Reggel az Erdődyekkel, Antonie-val, és a nála lévő elég rokonszenves, igen tapasztalt, igen unatkozó, igen epekedő angolnéval az erkélyen. Nézzük a bevonulást, ez itt nagy esemény.

Mi lebámulunk, a publikum fel - ez is mulatság.

Irma különben fotografíroz - ez most azok művészete, kiknek lelkök nincs.

Nagy por, pár díszruha, dísz ekvipázs (Simié gyönyörű), pár közhely beszéd formájában, ismét por - - a Migazziakhoz érkező notabilitások (Szlávy, Odescalchi Arthur, egy Szent­iványi) - irtóztató unalom egész délelőtt. Ez a helyzet.

Erdődy Irma nyafog, Imre ostobaságokat beszél, Antonie zongorázik és nem tud -

Irgalom!!

Tizenkettő felé Keglevich Stefi érkezik: mentőangyalom.

Majdnemhogy a karjai közé repülök, úgy megörülök néki. Különben is szeretem, fia, Imre pedig gyermekkori barátom.

Stefi: „Hát te miért nem jöttél át hozzánk eddig, hiszen Imre itt van”.

N. B. A Migazziak hada azt mondta, nincs.

Én (nagy örömmel): „Ha tudtam volna, már tegnap este átmegyek.”

Háttérben a Migazziak, Szlávy, Odescalchi - s a kórus.

Nem álltam meg, hogy goromba ne legyek velök, ezzel tartoztam nekik.

Mesnil azt mondja, mindig csak önmagának van joga rokonairól rosszat mondhatni és rokonaival gorombáskodhatni.

És én - Mesnilre sokat tartok.

Keglevich Stefivel át kis-Tapolcsányi gyönyörű kastélyába.

Ott áll előttünk a gyönyörű, eredetileg Rákóczi-kastély, fejedelmi homlokzatával. Óriási kupolája, fehér frontja, óriási kapuja kiemelkedik a zölderdős hegyek hátteréből.

Berobogunk az oldalkapun. - Igen érdekes, négyszegletes udvar. Amelynek első emeleti, Mátyás korabeli ívein keresztül a folyosó oldalára szegzett pár ezer agancs kandikál elő. Az első emelet szalonjai, nagy terme elragadó szépek, csak királyi kastélyokban látni ehhez hasonló appartement-t.

Imréhez megyek, nincs honn, körülnézek lakásában. Keresek pár tárgyat, amely a régi, elmúlt időkre emlékeztetne. Itt-ott egy kép, egy bútor - Szemembe ötlik két fotó, amelyen vele, Széchenyi Rezsővel, Somssich Józsival, Vay Péterrel vagyunk levéve. Nyolc-kilenc év előtti hangulat - ilyen bolondosan felöltözve egy első május éjszakáján kimegyünk járni a ferenc­városi gátra, megijesztve az éji őröket s a békés ferencvárosi polgárokat.

A hat lábnál magasabb Imre még egy angol utazó parafakalapot tesz fejébe, derekára meg egy orientális köpenyt kerít, Péter és Józsa törölközőket tesznek fejökre, mi Rezsővel pedig angol turistáknak öltözünk, aztán az éjszaka Imrénél a medvebőrökön - a május elsejének reggele kinn a városerdőben.

Eszembe jutnak azok az őrült délutánok, éjjelek Imrénél, a Stáció-utcában, midőn 2-kor jöttünk össze, s másnap hajnalban mentünk szét, cicázva a ház fedelén, telelődözve a ház tűzfalát, fenntartva a szemben levő cukrászt, megfalván (c’est le mot pour designer la chose)[1] naponta öt vagy hat forint ára süteményt tízen, midőn összetörtük néha Imre minden üvegtábláját ablakon csakúgy, mint ajtón, midőn egyszer Pálffy Rudit és Vay Pétert bekísérte egy rendőr, mert elojtottak egy gázlámpát, midőn Siminél vadászruhában voltak össze­jövetelek, midőn Imre és Rezső mindegyik vagy száz anekdotát tudva, ezzel ölt mindennap és éjjel, eszembe jut az idő, midőn még oly zöldek s oly fiatalok voltunk.

