Páris
1894. szept. 10.
Igen tisztelt Grófné!
Legelébb, hogy van Minka? Istvántól tegnap megint nyugtalanító híreket hallottam. Csak tartsa az ágyban melegen, ez a reumatizmus legjobb orvossága.
Én a lehető legrosszabbul vagyok, mióta Párizsba értem, alig tudok már járni. Grubynál voltam, adott egy egész csomó receptet, egy egész [...][1] listát, ezekhez stb. Csak bouillonból, melybe tojás van verve és hachéból élek. Nem is szabad máshoz nyúlnom. Azt mondja, tüdőm súlyosan meg van támadva, de még sokkal nagyobb a baj a gyomorban.
Én egész egyszerűen arról vagyok meggyőződve, hogy ez phthisis a harmadik stádiumban, hiszen minden jel erre mutat. Malonyayék roppant kedvesek velem. Nélkülök nem tudom, hogy mire mentem volna.
Még Pekárt és Luise Readet láttam, Polignac (ki 8 órányira van ide vasúton, s akinek fordításai érdekében is sürgős lenne, hogy lásson) azt írja, hogy majd valamikor a tél folyamán, ha nem megyek messzire, felkeres.
A tél derekán! egy kicsit messzi van, messzibb, mint Párizs Geszteltől. Egypár nap múlva Ajaccioba megyek. Már alig várom, ez a párizsi lárma most borzasztóan fáraszt, meg nagyon hideg van, s olyan metsző szél, hogy én egyáltalán alig mehetek ki az utcára. De most végzem szomorú levelem, az Isten áldja meg egész háznépével együtt, legyen boldog a gyermekei fényes talentumaiban.
Kezeit csókolja
Justh Zsigmond
[1] olvashatatlan szó
