7-kor este jövök le soirée-ra öltözve.

Az hôtel, e kisebb szabású Krähwinkel, az én újabb excentricitásommal van elfoglalva. Kate Morgantól, a 35 éves, gondolat és érzésben szűz, színházban sohasem volt, s mindennap meztelen aktokat festő piktornétól kezdve Gabrielig, a vén német maître d’hôtel-ig, mind énvelem volt elfoglalva - awfully shoking, awfully shoking indeed.[1]

Ebéd után Schärffenberg grófnéhoz. Némethy Emivel Petőfit olvasunk magyarból franciára fordítva.

10-kor princesse Mathilde Bonaparte-hoz, kinél még az idén nem voltam. Amint belépek az ajtón, nagy heurékával fogadnak, alighogy el bírom mondani körmondatos udvari bókomat a hercegnőnek. Egyenesen a zongorához cipel egypár fiatal leány és úr (a Canrobert-ek már bejelentették, hogy jönni fogok), s valcereket kell játszanom, hogy Claire Canrobert megmutathassa a bosztont egypár jelenlevő fiatalúrnak.

A valcer végeztével a Canrobert-ek egy más soirée-be mennek. A szalonban igen sokan: Robert de Bonnières gyönyörű, Andrássy Ilonára emlékeztető nejével, Henri Houssaye és amerikai születésű, hirtelenszőke, ideges mozgású felesége, Daubré (de l’Institut) stb., stb.

Princesse Mathilde. Alacsony, kövér asszony, meglehetős plebejus kinézés - és (horribile dictu) modor. Igen nemes gondolkodás és szív. Tán ez összhangban van előbbi hiányaival?

Én mindig csak azt csodálom, hogy tudta ez az asszony világhírű szalonját megalapítani, vagy a születés és a hatalom elég arra?

Igen commonplace az empire bája nélkül. Semmi, de semmi imprévu[2], maga az egysze­rű­ség. Profilját, voltak olyanok, kik királynőinek mondták: hajlott orr, sima homlok, húsos száj, arcok, gömbölyű áll, gömbölyű nyak, gömbölyű karok, rövid, igen rövid gömbölyű derék.

Az este babérkoszorúszerű hajdísz fején, óriási gyöngyök mélyen decolletírozott nyakán.

Udvari hölgye Baronne Abatucci. Disztingváltabb, finom arcél, könnyed modor. De semmi imprévu.

Appartement-ja igen szép. Íme tervrajza:

1-2 = a két kapualja fal által elválasztva
   3 = udvar
   4 = vestibule[3]
   5 = kis szalon
   6 = szalon
   7 = nagy serre szalon[4]
   8 = ebédlő

A nagy serre szalon volt mintája a második császárság bibelot ízlé­sének. Ebben az óriási üvegházban sikerült először a legkülönfélébb stílusok összehalmozása. A veres selyemmel fedett falak tele szebb­nél szebb képekkel (Levy, Héber, Tony, Robert Fleury stb.). A terem közepét I. Napóleon nagy mellszobra dominálja egy arany sas és egy óriási pálma árnyékában.

Alaptónus: veres és arany, így tehát az összbenyomás igen meleg.

Az asztalon japon bibelot-k, régi bronzok, sèvres-ek, stb. stb.

Nagy előnye e szalonnak, hogy az ember észrevétlenül távozhat. A n. 5. szalonba lép be az ember, kezet csókol a hercegnőnek aztán a serre-be lép, s ott marad addig, míg akar - ha távozásra üt az óra, a No. 6. sza­lon­nak megy ki az ember, amely szalon falain rokokó családi (?) képek.

¹/₂ 10-kor Sarah-nál, vele Antokolszkijhoz.

Sarah: Fekete arannyal hímzett frígiai sapkaszerű süveg, amelyből elöl és hátul kicsügg arany­veres haja. Barna bársony földig érő bunda, igen magas prémgallér, amely végigfut ruháján, s a bunda alján.

Igen jó kedve van. Elragadó az atelier-ben. Mindegyik szobornál tud valamit mondani, ami bámulatot fejezzen ki s amellett nem common place. A megkötözött Krisztust látta a kiállításon, erről azt mondja, annyira tetszett az egész bande-nak, hogy egymást küldték a kiállítás tartama alatt folyton. A keresztény vértanú kifejezését, Mefisztó aktját és hátát bámulja, Pierre le Grand szobrának kifejezését peu commode-nak mondja.

Az új Krisztus (ülő alak) előtt pedig extase finale-ban tör ki, ez egészen elragadja, s formálisan kiszidja Antokolszkijt, hogy műveit nem akarja Párizsban kiállítani.

Nem bírja felfogni az orosz művészt, ki undorodik a reklámtól.

Antokolszkij kifejti, hogy a művészt a publikum elrontja, aki a népszerűséget hajszolja, elveszti az igaz, az egyetlen érzéket, amely felfelé vezet. Nem a publikumnak, de a művé­szetnek kell dolgoznunk.

