e a gondolat, amelyet kifejez.

Sully igazat ád nékem. Aztán visszatér az előbb említett kritikára, amely úgy látszik azt is javallta néki, hogy térjen vissza az érzések birodalmába, s hagyja abba az elvont elmélkedéseket.

Erre persze egy kritikusnak nincs joga, bár - azt hiszem e kázusban igaza volt.

Sully írjon akárhány nagy filozófiai költeményt, azért mégis csak mindig a „Prière”[1], „Les yeux”[2] és a „Vase brisé”[3] költője marad.

Jean Berge is nyilatkozik a kritikáról, azt mondja, nem törődik, akármit írnak könyvéről, csak - írjanak.

Az igaz, hogy nagy a különbség a magyar és a francia éreintement-ok között, a lényeg lehet hogy ugyanaz, de a forma más, ahogy kifejezik, - szeretném tudni, mit szólna egyik-másik szubtilis idegű francia író, ha „manière Péterfy” valaki végigdorongolná.

Aztán meg annyiból is könnyebb a dolguk, hogy itt külön vannak választva írók és kritikusok, az ember nem kap versenytársaitól kritikákat, mint nálunk.

Általános disputa a kritikáról - amelybe még ctesse Diane is belevegyül -, midőn feltárul az ajtó, és belép az aktuális kritikusok legkiválóbbja: Jules Lemaître.

Üdvözli a háziasszonyt, aztán kezet ad Sully Prudhomme-nak, ki hirtelen átöleli, s összevissza csókolja. Félszemmel ctesse Diane-ra néztem, lévén az mindig furcsa, ha két férfi csókolózik, de legfurcsább, ha ez az „abnormitás” asszony szemei láttára esik meg.

De il faut présenter[4] Ms. Jules Lemaître.

Az első dolog, ami szembeötlött nála - hogy archivictime-jére, Georges Ohnet-ra hasonlít, de nagyon. Középtermetű; szőke haj (kissé kopaszodik), összenyomott fej (olyanféle, mint a púposoknak), szőke, ritka szakáll és bajusz. Nagyon meggörnyedt termet, vajon a sok kritika vagy más hajlította meg ennyire?

Világoskék szemek, emlékeztetnek Mednyánszky szemeire. Csak - még valamivel fátyolo­zottabbak - de másképp mint a Mediéi.

Nála is gyermekszemek előtt titokzatos homályos fátyol, azonban e fátylon kívül még valami et - c’est ça ce qui n’est pas rassurant dans son expression.[5]

S mintha ez a valami szoros összeköttetésben volna kezeinek folytonos ideges dörzsölésével.

Azt hiszem, nem tudnék barátja lenni. Sullyt nagyon szereti, s mégis, ha melegen, bensőleg akar ránézni, van tekintetében valami a hiénából.

Miért?

Ez persze csak az első impresszió, fog még sokszor változni, ha sokszor látom. Ami főleg (ebben a kázusban) a sorstól és nem tőlem függ.

Beszélek neki az „európaiak”-ról nálunk. A rajongásról, ahogy kritikáit olvassák - melegen mosolyog rám, és soká tartja kézfogva kezemet.

Homme à l’homme brebis - à certain moment.[6]

Végre megérkeznek Cazalisék is.

Asztalhoz!

Igen artisztikusan felterítve. Csupa régiségen s régiséggel eszik az ember. Római tálak, reneszánsz kanalak, régi cseh üvegek, olasz gyümölcstartók.

Diner archéologique et excellent.[7]

Kitűnő osztrigák és rémítő sok.

Az asztalfőn Sully Prudhomme, jobbján ctesse Diane, balján Jules Lemaître - ctesse Diane mellett Cazalis, Cazalis mellett én, mellettem Jean Berge (szembe Sullyvel) és Berge jobbján madame Cazalis-Lemaître.

Ehhez is egy ctesse Diane modern bölcsessége kellett, hogy úgy ültessen mindnyájunkat, hogy egyik se legyen megsértve e sok szenzitiv közül.

