PEKÁR GYULÁNAK

Szenttornya
1891. jún. 1.

Édes Kollégám,

Ha ideje engedi, jöjjön le pár napra (de - lássa, őszintén beszélek) - e héten, a jövő h.-n keddtől kezdve tele a házam, eltöltenénk pár jó napot. Ha a házuk és hivatala hosszabb időre nem engednék, hát szombat, vasárnapot tölthetné velem. Lehetséges lenne ez? Czóbel Minka is itt lesz nálunk, ki, tudom, érdekelni fogja.

Ha pld. péntek este indulna Pestről, szombat reggel ideérne 6-kor, s jó két napunk lenne és nous sommes à sec.

Állomásom, postám Orosháza, kérem, feleljen postafordultával.

Szívből üdvözli addig is

Justh

Kérném azonban ezen a héten, vagy ha ezen nem lehetséges, csak jún. vége felé, házunk kicsiny, s a jövő héten a még megmaradó vendégszobákat Fesztyék foglalják el.

Feszty-műteremben: Jókai, Fesztyné Jókai Róza és a festő

De hát lehet e héten, ugye?

Louise Readnél és Barbey d’Aurevillynél búcsún. Az öreg Mester még alszik, s így Louise a szomszéd lakásban, Huysmans egy barátjánál (kit találtam is egyszer nála, de nevét elfeledtem) fogad. Furcsa, hogy itt búcsúzok tőle, ebben a miliőben, amely annyi közös barátunkról beszél. Ott a falon (az idén sajnos hiába várt) Maurice Rollinat arcképe, felette Huysmanst ábrázoló metszvény, aztán Barbey d’Aurevilly mint fiatal ember, amott Georges Lorin (a szegény beteg poéta) képe. Az ágy felett Moreau-tól egy eau-forte, néhány Rops -

Az asztalon ismert könyvek, néhány autografírozva. Mintha csak a modern Párizs szelle­mének kvintesszenciája volna e kis írószoba, hol Párizs „szellemi őrangyalától” búcsúzok.

Alig beszélünk, az utolsó percek bamba hallgatása, mikor az ember már új konverzációt nem akar kezdeni, a régieket meg mind elvégezte - Louise soká tartja kezemet. Végre a szomszéd szobában Barbey d’Aurevilly csenget.

Bemegyünk hozzá, kezet ád, én megköszönöm valóban fejedelmi ajándokát (összes műveit, a legtöbb példányban szebbnél szebb dedikációkkal), aztán ráhajtja kezét homlokomra, s ennek is vége.

Látom-e őt még valaha az életben? Nem hiszem.

Lemenve a lépcsőn, hallom nehéz, hörgő lélegzetét.

Egy korszak végharca! Mily szomorú lehet utolsónak lenni a menetben - lehengerítve maga után a követ, amelyre aranybetűkkel ez van írva: Romantika!

Aicard-hoz. Furcsa, ha az ember igen sokszor egymás után teszi ugyanazt a fájdalmat okozó dolgot, végre képtelen megérezni magát a fájdalmat is, eltompult - kivált, ha figyeli is a procedúrák alatt önmagát.

Az igaz, hogy az eltompultság rosszabb a fájdalomnál.

Nos, így voltam Aicard-nál - alig tudtam, mit mondok, azt figyelve csak, amit érzek - s azt a felfedezést téve, hogy nem érzek semmit, pedig hát Aicard-ral voltam az utóbbi időben a legtöbbet a francia írók között, igen szeretem, s tudom, hogy szeret szintén - s mégis semmi, semmi!

Ebéd után ctesse Schärffenbergnél, ott még Elwes és Bunny, csendes, hallgatag délután.

Az öreg grófné az igen öreg emberek lemondásával búcsúzik, mint akinek már minden válás örök búcsút jelent.

Végtelenül meghat.

Egy meleg shake hand Jean de Néthyvel, aztán a két piktorral oldalamon a Gare de l’Est felé.

Hallgatunk, ők is, én is. Végre a csendet Bunny töri meg, kérve, ne feledjem, hogy bármikor Londonba jövök, lakjam náluk, lesz egy hely, az én helyem, atelier-jökben számomra.

Kezet fogok velök, mit mondjak reá?

Aztán a jegyváltás - a váróterem banalitása, a kupé, a hallgatás újra, végre az utolsó csengetés, a két fiú egyszerre nyújtja kezét, én összeteszem ezt a két megbízható, áldott jobbot -

A vonat elindul, mind távolabb körvonalaik. Most már csak egy fellobbanó cigaretta fénye - s aztán a sötétség.

