Reggeli után Rupert Bunnynál. Ott már Alastair Cary Elwes és Stuartson egy amerikai szobrász.

A jó Bunny elmondja, hogy elhatározta, amint elvégezte a szalonban kiállítandó Boszorka­táncát, az én kedves misztikus női alakom kiviteléhez fog.

Stuartson: Egyenes, férfias, görög szobrokra emlékeztető fej és termet. Beaucoup trop homme pour un artiste.[1] Igen jól tud s előszeretettel beszél franciául. Eléggé ismeri a moderneket.

Baudelaire-t olvasunk és muzsikálunk. Igen hangulatos és nyugodalmas délután.

A két piktorral 5 óra felé este, szakadó esőben nekiindulunk a Quartier Latinnek. Mind­hár­munkat elragadja a tájkép színgazdagsága. A finom szubtilis félszínek, amelyeket a ragyogó fénylő aszfaltjárda visszatükröz, s amelyeket a járókelők sötét árnyai meg-megtörnek.

Milyen jó, hogy az angol művészeknek sem kell elmondani azt, amit az ember érez, nem úgy, mint a franciáknak, kik nem tudják, nem értik, hogy mi a néma hangulat.

Este 8 után Antokolszkijhoz, kinek elviszem az O. V.-ot, meg akarván Stróbl Arany-szobrá­nak terveit néki mutatni. Banális, érdektelen dolognak tartja (je m’en doutais du reste!).[2]

Valóban nékem is kimondhatatlanul furcsának tűnik fel ez a barokk stílben tartott Arany. Ha van a világon stílus egyéniségével ellenkező, úgy ez mindenesetre a barokk.

Szó van a Sarah látogatásáról. Antokolszkij elmondja, hogy úgy látszik, hogy ért a szobrá­szathoz is, mert mindjárt felismerte, hogy az ő egyéniségének két ellentétes s éppen ezért oly érdekes keveréket képező eleme a realizmus és miszticizmus - „Hogyan, Sarah ezt mondta Önnek? - De hiszen így plagizált, mert én mondtam ezt neki - kiáltok fel én -, még azt mondtam neki, hogy ebben hasonlítanak egymásra.”

Én kivált azért lázadok fel, mert ezt meg akarom egyszer Antokolszkijról írni, s így még azt mondaná, én kölcsönöztem az eszmét Sarah-tól. Különben Antokolszkijék mind melegebb és melegebbek lesznek. Ma már apácskám- és anyácskámnak nevezik egymást előttem. A.-né elmondja, hogy szereti férje kisleányát, kit a világ legszebb és legjobb teremtésének tart.

Én kifejtem, hogy eddig még csak annyit tudok róla, hogy mindig 9-kor fekszik le, akkor, amidőn én meglátogatom őket.

Tőlük 12-kor madame d’Orange-hoz, ki ctesse Diane tiszteletére nagy vacsorát adott, hivata­losak: a Vieuxville-ek, a Gailhard család, Cordier (le poète pucelle)[3], Baillet a Français-ból és még vagy egy tucat staffage-alak.

Coin sympathique.[4]

Mlle de Vieuxville és mad. d’Orange közt ülök a vacsoránál, kivált (minden társadalmi szabály ellenére) az előbbenivel foglalkozok; ki igazán elragadóan néz ki. Fehér kasmír ruhája plasztikus ráncokban hull le termetéről, minden mozdulata jeune fille et artiste.[5] Ennél többet nem is mondhatok.

Vieuxville-lel (avec le „papa”) igen sokat nevetünk a jelenlevő „clownon”.

Mlle Gailhard dit de nouveau des choses énormes.[6] Nem akar egy világért sem játszani. „N’est-ce pas que je suis ridicule en me faisant prier comme ça”[7] kérdé bókot akarva mll. de Vieuxville-től kicsikarni, ki igen nyugodtan és komoly arccal így felelt:

„Non, mais vous n’êtes pas loin de le devenir, ma chère”[8] - felelt rá igen udvarias hangon a burgundi hercegek unokája.

Baillet és Cordier szavalnak. Cordier alkalmi verset is mond ctesse Diane-ra qu’elle est descendue de l’Olympe pour assister à cette union trop (vraiment que trop) simple.[9]

4-ig.

4-kor Baillet-val sétálni megyünk még a Boulevard-ra. A Théâtre Français organizációjáról beszél. Az állam nevezi ki igazgatóját (ma Jules Claretie), kétféle tagok: sociétaires et pensionnaires. Az előbbiek önmagukat az utóbbiakból választják.

Egy sociétaire-nak rendes fizetése van, s azonkívül arányban képességeivel osztalékot kap a színház jövedelméből.

Egypár év előtt Reichemberg 42 000 frankot kapott így osztalékban.

Ő maga két év óta sociétaire. A pensionnaire-ek csak fizetést kapnak.

Rue Lafayette-nél elválok Baillet-tól. Elmegyek az Halles-okat[10] megnézni. Az első napsugár itt talál - ¹/₂ 7, mire lefekszem.

Du. Sarah-nál.

Háromszögletű sárga és kék selyemből készült polichinelle[1] sapka a fején. Testét lilaszín peluche és halványzöld selyem betétű négligé fedi.

Különben „Sarah - bon humeur”.[2] Csicsereg, nevet, vidám, mint a Tosca első felvonásában. Szinte versenyt dalol madaraival, kiknek csiripelése me donne sur mes nerfs.[3] Amit tüstént ki is fejtek neki. Nem értem, hogy lehet egy ilyen finom idegű, szubtilis asszonynak még egy hétre is „madárszenvedélye”. Az vigasztal csak meg, hogy egy hét, már undorodni fog volière-jétől s a galambok werden verspeist![4]

Eközben megérkezik Georges Clairin (Jojotte, mint ahogy művésztársai nevezik).

