Reggel Csáky Istvánnál. Szegény fiú, nem változott ő sem, a tavasz néki nem hozott virágot, a nyár nem fog gyümölcsöt, csak az ősz hervadást -

Hubayéknál, Hubayné van csak otthon.

A keleti asszony indolenciájával, restségével - kifűzetlen, összeesett mivoltában fogad. A tavasz még lassúbbá, renyhébbé tette. Különben derék kis asszonyka, nagyon beleillik a két fiú közé, a nervózus egész művész és a vérmes fél üzletember, fél művész közé. A szordinó az üvegharangokra.

Délután Gézával a Lipótmezőre.

Gyönyörű, bűbájos idő. Lassan elbaktatunk a Batthyány Tiva­darék villája előtt, benézünk: a piciny jardin bourgeois egyik sarkában a kuglizó házban ott ülnek egy fehérre festett fapadon kávézva, fehér reggeli főkötőben Tivadarné, és papucsokban Tivadar, egymást látják csak az egész tavaszban, és - valószínűleg a Svábhegy tájékán megdrágult zsemle áráról beszélnek.

Furcsa, hogy csak olyanok születnek a boldogságra, kikben nincs elég anyag arra, hogy ezt megbecsüljék.

Óvatosan tovább - nehogy meglássanak. Ha behívnának, ez az ő, és a mi tavaszi hangula­tunkat tönkretenné!

Őket csak Pesten, a Sugár úton, nem - a Nagy János utcában - a magok helyén.

Tovább, elhagyjuk a tébolydát az országúton felfelé. Egy vendéglőbe tévedünk, ahol két év előtt hét színésznővel voltam. Eszembe jut ez az emlékezetes kirándulás, amely híressé vált a maga idejében. Jászai Mari agyában fogamzott meg egy szép tavaszi napon ez ötlet, hogy kimegyünk a tébolydába. Egy társaságot toborzott össze, amellyel ¹/₂ 7-kor reggel találkozunk a kioszkban. A kioszk reggeliző publikuma nem tudta, mi történt. Ennyi színésznőt a „privát életben” nem látott együtt még soha. Ott ültek egymás mellett sűrűn, fodor fodron, szinte a fátyolok egyik kalapról átlengtek a másikra: a „nagy Mari” (Jászai) és a „szép Mari” (Hegyesi); a világ legöntudatosabb naivája: Nagy Ibolya; a színpadon folyton siránkozó, az életben folyton gúnyolódó, savanykás Rákosi Szidi; Kornélia az - elegáns; ott Békéssy Irma a - merész; és Krecsányi Vera a - vidéki színészet.

Mint férfiak csak a „tigriske” (Árpád) és én, hisz amazok egyik csak a Kaffka, a másik pedig csak az Ibolya vőlegénye volt. Pont hétkor ott állott omnibuszunk, a sok lármás toalett helyet foglalt - a cséza nehezen elindult. A kioszk publikuma kitódult a Vigadó térre bámulni. „Szerencse fel!” kiáltja Bartók a kapuból és lengeti kendőjét: búcsúzva a tébolydába lassan, de biztosan robogó művésznéptől - - -

A Lánchíd közepén Podmaniczky Frigyessel találkozunk, ki örök kockás ruháját méltóságos léptekkel viszi át Budáról Pestre - - - A társaság éljenzésben tör ki (ez is egy anti-Keglevich tüntetés volt). Fridmaniczky Poczi felriad önmagába merült sétájából - apercepírozva a már-már elrobogó omnibuszt és publikumát, az első pillanatban utánunk akar iramodni - - szerencséjére idejekorán észre tér. S így csak sóhajtva intett a távolodó - Nemzeti Színháznak.

Midőn felérünk a hegy tetejére menő útra, leszállunk az omnibuszról; kis csoportokba oszlunk, az asszonyok, az egy nagy Marit kivéve, nem látnak a külvilágból semmit, kacagnak, nevetnek, mi hárman: Miriám (Jászai), Árpád és én hátramaradunk, lassan-lassan - be-benézve minden kertbe, örülve a napsugárnak, minden fakadó rügynek, minden virágnak - visz a paysage magával.

Fenn a hegyen, valamivel túl a tébolydán, egy kis vendéglőben, hol az idén is tanyázunk, tábort ütünk.

Innen aztán el az erdőbe, az asszonyok még mind nevetnek, bolondoznak, most már Miriám is belévegyíti mély hangját - egyet gondolunk Árpáddal, és elmaradunk tőlük. Be az erdőbe - finom rügyező fák alatt fakadó virágok között végigfekszünk a gyepen - Árpád elalszik, én hallgatom a fű növését. A legrokonszenvesebb hang ez - tavasszal.