Eleinte főleg Lemaître-rel foglalkozik az egész társaság, akinek kitüntetését (légion d’honneur)[8] ünnepelte a ctesse ezzel az ebéddel.

Lemaître elmondja, hogy a jövő héten jelennek meg színikritikái. Különben kijelenti, hogy már megunta kritikusi dicsőségét. Színdarabokat ír legújabban, amelyeket azonban nem tud előadatni; a Français túl van halmozva színdarabbal, Sarah (oldalpillantás reám) kijátszotta, magánál tartva egypár hónapig egy darabját, lelkesedve beszélve néki róla - s aztán visszaadva, hogy Duquesnel (a Porte St. Martin igazgatója) nem akarja előadni.

Feltűnik, miért mondja mindezt el - hiszen egy író hiúbb, mint egy szép asszony.

Sully érdeklődve hallgatja - látom már a „zsineget”, ez fogja úgy látszik majd valamelyik színházba beprotezsálni. Ezért ez a furcsán hangzó panasz.

Most kritikáiról beszél, persze kórusban kitör a lelkesedés. S azt hiszem, őszinték voltunk mind. Sully és a Ctesse már be lettek a Contemporains-ek[9] halhatatlanná vált könyvébe véve, Cazalis és Berge - be fognak jutni, az előbbi kivált be akar jutni (en train de forcer la porte)[10] - én pedig olvastam sokszor, sokszor élvezettel olvastam e kritikákat.

Így tehát, mondom, az elragadtatás tökéletesen őszinte volt.

A grófné megkérdi, hogyan érzi magát Lemaître áldozataival szemben.

L: Je l’avoue franchement je n’ai aucun pour eux, puis - j’en ai tant!

Jean Berge (surnommé: mouvement instantané): Et - vis à vis de Georges Ohnet?[11]

Lemaître finoman mosolyog, s egy pillanatig hallgat - aztán kezeit dörzsölve mondja, hogy személyesen nem ismeri, csak látásból, a premiereken szokta látni.

Bár most kissé meggyűlt vele a baja; és ezentúl nehezen írhat már róla. Íme története:

A cercle mirlitonba[12] akarta magát felvétetni, hol Ohnet választmányi tag.

És - Ohnet - eljátszotta a spártai szerepet. Lehet mondani, hogy ő hozta be őt a Mirlitonba.

S ez persze örökre betömte a száját.

A Cazalisok igen fête-írozzák. Erővel rá akarják venni, hogy Angliába menjen velük.

Egy hét Angliában a modern Circével (Madame Cazalist nevezem így) elég arra, hogy Jean Lahor (Cazalis álneve) ott ragyogjon a Contemporains-ek negyedik kötetében.

És - jóslom - hogy Jean Berge, a huszonnégy éves Berge hamarabb jut be abba a kötetbe, mint a negyvenen jóval túllevő Cazalis - feleségestül együtt.

Hangulat: Sully Prudhomme egyforma hangon beszél mindegyikünkkel. Jules Lemaître feltekint, ha Sullyre néz, le - ha mi reánk (Ctesse Diane-t is e többes számba véve).

S ez teszi Sullyt egy fejjel nagyobbá, mint Lemaître-t. Egy bizonyos magasságból nézve majdnem minden ember egyforma magas, az Isten színe előtt mindenki.

Szeretek néha egyik-másik ilyen genre embernek borsot törni az orra alá, Madame Cazalisszal (ki tán legtöbbet tud az egész társaságban) az angol és orosz irodalomról kezdünk beszélni. Sully, ctesse Diane és Berge hozzászólnak - mert érdekli őket az, amiről nem tudnak: tanulni akarnak.

Lemaître elhallgat, de úgy, mint egy csuka, fél, hogy blamírozza magát, ő a csalhatatlan. Határozottan ez is nehéz mesterség.

Nincs elég ereje bevallani, hogy nem ismeri eléggé az irodalmakat.