Sarah minderről meg van győződve, de azért mégis szívesen ott látná a nagydobot Antokolszkij nyakán is. Ez mindenesetre rokonszenvre mutat nála.

A.-tól vissza Sarah-hoz, kinél villásreggelizek.

Sarah tökéletesen el van Antokolszkij szobraitól ragadtatva, kit a legnagyobb élő szobrásznak tart, miután az egyetlen, aki nemcsak a formát, hanem az érzést is vissza tudja adni.

Én elmondom, hogy miben találom művészetüket hasonlónak: mind a ketten két elemre bonthatóak ultima analisi fel: a miszticizmusra és a realizmusra. Csodálatosan vegyül mind­kettejüknél a lehető és lehetetlen: az igaz és a természetfölötti művészete. Aztán mind a kettő a túlrafinált és a primitív érzés vegyüléke. Egyik úgy, mint a másik a primitívekre vihető vissza. Antokolszkij plasztikája csakúgy, mint Sarah-é, közelebb van Botticellihez, mint akár egy reneszánszi, akár egy modern művész plasztikájához. Egy orosz művésznél ez egy bizonyos fokig természetes, de hogy Sarah hogy jutott hozzá, azt még magam sem tudom.

A reggeli, az erős nehéz borok, s az, amit konstatálunk, Sarah-t felvillanyozzák: csupa szellem. A primitív-tragikus, s amellett szfinxszerűen ultramodern Sarah egy fél órára parisienne lesz. Igen sokat nevetünk, nevetve kiszid, hogy mért nem illesztetek egy hamis fogat oda, ahol hiányzik.

Én kétségbeesve konstatálom, hogy mindig csak hiányaimat veszi észre (múltkor meglátta, hogy egy gomb hiányzik egyik cipőmről). Jóízűet nevet, s egy borba mártott piskótát dug a számba.

Megfenyegetem, elmondva, hogy vigyázzon magára, mert ez is bele jut ide. Kíváncsian megnézegeti a zsebemből kihúzott pár üres lapot. „Eh bien j’y serai là, moi?” „Pas seulement ici” - „Où donc encore?” - „Mais sur plusieurs feuilles, pas seulement sur celle-là.”[1]

„Eh bien bon, nous ferons attention toutes - tutta la famiglia; mais prenez encore de ça encore un morceau[2] -”

Ezzel kezdi gentillesse-eit.

Igen-igen sokat nevetünk. Én feldöntök egy kávéscsészét, Sarah-t ez végtelen jókedvűvé teszi, azt mondja, látta, hogy ez lesz a vége -

Kezdődő névralgiámat ki akarja gyógyítani, megitat vagy öt csésze feketekávét velem (mégpedig az ő idegeinek készített kávét), a főfájás csak fokozódik, pedig Sarah mind furcsább, mind en train-ebb, mind érdekesebb.

Hiába minden, úgy érzem, hogy szétszakad a fejem - nem bírom tovább, 4-kor veszem kalapomat, s elmegyek.

Mit tegyek? este két soirée s egy bál.

Beülök a ch. d. f. ceinture[3] egyik kupéjába, s elvitetem magamat a Montparnasse-ra.

Az egyhangú zakatolás, a gyorsan változó paysage, az ideges va et vient jót tesz idegeimnek, szinte azt szeretném, bár ütközne össze a vonat egy másikkal, a „jótékony sokk” tán meg­könnyítené a fejem.

Kilépve a kupéból a hideg, az utcai élet, az ezer hang és szín végtelen kínossá teszi főfájá­somat.

Egy negyed órára Bunny-hoz, kivel Schumann-dalokat játszatok, nem használ - aztán képeinek olajfesték szaga megkínoz. Tőle elmenve beleülök egy sapinba, s haza egyenesen behunyt szemmel a kocsi sarkába ülve - je roule je roule - je sens des couleurs et des odeurs épouvantables qui m’exaspèrent.[4]

Végre otthon - megmondom a portásnak, hogy ne eresszen fel senkit szobámba, míg nem csengetek, lefüggönyözöm az ablakokat, behúzom az ágy függönyeit, bezárom a szobát belülről, s alszom szombat du. fél 6-tól vasárnap du. fél 7-ig, tehát summa summárum: 25 órát, étlen-szomjan álmodva át szörnyűséges álmokat.

Sarah Bernhardt-nál. Nála Jean Lorrain (egy fiatal poéta), aztán Hamlet fordítója, kinek neve most nem jut eszembe, egy fiatalasszony s még néhányan. Érdekes társalgás a férfi koráról. Sarah azt találja, hogy a férfi beszámíthatósága csak a harmincadik évvel kezdődik, addig mindaz, amit tesz, olyan, mintha semmit sem követett volna el. Addig, úgy látszik, azt hiszi, az asszony kezében van. Ça dépend de l’homme parbleu.[1] Amit tüstént ki is fejtek neki. Ő egy kalap alá fogott minket mind, úgy látszik, vele szemben mind egyformák voltak.