Magas, szálas ember. Igen finom, par excellence gaulois arcél. Keskeny, hajlott orr, magas hom­lok, finom szájszél, Henri IV. szakáll és bajusz. Nyílt, derült szemek, un type franche­ment joyeux.[5]

Nagy magyar, a három év előtti művészkirándulásban részt vett ő is. Emlegeti a Pulszkyakat és Szemere Attilát.

1¹/₂ óráig nótáztat, bár semmi kedvem nincs hozzá, mert a Sarah madarai olyan utálatos lármát csapnak, hogy alig hallom, amit zongorázok.

Meghí atelier-jébe, most Mounet Sullyt festi Hamlet kosztümjében.

Ezalatt Sarah átöltözik, s elragadóan mond el egypár verset Mary Robinsontól, akinek költeményeit én hozom el neki.

Megmutatom Sarah-nak a keresztet, melyet már nyakamon hordok egy „Tosca zöld” moir pántlikán.

Sarah nem hiszi, hogy örökké fogom hordani -

Mais pourquoi pas - ça n’empèche rien, n’est ce pas?[6] - Sarah egy nyájas „giffle”[7]-je a felelet.

Kocsin Antokolszkij atelier-jébe.

Clairint csakúgy elragadják a szobrai, mint a múltkor Sarah-t. Újabb vádbeszédek, hogy miért nem állít ki. Ugyanaz a támadás s ugyanaz a védelem, mint a múltkor. Sarah az atelier egyik sarkában leül egy padra, s onnan összekuporodva nézi a chef d’œuvre-öket. Néha-néha nagyokat kiált, szinte állati hangon, ha A. fordít egyet a bemutatott szobron - néha voix d’or-ja is felhangzik, s mint a fuvolahang betölti az atelier nagy íveit - majd elhallgat ő is. Mind sötétebb, sötétebb lesz, minden elhomályosul, csak a szobrok fehér árnyai törik meg az esthajnal tompa szürke tónusát. Itt-ott még be-betör egy piros napsugár - most a Mefisztó egyik lábszárát hinti be bíborpiros fénnyel.

Minél sötétebb lesz, annál fantasztikusabbá válik az óriási atelier.

Az összegörnyedt beteg, bűnös, kétségbeesett Mefisztó mereven mereszti reánk üres szemeit, míg a másik oldalról a magas, méltóságteljes Krisztus hosszú, lecsüggő fehér leplében, össze­kötött kezeivel mifelénk tart, reánk néz, s mintha még összébb húzta volna szemöldökeit.

Amott Rettenetes Iván fenyeget - mindjárt felemelkedik székéről, s nekünk rontva végigkor­bácsolja ezt a haszontalan, beteg, bűnös művészcsőcseléket.

És ott a keresztény mártírleány, homorú mellével, beesett két orcájával, hosszú, mereven előrehajló sovány nyakával, üveges, elhaló tekintetű szemeivel, mintha annak az életnek gyönyöreiről beszélne, amelyekről éltében lemondott, s amelyek most, az utolsó pillanatban, abban a pillanatban, amidőn örökre el kell hagynia a „könnyek völgyét”, még egyszer megkísértik - de már késő, nincs ereje az ajkáig vinni az élet poharát. Vége - a sír feltárult, már hallja a koporsóra hulló göröngyök tompa kongását, érzi a nyirkos föld zuhogását, érzi arcán a hosszú fehér férgek hideg, fonálszerű testét - pedig fent, ott fent a sír felett madár dalol s a virágok nyílnak.

És amott a szegény Ophélia - mereven, gondolat nélkül bámul reánk, s elmondja, hogy még a virágok, a madárdal sem tehet semmit azért, aki szeretve nincs - és most az éj mind jobban leszáll, mintha mind e szobrok megmozdultak volna, s mind elmondva az eszmét, amelyet kifejeznek, felénk közelednének, mind, mind.

És az atelier-ben némaság, csend.

Sarah is megborzongott, felriadva egyszerre csak így kiáltott fel: „Allons, j’ai peur, il me semble que tout ça se meut - c’est fantasque, c’est horrible. Venez.”[8]

És most az utolsó szoborhoz mentünk, az ülő Krisztus szoborhoz, amely kitárja két karját, és jóságosan néz le - mireánk.

Azt hittem, megmozdulnak ajkai, s így szólal meg: „Eresszétek hozzám e bűnösöket, mert a szerelem bűnei meg lesznek bocsátva”.

Vajon Sarah-nak is ez jutott eszébe a pillanatban?

Hat óra felé ctesse de Béthune-hez.

Nála Marquis de Noroy. -

Este Pierre de Coubertinnél, diner des jeunes gens.[9]

Hivatalosak: ms. Lafargue, marquis Chaix d’Aist-Ange, comte de Tèsle, vicomte Henri Bégouen, meg egy unalmas kis angol lord.

Lafargue. Cvikkeres kis tömzsi alak. Már Bourget-nál találtam pár év előtt. Comte de Paris megbízottja, igen-igen angol, legalább a politikában és vallásban.

Marquis Chaix d’Aist-Ange a megtestesült ügyetlenség, mindenbe belebotlik. Igen hosszú karok - csupa kar és kéz az egész emberke. Csak azt csodálom, hogy nem dadog.

Vicomte de Tèsle. Finom, nőies alak, magas íves szemöldökű, kissé felálló, de nem pisze orrú fiatalember. Hosszú, szépen frizírozott, selymes szőke bajusz, igen race termet. Csupa csont - csak vékony csont.

