Charles Demaillyt olvasom Goncourt-tól. Demailly analízise tökéletesen illik reám:

„A civilizált állapot egyik tüneménye, hogy felforgatja az ember primitív természetét, fizikai érzékelését átviszi a lelki sensoriumba, és lelki érzékeit olyannyira élesíti és finomítja, akár a vad állapot a hallást, szaglást, szóval a test minden érzékét. Nevezetes és sajnálatra méltó példa volt erre Demailly Károly. Érzékeny és beteges természetű ember volt, és olyan család szülötte, amelyben két fajnak beteges érzékenysége kereszteződött. Mint utolsó sarj, melyben e két faj sajátságai teljes kifejezésre jutottak, a benyomások iránt csodálatosan fogékony volt Károly. Élesen, majdnem fájdalmasan érintette a külső élet és minden benyomás. Bárhová ment is, szinte érezte ott talált vagy általa megzavart érzések légkörét. Heves jeleneteket, meghasonlásokat érzett meg olyan házakban, ahol mosolygó arcok fogadták. Ha hallgatott a kedvese, hallgatásából kiérezte gondolatát; megérezte a levegőben a barátok ellenséges indulatát; megsejtette a jó vagy rossz hírt abból, amint a hírhozó belépett, járt, vagy tudja Isten, miből. És amit így bensőleg felfogott, az annyira érzetté és előérzetté vált benne, hogy megelőzte a látás benyomásait, megfigyeléseit, s illette őt, mielőtt még figyelme felébredt volna. Érthetően szólt hozzá egyetlen tekintet, egyetlen hang vagy mozdulat is, és olyan dolgokat fedett fel előtte, amelyeket jóformán senki más előtt sem. Annyira volt, hogy szívből irigyelte a boldogokat, kik áthaladnak az életen, barátságon, szerelmen, társadalmon, nők és férfiak között anélkül, hogy meglátnának egyebet is, mint amit megmutatnak nekik, és akik egész életükön át enyelegnek valamely illúzióval, melynek álcáját sohasem lebbentik fel.

Ezek a dolgok, melyek rendesen oly kevéssé érintik az embereket, nagy hatással voltak Károlyra. Beszédeseknek és megdöbbentőknek látta őket, akárcsak élő emberek volnának. Úgy tűnt fel neki, mintha arckifejezésük és szavuk volna, s meglenne az a bizonyos rejtélyes sajátságuk, mely rokonérzést vagy ellenszenvet kelt. Azok a láthatatlan atomok, az a lélek, amelyet az emberek környezetei lehelnek, visszhangot keltettek Károly bensejében. Barátnak vagy ellenségnek érezte a szobaberendezéseket. Rút pohárban a jó bort is utálta. Kellemesen vagy bántóan hatott rá egyetlen árnyalat, alakulat vagy falkárpit színe, bútor szövete és ilyesmi a benyomások ezer változatán hajtotta keresztül kedélyállapotát. Nem is voltak tartósak örömei: túlságosan teljes összhangra, a lények és tárgyak tökéletes akkordjára lett volna szüksége Károlynak ahhoz, hogy valóban élvezhesse örömeit.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez az ideges érzékenység, a benyomás okozta folytonos és jobbára kellemetlen rázkódtatások, amelyek gyakrabban sértették Károly benső gyöngédségét, mint ahányszor jólestek neki, busongóvá tették.”[1]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este furcsa kaland. Simivel vacsora után a parkba, lenn a nagy fűzfa alatt, honnan messze kilátás. A fa alatt ülünk, Simi játszik, én hallgatom.

Majd kifelé a parkból a határos mezőkre. Alig hogy tíz percig járunk, felérve egy halom tetejére, honnan a kastélyt, parkot belátni, éktelen lármát hallunk. Kutyák marakodása, futkosás, puskalövések - majd egy tompa elfojtott, de azért erős hang: „Veszett kutya - vigyázzanak.” Ecce. Előttem Simi egy vonóval, hegedűvel, én meg minden nélkül.

Egy pillanatnyi csend.

Előttünk a végtelenség - belelátunk.

Lenézek a parkra, most már a lárma elzajlott - csendes minden, a fülemülék, kakukkok, békák csak szólnak, az orgonabokrok illatát csak idáig hozza az esti szellő. A természet változatlanul szép, mint mindig -

Hogy védjük magunkat? Közel egypár kóró - kézbe vesszük s várunk.

Újabb kiabálás - a holdvilágnál elég romantikus a helyzet. Akárcsak valami Sue-darab negyedik felvonásának utolsó jelenete.

Puskások ránk akadnak. Egész éjjel őrjárat - vadászunk velök.

Most már megint csendes minden.