Aztán elragadtatva beszél a fiatalságról - kiszidja barátnőjét, ki férjére panaszkodik - nincs joga rá Sarah szerint, mert egy évvel fiatalabb, mint ő. „Vois-tu, la jeunesse, il n’y a que cela, sois contente et bénis ton Dieu - le Dieu de l’amour pour ce hasard!”[2]

Sarah-val randevú - holnap reggel 10-kor Antokolszkijhoz megyünk együtt. Sarah csak egy szobrát látta, de ő is az élő legnagyobb szobrásznak tartja. Nem tudja, hogy Antokolszkij Párizsban lakik.

Tőle Antokolszkij atelier-jébe. A mestert ott találom. Megörül Sarah látogatásának, csak kétségbe van esve ő is, csakúgy mint én, hogy olyan korán jön - (csak villásreggeli után szokott lejönni műtermébe).

A.-nál egy fél óráig nézem, amint dolgozik, milyen finom árnyalatokat lát meg!

4-kor Mss. Marshallhoz - nála baronne de Hirsch, a grand Hirsch sógornéja (mint ahogy a házi­asszony mondta), aztán még a portugáli volt külügyminiszter fia, du Bocage. Ma madridi attaché militaire. Igen eredeti fő, a szellemes gauloiserie[3] és nagy komolyság furcsa vegyüléke.

Szó van arról, hogy a háború biztos, miután az orosz nagykövet, Mohrenheim, tegnap Floquet-nél ebédelt, aki pedig a kiállítás alatt (67-ben) nagyon megsértette az orosz udvart azáltal, hogy midőn a cár mellette elvonult, így kiáltott fel: vive la Pologne.[4] Azóta az orosz követség egy tagja sem tette be hozzá a lábát, és íme, tegnap az egész csorda ott ebédel, ami csak legfensőbb parancs következtében történhetett.

Az attasé félig tréfálva, félig komolyan elmondja, hogy képzeli el Európa térképét a háború után: az osztrák tartományok Németország kezeibe jutnak, Galícia, Morvaország Orosz­országéba, mi Romániával egy osztrák főherceg alatt új királyságot képezünk, Lengyelország tán lábra állíttatik, s így tovább.

A háború tulajdonképpeni zsákmányát mint mindig, úgy most is Anglia (majd az utolsó percben lép közbe) dugja zsebre.

Mi pedig mind, kik itt most mosolyogva körülüljük a kandallót: félig tönkrejutva, tán egy kéz vagy láb híján itt összegyűlünk megint, s elsírjuk bajainkat, mosolyogva emlékezve arra, hogy egyszer másképp is volt - - -

Mindezt élénken, színesen mondja el, magas íves szemöldökeit, felkunkorodó bajuszát, éles markírt vonásait el-elhúzva, néha gúnyosan, néha keserűen, nemegyszer szomorúan. Furcsa típus, kár hogy elmegy vissza Madridba.

A Marshalloktól maréchale Canrobert-hez. Igen sokan, tulajdonképpen unom péntekjeit, velük alig lehet egy szót váltani.

Ott a maréchale idősb fia, aki a vadászoknál van valami vidéki városban (különösen Vésoul mellett), meg Bourgoing báró és báróné, a mi Bourgoing-unk unokaöccse és felesége.

Igen magas, karcsú ladylike asszony, még magasabb férj - tán egy öles.

Pestről beszélünk, Kiss Paliról többek között, ki B.-al iskolába járt.

Ebéd előtt Dr. Meyerhez, a híres Rudolf Meyerhez, ki tegnap jött meg kanadai farmjából, s itt tölt Párizsban pár hetet. Nála (különben Henri Lorinnél szállt meg) comtesse de Chabrillan de la Tour du Pin-Chambly. Egyike az „Oeuvre” dame patronesse-jeinek.

A doktor nem változott semmit, még mindig az éles, szúrós, kissé sündisznóra emlékeztető északnémet, annak minden jó és rossz, tulajdonával a második hatványon. Tán a házasélet kissé megpuhította (unokahúgát vette el), valamivel lágyabb, évőbb, mint akkor volt, midőn egyedül érezte magát széles e világon.

Megmutatja fényképét családjával együtt. Felesége idősb, markírt vonású asszony, kis piciny gyermeke, amilyen a doktor egyéves korában lehetett, akkor midőn még sem a szociális áramlatokról, sem Bismarckról, de még Amerikáról sem tudott semmit.

Ctesse de Chabrillan egy igen jószívű, igen mosolygó s mosolyogva cassans grande Dame elragadtatva hallgatja a keresztényszocializmus nagymesterét, ki elmondja kanadai életét.

Beszél arról a néhány fiatal franciáról is, kiket magával kivitt, bolondoknak tartja, mert fiatalok. Kevésbé objektív embert különben, mint a jó doktort, életemben nem láttam, egészen individuális, s jóformán excentrikus nézeteit rá akarná mindenkire oktrojálni, s nem tudja belátni, hogy ilyen „számú” árnyalat, mint az övé, van egypár százezer a világon. Különben éppen ezért mindig érdekes az, amit mond és meglepő.