Különben a híres conférences Molé elnöke; így tehát egyike a Fbg. legtehetségesebb fiatal urainak.

A kis angol lord, szőke, selypes, mosolyog, és - nem mond semmit. Azt hiszem, még hallgatva is selypít.

Ebéd alatt Bourget nevetséges corset-históriájáról van szó. A Figaro két hete egy questionnaire[10]-t organizált hasábjain, amelynek rovatában olvasói és kivált olvasónői nyilatkozhatnak az újabb munkák felett. Nos tehát Bourget Mensonges[11]-ja került így szőnyegre. Vagy kétszáz levél érkezett a szerkesztőséghez, amelyeknek résuméja az, hogy Bourget nem ismeri a mondaine-t igen sok okból, s többi között azt is felhozták ellene, hogy soha egy mondaine fekete selyem corse-t nem hordott, és lièvre-rel felfuttatott íróasztalt nem használt. Bon. Erre mit tesz Paul? Fogja magát, és - felel ezekre a levelekre ugyancsak a kárörvendő, és így bosszút állt Figaro hasábjain. A cikk siránkozó hangon van írva, és védelméül többi között azt is felhozza, hogy legalább húsz mondaine-t tudna felsorolni, kik fekete selyem corse-t hordanak.

Ez ügyetlen volt, mert 1^o soha nem szabad kritikára felelni, 2^o nem ilyen modorú kritikára, 3^o mert nem gentlemanlike a látott míderekről beszélni. De mindez még nem minden.

Utólag kisül, hogy a legszigorúbb leveleket éppen Gyp írta - ezt B. megtudva szemrehányó s ugyancsak siránkozó hangú levelet ír neki, amelyet ez most mindenkinek, aki kíváncsi reá, a legnagyobb készséggel megmutat.

Még egy ilyen história, és Bourget el van temetve éspedig per saecula saeculorum!

Ebéd után Bégouen - (miután felismeri, hogy Rollinattól játszok valamit) elárulja, hogy dekadens költő volt azelőtt, mielőtt a Débats védszárnyai alatt nemzetgazdácska lett.

Egypárt elmond (Vanier-nél kiadott és épuisé[12]) versecskéi közül. Gondolom, könyvének címe ez volt: l’âme des couleurs.[13] Én szerettem volna hozzátenni: surtout de la couleur verte![14]

On se pâme et rit derrière son dos.[15]

Lafargue-gal ebéd után a boulevard-ra. Főleg Bourget-ról beszélünk, ki most (a szegény) életcéljául a Fbg. St. Germainbe való bejutást tűzte ki. Vraiment trop de peine pour tant d’ennui.[16]

Ezért most Albert de Munnel kacérkodik, s úgy látszik, a XIX. század utolsó éveinek analitikus Feuillet-jévé akarja magát - degradálni.

Ezért marad a Mensonges abbéja. Íme, hová visz az anglománia; a chic ingek, a Sol s a Poolruhák a Fbg.-on keresztül a tébolydába fogják vinni.

Mániája a nagyzás hóbortja lesz.

REVICZKY GYULÁNAK

Párizs
1888. febr. 10.

Édes Barátom!

Igen-igen sajnáltam, hogy nem búcsúzhattam el öntől, kerestem kétszer is, de mindig hiába. Pedig annál inkább szerettem volna látni, mert meg akartam mondani, hogy a V. V. karácsonyi számában közölt verseit elragadóaknak találtam, s hogy P[etőfi] "Szeptember végén"-je mellé sorozom: az abszolút becsű magyar költemények közé.

A versek elragadtak, de nem szerzőjük.

Ezt, ezt ilyen meggyőzött hangon, így énekelni meg! De hát ki hitette el ezt önnel? Azért, hogy az ember náthás, köhög, azért még - nem szabad barátait elszomorítani. Egy este cigányokat hallgatva olvastam e verseket, higgye el, hogy a hideg végigfutott a hátamon, s egy percre megakadt a szívverésem ott a mellény alatt. Alig eszméltem. Az egyike volt az életemben észlelt legerősebb művészi hatásoknak.

Egy könyvet szeretnék e versek alapeszméjéről írni - s önnek ajánlani (ha elfogadja), azonban nem ma, de nem is holnap. Tán pár év múlva. Annak a regénynek folytatása lenne, amely e hó végén jelenik meg.

Most pedig még csak egy szót. Ígérje meg, hogy e nyáron eljő hozzám falura; persze hosszabb időre. Szeretném, ha jobban megismerne. Nem vagyunk elég közel egymáshoz, mert mindig a kávéház hideg márványasztala volt köztünk! ugye ezentúl másképp lesz? Ugye megígéri, hogy júliust vagy augusztust nálam tölti?

Ott lesz tán akkor Feszty Árpád is, kivel tudom, rokonszenvezik - s akkor majd elővesszük ezt a szegény, mai, már agyonkoptatott pesszimizmust, s elhomályosítjuk véle a fényes, sárga napsugarakat s optimista piktorunk széles jókedvét.

Most itt, Párizsban azt érzem, amit az első évben éreztem. Sokat vagyok a nagy orosz szobrásszal Antokolszkijjal, s ez azt hiszem, a lehető legjobb hatással van reám. Érzem, hogy a tűzijáték nem melegít; néha fázom!

De másszor többet, addig ugye ír pár sort régi barátjának

Justh Zsigmondnak

Párizs, febr. 10.
adresse: 28 Cours la Reine

Boríték:
Hongrie
              Nagyságos
              Reviczky Gyula úrnak Budapest
              Nádor utca "a Pesti Hírlap" szerkesztőségében.

Ott lesz tán akkor

AMBRUS ZOLTÁNNAK

[Párizs]
1888. febr. 10.

