Majdnem egész délután ctesse Diane-nál. Folytonos va et vient.[1] Megmutatja új készülő munkáját. Ez minden esetre páratlanul fog állni a világirodalomban. Ez egy párizsi szalon kvintesszenciájának „első kiadása”. „Le livre d’or de la Comtesse Diane”[2] címe a könyvnek. Tartalma egy valaha divatos játék: „les petits papiers” beaux restes-jei.[3] A feladott kérdésekre kapott feleletek gyűjteménye ilyen genre-ban: Qu’ est-ce qu’est la jalousie? - L’enfer où l’on aime encore. -[4]

A kérdéseket a társaság maga adta fel, a feleletek „szerzői”: Lamartine, Sully Prudhomme, Monton, Bergeret, Boisjolin, Hervé, marquis de Saint-Hilaire, marquise d’Osmond, Ulbach stb. stb. Szóval egy par excellence párizsi könyv.

A comtesse-nél még egy igen pur sang[5] kinézésű, nem egészen fiatal úr, kiről aztán a háziasszonyunk el is mondja, hogy a burgundi hercegek utóda.

Ott még m. de Maillé, Bergeret, Cordier stb. stb.

Bergeret igen kikel Bourget ellen, ki nem állhatja. Legjobban az bizonyít Bourget tehetsége mellett (mindennek dacára), hogy csak bámulói és ellenségei vannak. Közönyösen alig hallani róla beszélni.

Csütörtökön Ctesse Diane-nal a Chat noir-ba.

Tőle Alfréd Cramailhoz ebédre. Ez az intérieur tipikus Fbg. St. Honoré. Az a haute bour­geoisie,[6] amely már az ancien régime alatt az volt. Igen royalista, igen szolid, még szolidabb, mint a noble faubourg.[7] Különben modora, szokásai s egész élte ennek az osztálynak olyan, mint a Fbg. St. Germain-é, amellyel jórészt már össze is van házasodva. Csak egyes kis dolgokból üt ki a nyárspolgár. Igen zsírosan esznek és sokkal többet, mint a Szajna túlsó oldalán (tán azért is, mert több pénzök van), cassant[8]-abbak, puritánabbak, de amellett eszesebbek. Sokkal fiatalabb race. Erős, vaskos, nehézkes fajta. Semmi ideg, a százéves tétlenség csak nehézke­sebbé tette őket.

Ez a faj még éhes, s nem jóllakott s rossz gyomrú, mint a modern arisztokráciák rendesen.

Alfréd Cramail ennek a f.nak méltó típusa. Óriási test, nehézkes mozgás. De kitűnő szív s derült, nyugodt világnézet. Dacára, hogy sokat szenvedett (imádta pár év előtt elvesztett feleségét), optimista maradt.

Anyja Henri Lorin nagynénje.

Fia, a kis René Cramail olyanféle gyerek, mint Henri Mauperin (Goncourt „Renée Mauperin”). Kellemetlenül ütött ki e fiún a nyárspolgár. Tizennégy éves, imádja a chic-et, a lovakat, a színházat. Untatja otthona, nagyanyja és édesatyja szeretét embêtant[9]-nak mondja dans ses moments de „recueillement”.[10]

A művészetet az Odéonban utálta meg, hová édesatyja minden héten egyszer (a klasszikus estéken) elvitte. Tanult hegedülni - gyűlöli a hegedűt.

Katona akart lenni, s amellett párizsi.

S mindezt társaitól tanulta, akik szabadabbak, mint ő.

Láttam magam előtt a szegény Cramail jövőjét, s ez lehangolt.

Este Henri, egy párizsi zongoraművész jő teára feleségével, a Rollinat-kat és pár magyar nótát akar hallani.

Ő is játszik, precíz-en és hidegen, úgy, mint a francia zongoraművészek rendesen.

A franciáknak nem volna szabad mást, mint Mozartot játszani. Ez muzsikális nívójuk.