S eszembe jut az is, hogy akkor már Imre egyszer kezembe nyomott egy könyvet, amelyben ezek a sorok voltak:

Ich möchte meinen Gedanken
Nüchternen, bösen Gedanken
Ewig, ewig entfliehen.[2]

S emlékszem, hogy akkor már megéreztem e verset, s egy percig némán néztünk egymásra.

Kilenc év! Hamar lejár, fiatalság, amely elrepült, amely után azonban már nem vágyakozom, amely bolond volt, amely nem volt élet, csak komédia, amint a mai nem élet, csak - küzdelem.

Elfogódva vártam.

Íme, Imre. A legmagasabb emberek egyike, kiket láttam. Magas és aránytalan termetű, előrehajlott, beesett, gyenge mellű fiú. Egyike a legérdekesebbeknek a „rising generation”[3]-ból. Finoman hajlott orr, szeplős, tisztátlan arcbőr, vereses szőke szakáll, piszkosbarna haj. Ironikus száj, amely azonban nincs összhangban szemével, amelyből elpalástolt jóság beszél.

Eleinte keressük a témát - mint mindig, ha összejövünk. Majd - ebédre hívnak.

Az asztalnál még Schlicki grófnő (az anyja), Esterházy leány, igen high tory, de nagyon kedves asszony, egy báró Pittel (?) és Stefi. Ez utóbbi ma csak úgy hányja a szikrát.

Roppant lenézéssel beszél a barsiakról. Migazziról semmit sem tart, Hunyadyt - no hát - erről ne is beszéljünk.

Hunyady különben igen mulattatja, amint esténként várja a belgrádi sürgönyöket - amelyek nem érkeznek (rokonságban lévén az Obrenovicsokkal). Meg amint felrakja nagy büszkén a Takova-rendet, amelynek veres nagy szalagára végtelenül büszke.

Stefi különben délelőtt odament hozzá, megnézte figyelmesen a pántlikát, aztán így szólt: „ismerem e szalagot, amikor intendáns voltam, Brankovicsnak is volt ilyenje, a kis Branko­vicsoknak meg ilyenféle gatyapántlikája”.

. . . . . . . . . . . . . . . .

Ezalatt sokszor változik az arca, a finom irónia folyton elváltoztatja. Érdekes fej - művészileg érdekes.

A színházakról is sokat mond, hogy Beniczky Feri hogy utalványozta ki mint államtitkár a belügyminisztérium fondjaiból az ezreket, amelyeket mint intendáns felhasznált az Operára s mint mind a kettő hogyan dicsekedett azzal, hogy ma nincs deficit.

Ezért nem fognak a színházak soha a közoktatásügyi min. alá jutni, mert annak minden krajcárral be kell számolnia, míg a belügynek vannak ilyen célokra felhasználható fondjai.

Délután ¹/₂ 3-kor Stefi és Pittel Marótra, Imre pedig befogat egy tarantast (olyan kocsit, ame­lyen ahányan vannak, mind egymás mögött lovagolva ülnek), s neki a parknak, az erdőnek.

Gyönyörű, ősrégi park, százados fák, igen művészies ízlésre valló grupírozás. Elég nagy tó, gömbölyű, primitív házzal partján, pár hatalmas, sudár törzsű fenyő -

Ki az erdőbe. Mind egy völgyben - majd szélesedik a tájkép, erdő, erdő minden oldalról - sem ember, sem állat nem látszik. Csend, végtelen csend. Íme, ez Keglevich Imre humusza.

És az öreg fiú - most felenged. A hipnózis és grafológiáról beszél kezdetben, hogy az érdekli a legjobban, azt ismeri - azzal foglalkozik. De hogy foglalkozik azért mindennel, elolvas minden újabb könyvet, ma elolvassa, holnap elfelejti. Imádja a vadászatot, a tengert, az erdőt. Szereti a változást, ma éppoly kedvvel fog a megyében korteskedni, mint holnap egy meteorológiai észleletet megtenni, mint holnapután útra kelni irány és cél nélkül.

„Hátha mindez csak azért, mert még irányt nem választottál” kérdem hirtelen.

„Irányt - de igen. Tudom, mit akarok, de hogy érjem el, mikor még a legtöbb ember minálunk nem kész anyag, tele van előítélettel, a priori elítéli azt, amit megismerni sohasem fog, s beadni így nekik bizonyos ideákat sohasem lehet.”