Édes Spekim, Bocsáss meg, hogy nem feleltem tüstént leveledre, de hát sehogy se jövök ki az idővel, meg két napig rémséges nevralgiám volt a múlt hét végén.

Bevallom, jobb szerettem volna, ha már farsang alatt jelenik meg a Két nap, mert f. végén sok ismerősöm elmegy Pestről, de hát mindegy, csak legalább 15-én megjelenjen.

Sok új ismeretséget kötöttem: 

Sarah Bernhardt,

Leconte de Lisle,

Haraucourt,

Huysmans, Jean Berge (új csillag), Clairin,

Antokolszkij

Chaplin stb. stb. Mindennap öt-hat látogatás s két-három estély, néha már majd kilóg a nyelvem a fáradságtól.

Szombaton ¹/₂ 5-kor este lefeküdtem, s vasárnap este ¹/₂ 6 után ébredtem fel - donc 25 órát alud­tam egyhuzamban. De itteni életemrül majd - a jövő télen, au coin du feu felolvasom majd néked jegyzeteimet, ha - feleségednek, kinek kérlek átadni üdvözletemet, nincs ellene kifogása. Oh Speki, oh papucsvitéz!

Kérlek ugye félreteszed a kritikákat? és egyszerre küldöd el! Mit szólsz Bourget Corset noir-jához? Décidément il se rend ridicule ce bonhomme. A múlt héten jött vissza Corfuból, még nem találkoztam vele.

Mit csinál a compánia és tête-noir-ja: Bródy?

Batthyány Gézát láttad mostanában? Voltál már nála? Még nem írtam neki, tán az este követek el néki is egy levelet.

Olvasd el Pongráczné Gazette de Hongrie-ba közzétett novelláját (Dernière illusion - 27. janv.) Qu’est ce?

Jeanne Grumet és Endie Angot-ban - - Oh Hegyi és oh Pálmay!

De elfogy a papír, s repülnek a percek... fogadd még egyszer köszönetemet szíves fárado­zá­saidért, s tartsd meg továbbra barátságodban

Zsigád

A könyv megjelenése után írok.

Vicomtesse de Bélizal de Gouzillonnál. Ultra legitimista asszony. A nyárspolgári érzések, s a túl arisztokratikus eszmék furcsa konglomerátuma. Mindenben, ami a morális világhoz tartozik, kicsinyes, korlátolt; mindabban, ami a politikai és szociálishoz - szintén. De természetesen egészen más formában.

S a Fbg. St. Germain egész ókonzervatív, kissé penészes frakciójára ráillik ez.

Különben kicsiny, vastag asszony a finomultság nyoma nélkül, setétveres apoplektikus[1] fej, vastag karok, rövid nyak, rövid ujjak, lerágott körmök.

Az ilyen teremtés csakis jó lehet - s ez valóban az; s nem mentségére mondom jónak.

Tőle madame Floyd-Joneshoz. Tökéletesen ellentéte. Ez az amerikai asszony, kinek tán nagyapja még aranyat ásott Kaliforniában, vagy pedig bányamunkás volt, a grande Dame minden allűrjét felvette tudatosan. Csakhogy ez a tudatosság kiérzik, s így - mégsem az.

A párizsi társadalom azon osztályához tartozik, kik a nagyvilág minden pletykáját tudják, egyrészt az en vue[2] egyéniségek barátaitól, másrészt a Gaulois-ból vagy a koronként megjelenő chronique scandaleuse-ökből.[3]

Roppant súlyt fektetnek minderre: madame Floyd-Jones kétségbe van esve, hogy Duc Decazes egy Singer kisasszonyt vesz el, nem tudja megbocsátani a mi uralkodónknak, hogy Hirschet a Herrenhaus tagjának nevezte ki, a Bernhardt-Jablonowska házasság beteggé tette. N. B. egyiket sem ismeri ezen „urak és hölgyek” közül.

Ahogy az upper ten thousand[4] dolgairól beszél, emlékeztet kissé a komornák és inasok pletykáira; már azért is, mert szavainak szintén alkóvszaga van - bár ő maga sohasem érezhette - élvezhette (ezt a szót az ő szempontjából használom) e „selected smell”-t.[5]

5-kor Louise Readhez.

Nála madame Theodor Ritter, Éduard Grenier, Georges Lorin (Rollinat barátja) stb. stb.

Éduard Grenier: poète arrivé aux hauteurs - de Soulary et Arvers.[6] Középtermetű, szabályos vonású, ősz és rózsaszín öregúr. Középszerű mindenben. Igen megörül azon érdektelen dolgoknak, amelyeket mond. Abszolúte semmi imprévu.

Főleg Mary Robinson verseiről van szó. Louise átadja a tiszteletpéldányomat; aztán meg­mutatja az angol költőnő arcképét. Igen-igen rokonszenves, mély és álmatag, igen tiszta és amellett nagyon modern arc.

L. R. megígéri, hogy megismertet vele, ha keresztülutazik Párizson.

Louise nem szereti Darmestetter fordítását, azt találja, hogy az a baja, hogy D. maga nem költő. Aztán meg (legalább én azt találom), hogy mindig igen nehéz prózában elmondani azt, amit versben írtak. Kivált, ha valaki olyan magas húrokat penget, mint Mary Robinson.

Este 8-10 Gräfin Schärffenberghez. Némethy Emyvel Petőfit olvasunk.

Némethy Emmy (Jean de Néthy)

10-kor ctesse Diane-hoz, kinél igen sokan: Sully Prudhomme, Marbeau, Bergeret, Monton és felesége, madame Brochot, madame d’Orange, mlle Gailhard, madame de [Üresen maradt], ms. de la Vieuxville és leánya, Jean Berge, Boisjoslin stb. stb.