Szerencséjére Mary Robinsonra tér át a konverzáció, erről már tud, miután James Darmestetter, ki szintén a Journal des Débats munkatársa, fordította.

Nagy költőnőnek tartja, s azt hiszi - Darmestetter szerelmes belé -

?

S miután olyan nagy léleknek tartja az angol költőnőt, nem hiszi lehetetlennek, hogy hozzámegy e szegény kis púpos fiúhoz.

Kételyek - de minden oldalról.

Megint Lemaître-re tér át a konverzáció, mindenki bókol neki. Én elmondom, hogy azért látom őt mint kritikust magasabban a többinél, mert nem annyira ítél, mint inkább megértet. Ez az ember ezekből és ezekből az elemekből áll, tehát - ilyen. S azt hiszem, a kritikus nem is mehet ennél tovább.

Ebéd után sokan érkeznek, a Montonok, Boisjoslin, a Vieuxville-ek, Vacarescuk és végül Némethy Emi először e szalonban.

Elég nagy succès-je van, egészen körülülik, mindenki igen eszesnek és érdekesnek találja.

Mlle Vacarescuval lefoglaljuk Jules Lemaître-t, csalogatjuk őt (systéme Cazalis!!!) Romániába pour voir Carmen Sylva - la reine.[13]

Lemaître igen bámul, hogy miért ír Carmen Sylva - bár egypár dolgát igen érdekesnek találja. Azt mondja (s ebben egészen igaza van), hogy egy királynőnek annyi mindenféle más dologgal lehetne kiválnia a közönséges halandók sorából, hogy egy cseppet sem érti, miért adja magát erre a mesterségre, és - „miért nehezíti meg annyira szerencsétlen halandó kritikusok dolgát”, teszem én hozzá mosolyogva.

Sully és Lemaître ¹/₂ 11-kor el.

Most Elena Vacarescu elmondja Pierre Loti látogatását Sinaiában. Elég furcsa epizódok.

A királynő körülvéve udvari hölgyeitől az egyik teremben ült, amint a komornyik bejelenti a „Pécheur d’Islande”[14] íróját. Mindenki figyelemmel fordul az ajtó felé, amely feltárul, s rajta egy igen kicsiny, vézna, a tengerésztiszt uniformist egy cseppet sem méltóan viselő úriember lép be. Síri csend. A kis alak idegesen megmozdul, néz jobbra-balra, mintha karjait elvesztette volna, úgy inog előre-hátra. Végre odaimbolyog a királyné elé, s meghajtja magát. A királyné megszólítja - felelni nem tud. Újabb csend.

Végre Elena megkönyörül rajta, s jelenti, hogy Őfelsége a király is óhajtaná látni.

A királyné odafordul hozzá, s megkérdi oláhul, igaz-e?

„Dehogy - dehát valamit csak kell vele tennünk” feleli a rendkívüli applombu fata.[15]

Pierre Loti makog valamit, s a királyné kéri, kövesse őt, s így egyedül elmennek.

En deux[16] kevésbé ügyetlen, s végre kitör lelkéből önmaga, s a 7-ik napon már legjobb barátságban van a királynővel, együtt sétálnak a hársfák alatt. Erzsébet átváltozik Carmen Sylvává - s versenyt énekel a fülemülékkel.

Loti 8-ik nap egy gyönyörű leányról beszél, kit eddig még nem látott, s ma a folyosón előtalált; Elena, aki tudja, hogy mi Loti regényeinek története, megrémül, fél, hogy Loti majd egy oláh regényt ír, s akkor majd „egy udvari hölgy” is fog szerepelni a könyvben - mint „l’éternelle victime de l’amour”.[17]

Kérdőre vonja, hogy ki volt, felvonulnak előtte az udvari hölgyek - egyik sem.

Hol látta? Nem tud rá felelni. Mikor? Nem emlékszik. Hogy néz ki? Szép volt. Ez nem mond semmit, barna vagy szőke? Se barna - se szőke - s így tovább. Eredménye a questionnaire-nek[18]: Loti álmodott. Egy álommal többet álmodott, egy regénnyel többet fog írni. C’est tout.