Minket magyarokat világfájdalmasoknak mond - úgy látszik, még engemet nem ismert ki mint embert. Az ember pedig nem érdekli, dacára annak, hogy abszolútan akar rajta uralkodni, mint akár egy ázsiai despota. Eddig csak egy embert talált, kivel meg van elégedve, s kiben tökéletesen megbízik, ez: Henri Lorin.

Meg az Oeuvre dame patronesse-eiben,[5] kik csakúgy, mint Lorin, eszközzé válnak kezeiben.

Este tea ctesse Diane-nál. Korán jöttem. Nála még csak Boisjoslin, Marbeau és Bergeret voltak. Madame de Pierreclos-ról (Lamartine elhalt unokahúgáról) volt szó, kiről mindegyik pikánsabbnál pikánsabb adomákat tud elmondani.

Csak egypárt említek fel.

Valakivel kocsizni megy, az ábrándos úr eksztázisba jő, látva a bíborpiros lemenő napot: „Dépéchons-nous, dépéchons-nous, monsieur, avec le soleil ma vertu se baisse.”[6] Egyszer meg azt írta ctesse Diane-nak: „Ma vieille tante est au désespoir, sa petite chienne Mouillette agée de 12 ans est devenue enceinte, elle a une peur bleue et aurait voulu plutôt que l’accident lui serait arrivé!”[7]

Az említett dáma elég konfúzus is volt, vele történt meg egyszer, hogy egy halálos beteg barátnőjéhez elküldte inasát kérdezősködni.

Csenget; az inas bejő, s meghajtja magát:

- Eh bien étiez-vous demander des nouvelles de mad. X?

- Oui madame.

- Bien[8] - mad. de Pierreclos felveszi a letett könyvet, s folytatja az olvasást, az inas meg kimegy.

Ez különben az egész párizsi vie mondaine-re jellemző. L’affection des salons.[9]

Ezalatt a szalon lassan megtelik: Vieuxville, Hervé, a híres baronne de Cambourg.

Középtermetű asszony, téglaveresre festett haj, à la madame Pourtalès mosoly, száj és mozdu­latok; tipikus második császársági asszony. Fekete selyem toalett, téglaveres atlaszpántlika a nyakon, még ez is madame de Pourtalès utánzata.

Eztán Pitt, a hollandi író stb., stb.

Egy új alak a szalonban, egy fiatal, tán 24 éves író. Olyan magas, mint én, igen derülten felrántja az ajtót, határozott léptekkel odamegy a háziasszonyhoz, mosolyogva meghajtja magát, s öt perc múlva a legeslegélénkebb beszélgetésbe merül vele.

Éles arcél, igen horgas orr, göndör sok haj, kicsiny, felkunkorodott bajusz, nevető, szellemes száj és szemek. Hátra feszített vállak, nyitott bombé mell, váratlanul s fáradság nélkül egyszerre fakadó mot-k: szóval olyan, minőnek az ember a Gaulois-t elképzeli.

Amint az ajtón bejött, s comtesse Diane-t üdvözölte, megláttam benne a féktelen jókedvű, igaz, őszinte optimistát.

Ez a típus ma már elég ritka az itteni szalonokban.

Én főleg Pitt-tel és Vieuxville-lel beszélek, meg ctesse Diane-nal, ez utóbbival pletykázunk (!).

Az estély után az utcára érve lent esik az eső, én megállok, körülnézek - kocsin? vagy gyalog? Esernyőm nincs, de még teázni szeretnék menni. Egy hang mögöttem: „Voulez-vous donner votre bras, j’ai une parapluie, moi.”[10] Visszafordulok: az én kis optimistám, kinek egész lényén ki volt fejezve annak az öröme, hogy ilyen csúf időben van esernyője.

Elfogadtam karját s esernyőjét. Ő tudta, én ki vagyok, neki könnyebb volt a dolga. Nekiindulunk a ködnek.

Öt perc múlva összedisputálunk, tíz perc múlva kibékülünk s egy fél óra múlva a Café de la Paix-ben ülünk teázva parlant métier.[11]

Kedvenc regényírói: Theuriet (horribile dictu) és Loti. Zolát, Bourget-t ki nem állhatja, mert örül az életnek és szintetikus.

Bon - encore quelque chose de nouveau.[12]

Elmondja, hogy egy kötet versének neve: Les extases, egy regényciklust ír, és egy revue direktora.

Ekkor már nyomon voltam, hogy kicsoda.

- Mais n’est-ce pas vous êtes Jean Berge.

- Eh bien oui? Vous n’avez pas su mon nom, mais c’est drôle ça - mais alors venez me voir, je demeure deux pas d’ici -[13]

Engem a kaland mulattat, s elmegyek vele, a szomszédban lakik.

Két nagy szoba; az egyik revue-jének direkciója, a másik szalonja.