A színésznők keresnek, erdőt, berket betölt a hangjuk, Szidi vékony szopránja Árpád nevét kiáltja, Miriámé az enyém -

A hang elhangzik az erdőben, semmi felelet.

Egy nyugodt óra után vissza a vendéglőbe, ott találjuk már őket egy hosszú lugasban, amely felé Margit nevet írta a szellemes fogadós. Végigülnek egy hosszú asztalt. Fenn az asztalfőn Prielle a - legidősb.

Mind hallgatnak, hallgatásukkal akarnak büntetni bennünket - - - kik oly csúful elhagytuk őket.

Mi is hallgatunk, ez nekünk oly könnyű.

Saját fegyvereikkel sebezzük meg őket - Miriám végre megszólal, csúful összeszid.

Majd víg lesz az ebéd, emelkedett a hangulat - - -

De üt az óra. A tébolydáért jöttünk ki - - -

A nagy óriási épület előcsarnokában előttünk az udvariaskodó doktorok. A színésznők alkalomszerű arcot öltve fel, nekiindulnak az osztályoknak.

A hülyék osztályában Madách leányára akadunk, Jászai megszólítja, udvariasan makog valamit, felkel ülőhelyéből (a kertben a földön ült), meghajol a legjobb formákkal, mondani azonban semmit sem tud, csak makog -

Madách fia is félbolond, maga is az őrülteknél végezte. Tehát igazán csak quantitatív a különbség? - - -

Furcsa képet nyújtunk a dühös bolondoknál:

A magas falak által körülzárt kert falainak tövében egy sorban ülnek azok, kikre az ápoló kényszerzubbonyt adott, mint Dante elkárhozott lelkei a pokol legutolsó köreiben, az előtérben meg táncoló, kurjongató őrültek, kiket tán épp most száll meg a roham - - - egy pillanattal lévén a zubbony előtt.

A színésznők egy percre megállanak, majd megszállja őket a tanulmány démona, belépnek közéjük. Én Prielle Kornéliának nyújtom a karomat, ki remegő testtel támaszkodik reám, az ideges öregasszony fél - alig bírom felbátorítani. Méghozzá egy bolond mindenütt olda­lun­kon. „Jaj, megtámad” - siránkozik Kornélia halkan, „kínálja e virágot néki” - mondom én. Meg­teszi, a bolond kedvesebb lesz, rászegezi tekintetét a fehér gardéniára, s nem mond semmit. Így átérünk szerencsésen a kert túlsó oldalára. Utánunk lassan Hegyesi Mari lépdel, ezt is üldözi egy őrjöngő, a flegmatikus szépasszonyt azonban ez nem zavarja egy cseppet sem. Nyugodtan halad, egykedvűen emelve magasra ernyőjét a napsugarak irányában, csak éppen a kijárásnál fordul hátra; a bolond, ki tán épeszű korában nem látott ilyen világszép asszonyt, pillanatig némán a szemébe néz, utána teli torokkal kiáltva nótára gyújt: „A virágnak megtiltani nem lehet.”

A virágnak megtiltani nem lehet! - s a dal belévegyül a tavasz zsongásába, az őrültek kur­jonga­tásába, a színésznők ruhájának suhogásába, akik mögöttünk e fantasztikus, mozgó, kiabáló, táncoló csoport közepén, tarkán, színesen mosolyogva vonulnak által, úgy mint pillangók a letarolt, elpusztított mezők felett.

Egy más osztályba megyünk, benn az épületben a hisztérikus asszonyokhoz, azokhoz a sze­ren­csétlen teremtésekhez, kiknek delejes álmát annyi orvos tanulmányozza, kiknek ez állapotát naponta előidézik - azért, hogy tanuljanak, hogy a „világ haladjon”, egy fokkal többet tudjunk - egy szenvedésről többet mindenesetre!

A színésznők kíváncsi szemmel veszik körül az ágyakat, egyik Ophélia szerepére gondol, a másik valami modern darabra.

Orvos és művész egyet gondol, s íme - a roham!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az „első osztályú” (ez is van ám!) betegeknél, kinn a kertben. Mi Árpáddal körüljárjuk a kertet, néhány érdekes fejet vizsgálva; visszaérve a kijáráshoz egy igen jól öltözött fiatal­ember elegáns mozdulatokkal tűnik elénk, a színésznők körülveszik, Prielle, ki a tőlem kapott gardéniát tartja kezében, beszél vele. Tán egy fiatal orvos?