De legalább az udvari hölgyek egyike sem lesz kompromittálva.

Berge nagyon szereti őt, bár igen furcsa embernek tartja. Azt állítja ő is, Elena Vacarescu is, hogy festi magát, és előszeretettel öltözik a legeslegcsodálatosabb s lehetetlenebb kosztü­mökbe. Így most a Revue des arts et des lettres-ben arcképe fog jönni (Cazalis egy cikke kíséretében) déguisé en saltimbanque![19]

Nagy szemei igen fényesek, s specialitása az, hogy azért semmi kifejezésök.

11-kor Némethy Emivel (kit ezentúl írói nevén Jean de Néthynek fogok nevezni) Munkácsyékhoz. Lent a kocsiban már Ctesse de Thury várt reánk, ki másnapra meghí Jenny Maria hangversenyére.

Némethy Emy (Jean de Néthy)

Munkácsyéknál roppant sokan, 600-an hivatalosak.

Az egész követség, majdnem mind a nagykövetek családjaikkal.

Baronne de Saint Martin, Kotzebuené, marquise Hervey de Saint Denis, baronne Stachelberg-Decazes, stb., stb.

Előbb Sarolta az operából énekel, majd cigányzene a kis Patikárius Ferkó bandájával.

Ott Antokolszkijné is. Gyönyörűen néz ki, halvány crème selyemruha, igen bizarr, régi gyémántékszer.

Roppant sápadt, olyan fehér nyak és karok, mint még alig láttam. Tökéletesen el van a cigányoktól ragadtatva, odaül eléjük, s nem győzi játékukat hallgatni.

Midőn mindenki elmegy, s csak a magyar kolónia marad ott, Munkácsynéval csárdást táncolunk; ki előbb (miután már a böjt elkezdődött) nem akart.

Munkácsy igen meleg, nagyon közvetlenül köszöni meg az én „Rácz Palis” fotográfiámat, amelyet du. küldtem még el neki.

Latinovits tökéletesen becsípve. Még akkor, midőn a franciák itt voltak, párszor nagyokat kurjongat.

Majd kiég a szemem. C’est sur les manières, quand je me sens le plus hongrois; c’est comme un attentat contre toute la nation.[20]

V. r. után vicomte René de Changyhoz és fivéréhez teára.

Les Changy-s: (mint ahogy őket mindenki Párizsban nevezi - miután az egyik tökéletesen olyan, mint a másik). Simán, szépen megfésült fej, finoman kikent s felsütött bajusz, 6 cm magas inggallérok gyönyörűen kivasalva. Poole ruhák, angol cipők, gyönyörű nyakkendők, inggombok és melltűk. Kissé angolos kiejtéssel beszélik nyelvüket. Ugyanaz a típus, mint minálunk Haraucourt, csak azzal a különbséggel, hogy ezek jó fiúk alapjában véve. Csak az angol levegőben beszívták magukba az angol betegséget: sznobok, pedig - nincsen szükségük e mázra, már a nagyvilág szempontjából e nélkül is „értékesek”.

Nagy név, nagy vagyon, csinos külső - valóban majdnem tökéletesek a - parketten.

Igen csinos garzonlakás. Sok bibelot, túlságos sok porcelán - ez nőies vonás csakúgy, mint a sznobizmus.

Vagy tíz fbg.-i élegant náluk.

Szó - miről is volt csak szó? Nem tudom, pedig majdnem két óráig voltam náluk.

Csak egyre emlékszem élénken, s ez nagyon meglepett. Az egyik Changy leül egy szöve­tekkel egészen elfedett pianínóhoz, s játszani kezd. Óriási gyorsasággal, óriási technikával Chopin egyik impromtujét.

Igazi francia játék, gondolom, hideg s óriási technika.