Mlle Gailhard verseket mond Sully Prudhomme-tól - ?!

Időközben megérkezik cte de Kessler, és elmondja, hogy neje küldte egy percre, ki honn vár reá, és nem jöhet, mert bálba megy. Ezt elmondta, s aztán hazasietett a modern szép Helénáért, ce Menelaus platonique.[7]

Ezalatt a társaság az ebédlőbe vonul, hol az elhalt Guillomet egypár gyönyörű képe van kiállítva.

Az estély után Vieuxville-lel és Jean Berge-zsel egy közeli restaurant-ba rákokat enni.

A téma: a szerelem! Mindig ez az elnyűtt verkli járja, ha három férfi összejő.

A szerelem egész skáláját végigfújjuk; példákkal illusztrálva. Jean Berge mint poéta elmondja, hogy mit érezne akkor, ha madame Brochot 65 éves bájaival kellene flörtölnie.

Il coucherait plutôt avec des petits garçons.[8]

Erről természetesen a leszboszi szerelemre megy át a konverzáció. Vieuxville hideux[9]-nek, botrányosnak tartja, s kétségbe van esve afelett, hogy Párizs már ennyire romlott.

Nem bírjuk kapacitálni Berge-zsel, hogy ez mindig és minden korszakban megvolt, s ez csakúgy a természet törvényein alapul, mint a szerelem s a szaporodás. Ha a fajta igen elaggott, olyan egyedeket produkál, amelyek nemzésképtelenek.

Schopenhauer szerint az emberiség egyharmada ehhez a kategóriához sorozható.

Ez espèce-hez aztán két alosztály tartozik; olyanok, kiknek mind a két nem iránt van hajlandósága (de ez még rendesen az exuberans[10] népeknél fordul elő, mint az olasz, görög stb.), ilyen pld. (állítólag) princesse de Sagan, Thérèse, madame de Bélbeuf, s a jó Isten tudja, hány grande dame itt.

A másik alosztályhoz tartoznak azok, kiknek férfi a teste és női a lelke, vagy megfordítva, ilyen pld. a híres ctesse de Mailly-Nesles (Robert felesége) s minálunk Vay Sarolta.

Igen sokan azt mondják, hogy Pierre Loti, Bourget és Sully Prudhomme is ehhez a kategóriájú emberhez tartozik - ehhez: a modern Tantalusok típusához.

A miliő összhangban van a konverzációval. Csupa soupeuse-ök, körös-körül lármás toalettek­ben, kifestve, tele gyémántokkal, lihegő szájjal, rikító ajkakkal, mellettük pedig az örök Ádám; a férfi örök együgyűségével, amint még meg is fizeti azt az almát, amelyért a para­dicsomot kellett elvesztenie.

„Ô vierges, ô démons, ô monstres, ô martyres!”[11]

Délután Antokolszkijéknál, csak A.né van otthon, megmondom neki, hogy szombat du. Sarah-val férje atelier-jébe megyünk.

4-¹/₂ 7-ig Jean Berge-nél. A fiatal írók folyton jönnek mennek.

Többi között: Fouquet, egy angolosan kinéző unalmas típus. Aztán comte Ostrorog és ms. de Gayffier, az előbbi egy igen csinos kis novellát olvas fel.

Jean Berge megígérteti velem, hogy új revue-jében, amely a Revue artistique és littéraire- és az Indépendant-ból lesz egyesítve, rendesen írni fogok. Megígérem, de hogy lesz a francia nyelvvel?

Este cigányokat megyek hallgatni a Café Orientale-ba.

Egészen más világba visz ez a zene. A mi naiv, meleg, még az érzési stádiumban levő világunkba; s bár maguk ezek a cigányok nem rokonszenvesek, mégis fel tudnak melegíteni, s átengedem magamat itt oly ritka szubjektív érzéseimnek. Eszembe jut az én jó kis Palim, s azok az órák, midőn mecum solus - voltam annyiszor, de annyiszor. Azok az órák, amelyek­nek hangulatai annyiszor kétségbeejtettek volna, ha a fájdalomnak nem lenne meg mindjárt vigasza önmagában. Tán ez a művész egoizmusa.

Ez az üröm, amellyel a művészet tölti meg lelkünket, édes.

Kiérve a boulevard zajába, éreztem a végtelen különbséget a két hangulat között - odabenn ez a síró hegedű csak érzésről beszél - idekünn a lármás, sziporkázó, illatos tömeg - csak ennek ellenkezőjéről.

Otthon jobb, itt könnyebb az élet.

Sarah-nál.

25° meleg a serre-atelier-ben. A serre[1] közepén sötétveres s arany toalettben Sarah, ki comtesse de Béthune szobrát mintázza.

Parfüm, kábító parfüm által a levegőben tropikus atmoszféra. Elálmosítja, elkábítja az embert. A volière[2] húszféle madarának csicsergése még fokozza a hangulatot.

Folytonos va et vient: Dieudonné a vaudeville-ből feleségével, Jouffroy, egy öreg sánta marquis, kinek nevét elfelejtettem, Dreyfuss, a Klephe és Rupture írója. Másfél óráig nótázok, mert Sarah őfelségének ez így tetszik.

Judicről és Granier-ról van szó. Sarah jobban szereti Granier-t. Judic, azt mondja olyan, mint a cseresznyéből készült emberkék, csupa mell és has. Erről beszél - majd egyszerre odaugrik a zongorához, s leolvassa azt, amit zongoráztam - elmondja, mit képzel el e vad zene hallatára -

Kínos, beteg szerelemről beszél a nóta, amelynek vége nincs, amely olyan, mint azok a tropikus mérgek, amelyeknek készítésére ezer virágnak kell elhervadnia - s amelynek mérge a virágok illatának kivonatja.