„Revue littéraire et artistique” címe folyóiratának, híres arról, hogy Leconte de Lisle-nek, Zolának és még néhány modern félistennek csúful nekiment. Magáról Berge-ről, e kis titánról már igen sokat hallottam. Il est en train de percer.[14]

Most aztán én végigfeküdve két óriási támlás széken, Jean Berge pedig feltéve lábait a nagy tölgyfa asztalra, azon kezdjük, hogy égig magasztaljuk unisono ctesse Diane-t, kit ő is a legeszesebb s legsagace[15]-abb párizsi szalonkirálynőnek tart.

Aztán az asszonyról beszél, ez érdekli őt a legjobban mindenütt, irigyen mondja, hogy azt hiszi, Bourget-nek sok szerencséje lehetett az asszonyok között, hogy olyan sok rosszat tud róluk mondani.

Elragadtatva beszél a bordeaux-i nőkről - tehát Gascon - ezt is megláttam rajta. Un fanfaron vrai aimable et littéraire.[16] Tüstént összebarátkozik velem, azt mondja, szeret velem disputálni, azért. Emlékéül furcsa találkozásunknak odaadja Revue-jének tavalyi évfolyamát dedikációval, kötve. Azon feltétel alatt, hogy én is odaadjam néki dedikálva könyveimet - magyarul - mert így furcsább.

Olvas pár szonettet magától, erős, férfias souffle, csengő, áttetsző hang és struktúra.

Décidément cette soirée était „amusante”[17] (atelier nyelven értve).

Nekiindulva a ködnek haza, cipelve a Revue óriási példányát, az avenue de l’Opéraban látom, hogy pont 5 óra. God gracious és holnap pont 9-kor Sarah-nál kell lennem. Hát így ki alszik?

CZÓBEL MINKÁNAK

Róma
1894. febr. 2.

Kedves Barátnőm!

Hát itt volnék pár nap óta a szent város falai között. Egyike a legincohésantabb hangulatoknak, mit ember csak képzelhet. A katolicizmus hiábavaló láz, a művészetek szükséges pompája, a régi nagy Róma maláriás komor nagyszerű világa, a modern királyság nyomorgó, didergő farsangja, az aranyhajú királyné hónapjait kocsiban tölti, hogy megmutassa a népnek azt, ami a család fényéből és népszerűségéből megmaradt: örökké fiatal, bájos arcát. Ezek a papok, kik imádságos könyvüket a Monte Pinción olvassák, s keresztet vetnek, de azért ajkaikon finom mosoly, amely a katonabanda [...] dallamával összhangban van. Ezek a pompás látnivaló templomok, ez a piros korzó, a nagyszerű felséges Campagna, s este a Pension Fellenbach angol lányai s német generálisai, kik komáznak. Hiába csak nem tiszta e hangulat. Nem olyan, mint amilyet a puszta közepén érzek, midőn a pusztai tüzek felgyulladnak, s mindenünnen egy hangulat árad, s az egy azzal, amit érzek. [...]

Vay Pétert még nem láttam, mert címét nem tudom, de írtam neki oda, ahová naponta eljár, valami klastromba. Csak annyit hallok róla, hogy már piedesztálon áll. Annál jobb. Legyen belőle Magyarország hercegprímása, én kívánom néki - csak - legyen kissé nazarénus is mellette. Tudja-e, hogy nem volna rossz elmenni a pápához, s neki egy kis lemondást, egyszerűséget papolni, hogy mondana le a sok hiábavaló fény és pompáról, legyen egyszerű szívben, lélekben, szóval - legyen nazarénus. Ez jutott nekem tegnap a Pál templomban eszembe.

Mit gondol, mit mondana, ha elhagynám. Meg-e áldana quand même.

Holnap Domenico Orsinihez, szegény Széchenyi Lajos egy unokatestvéréhez és egy kedves fiatalkori pajtásomhoz megyek, kit 1888 óta nem láttam. Ez is "fekete". Ezek majd veszekedni fognak. Fraknóit is meglátogatom.

Fiuméba e hó 17-én vagy 18-án érkezem, ott töltöm február végét és március elejét. Lássa, csak még mindig a bolygó zsidó vagyok, nincs nyugtom.

Istvánéknak sok szépet igaz barátjától

Justhtól

11-12 Orsini nálam. Reggeli után Maupassant új könyvét olvasom. Eddig igen érdekel, bár azt találom, hogy a könyv elején levő tanulmány s maga a regény (Jean et Pierre) ellentmondanak -

De majd csak a végén ítélek.

Háromkor Hoyos grófnéhoz. Ott még Némethy Emi, ms. Wilkinson, madame Bamberger, vicomtesse de Brémont, és egy úr és hölgy, kik Ossip Schubin rokonai.

Némethy Emy (Jean de Néthy)

Érdekes tanulmányt nyújtanak az asszonyok ruháinak színei.

Ctesse Hoyos: barnásveres bársony fraise écrasé és almazöld díszítéssel.

Madame Bamberger: sötétzöld bársony ruha kékróka boával.

Ossip Schubin rokona: sötétkék bársonyruha szürke prémmel. Íme, a civilizációval párhu­za­mosan haladó színérzék három foka.