De hogy lehetséges az, hogy ez a fiú ennyire jutott a zongorajátszásban? Hisz formailag tökéletes a játéka. Oly kérdő lehet kifejezésem, hogy R. de Changy hozzám fordul, s így szól hangosan felnevetve - „n’est-ce pas c’est admirable cette - machine”[1]. Azt hiszem, hogy viccet mond - s biztosítani igyekszem az ellenkezőjéről, hogy fivére csupa lélek stb. stb. Il insiste.[2]

Kisül, hogy egy új találmányú masina, amelyet a zongora elé illesztenek, adta elő a darabot.

Fivére csak forgatta - a modern, XX. századi „verklit”.

Bár a franciáknak mind elég eszük lenne a zongoraórák ára helyett egy ilyen verkli megszerzésével „áldozni a zene művészetének”. E verklik legalább tökéletesek. Illetve verkli - dehogy így, mesteri, igen drága gép, amelyet a zongora elé csúsztatnak, s amely a ráillesztett darabot (az Aristonok módszere szerint) a legnagyobb maestróval elveri a zongorán.

¹/₂ 5-kor Pongrácz Ninához. Nála Schindler (a bankár báró), Haas (a hírhedt szőnyeges) stb.

Ctesse Diane 5 felé szintén megérkezik, minden évben kétszer látogatva meg őt.

Igen furcsa dolog Schindler és közte.

A név és pénz kérdése merült fel. Schindler nagy büszkén hirdeti a Rotschildok párizsi szociális nagyságát, s hogy ma a szalonok pièce de résistance-jai.[3] Ctesse Diane kifejti, hogy ő, ha valami másra még többet nem adna, jobb szeretné, ha szalonját inkább a nevek, mint az écu-k[4] hintenék be fénnyel.

Schindler s’échauffe, s elmond egy anekdotát Rotschildról, ki egyszer két óráig várakoztat íróasztala mellett egy herceget. Ez türelmetlenkedni kezd - Rotschild erre csenget az inasnak, s még egy széket tolat oda a hercegnek -

Ctesse Diane: - „eh bien, il était très grossier, merci, mon cher monsieur, de m’avoir fourni cette preuve; certe le prince n’aurait pas fait ça -”[5]

Ezzel a mot-val a ctesse kiment, és én - (őszintén bevallom) tapsolni szerettem volna néki.

Este nagy „irodalmi tea” Jean Berge-nél. Ott Buffenoir, a néhai kommunista költő, Fouquet, Ostrorog, de Gayffier, ms. de Sainville (piktor) és [Üresen maradt.]

Én az elsők között - 9 felé érkezem.

De íme a társaság:

Jean Berge: középtermetű, karcsú, finom csontú, 24 éves fiú, ki 20 évesnek néz ki; magas nyílt homlok, erős jellemzetes profil, horgos, meglehetős markírt orr, élénk, bár kissé lecsüggő héjú szemek, kis hegyes bajusz, mosolygó, érzékies száj. Igen domború férfias torzó, széles csípők. Olyan a testformája, mint karaktere; nagyon férfi s nagyon nő.

Igen expanzív mélység; egy igen szubtilis race naivitása.

Igaz életkedv, koronkénti végtelen hisztérikus csüggedéssel összekötve. Arra született, hogy megcsinálja a francia irodalomban, kivált szemben a dekadensekkel, a reakciót, bár azt hiszem, már elkésett. Egy fecske - nem csinál tavaszt.

Fouquet. Sárga, szépen megfésült fényes hajzat, Beaconsfield-re emlékeztető fej. Savószín teint, áttetsző s amellett szúró kis kékeszöld szemek.