Előre az űrben!

Egymás után robogunk át a Gare de l’Est felé futó utcákon, egymás után maradnak el a párhuzamos villogó lámpasorok, a hazafelé - Párizs felé siető járókelők, végre az utolsó lámpa - - - a mezők csendje.

Csak messziről egy fényes folt jelzi Párizs nyomát, aztán ez is a homályba merül.

Fent az égen a hajótöröttek csillaga -

„Viam meam persequor”

Este Simi bekísérve szobámba, lefekszik kanapémra, egy percig tán hallgat, majd hirtelen hozzám fordulva azt kérdi: okosnak tartom-e őt. Azt felelem, ő nem az. Nővére, Forgách Sarolta, ki folyton a látható és láthatatlan világ okozati viszonyával van elfoglalva, azzal számol, arra épít, az okos.

Simi nem okos, több ennél.

Mélyen gondolkozik, úgy, mint az arab puszták bölcsei, bár - nem olyan bölcs, mint ők, mert az érzés az uralkodó nála. S így - - -?

Tépelődő, mély, bár csak szemléleti úton iskolázott intellektusa van. De töprengése teszi gyenge akaratúvá is. Annyit gondolkozik, tépelődik egy téma felett, hogy csak nehezen bírható rá a tettre.

Kiforratlan Hamlet; kinek ha az érzési oldala domborodik ki inkább, művész lesz.

Érzékeny, a dolgokat tíz oldalról tekinti meg, sokkal többet ért és bocsájt meg, mint amennyi üdvös lenne, és így sokkal több irányban befolyásolható is.

Előrehaladt öreg fajból való, erősen preparálva minden hatásra. Kiből tán minden lehetett volna. Hogy mi lesz?

Két pálya áll nyitva előtte: a pozitív irányú eszmekörben: a mindennapi commonplace főispán állása, kit aztán húszévi szolgálat után valóságos b. t. tanácsosnak tesznek meg.

A másik járatlan út, és ez a saját útja lenne: egy nagy primitív művész pályája. S így önmaga lenne, de annyira, mint még kevesen voltak.

Lehetne az, aminek szegény Bánffy Gyurka csak látszott lenni: egy egész művészi korszak legkerekebb kifejezője. A magyar népdal, nóta, a cigányzene első művésze. Sarlatánizmus nélküli Reményi, aki csakis primitív művész akar lenni. Naturalista a szó szoros értelmében, közvetlen, az, aminek csírája már hatalmasan fejlődik lelkében.

Ez irányban lehetne olyan specialista, mint amilyen még nem volt.

S ezt kívánom én néki, ki azért szeretem, ami, s nem azért, aminek tartják.

Lehet az is, hogy majd a két pályát egyesíti - - de lehet az is, s ez sem lehetetlen, hogy elzárja magát a külvilágtól, s embergyűlölő lesz. Ehhez is van anyag egyéniségében, de jócskán.

Az utóbbitól félek, de nagyon - - -

De bármit tegyen, bármilyen irányban fejlődjék, énreám számíthat jóban-rosszban.

Vigasztalni tán majd fogom tudni, ha az élet letöri (amelynek annyira ki van szolgáltatva). Mulatni? akárki el fog vele - - -

RADÓ ANTALNAK

Szenttornya
1893. máj. 30.

Tisztelt Uram!

Fogadja őszinte köszönetemet a szép kritikáért, amelyet ma küldtek meg ide nekem.

Nagyon sajnáltam, hogy mielőtt Pestről elmentem, nem lehetett Önhöz szerencsém, hanem olyan hirtelen el kellett utaznom, hogy alig búcsúzhattam ismerőseimtől.

Pedig most pár hót töltök távol Pesttől, augusztus végéig falun maradok, szeptembert s októbert pedig Olaszországban töltöm. Nem találkozunk tán ott valahol? Ha Olaszországban nem is, remélem, tél felé Pesten.

Addig is maradtam őszinte és hálás híve

Justh Zsigmond

Villásreggeli ctesse Róza de Fitz-Jamesnél. Egészen en famille: férje, egy fivére és én. Reg­ge­li után búcsú, melegen szorít kezet velem. Érzem, jó barátnőt nyertem, s így most vesztettem benne.

Ha sok ilyen asszonyunk volna otthon! De hát nincsen. Ilyennek képzeltem mindig a mondéne típusát: kinek ismernie kell a világot, az embert, de azért nem szabad efelett kétségbe esnie.