A német asszony elementáris színeivel, az osztrák chablonírtan „érdekes” harmóniájával, s a parisienne (mad. Bamberger) összehangolt ellentétes színeivel.

Három különböző korból és talajból fakadó ízlés. És csakúgy van a modorral is. A német szegletes, ügyetlen, az osztrák hautaine[1], s amellett szegletes, mintegy kifejezője a kiváltságosok kiváltságos disztingváltságának, Bambergerné (francia születésű) lágy, finom, puha mozdulatok, naivitás a raffinement-ban. Egy kézemeléssel finomabban árnyal, többet mond, mint a német Hofrätin körmondatos frázisaival.

Főleg Metzgerről van szó, az oly divatossá lett hollandi masszőrről, kinél már mindegyikök volt, mert nála gyógyulni meg az éppen olyan szükséges to be of the accomplished gentle people[2], mint a Théâtre Français keddjeire járni, és Bourget regényeit olvasni már legalább ebben a percben.

Azt hiszem, a jó Metzger egész titka csakis az, hogy ezt az élvezettől elfáradt, kimerült népet pár hétre diétára fogja, kipihenteti, s jól meggyömöszöli ráadásul. Ez a gyömöszölés aztán az etikett, amely alatt az árucikk elkél. (Massage)

Hoyosnétól Taine-hez. Ott igen sokan. Madame Boissier leányával, José Maria de Hérédia felesége és leánya stb.

Mennyire kifejezi az ember egész lényét mégis lakása! Taine nem is lakhatna másképp, mint ahogy lakik.

Egy nagy hôtel, rue de Canelle. Óriási széles, komor kőlépcső, egyike a nagyobbaknak Párizs­ban. A lépcső közepén óriási festett üvegablak, amely templomivá teszi a keresztülsugárzó megszínezett fényt.

Még a kapus vendéget jelentő nagy harangja is komolyabban szól, mint másutt.

Sötétbarna bőrbútor előszobából kis szalonba jutunk, onnan pedig abba a terembe, hol a Taine család rendesen fogad.

Fehér és arany labírozott faburkolatú fal, sárga selyem bútorok, egypár régi metszet itt-ott elszórva, sötét perzsaszőnyeg, óriási márvány kandalló, amely előtt hosszú uszályú, fekete vagy szürkés nehéz selyem ruhában madame Taine. Halkan, lágyan beszél, igen női és nagyon férfias tudományra és észre valló dolgokat mond.

Modora lágy, olyan, mint az angol asszonyoké, s mégis nemegyszer cassansszá tud válni.

Modorát csakúgy, mint eszméit férjétől vette át, ez érzik mindenből.

Taine is mindig igen nagy réserve-veI nyilatkozik, és mint ahogy ez a világ legnagyobb kriti­kusához illik, belátja, hogy ellenvélemény is létezhetik, amelyet nemcsak a legszívesebben hallgat meg, de szinte látja az ember, hogy egy cseppet sem bánná, ha meggyőznék - mert hiszen ezáltal még ő is tanulna mástól egyszer valamit.

Ez az ember már annyit tud, hogy megért és megbocsát mindent.

És azt hiszem, ez a kritika utolsó szava.

Assurément il n’y a que les imbéciles et les gens malhonnêtes qui brutalisent en jugeant.[3]

Puis les enfants et fous.[4]

Ugyan melyik kategóriához tartoznak az olyanféle individuumok, mint pld. a mi Péterfynk?

Quesaco?[5]

Szeretném, ha valaki erre a kérdésre felelne, hogy megértve egyéniségét - ne ítéljem el.

De nini, majdnem Soroksárra jutottam.

Sokat beszélnek az akadémiai választásokról, Taine kétségbe van esve, hogy Labiche helyére most Meilhac jelentkezett, s így Vogüé megválasztatása még mindig nem bizonyos.

Többi között szó van Eugène Montonról is, ki még folyton megjelenik a választásoknál, és „halhatatlanságot kér”. Taine nem érti, hogy mi jogon. Két burleszk elég sikerült dolgot írt: „Le crapaud blanc!”[6] és „L’éléphant”-t, azonkívül pedig egy egész hosszú infámis opust. Az előbbiek pedig igen könnyűek az akadémia mérlegére. „Du reste il est très drôle ce monsieur, il a l’air d’être un employé de pompes funèbres.”[7]

Szegény Monton - ha tudná, mennyire igaza van Taine-nek. Elmondom, hogy Munkácsyt be fogom nékik a jövő héten mutatni.

Hétfőre meghívnak ebédre.

Nálam ebéden Adamson, a Mease által nekem ajánlott festő.

Kellemes fiú, de azt hiszem, semmi egyéb.

Ebéd után nálam teán: Noël Goldsmith, Aymar de la Baume, Alastair Cary Elwes, Robert Bunny és Pierre de Coubertin.

Alastair Cary Elwes-zel igen hosszú vita a piktúráról és Bunnyról, ki még akkor nem jött meg.

