Ebéd után Alastair Cary Elwes jő értem, vele Jean Berge-hez teára. Ennél Duvauchel, Le Moël, Chenevières, a Lemaire cég igazgatója és titkára, Fouquier, Bunny stb.

Chenevières-rel ma találkoztam először, igen rokonszenves fiatalember. Megnyúlt, igen tipikus vonások, meleg, közvetlen. Genfi, honnan igen jól ismeri az Andrássyakat, Gabrielle-t, Irmát és Gézát. Ez utóbbival nagy barátságban is volt.

Egymás után Duvauchel, Le Moël és a háziúr mondanak verseket.

Duvauchel kiállhatatlan ropogó, recsegő hangjával il me donne sur les nerfs - Annál rokonszenvesebb Le Moël, egyszerű, meleg, bár kissé durva egyéniségével a ködös, sziklás, de elragadó Bretagne-t idézi fel.

³/₄ 11-kor Cary Elwes-zel búcsút veszünk, és Baronne Hottinguer báljára indulunk.

Az Opera előtt ballagunk el. Ott bál, rengeteg néptömeg hullámzik a boulevard-okon, a kávéház előtt dandyk, gommeux-k, tanulók, kokottok, a járdák szélén nyiladozó gesztenyefák - langy, alig érezhető szellő, olyan hangulatot érez a piktor meg az író, hogy alig bírunk nem ellenkező irányban menni, mint amerre a bálunk, ez a Párizs egyik legelegánsabb bálja van.

Erőt veszünk magunkon, s elválva a boulevard-tól a St. Augustin felé vesszük utunkat, de lassan, igen lassan menve, beszíva a langyos, de azért átható illatozott levegőt. Nem szólva semmit, félig álomban érkezünk meg az hôtel Hottinguer elé.

A blv. Malesherbes-en két sorban robogtak a kocsik - - - a tárt kapuk alján inasok, bámész­kodó nép, a palota ablakain keresztül fényözön sugárzott ki, szemben a Parc Monceau-ból ideáradt a virágok illata -

Oly szomorúan néztünk egymással szemben, midőn átadtuk kalapjainkat és felsőkabátainkat a ruhatárosnak, mintha vesztőhelyre mentünk volna.

„Eh!” énbennem felébredt a „tetterő”, megragadtam Shakespeare karját, és felcipeltem a veres bársonnyal bevont lépcsőn, amelynek minden fokán egy parókás, selyemharisnyás, arany­csatos inas állott mereven, komolyan, büszkén!

Üdvözöljük az első ajtónál álló házaspárt, baron és baronne Hottinguer-t.

A Hottinguer-Jameson ház a legnagyobb kontinentális bank a Rotschildok és Hirsch után, s így a legnagyobb keresztény.

„Leur richesse est horripilante”[1] mondta róluk egyszer marquise Hervey de Saint Denis - aki sajna! nem olyan gazdag, mint szép. (Erről a rossz nyelvek szerint főleg Hirsch beszélhetne, ki - nemcsak a bankárja volt.)

A vagyon a Hottinguer-k oldaláról jő, e Hottinguer nagyatyjának leánya (Anna Hottinguer) Konrád Jameson (madame Jameson férje) édesanyja volt.

És a családnak nemcsak vagyoni, hanem szociális állása is egyike a legfényesebbeknek Párizsban.

„Copurchic gomme”[2]

Vagy nyolc vagy tíz nagy szalon villanyfénnyel világítva, egyike a legnagyobb párizsi tánc­termeknek (igen ízléses, halványkék Louis XV. selyemszövettel borított falak, gyönyörű stuc munka a közökben.)

Igen szép még egy Louis XVI. szalon.

Csíkos, szürke selyemmel borított falak, saumon tónusban tartott rokokó bútorok.

És mily borzasztó irónia - e fényes, ez elragadó keretben mlle Hottinguer, kinek fél arcát egy setétveres anyajegy egészen eltorzítja.

La parure héritière![3]

Párizs tudatosan összeválogatott crème-je. Minden társaságból szelekció. A Fbg.-ból: duchesse de Maillé leányával, duc de Valambrose leányával, ctesse de Connal, madame de Brandes és leánya, duc de Luynes, marquise de Hervey de St. Denis, a bonapartista világból: duchesse de Mouchy fiával, prince de Poix-val, ctesse de Pourtalès, két fiával és menyével, prince et princesse Murat, a Wagramok, Trévise-ek, prince és princesse de Morny, a colonie étrangère-ből: a mi egész követségünk, Lord, Lady Lytton leányokkal, az orosz nagykövet, ms. Wilby nővérével, madame Stendish des Cars stb., stb.