„Én beadtam - felelem - annyira, amennyire lehetett.”

„Hogyan jutsz az emberek közelébe, hogyan adod be nékik eszméidet?”

„Egyszerűen azáltal, hogy egyéniségüket szétszedve önmagukat is érdeklem az új, a felfedezett »én« iránt, s a megtalált résen keresztül elhintem a magot, amelyből fa is lehet.”

„Én is megtenném, de erre énnékem tökéletes szabadságra és legalább 100 ezer forint évi jövedelemre volna szükségem.”

„Miért, nekem nem volt pénzem, sok sohasem is lesz.”

„Az más, a te eszméid már a művészek és írók oldalán támogatásra találnak, míg - ”

„Azt hiszed?”

„Míg - folytatá, nem reflektálva szavaimra - én ideáimmal eddig egyedül állok. A szociális kérdés talajom, mint tudod, mit tegyek e téren? Hol kezdjem el a munkát? Eh, még beszélni sincs kedvem a tárgyról.”

Mondja, s egy nagyot csap az ostorral az út szélén hajlongó katángokra.

Ezalatt mennydörögni kezd, óriási cseppekben indul meg az eső -

„Siessünk, mert a zivatar még itt ér, felviszlek abba a vadászházba, hol a legtöbbet voltam - egyedül.”

Beszélünk atyjáról, én elmondom véleményemet. Hogy egyikének a legszuperiorisabb embe­reknek tartom, kiknek két nagy hibája van (felismerem mind a kettőt, mert én is leledzem bennök, mégpedig erősen); az egyik, hogy igen abszolút az ítélete, a másik, hogy dacára, hogy tökéletesen ismeri az embereket, nem tud bánni velök, ismeri a masinát, s ahelyett hogy mozgásba igyekezne hozni, visszafelé csavarja a csavarokat. Egy cinikus emberismerő - idealista.

Imre hozzáteszi, hogy harmadik nagy hibája, hogy sohasem konkludál, ezt mindig az emberekre bízza, pedig (s ez már a második hiba rayonjába esik) tudja, hogy - szamarak.

Az eső mind erősebben zuhog - szerencsére waterproof köpönyegben. Felérünk a vadászház­hoz, magas, erdő koszorúzta halom tetején. Előttünk völgy, körös-körül ugyancsak erdős halmok. Zuhog a zápor, kopog a finom, piciny jég a házikó fateraszának fedelén, fütyül a szél, folyton dörög az ég -

Régi pajtásainkról beszélünk, ma már csak mi ketten vagyunk úgy, mint azelőtt, meg én persze Simivel. A többivel szétszaladt az utunk, ma már más nyelvet beszélnek, mint mi, más cél lebeg szemeik előtt, egy ízünk nem azonos velük. Mind a ketten Somssich Józsitól vártuk a legtöbbet. Nem vált be.

Simiről ugyanazt tartja, mit én, kivált a pozitív oldaláról - bár a világ előtt ismeretlen művészit is kiérezte nála. Megígéri nekem, hogy megint közeledni fog hozzá. Francia literatúráról beszélünk, kevés fr. könyv érdekli, Zolától egy-kettő, Maupassant-tól alig. Azt veszi nekik rossz néven, hogy csupa olyan alakot állítanak talpra, kik érdektelenek.

Miért? mert többnyire típusokat, vagy középszerű embereket festenek. Kivételeket - a szuperiorisabb fajtából valókat - csak Bourget és Stendhal festettek.

Egypár könyvet felírok neki, hogy olvassa el - megígéri, hogy megteszi, ha én is egypár művet, amelyeket útravalóul ad, átnézek - többi között Drummont is, azt a poétát, ki már akkor tetszett nekünk.

Ezalatt az égiháború mind nagyobb méreteket ölt, csak úgy ömlik a zápor. Folyton beüt velünk szemben egy hegycsúcson egy fába - úgy, hogy tüstént lángot is vet - óriási dördülés - s egy percig csend -

„Istenem, mily távol vagyok - Aranyos Maróttól” mondom önkénytelenül Imrének.

„S azt hiszed a te mai küzdelmed, s az ami énreám vár és a maróti miniatűr majomszínház között van különbség?” kérdi gúnyosan, de azért jóságosan nézve reám.

„Nem, nincs - tudom.”

És azért én küzdtem tegnap és ő küzdeni fog holnap.

