Nagycsütörtöktől Nagypéntekre
éjjel muzsikáltatom magamat. Persze, Batthyány Gézával megyünk.
Radics játszik, nem Rácz Pali, az én „udvari cigányom”. Alighogy az első nótát eljátssza, feltűnik a háta mögött az öreg Pál barna arca, szemrehányó szemmel, komoran: hűtlenségen kapott! Furcsa, mindannyiszor, hogy más prímást megyek hallgatni, mintha csak megérezné - megérkezik.
Leül egy asztalhoz a banda mögé, úgyhogy Bélára nézve őt is látom, ez mind engemet, mind Radicsot zavarja. Én nem tudok közvetlenül hallgatni, ő játszani.
Pár nóta után odajő hozzám, azt mondja, bánatában becsípett. És ez valóban érzik és látszik is rajta - lassan, félhangon beszél, szemrehányásokkal illet, azt mondja, mindenki más elpártolhat tőle - de csak én nem, mert én a zenéjéért szeretem, mert úgy hallgatom a muzsikáját, mint senki más.
„Hogyan, Pál?” - kérdem.
„Úgy, öreg nagysás uram, hogy ha magának játszok, nemcsak a magam baját húzom, hanem azt is, hogy maga az én öregem, kit szeretek, akit féltek - ”
„Mit félt rajtam, Pál?”
„Nem vigyáz magára, nem törődik az egészségével, mintha csak -”
„Öreg dada, ne tanítson, nem illik ez cigányprímáshoz!”
Ezt felelem, de nagyon meghat, érzem, hogy őszinte. Szeret, mert érzi, senki sem szerette úgy a muzsikáját, mint én, ez teszi olyan hűségessé is, mint egy kutya -
Ezalatt Béla (Radics) mind a szemembe néz, de már igen kaotikusan játszik.
Furcsa mégis a cigánymuzsika - a legközvetlenebb, az egyetlen, amelyben szuggeszció van a hallgató és a zenész között, hol a prímás a szememen keresztül kiérzi az egyéniségemet, azt, amit e percben érzek, s azt visszaadja úgy, aminthogy csak én érzek e percben. Az egyetlen módja a zenének, hol a művész igazodik a hallgató után. És ezt úgy adja vissza, mint csak ő, e csudálatos produktuma az emberiségnek teheti, ki a félvad ösztönével megérzi, mi vagyok én, ki sok generáción át tökéletesedett, s az eszem nevelt, s a született zenész finomultságával ezt vissza is tudja adni.
Azt hiszem, e kettős elem teszi a cigányzenét egyikévé a legcsodálatosabb művészi nonsens-eknek.
Pál - most rábeszél, hogy hallgassuk meg az öreg Radicsot. A vén cigány elragadóan játszik, mindig legjobban az öreg prímások játéka kap meg. Lemondás, végtelen melankólia, az érzés memóriája beszél hegedűikből.
Az öreg szemembe néz, s elvisz magával az én fiatalságomba (ma is az vagyok, huszonhat esztendőm ezt bizonyítja!) - - - öregebbnek érzem magamat nála. Azt hiszem, már öregebbnek is születtem, mint ő (hány generáció átöröklött tapasztaltságával áll szembe az ő naivitása), aztán mennyivel több átélt emlék tolulhat az én lelkem elé, mint neki?
A kor nem az évek számától függ. Van olyan perc, amely alatt jobban szenvedhet egyik ember, mint a másik egy élet folyamán -
Nagypéntekre virradunk, magamba szállok mint ember, mint művész.
Menjünk aludni! Te öreg prímás, ha elfújod a mécsest, nem fogsz nagyobb sötétséget látni magad körül, mint én a holnapi fényes napsugárnál -