Aztán megint tovább mintáz, az estszürkület leszáll, eltompul minden szín a nagy atelier-ben, csak az ő alakja marad megvilágítva, aranyszínű feje, ruhája, olyan, mint egy tropikus pillangó, amint a forróságtól kiszáradt virágról virágra száll.

Egy keresztformába foglalt nagy tüskét ad ajándékba mint porte bonheur-t.

Örökre kell viselnem, mert ő maga törte le valami tropikus tartomány valamelyik buja Szent János-fájáról.

Tőle Baronne de Karnel de St. Martinhez. Nagy hôtel az avenue Hoche-on. Nagy szalonok, igen sokan.

Ide az összes párizsi társaságok eljárnak - unatkozni. Legalább a szegény báróné szalonjainak ez a renommé-ja van.

Tán a háziasszony a hibás, vagy tán a szalonok unalmas tompa fakózöld és almapiros színében van a hiba, ki tudná megmondani?

Nála egy fél óráig, commonplace - kivált Sarah után.

Este estély Munkácsyéknál. Főleg a monde littéraire hivatalos: Leconte de Lisle és felesége, Robert de Bonnières és neje, ms., mad. és mll. Chaplin, Brozik, madame Beule, a Dumas leányok stb., stb. Vagy 150-en.

A soirée kezdetén a Chaplin családdal az entréenál állunk, Mlle Chaplinnek bő alkalma nyílik rossz nyelvét ragyogtatni.

Később koncert, két olasz leány énekel igen hamisan szólókat és duetteket. Une musique chaotique.

Munkácsy bemutat Leconte de Lisle-nek, kit pedig annyira szeretek mint költőt, hogy nem akartam megismerni, mint embert. Leconte de Lisle - azonban maga akarta, hogy meg­is­mer­kedjek vele. Hallotta, hogy én lefordítottam néhány versét az O. V.-ben és Bud. Szemlében.

Nos tehát sajnálom, hogy megismertem. Ezentúl már nem fognak olyan tiszta élvezetet okozni nagyszerű filozofikus versei, ott fogom érezni mindig költőjük kicsinyes haineux[3] lelkét.

Egész idő alatt Sully Prudhomme és Coppée ellen beszélt, kiket olyan semmis talentumoknak mond, hogy ha valóban ilyenek lennének, akkor csak a legnagyobb pitié és commiseration-nal[4] kellene róluk beszélnie.

Különben élénken Lisztre emlékeztető fej, azzal a különbséggel, hogy Liszt feje finomabb, szellemesebb és férfiasabb volt amellett.

L.d. Lisle feje és mosolya egy vénasszony fejére és mosolyára emlékeztet. De nem egy jóságos vénasszonyéra.

Furcsa, hogy mind e sok kicsinyes hiba oly szépen megfér a nagy költő óriási tulajdonságai mellett.

Az elhalt generációból legnagyobbnak Victor Hugót és Baudelaire-t tartja. Ez utóbbit azon­ban amellett igen ügyetlennek, kinek minden egyes versének megfaragása roppant sok bajt okozott.

A modernek közül csak az egyetlen Haraucourt-t tartja tehetségnek.

Munkácsy bemutat Bonnière-nek is, akivel azonban alig válthatok pár szót, mert felesége elcipeli.

Reggeli után látogatás comtesse de la Chaussée-nél és baronne de Coubertinnél.

Une visite blanche, Faubourg St. Germain - comme toujours.[1]

3-4-ig Haraucourt-nál.

Felolvas pár gyönyörű részletet készülő drámájából.

Másnapra randevút adunk egymásnak Sarah-nál.

Henri Lorinnél, ki két nap előtt jött meg Rómából. Nála a doktor (Dr. Rudolf Meyer), érdektelen konverzáció.

Ebéd mrs. Edward Verynél. Kitűnő osztrigák (zöldek).

Két amerikai, egy német báró. Még mindig nem szokták meg, hogy gazdagok. Különben Very még mindig oly érdekes, mint volt. Felfedező ész, ebből a kaliberből (persze nagyban) lehetett Kolumbus és lehet Edison.

Nyugtalan, éles tekintet, mintha mindig keresne valamit, sovány, szikár termet, sárga, fonnyadt bőr. Egész „anyagát” idegei eszik fel: a lázas betölthetetlen drang,[2] amely az új meg­ismerésére vezet.

Eddig egy ágyút fedezett fel, s ez alapította meg vagyonukat.

¹/₂ 11-kor búcsúzok tőlük, egy bal blanc-ra megyek. Ez lenne madame Very vágyainak ne­to­vábbja, ha egyszer legalább láthatna egy ilyen végtelen unalmas Fbg. St. Germain-i tánc­estélyt.

Soirée Baronne de l’Espée-nél. Une société „croisée”.[3] A Lucinges-ek, Narbonne-ok, Bélizal de Gouzillonok, D’Epinay-k, Boisgelins-ek, madame de Mac Mahon, egypár La Rochefoucauld stb. stb.

A rue Casimir Périer-i palota összes szalonjai nyitva. Minden fehér és aranytól fénylik. A szalonokban a fal mellett egymáshoz szorulva ott ülnek a kipirult, felgyémántozott, mélyen kivágott ruhájú mamák, s előttük leányaik. Csupa primitív szín. Az ember alig hiszi, hogy Párizsban van. Nagy fény, de a raffinement minden nyoma nélkül. Az ember alig hinné, hogy ezek mind XIV. Lajos udvaroncainak egyenes ágú leszármazottjai.