Értenie kell, és így megbocsátania. Kissé lehet boldogtalan, de azért mulatságkedvelő, olvasottnak kell lennie, de nem tanultnak, melegnek, érzőnek, s amellett szellemesnek - épp csak úgy, mint még a Párizsban is párját kereső Róza de Fitz-Jamesnek.

Mert ha nagyon tanult, vagy nagyon boldogtalan, otthagyja a világot, s magának él, ha meg csakis mulatságkedvelő, akkor olyan, mint egy minimális agyvelejű szökdécselő madár - - s így nem érdekes.

Háromkor Jean de Néthyvel, Bunny és Elwes-zel a fényképészhez, N. magában, mi hárman pedig csoportosan vetetjük le magunkat.

Ebéd ctesse Schärffenbergnél, ott még Bunny és Elwes. Ebéd után két kocsiba ülünk, ki a Bois de Boulogne-ba. Én Bunnyvel vagyok együtt, kivel Elwesről beszélünk. Szívére kötöm, maradjanak meg oly jó barátságban, mint eddig voltak, támogassák egymást, a művészet rögös, sáros országútján, bízzanak egymásban és bennem úgy, mint eddig. - Majd arra kérem Bunnyt, legyen ezentúl is olyan elnéző Elwes szeszélyeivel szemben, mint eddig volt, mert hiszen ez az egyetlen hibája, és nem tehet róla, mert temperamentuma hozza magával. Bunny megérti mindazt, amit mondok, melegen megszorítja kezemet, amelyet így tart, míg csak meg nem áll kocsink a pavillon Armenonville főbejárása előtt - - -

Az öreg grófné, Némethy Emy s Alastair már ott ülnek, egészen közel a cigányokhoz, előttük a kis Poldi hajlong, mosolyogva megmutatva mind a harminckét fogát. Azok is csak nevetnek reája, de hát beszélni együtt persze nem tudnak.

A rokonszenv csak a kölcsönös néma derültségben nyilatkozik.

Aztán odaáll a jó Poldi a banda elé, s megszólal hegedűjén a keserű magyar nóta, amely kicsavarja a szívből mindazt, amit bele száraszt az élet.

És mily gyengéd figyelemmel vannak irántam! ilyenre is csak ez a végtelenül finom faj: a cigány képes: ahelyett, hogy az én nótáimat húzná - tudva, hogy holnap utazom haza - az otthoni barátaim s hozzám közelállók dalaira gyújt. Egymás után elhúzza a Jászai Mari, Batthyány Géza, Teleki Emma, Irén és Bella, Feszty Árpád, Cebrián Róza, Jókai Róza, Almásy Imre, Bissingen Rudi stb. nótáit, s végül (megkoronázván azt a hazahívogató csalogató nótaciklust) egész erővel kieresztett hanggal, egész bandájával, úgyhogy betölti az íves teraszokat egészen, felhangzik a „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, hej de szívem csak azt mondja, jobb otthon”, s a végén fejével bólint a kis cigány, odapislant szomorúan énreám, halkan, szóval is hozzáteszi: „Jobb otthon”.

Ezalatt odakünn a finom permeteg eső elállott, a levegő áttetsző tiszta lett, az estalkonyat világoskék tónusúvá tette a levegő színét, a terasz üvegelésén átsugárzik az ég azúrja, a banda a kis, a felgyúló csillagokat visszaverő, tóra ráfekvő teraszon folyton játszik. Az üvegelést megkopogtatták a gesztenye- és akácfák virágos lombjai. Erős illat terjeng a légben, amelyet részben a virágok, részben az érkező, távozó nők tavaszias toalettjei árasztanak. Folyton kocsik érkeznek. Frakkos, gardéniás urak.

Most egy felpántlikázott lovú, fényes phaëton áll meg, fiatal asszony hajtja a tüzes állatot, odaveti a gyeplőt kocsisának, könnyen leugrik a kocsiról, roppant elegancia, két óriási solitaire a fülben, gyönyörű orchideacsokor az övben: Guttmann Katica volt, Georges Erdődy néhai maîtresse-e. Odaint a cigányoknak, azok örömujjongó arccal köszönnek neki. Úgy látszik, ezt is idehozza mindennap a szíve.

Úgy csalogat a cigánymuzsika mindnyájunkat, mint az éji lepkét a lámpa fénye - s csakúgy megperzsel néha!

A halk, bús nótába belevegyül a közeli Párizs ideges zúgása - holnap ennek is vége.

Aztán búcsúzunk. Poldi ezer üzenetet küld haza Palinak meg a többinek mind, most szavakba igyekezve önteni azt, amit előbb sokkal jobban elmuzsikált.

