Reggel Simivel ki a vasútra. A Sugárút előtt robog el kocsink, a reggeli élet elkezdődött -
Ott robognak egymás mellett a kocsik kifelé a széles úton, a mindennapi munka életre hívta az embert s az állatot. A levegő virágillatát elnyomja a már felkavarodó por, s a város bűze. A létért való küzdelem szimfóniája telíti a léget -
Keresztet vetek az útra - nyugodjék tőlem békében, pihenni megyek, rám fér. Küzdjön más, most minden a nyugodalomért.
A peronon Géza és Imre a tegnapi piknikről egyenesen ide búcsúzni.
Gézát nagyon sajnálom, szegény bajtárs, mikor látom megint?
Utunk? Istenem - Pesten Majthényi Béla száll be, ki kártyapartikról tart előadást Esztergomig. Esztergomtól Alsóváradig J. B. père. Egyike a legunalmasabb ostoba embereknek.
Aludni készültünk.
Váradtól kocsi Tajnára. A Tajna előtti faluig Imréről beszél Simi. Bizonyos dolgok nem tetszenek nékem, amit e fiúról hallok. Irigy és rosszakaratú lehet. E két tulajdon különben együtt jár. És Simi mégis szereti, ez érzik minden szavából, annál inkább fájhattak neki a „tapasztaltak”.
Egyet fordul a kocsi - íme, itt volnánk a határon. Erre már minden tele van - önmagammal. Mindenütt emlék, jó emlék.
A fordulónál eszembe jut, midőn télen ideérkezve cigánybanda várt itt reánk (Gézával és Somssich Józsival jöttünk), dideregve, fázva a banda csak húzta, a széles térség közepette, megtörve a hamvas alapot sötét sziluettjeikkel.
Aztán ott maga Simi vágtat elénk - Hamar és Kálmán (a titkár és tiszttartó) utána.
Eszembe jut, hogy akkor is erőt vett valami rajtam. Emlékszem arra, hogy mit mondtam Gézához fordulva.
Aztán ott a présház, az őszi hangulatok tanyája, fenn a dombon fehéredik, nyájasan. Majd egy forduló, s előttünk az egész völgyet uraló oszlopcsarnokos Kastély - - -
Látom a jó öregasszonyt, ott a paravent mögött, cigarettezve, látom a kandalló lángját, amint végignyalja a márványoszlopok oldalát. Ott a kis papocska, a titkár, a derék, bár nyers Hamar - előttem az egész biliárdszoba, mindazzal, amiért szeretem.
Érzem a nyugodalmat, amely reám vár.
Megfogom a Simi kezét, s hallgatok.
Az előcsarnok előtt állunk.
Szobámban pár percig némán csendben állok, magam elé nézve. Csendes minden - elhal minden. Megint itt vagyok, csak oly fáradtan, mint mindig, amikor ide jövök. Távol mögöttem hagyva az élet küzdelmi zaját - - -
Secum solus.[1]
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Estalkonyatkor séta - - ki a parkból. A falu alján levő nagy allén végig. Egy patak szélén megállunk - - hallgatjuk csergését. Mily rég nem hallottam a természet hangját! mily rég nem nehezedett reám óriási hatalmával! Most egy ingovány szélén állunk, Simi lehajol, s elmélázva nézi a víz felületén keresztülcsillogó kis mindenséget: tele a zöld tócsa piócával, vízi léggyel, rovarral.
A pióca légyre vadász - - a légy megfogja a rovart - - s így tovább. A gyengébbnek veszni kell: íme az örök törvény, amellyel szemben nincs kegyelem, s amely itt csakúgy parancsol, mint a gyárkémények füstjétől homályos láthatárok alján.
A természet nagyszerű és kegyetlen.
Kérlelhetetlen szenvedéseinkkel szemben, elragadó - de siket. Jajkiáltásainkra sohasem felelt, bajunkon sohasem segített. A virágos fák bólingatják fejeiket, illattól terhes a lég, madár dalol - s az ember - hallgat.
A park alján a kuglinál megállunk ismét. Csendben, némán leülünk, letörve a tavasz nagyszerűsége által, fejünkre hull a virág, elkábít az illat - a háttérben egy kutya tart felénk, tán veszett. Veszett kutya járt itt, azóta mindennap tönkremegy a faluban egy-kettő -
Önkénytelenül felnevetek, magam sem tudom miért.
„Mily furcsa hangulat - a tavasz - s egy veszett kutya a háttérben!”
Nem az volt. Furcsa vég lett volna pedig, de nagyon. Mondták volna néhányan - nem többen ‑, hogy méltó hozzám.
Este korán lefekszünk.
[1] Mindig egyedül.