Watteau és Boucher annak a kornak rafinált színeit festették, egy Chaplin vagy Moreau nem ennek a társaságnak művészi típusai.

A fény megmaradt, de a fény művészete elpusztult, az élet művészetét elnyomta - a biblia. Akkor jogok és kötelességek voltak, s csak az előjogokról akartak valamit tudni s kéjjel, könnyű vérrel ürítették ki a serleget. Ma, midőn csak kötelességeik lehetnek - a kötelességet politikailag nem gyakorolhatván: teljesítik a vallás által előírt kötelességeket, s kivált egy parancsra tartanak: ne bántsd a felebarátod feleségét.

A szerelem burzsoá lett, s így mindaz, amit az a másik szerelem létrehoz - hiányzik.

A zene hideg, nem ingerlő, a ruhák drágák, de a kokettség nyoma nélkül, az appartement-ok nagyszerűek, de fagyosak. A levegő tiszta, szín- és szagtalan, nyoma sincs annak a kábító, üvegházszerű atmoszférának, amely a Szajna túlsó oldalán levő szalonok éltető levegőjét képezi.

Életszabály: a legitim szerelemnek honnête[4] eszközökkel kell hódítania.

És a legitim szerelem diadalt ül, ez a testileg már satnya nemzedék még szaporodik, s fenntartja a francia történeti neveket az utókor számára.

Félreültem egy darabig, és hallgattam, amit ez a miliő beszél: „Hideg, ártatlan az élet és unalmas. Fehéren élünk, s fehéren ébredünk majd új életre. Fehér a szerelem színe, fehér a remény színe, fehér a fiatal leány legitim áruba bocsátott teste, fehér menyasszony ágya, fehér a koporsó lepedője is. Fehérek lesznek a liliomok sírjainkon, s fehér szárnyú angyalokká válunk hárfakíséret mellett - - - ezt a Waldteuffel-valcert fogjuk s ilyen hidegen énekelni majd akkor, midőn a paroisse papja schwarz auf weiss kiállította szeplőtlenségünkről a bizonyít­ványt.”

Ki mondaná, hogy 100 év előtt duchesse de Chateauroux, de Pompadour, marquise de l’Espinay volt ennek a húsnak és vérnek a neve.

Fehér táncosnőim ez este:

Mlle de l’Espée, mlle Lambrecht, mlle de Courcy, mlle de l’Espinay és cotillon mlle de Gouzillon de Bélizal.

Ez utóbbi az egész magyar kolónia nagy barátnője, igen eszes és originális eszű - gömbölyű fitos orrú, kevéssé disztingvált, de sok kiváló tulajdonú fiatal leány.

Négykor jutok haza, oly fáradtan és álmosan, mint Párizsban még (legalább az idén) nem.

CZÓBEL MINKÁNAK

Algír
1891. február 6.

Igen tisztelt Barátnőm!

Vettem kedves sorait. Pár napja (majd egy hete) már, hogy itt vagyok fenn a Mustapha magaslatán - egy órányira Algírhez, egy olyanféle szállodában, mint a tavalyi Mena House - élve az "egyetlen" téma hangulatait - bár minden érdek nélkül, mint olyat, mit már ismerek s meg is írtam. E héten az itteni m. kolóniába is belekeveredtem - s egyik tagjában igazán kedves, érdekes, sokat utazott - embert leltem: Roggendorf Andor ez, ki egy ausztráliai lányt vett el, s itt telepedett le Algír mellett. Rajtuk kívül még a Wimpfenekről lehet szó puis - -

Hétfőn (9-én) Jean Berge jő látogatásomra, a poéta Mexán, s az én kedvemért jő át a közép tengeren, innen együtt megyünk Marokkó és Spanyolországnak Párizsba.

Coppée mostanában Blidachban volt, s így nem láttam, s a csillagászom múltkor nálam villásreggelizett.

Különben - megvagyok. Szívdobogásom szűnőben - azt mondják, az algíri levegő okozta, most már akklimatizáltam magamat.

Algír - egyetlen s pozitív haszna eddig - már egy - - (no ne nevessen, fontosabb ez a dolog, mint az ember hinné), hogy egy - - - kitűnő angol valet de pied-re tettem szert. Képzelje előnyeit: 1. egy bolondnál volt eddig - s azt úgy ápolta, hogy itt egész legendakör van róla. 2. - kitűnően, tisztán beszél angolul - s csak angolul. 3. - olyan olvasott s tudományos férfiú, hogy nálunk 4 zsurnaliszta kitelne a tudományából. 30. márc.-ban áll be hozzám Párizsban - addig gazdájával marad, kit márc. végén tesznek be egy bolondokházába.

Innen 20-án indulok Blidach Via Malagába, írjon oda p. r., reménylem már új könyvéről - illetőleg íveiről fog levelében szólni.

Köszönöm a verset - majd jövő levelemben visszaküldöm.

Én júl.-ban az idén bizonnyal felmegyek Istvánhoz - regényemről szeretnék vele beszélni, egyáltalán be kell járnom a Felvidéket, hogy a könyvhöz még egy pár paysage-t d'après nature, s leírást csináljak.

Szívből üdvözli vén kollégája

Justh

5-ig Sarah-nál, aztán ctesse Diane-nál, akivel tegnap, ha oly rémséges névralgiám nem lett volna, s ctesse de Kesslerrel a konzervatóriumba kellett volna mennem.

Azt hittem, szemrehányásokat fog tenni, kivált tekintetbe véve, hogy csak az utolsó pillanatban izentem neki. Szó sincs róla, a lehető legnyájasabban fogad, Coroller de Vieuxville leányát vitte el helyettem.