Négyeseket mlle de Brandésszel, Lady Constance Lyttonnal és miss Wilbyvel táncolom.

Lady Constance Lytton. Olyan magas leány, mint én, igen karcsú, igen ladylike. Finom, tán túlságos finom vonások, kissé madárarc. A termethez arányítva kicsiny fej, hosszú nyak. Túl bizarran öltözve, nyakán turquoise-okkal kirakott finom láncokból egész háló.

Igen eszesnek látszik, a legtöbbet vele beszélgettem az este.

Beszélünk nagyatyja (Bulwer) műveiről. Elmondom, hogyha az ember itt van Párizsban, érzi, mennyire igaz Pelham című műve.

Az az ötven év, amennyi a könyv megjelenése óta elrepült, nemigen változtatott az emberi szíven és az elegáns társaságon semmit. Az, amit msr. Pelham fiának a regényben útravalóul ad, még ma is tanácsul szolgálhatna a Párizsba utazó genteel people-nek.

Lady Constance még nem olvasta Pelhamot, nem volt néki szabad. Aztán Kenelm Chilingly­ről beszéltünk, amely tán kedvenc könyvem Bulwertől, és egyike kedves angol könyveimnek.

Cotillon táncosném, ctesse de Fitz-James, a délután folyamán Bécsbe utazott beteg édes­atyjához - és így ülve maradtam (nagy örömömre). Cotillon alatt így miss Wilby és Cary Elwes mellé telepedek (kik nagy rokoni épanchement-nal[4] táncolják együtt a cotillont), s onnan nézem a világot. Mindenesetre érdekes coup d’ œil.[5] A szó szoros értelmében tout Paris - legalább világi szempontból.

Ott az egyik ajtómélyedésből madame de Pourtalès és duchesse de Mouchy sziluettjei bonta­koznak ki. Mind a ketten fehér atlasz toalettben - mintha nővérek lennének az ártatlanságban. Különben is (legalább a kevésbé szép duchesse de Mouchy állítása szerint) feltűnően hasonlítanak. Legalábbis ugyanaz a stílus, a hasonló tónusú vereses haj, ugyanaz a változ­hatatlan „elragadó” mosoly a száj körül, ugyanazok a bársonyszerű fehér vállak és merészen kivágott rövid derekak (mert ők még abból a korszakból valók, midőn a mellet alacsonyan volt „divatban hordani”). Mindegyik karján egy-egy high swelt,[6] kivel véleményöket közlik a világról, arról a világról, hol még mindig mint állócsillagok tündökölnek. A mondén és kokott abban is hasonlítanak, hogy éveik számával nől sikerök, és igen sokszor értékök maximumát jóval túl a negyvenen érik el.

Amott egészen közel áll hozzájuk a fiatal duchesse de Morny, ki sokkal szebb, leányuk lehetne, ki él minden ízében, míg amazok múmiák, s akiről ma még csak így szólnak: „C’est la jeune femme de Morny”[7] - míg duc de Mouchyról és ct. Edmond de Pourtalèsről Párizs kétharmad része nem tudja, hogy még egzisztálnak.

Mindhárman (Shakespeare, miss Wilby és én) tökéletesen körül vagyunk szomszédainktól zárolva. Előttünk mlle de Valambrose az egyik Beaumont-nal, mellettem mlle de Maillé (Marie Cocotte), mögöttünk duchesse de Maillé, ki folyton belevegyül angol konverzá­ciónk­ba.

Duchesse de Maillé-nak rendes szokása, hogy mindig egyedül szokott egy ajtóközben ülni - az egyik ajtóközben mindig a douairière-ek[8], a másikban ő.

Így jut a hátunk mögé, ami azonban mi hármunkat egy cseppet sem zavar arra nézve, hogy ne konstatáljuk, hogy van egypár szép asszony, igen sok, igen jól öltözött asszony, de - ladylike egy sincs. A grande lady típusa Párizsban tökéletesen kiveszőben.

A „Gratin” (a pure Fbg. St. Germain) asszonya petite bourgeoise, a „gomme”-é (a monde copurchic) cocodette.

Donc pas de grande Dame du tout.[9]

A cotillon igen fényes, a dámák tollakat, nagy, a derekat átövező tollakat, legyezőket kapnak, az urak - - - nem tudom, mert a cotillon vége előtt felkelünk helyünkről és megvacsorálunk (quite english).[10]

Fél 5, mire hazavetődöm.