Felém fordul - egy gyermekkori ismerősöm, kiről tudtam, hogy megőrült, de hol van, él-e még, nem: Keglevich Tibor volt.

Prielle: „Elfogadja e virágot?”

Tibor tagadó mozdulattal udvariasan int.

P: „Rég van már e - kertben?”

T: „Millió és millió évek óta.”

P: „Meddig marad?”

T: „Örökké.”

Ezzel udvariasan meghajtja magát (furcsa, ő is, mint Madách leánya, megtartotta formáit), és a többiek közé vegyül. Mily furcsa volt a színésznők között, kiktől nem akarta elfogadni a virágot, ő, ki minden órájának leszakasztotta virágát, éspedig kivált a „fajtájukból” valókkal.

Ha nem lett volna annyit velök „odakünn”, aligha állották volna itt így körül -

Az orvos azt mondja, gyógyíthatatlan.

Egyike azoknak, kiknek típusát én a Taedium Vitae-ben igyekeztem megrajzolni.

Innen a dühös nőkhöz. Ezekhez azonban már az orvosok nem akarják megengedni, hogy a színésznők bemenjenek. Többnyire hisztérikusak, vadállatok; az emberből csak az állat leg­állatibb tulajdonai maradtak meg bennök.

Csak Jászai és Hegyesi mernek bejönni közéjük.

Irtóztatók, tépett ruháikban, habos szájaikkal, undok mozdulataikkal, egyik-másik hiénára emlékeztet.

Azonban egy gyönyörű kép kerül elénk: a kert közepén rügyező fűzfa, amelynek finom levél­kéin keresztültör a napsugár, és zöldes fénnyel hinti be az alatta álló leányt - egy cigány­nőt, ki nyitott, sűrű, felborzolt fekete hajjal, darócruhában, kifejezés nélküli óriási fekete szemeivel maga elé bámul - néz, és nem lát semmit.

Nem tud a tavaszról - impasszibilisan, érzés nélkül, szoborszerűleg áll a természet bűbájának közepette -

Nem él, mert nem érez.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szomorúan, megdöbbenve jövünk ki mind, látva, hogy ezek majd mind, még a legdühösebbek is, tudják, hogy fogva vannak, hogy rabok, hogy el vannak választva az élettől s azoktól, kikért érdemes az élet.

Lassan-lassan lefelé ballagunk - be egy vendéglőbe. És - a társaság tejet rendel. Tejet iszunk mind és - hallgatunk. Ehhez nem kell kommentár.

Ma a nagy Marival már nem jövök össze (azt találván a hatalmas istennő, hogy az egymás keresztjét nem bírjuk meg, és így jobb, ha nem találkozunk), ha majd mind a ketten boldogok, vígak leszünk, összejövünk megint. Árpád meg szakított vele, Nagy Ibolyát otthagyta a vőlegénye, Kaffka elvette Hegyesit, minden, de minden megváltozott, csak a tébolyda külső aspektusa és a tavasz nem!

Mindez eszembe jut, midőn a halom tetején levő kis vendéglőben leülök - előttem a budai halmok még ki sem zöldült erdőktől koszorúzva, túlnan a várhegy sziluettje, a háttérben erdők, mezők, napsugár táncol végig a ház falán, körös-körül az elkeresztelt lugasok: az ott Lujza, ez Margit, emez Sarolta.

Az egyik lugasban az ebédelő vendéglősné, rég ismerem fehérre kikent ábrázatát, vastag, elhájasodott termetét, mellette leányai, olyanféle alakok, mint Komáromi Mariska; csudálatos keverékei a ferencvárosi sváb bugris leány naivitásának és a magyar kisasszonykák öntudatosságának - Nevetnek vígan, örülnek az életnek.

Az előtér lugaságban filkózó cigánybanda, mind gyerekek, mind izgatottak, lázasak. Azért szeretem a cigányt, mert egész életében művész módjára emészti magát, semmit sem tesz félig, s minden egy csepp vérébe kerül.

Lenn a vendéglőt körülvevő rózsás kertben bíbelő munkások. Csendes minden, semmi nem rezdül, illatos a lég, álmodik még a természet is.

Mi Gézával hallgatunk, kinek és minek ilyenkor beszélni? Mindent a csend mond el.

Felzavarjuk a filkó bandát - muzsikálnak. A nótákat elkapja a lengedező szellő, viszi-viszi messze - tán a tébolydáig, s annak falain belül is.

Miről álmodhatnak ilyenkor a szegény rabok, kiknek szeretni nem szabad?