G. de Gayffier. Ez meg Voltaire-re emlékeztet. Majdnem négyszegletes koponya, annyira előreálló kisagy. Óriási, túldomború homlok, piciny szemek, amelyeket, ha figyel, annyira összehúz, hogy egész arca eltorzul. Hegyes, vékony orr, keskeny szájszélek. Piciny, sovány test, előszeretettel kuporodik össze székén - à la Voltaire. Azt hiszem, a Zaïre írójának irányában akarja egyéniségét kifejleszteni. Különben il se méfit, de tout le monde et surtout de s. jugement.[6] Ha valamit állít, körülnéz, összehúzza két szemét, s úgy figyeli, milyen arccal hallgatják azt, amit mond. Fél, úgy látszik, a baklövésektől, különben nagyon rövidlátó. Méfiant comme les myopes.[7]

Comte Ostrorog. Angliában született és nevelkedett, tökéletesen párizsinak „átdolgozott” szláv.

Az angoltól szokásait, ruháit, a franciától eszmemenetét vette át; alapja komplikált, igen szenvedélyes, s amellett igen hideg.

Il se défit aussi de tout le monde, mais tout autrement que de Gayffier.[8] Berge tökéletes ellentéte.

Bouffenoir. Legidősebb a társaságban, s így - legkevésbé érdekes. Il serait encore en train de „devenir”, si ça ne serait pas trop tard.[9]

Lágy, éneklő hang, viaszlágyságú versek - mi vitte őt a kommunizmusra? ki tudja?

Azonkívül még egy egész fiatal, szőke író, poéta szintén, igen szegény lehet. Rongyos cipők; la timidité des malvêtus.[10]

Eleinte általános szellemeskedés.

Aztán egyenkint mindegyik pár költeményt mond el. Gayffier - manière narquoise,[11] hegyes orra szemtelenül előre áll, szája megnyúlik - s csak úgy szórja a plus ou moins sale mot[12]-kat. Bár nagyon megharagszik, midőn Berge felolvas egy levelet, melyet egy genfi előfizetőjük írt, visszaküldve a revue-t, s kifejtve, hogy olyan obszcén (kivált Gayffier „maximes”-jait említve meg), hogy nem járatja többet. Amellett kijelentve Berge-nek sajnálatát, hogy egy ily revue vezetésére pocsékolja tehetségét.

A levél ostoba - és Gayffier mégis sértve érzi magát, s legalább tízszer visszatér a tárgyra.

Buffenoir own made[13] rossz verseket mond el.

Aztán Jean Berge az én két kedvenc költeményemet: („Prière”, „Vêpres marines”)[14]. Az eddigi gaulois, nevető, gyermekies kifejezésű fiú, mintha egy fejjel megnőtt volna, hangja mélyebb lesz, szemei villogni kezdenek, egész teste reszket, s csengő hangon elszavalja bámulatos souffle-ú prière-jét.

La prière qui monte sans rien trouver au-dessous des étoiles. Puis du cœur à la fois éclate le sentiment: l’amour, la foi et tue, écrase la raison, aboutissant au nihil. C’est Sully Prudhomme - homme. Et Lamartine penseur.[15]

Egyike a legszélesebb francia költeményeknek.

Őszinte akklamációval fogadják.

Utána szegény Bouffenoir mond el egy költeményt, mely szerinte alapeszmére nézve emlékeztet erre. Poor fellow![16]

Felolvasása után kínos csend. Nem tudunk mit mondani neki.

Tea - s a tea alatt érdekes s navrans incidens.

Míg Berge a teát szervírozza, Bouffenoir Balzac egyik regényéből azt a jelenetet olvassa fel, hol Rubempré és barátja (le nom m’échappe)[17] a költő rögös, meredek életútjáról beszél. Mit kell a költőnek átszenvednie, hogy kell keresztülharcolnia életét, hogy tűrni piszkot, megbántást, hogy kell küzdenie szegénység, éhség ellen - Bouffenoir csak olvas -

Önkénytelenül felvetem szemeimet, s körülnézek. Az írók (kiknek nagy része point arrivé[18]) magukba szállva, némán, elfacsart szívvel hallgatják - csak az egyik, kinek nevét elfelej­tet­tem, nem figyel. Mellette a süteményes tál, mohón eszik egyet, kettőt, hármat - tízet. Folyton, mint egy kiéheztetett sakál, ki dögöt ásott ki az országúton - És most Bouffenoir monoton hangja összevegyül a szegény író csámcsogásával -

Hamar elfordítottam fejemet, nehogy megzavarjam. Hátha éhes, hátha nem evett még máma?