Ő is rendkívüli tehetségnek találja Bunnyt. Elmondja, hogy B. mennyire megörült, hogy én legutóbbi vázlatát olyan érdekesnek találtam.

Abban eltér felette nézetünk, hogy én félek, hogy Jean Paul Laurens egyénisége rossz hatással lesz rá, annyira ellentétes Bunny egyénisége vele, hogy azt vagy el fogja nyomni, vagy pedig jellemző vonásait túlságosan kifejleszti, s így chargeírozni fog.

Egyáltalán azt hiszem, már nincs mesterre szüksége.

Elwes elmondja, hogy milyen gyorsan dolgozik, s mily könnyedséggel, szeretné, ha barátja rászánná magát Swinburne illusztrálására.

Az egész tea party együtt lévén, nem megy olyan jól a dolog, mint kezdetben; a csillagász Aymart, nemzetgazda Pierre-t s a három festőt nem ugyanazok a dolgok érdeklik.

Nekem kell vinni az egész konverzációt, fél 1-kor, midőn elmennek, quite broken down.[8]

Akkor látja az ember mennyit változott, ha régi s rég nem látott barátjaival jő össze. Aymar-, Noël- és Pierre-rel alig van közös témánk. Mindegyik a maga speciális irányában fejlesztette magát, s így útjaink szétfutottak.

Délután Rupert Bunnynél. Ez a fiú határozott tehetség, azóta egy vázlatot készített, amely meglepő: kékesszürkés elmosódott háttérből meztelen női alak lép elő, amelynek sovány aktja majdnem összefolyik a ködös levegővel. Csontos halálfejszerű arcáról rózsaszínű fátyol lóg két oldalt, amelyet messze kifeszít maga mögött csontos kezeivel. Mintha csak e rózsaszínű fátylon lebegne. Bámulatosan hull a kép felső részének e szürkéskékes rózsaszíne az alsó rész éleszöld gyepére. Diszharmonikus és harmonikus egyszerre. Note Wagnerienne en peinture.[1]

Nagyon rábeszélem, hogy e vázlatot dolgozza ki.

Este Louise Readhez. Ott az ismerősök közül a ház leghívebb barátja, Letournon.

Sokat beszélnek mlle l’Oiseau-ról, ki Daniel Lesueur név alatt ír, s egy ignoble könyvet adott ki, a könyv címe: L’amour d’aujourd hui[2]. Tartalma: a szerzőnő bosszúja. Egy fiatalembert tesz benne úgy látszik tönkre, ki házasságot ígért neki. Maga Lemaire (a híres kiadó) is úgy megharagudott reá (megjelenés előtt nem olvasta az opust), hogy visszavette a könyvpiacról, s így csak az első kiadás jött forgalomba.

Sokat beszélnek Mary Robinsonról is, ki a szalon egyik habituée-je, s kinek egy kötet verse James Darmestetter fordításában e napokban jelent meg, s nagy sikert aratott. Darwinista versek, tán az elsők eddig.

Megnyugtató világnézlet, a szerzőnő az evolúcióban reménykedik, s úgy, amint az állatból ember lett, reményli, hogy egyszer majd az emberből valami tökéletesebb lény fog származni.

Este Munkácsyéknál. ³/₄ 11-kor érkezem, azt híve, hogy nagy soirée van náluk, s ekkor már egy része hazafelé gravitál a társaságnak. Ott Zichyék, Hohenlohe, mlle Némethy, Széchen, s az angol és német követség egypár tagja. A nagy szalonban voltunk.

A Munkácsy-szalon

Főleg Munkácsyval beszélek, ki sajnos, nem tudja érzéseit szavakba foglalni, s így nem érdekes az, amit mond. Többen zongoráznak, végül énnekem kell pár magyar darabot elkö­vetnem. A Mester is belemelegszik, s elfütyüli zongorakíséretem mellett a „Nagypénteken mossa holló a fiát” s még pár más nótát.

Ha fütyül, akkor érzem meg leginkább egyéniségét, amely komor, nagyszabású, de filozófikus nervózus mélység nélkül.

Milyen különbség Munkácsy és Antokolszkij színei között is. Az előbbi sötét bordó és pávaszín, utóbbié sötét almazöld és fraise écrasé.[3]

Mindkettő mély, de az egyik hideg, a másik a lehető legmelegebb tónusban az.

A szín pedig egyéniséget is fejez ki, s kivált így művészeknél.

KISS JÓZSEFNEK

Kairó
1890. jan. 31.

címem: Mena Hotel
Gizeh
Kairó
At the foot of the great pyramid

Igen tisztelt Szerkesztő Uram!

Bocsássa meg, hogy a "Nílus"-ról írt igen hosszú cikkemet az Egyetértésnek küldöttem be, de tudom, hogy A Hét nem közölhette volna, kivált ilyen formában nem, lévén vagy 100 nyomtatott lap - ha nem több. Rövidítésről pedig e cikkekről szó sem lehet, mert minden szavának van súlya, ha tán nem is egyéni, a cikkben tárgyalt téma szempontjából, hanem a "veres fonál", az utazás fonalának szempontjából. Azért kérném is a már kiszedett s (hallom) megrövidített cikkek kéziratát nekem visszaküldeni, mert magamnak nincs meg - éspedig igen természetesen - majd szükségem lesz reá.