Miért? mert az örök Maya fátylat borít a szem elé, amely ahelyett, hogy befelé fordulna, felfelé tekint, s csillagot keres az űrben.

Vissza a tarantason - szó a darwinizmusról. Elmondom, hogy Párizs elemei-met nem értheti nálunk száz embernél több, mert ehhez darwinistának kell az embernek lennie.

„Hiszen ma minden művelt ember az.”

„Hol?” kérdem.

„Nálunk az igaz, hogy nem - pedig - teszi hozzá - anélkül hogy láthatja az ember a világot, hogy értheti meg mindazt, amit az élethez az ember hozzápancsolt!”

„Fogadok, hogy Tiszának fogalma sincs a darwinizmusról, s azt hiszi, ez csak abból áll, hogy az ember a majomtól származik.”

Itt pár szó egyéniségéről - amely tisztán áll előttem. Igen érzékeny, meleg szívű, érző fiú, kit azonban annyiszor sértettek meg még otthon is a legjobb érzéseiben, hogy gúnyosnak, hidegnek akar látszani. Sokat tud, majd mindenféle tudományszakba belekukucskált, s lehetőleg igyekezett a dolgoknak fenekére látni, ha másképp nem, tűhegynyi résen. Élt tíz ember helyett, volt világfi, vadász, mérnök, meteorológus, tengerész, utazó, vincellér, német bursch, mindezeknek azonban nem pozitív oldalát látta, mert töprengő Hamlet-szerű fiú - ki azonban semmit sem titkol annyira, mint azt, hogy ez.

Szégyelli álmait, szégyelli, hogy lelkesedni tud, szégyelli, hogy szeretni bír, azt, hogy egyedül érzi magát.

Abban az atmoszférában, ahol atyja él, nem is mer kiengedni. Atyja tán el sem tűrné - ebben is abszolút, hogy nem tűrne maga mellett egy hozzá annyira hasonló eszű, de méghozzá melegebb (mert ezt Stefi tudja - tudnia kell) embert, mint amilyen a - fiú. Stefi kissé olyan, mint az én Kelechényi Mariette-em asszonyban. A pesti levegő tette valószínűleg ilyenné - s tán ez a legnagyobb, s nékem egyetlen kellemetlen hibája. És csakis azért nem szabad az Imre, mert különben olyan, mint a hal a vízben.

Mindent tehet - másutt. Atyja előtt legföljebb ironizálni mer.

Én szeretem e fiút nagyon, mert sokra tartom, s amellett szánom nagyon.

Egyike azoknak, akiknek hiába van családja, hiába élnek társaságban, hiába visznek bizonyos szerepet a külvilágban, azért elhagyatottak, egyedül vannak, tökéletesen egyedül. S még az sincs (e percben legalább) megadva néki, hogy a küzdelemmel felejtesse el önmagának azt, hogy - másokra is szorul az ember.

Ma még nem lehet neki. Lehetséges lesz-e holnap? Ha igen, sokra viszi, ha nem, egy nagy tehetség marad meddő, egy nagy ész enyészik el.

Egész életemben érdeklődéssel fogok felé tekinteni, noha tán mindig szánni fogom.

Elbúcsúzva egy pillanatig érzem, kitört a lelkéből az, amit előttem hiába rejteget, az érzés, aztán megint szemérmesen önmagába vonul vissza. S gúnyosan nevetve, egy élcet mondva jól megrázza a kezemet. „Hát holnap, ugye?”

„Igen, Tajnán.”

A kocsi elrobogott.

Összeszorult a szívem, midőn hátat fordítottam neki. Eszembe jutott Waddington - az én egyik ilyen boldogtalan barátom. Ehhez hasonlít, bár annál, hála Istennek, mégis szeren­csé­sebbek körülményei.

Előttem Marót. Este még ott maradunk, Kazy, a főispán is belátogat, a fiatal, vagy 34 éves ember fejét tökéletesen elforgatja a sok dicshimnusz, amit hallott, s amelyeket igazaknak vett. A két „kegyelmes urat”, Migazzit és Hunyadyt szétválasztja, s köztük lépdel a kertben, karját Migazzi vállára téve. A két exc., kik mindketten maguknak arrogálják, hogy semmiből valamivé teszik, bámul - - - a főispán boldog.