És most úgy éreztem, hogy szembeáll egymással az élet s a művészet. Egyforma komor mind­kettő, egyforma sivár az, amit Balzac, a nagy Balzac elmond, s az, amit látok, az, amit hallok.

A legelkeseredettebb a leglágyabb szívűek, a művészek létért való küzdelme. Az a szív, amely művésszé tette őket, százszorosan érzi az élet útjának töviseit.

Midőn Bouffenoir elvégezte a felolvasást, lopva odanéztem - a tányér üres volt. S e percben az egyetlen, ki közülünk mosolyogva, megelégedetten nézett körül, a szegény, éhes fiatal költő volt.

Eközben ms. de Sainville (festő) érkezik meg.

Magas, karcsú, de kissé aránytalan termetű, vagy huszonhat éves fiatalember. Keskeny, lecsüggő vállak, nőies idomú karok s lábak. Fekete, felfelé álló haj, fekete szemöldök, kékeszöld szem, szőke bajusz és szőke, hegyes kis kecskeszakáll. Az ember szinte azt hinné, festi haját és szemöldökeit. Lecsüggő hajlott orr. Mély, de lágy hang. Az egész ember igen összetett, s végletekből van összetéve.

Jean Berge családi életéről mond el pár részletet, hogy haltak meg nagyszülei. Hangja megrezeg, s nagy expanzióval beszél. Jó és mély szív, a délvidéki érzésvilág, azonban mélyebb et plus tendu.[19]

Éjfél után a társaság nagy része elmegy, a háziúron és rajtam kívül csak Ostrorog és Gayffier maradnak.

Nagy disputa Ostrorog és Berge között. Az előbbi azt mondja, az embernek titkolni kell érzésvilágát, s a legbolondabb az, aki magát közvetlenül adja.

Jean Berge természetesen az ellenkező véleményen van. 1-től reggel 6-ig óriási filozófiai disputa, amelynek se hossza, se vége.

Ostrorog: nihilizmus ultra Hartmann.

Gayffier és én evolucionisták - bár nálam ez csak teória - a benső masina kevésbé encoura­geant.[20]

Berge éppen ellenkező véleményen velem. In theoriam nil sperandum, tényleg - la prière monte - monte![21] - !

A kandallótűz kialszik. A benső láng meg nem melegít, az első hideg fénysugár letör. Az ablakon az utcáról felhangzik az Halles felé gravitáló nehéz kocsik zörgése, a mindennapi nehéz munka elkezdődött.

A mindennapi terhes munka elkezdődött - búcsút vettünk.

CZÓBEL MINKÁNAK

Mian Mir
1893. febr. 18.

Kedves Barátnőm!

E percben indulok Mian Mirből, ha tudná, mily nehéz szívvel. Milyen nyugodt, harmonikus volt az életem - s ott a lényegen túl -, Pest! Dunsterville velem jő. Széna térig. A pénz legendáját megkaptam. Köszönöm.

Igaz barátsággal

Egy percre R. Bunny és Carry Elwesnél, kiket meghívok az esti magyar bálra.

Ebéd Schärffenberg grófnénál, ott ebéd előtt Hoyos grófné - discursion sur les dentistes.[1] Rábeszéli Némethy Emit, hogy menjen vele a fogorvoshoz, támogatni fogják egymást.

Némethy Emmy (Jean de Néthy)

Este Munkácsyné, Latinovits, Munkácsy és cte de la Tour jönnek értünk. Két kocsin a bálba.

Némethy Emi kocsijában Munkácsyné, vele szemben én, N. E. s vele sz. Latinovits. Jobban mondva, én tökéletesen Cécile de Kolpach (mint ahogy Munkácsynét Károlyi Gábor nevezte) ölében.