A nílusi út pompásan hatott - testileg és lelkileg. Kezd az életerő visszatérni - bordáimba.

Írjon már egyszer, édes uram, egy hosszabb levelet - és ne felejtse el egészen szegény invalidus munkatársát,

Justhot

V.r. u. írok négyig, az új cikkemet megfabrikálom, aztán Koroknyay Ottóhoz, Munkácsy új tanítványához.

Osztrák eredetű fiú, előbbi neve nem tudom, mi volt, különben anyja Somsich Pali nővére.

62 rue Legendre. Ötödik emelet. Csinos atelier. Elkezdett kép, egészen Munkácsy premier genre. A piktor maga erős nagy race, sok vér, Párizs, azt hiszem, nem fog néki semmit sem mondani. Kár volt ide jönnie, kivált miután franciául nem tud.

Este Alfred Cramailnál nagy ebéd, vagy 20-an; Henri és én muzsikáltunk. Untam magam. Pár grande bourgeoise, gyönyörű ruhák rosszul hordva. Kellemetlen kifejezésű petit air chiffonék.[1] Cramail maga szeretetre méltó, mint mindig.

Nagy névralgia, amelyet cipelek magammal szalonról szalonra. A kálvária minden stációja között egy nagy pohár feketekávéval tartva magamban a lelket. A délután vagy 6 csésze feketét költök el.

Madame Gamard-nál. Ez ugrasztott ki pénate[1]-jaimból. Este Taine-hez akarva menni meg kell látogatnom, mert ott lesz és nagyon aprehenzív. Nyárspolgári tulajdonság, különben une bonne grosse dame[2]. Kiss Margit a jó barátnéja, aki szerint sok esze van. Pas fait la découverte jusqu’à présent.[3]

Igen szép intérieur. Gobelinek a falon, szép színvegyülék. Unalmas konverzáció még vagy öt asszonnyal.

Néha a dámák (hála névralgiámnak) mindent színt játszottak - s mosolyognom kellett hozzá.

Innen Cordier-hez, aki öt vagy hat szonettet olvas fel önmagától. Kissé miau-miau dolgok, de fog tetszeni, ez kell a publikumnak.

Vele ctesse Diane-hoz, ki keserű szemrehányásokat tesz, hogy már egy hete nem voltam nála. S büntetésül - meghí a konzervatóriumba páholyába vasárnap délután.

Igen finom, egészen ctesse Diane, ça sent siècle Roi Soleil[4].

Nála Pitt, egy hollandi író s még néhány dáma.

Mind egy Hobemma-képet vizsgálnak, amelyről mindegyik más véleményt mond, a grófné kétségbeesésére, mert meg akarja venni.

Cordier felismeri Hobemmának, Pitt meg megesküszik, hogy nem az. Voilà le jugement des hommes et des amateurs.[5]

Este Gräfin Schärffenberghez. Unokájával, Némethy Emmivel úgy elfecsegjük az időt, hogy elkések Taine-től, s így a soirée-t a jövő hétre hagyom.

Mlle de Némethy (ahogy Párizsban ismerik) egy magyar eredetű Feldmarschall lieutenant leánya, kinek családja azonban már három generáció óta Ausztriában van, s az ottani high tory családokkal összeházasodott.

Mll. Emy: par apparance osztrák bécsi comtesse. De csak látszólag; kedvenc könyvei: Baudelaire, Goncourt, Maupassant, Vogüé.

Ír nem tudom hány újságba, fordít németből franciára és angolra.

Jár a Faubourg-tól le egész (az asszony szempontjából beszélve) Sarah Bernhardt-ig az összes párizsi szalonokba.

Sarah igen jó barátnője is különben.

A modernizmust úgy érzi, mint ahogy ezt csak egy meghódított s megtisztult fejű telivér asszony érezheti.

Huszonöt éves és emancipálta magát, egyedül jár-kel egy óriási calèche-ben[6] nagy kutyájával s egy umbrellával.

Igen rokonszenves leány különben, azt hiszem, egyetlen a maga nemében. Ezt pedig kevesen mondhatják el magukról.

Tanul oroszul, legújabban magyarul, mutat pár feladatot, amit csinált. Azt hiszem, hamar meg fogja mind a két nyelvet tanulni.

PEKÁR GYULÁNAK

Menton
1894. jan. 29.

Kedves Gyulám!

Várlak, várlak, de hiába. E hét végével Rómába megyek, s ott végzem be idei száműzetésemet. Így hát ne fáraszd magadat a rivierai kitérő úttal. Mert engem már nem látsz itt. Írjál, ha csak időd engedi Rómába pár sort poste restante. Mi hír Pesten? Hallom, hogy Jankával felolvastál.

Üdvözöld a pestieket, szívből ölel vén barátod

Justh Zsiga