Beszél Jean Berge-ről, kit ő is igen rokonszenves, szeretetreméltó és tehetséges fiúnak tart. Kivált azt tartja elragadónak, hogy nagy vagyonát, ahelyett hogy leányokra költené el, egy revue-be fekteti (amely sub rosa legyen mondva, majd mindegyik számában ír a Ctesse-ről valamit).

E közben megérkezett Vieuxville leányával, ki csak pár napja, hogy bejött Párizsba.

Olyan furcsának tűnt fel ez a fiatal, 45 éves férfi, ki 26-nak néz ki, akivel úgy vagyunk, mintha kortársam lenne: amint egy fiatal leány kíséretében lép be, ki nem nővére, nem is jegyese, de leánya. Szinte apának éreztem én is magamat.

Sehogy se tudtam megtalálni a kellő hangnemet.

Furcsa, és úgy láttam, hogy mlle de Vieuxville sem, ki (ami ez ilyen casusokban igen szokott dolog) nemcsak leánya, hanem - valamivel több, mint nővére atyjának. Gyermeki szeretete közelebb van a szerelemhez, mint - a legtöbb szerelem.

Ezalatt a Comtesse hétfői hadserege felvonul, egymás után, komolyan. Éltes bas bleu-k[1], fiatalos festett asszonyok, öreg generálisok és viceadmirálisok, pincsis és nem pincsis úrhölgyek. Un cortège plus ou moins ridicule.[2]

Mi a Vieuxville-lekkel az első szalonba telepedünk jókat nevetve egyik másik passante-on. „Un éclair: c’était la nuit!”[3] Konverzáció a másik szalonból két vénasszony között, kik mind a ketten zsinóron ölebecskét vonszolnak maguk után.

Mad. A.: En faisant des visites cérémonieuses je laisse quelque fois Minette chez le domestique, en lui disant qu’il lui raconte des petites histoires. Elle est si intelligente la chère mignonne.

Mad. B.: La mienne n’est précisément intelligente, mais elle a très bon coeur.[4]

Ezalatt a két fentebb említett kiskutya összemarakodik Kélaval, ctesse Diane akadémikus nevű pincsijével, óriási vonyítás, csaholás... a „cours de conversation”[5] egy percre félbe­szakad.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mi persze jót nevetünk mindezen, oly vígak vagyunk, hogy a Ctesse is otthagyja madame Ernestet és társait, és kijő hozzánk egy kissé mulatni, tíz percnyi fecsegés után aztán vissza: „Je retourne - finie ma récréation - je retourne à ma classe!”[6]

Este nagy ebéd Taine-nél: José Maria de Hérédia, felesége és leánya, Albert Sorel az école libre-től, Vicomte Bégouen, Anatole Leroy Beaulieu, Ribot és felesége, Melchior de Vogüé és felesége (ezek csak ebéd után jöttek), Berthelot (de l’Institut) stb., stb. Én Geneviève Taine és Bégouen között ülök.

Egészen grand genre diner. Roppant sok szarvasgomba, excentrikus nevű ételek, les truffes, les huiles, les glaces stb. A menü ez a formája csak a legnagyobb szabású (ambassadeur, officiel[7], stb.) ebédeknél szokásos.

Minden étel között más bor, kétféle champagne.

Még soha ilyen hosszasan mlle Taine-nel nem beszéltem. Igen naiv, eleinte igen furcsa, de később rokonszenvessé váló, tudós s eszes fiatal leány.

Mozdulatai kissé a fiatal vadászkutyákra emlékeztetik az embert. Az ember szinte azt hinné, hosszabb karjai vannak, mint más korabeli leánynak.

Atyjától a tudományszomjat (amely nála majdnem mint kíváncsiság jelentkezik), anyjától vonásait, s nagyon bas bleu s nagyon asszony egyéniségét örökölte.

Különben egészen angol. Legjobban angolul szeret beszélni, legjobban az angol irodalmat ismeri, s azt hiszem, még atyja munkái közül is legjobban azt szereti, amelyet Angolországról írt.

Egész közel hozzánk ül Hérédia.

Fekete, sűrű haj, bajusz és szakáll, fekete, kissé csipás szemek, igen szellemesnek hiszi magát, folyton beszél, és folyton rosszat mond - barátjairól. Hadaró s kissé hebegő ékesszólását ideges kézdörzsöléssel kíséri.

Olyan, mint szonettjei: sok szóval s jól összeválogatott szavakkal alig fedett - semmi.

Felesége: une oie décolletée, épaules magnifiques.[8]

Leánya: atyja ideges mozdulatait örökölte. Azt hiszem, veres ruhában jött a világra.

Anatole Leroy Beaulieu. Olyan külső, mint ahogy a misera plebs a poétát elképzeli. Hosszú, göndör haj, torzonborz szakáll és bajusz, beesett, álmatag kifejezésű szemek.

Csak ha beszél, akkor nemzetgazdász, hangja biztos, erőteljes - messziről úgy hangzik, mintha mindig a kétszerkettőt mormolná.

Igen rokonszenves Vogüé, d’après ses apparances.[9] Mert csak feleségét ismerem még mindig, akitől jóformán különbözik.

Igen gentlemanlike ember. Finom arcél, szőke, sima haj és szakáll. Északi fajra valló szemek. Olyan modor, mint amilyennek én, mielőtt Párizsba jöttem volna, a Faubourg gentilhomme-jainak modorát képzeltem. De többet róla, ha majd megismerem.

Különben emlékeztet unokatestvérére: Aymar de la Baume-ra kissé.

Az ebédtől ¹/₂ 10-kor kelünk fel - 12-ig folytonos va et vient. Vagy százan lehettünk.