Jambe sur jambe,[2] nem kell mondanom, hogy - én határozottan jobban jártam, mint ő. Munkácsyné Muzion-ruhája tökéletesen összegyűrődött.

A bál valahol a Fbg. Montmartre-ban, a szabadkőművesek lokalitásában zajlott le.

Ott még Hoyos, Széchen, a Morpurgok, Ratisbonne két leányával, Wiede, az én angol festőim és - Földváry Emília gyermekeivel, kiket már igen rég ismerek látásból.

Bemutattatom magamat néki, eszes, művelt asszony, azonban azzal a bizonyos modorral, amelyet körülményei ki kellett hogy fejlesszenek.

Leányával táncolom a csárdást, bár Munkácsynéval voltunk engage-írozva. De hát akkor még Cecília nem tudta, hogy a bál böjtre esik - s mit mondana a párizsi társaság, ha megtudná, hogy ő, ő táncolt.

A bál - mint amilyen az ilyen bál szokott lenni.

Egyig maradok, aztán egyenesen haza, igen nagyon fáradt s broken down[3] lévén.

V. r. u. leveleket írok és jegyzeteimet.

Ebéd előtt egy percre Pierre de Coubertinnél.

Este ctesse Diane-nál.

A rue d’Amsterdam közepén Sully Prudhomme-mal találkozom, akivel együtt fel.

Amint belépünk az első szalonba, éppen a Vacarescuakról beszélve - szembe a belső szalon végén ülnek a fáták, a „délibábok honából visszatért fáták”.

Kölcsönös öröm.

Íme ők:

Egy igen vastag, kicsiny mama, kissé közönséges modor, de igen bonne femme; ki leányától már megtanulta úgy-ahogy a költői műfajok receptjét.

Helena, a nép képviselője, mll. Helena Vacarescu. Carmen Sylvával az oláh literatúrát képviseli.

Igen orientális típus, kicsiny, zömök termet. Érdes, savanykás vonás a száj felett. Túl boldog, hogy a királyné legjobb barátnéja, itt mindig Sinaiáról, ott meg, azt hiszem, folyton Sully Prudhomme-ról beszél. Különben igen eszes leány, s nem annyira bas bleu, mint két év előtt volt.

Intelligens, de nem szellemes. Sok applomb - applomb pour toute la famille.[1]

Nővére - Helena Vacarescu nővére.

Különben igen korán jöttünk, a Ctesse még ebédnél ült. Az első szalonban kártyaasztal, ami annyit jelent, hogy Ulbachot várják.

Pár percig beszélgettünk, várva a háziasszonyt, végre megnyílt az ajtó - s comtesse Diane megjelent Ulbach karján, akivel ebédelt.

Lassan-lassan megtelik a szalon: az habituék. Azonkívül a híres et toujours belle madame Gretriau. A legszebb asszony Párizsban - ezt mondja mindenki külön-külön, de azért senkinek sem tetszik.

Francia korareneszánsz Diana-arc és -termet, kissé megnyúlt vonások, mandulavágású szemek. Gyönyörű márványfehérségű nyak és karok. Ruhadereka egy mestermű, két mellét kagylószerű díszítés fedi - e két kagyló között a kivágás lemegy a corsetig. Vállain két gyémánt rivière tartja fenn a derekat: szóval majnem meztelen, és mégis igen convenable a kivágása.

Azt mondom a comtesse-nek, hogy azt a benyomást teszi reám, ha megszúrnák - nem kiáltana - annyira élettelen.

A háziasszony azt találja, hogy tán akkor, si ça serait une piqure de morphine! Shocking.[2]

Jean Berge és Elena Vacarescu verseket mondanak az én zongorakíséretem mellett.

Soirée után Jean Berge-zsel egy kávéházba, főleg magyar viszonyokról van szó, én persze csak a fényoldalakról beszéltem, úgyhogy a poéta kedvet kap eljönni hozzánk, s meghívatja magát (persze nagy örömmel) falura. Elég furcsa és érdekes lenne, ha valóban eljönne.