Előbb a grófné, Némethy Emy és Bunny mennek el, mi Alastairral a porte Maillot-nál aka­runk kocsit venni - elindulunk lassan, lassan. Alighogy a kis tó másik oldalára érünk, meg­szólal megint a banda, gépiesen, szótlanul visszafordulunk mind a ketten - Az üvegházszerű pavilon fényes teraszait visszaveri a tó tükre. S ebből, a lombok sötét árnyaiból tündér­palotaszerűleg kiemelkedő fénytömbből egy hang, egy árva hang fakad elő, amely bánatosan, keserűen búg a messze hazáról beszélve, szomorúan, nosztalgikusan.

Íme, az utolsó benyomás: a fényes Párizs keretéből kitörő, s hazulról jövő édes bánat, amely csak vonz, pedig csak keserűséget ígér - - -

A dal parancsol: vége az álomnak. Pedig hát, aki könnyen, aki édesen álmodik, annak igen nehezére esik az ébrenlét.

Vége a dalnak -

Vissza kocsin. Átrobogunk utoljára a Champs Elysées-n. Előttem a végtelenbe futó út, a fasorok két szélén szerelmes búgó párok, a kávéházakból ide-idecsapódik egy-egy kuplé, derült az ég, derült a café chantant-ok[1] légköre, könnyű az útszéli szerelem - és mégis el hagyom csábítani magamat, s felveszem a keresztet újra.

Ez a keserű dal felülkerekedett bennem, vágyom az otthoni nehéz élet után.

Itt álmok, az ember emberek tengerében elvesző csepp, vásáron kívüli, hors concours s így érdekes s értékes árucikk, olyan, mint pld. egy pastille de serail:[2] otthon marakodás a sovány konc felett, visszavonás, irigység (a magyar nemzeti történet ez ismert leitmotívumai), folytonos küzdés, folytonos vesztés - - - a sírig.

És mégis - mégis, a nosztalgia e percben tökéletesen elfog.

Alastair bolondnak mond, hogy így, az utolsó párizsi napon kapok honvágyat -

Azt mondom neki, hogy még bolondabb vagyok, mint hinné, mert bizonyos vagyok arról, hogy az első pesti benyomás után elkövetkeznek a párizsi nosztalgia percei -

Hiába csak, élni nem pihenést jelent.

Este végtelen ideges vagyok. Egyedül vagyunk hármasban az új titkárral, ki kötelességének véli folyton a nyakunkban ülni. Mintha csak az ember azért jönne látogatóba egy barátjához, hogy folyton egy harmadik, abszolúte közönyös és érdektelen ember társaságában köz­helyeket legyen kénytelen beszélni.

Ólomsúllyal nehezedik reám.

Szerencsétlen természetem van, ki nem állhatom a „hármasokat”. Még két egyenlő jó barátommal, mint pld. Lajos és Gézával, vagy Géza és Simivel sem szeretek hármasban lenni.

A tökéletes bizalmas viszonyt ez mindig megzavarja, amit tán az egyiknek külön elmond­hatnék, egyszerre a kettőnek nem bírom. Mert ami x magánügye, tán nem érdekli y-t, vagy (ami még valószínűbb) nem is tartozik reá. Hogy egy ilyen viszony lehetséges legyen, arra az lenne szükséges, hogy mind a hárman tökéletesen egyek legyenek gondolat- és érzésben. Mint mi Simivel és Lajossal vagyunk.

Il n’y a pas d’intimité en trois[1] - mondja a francia igen mélyen.

Az egyetlen ürömcsepp itt Tajnán: a Simi udvara. (Kissé emlékeztetve a Sarah Bernhardt udvarára, avval a különbséggel, hogy a dívát csakis intelligens emberek környékezik.) Az én jó Simim nagyon közel hagyta őket magához jönni. Úgyhogy mindezeknek fogalma nincs már arról, hogy meddig terjed egy titkár, ügyvéd vagy tiszt hatásköre, meddig mehet és nem tovább. Kissé a nyakára nőttek. Lesznek olyan barátai (ilyen lenne pld. Batth. Géza), kik ezért nem jönnének hozzá.

Nagy kalamitásai lesznek még ezért; s kivált a jövendőbeli Révay Siminével.

Ilyen modorban, mint Hamart, még soha titkárt nyilatkozni nem láttam (kit különben teljes szívemből tisztelek, becsülök, mert derék s igen intelligens embernek tartom).

Ez azt hiszi, a titkár dada, kinek urát minden lépésében folyton ellenőriznie kell; az új, Szt. pedig azt képzeli, pincsinek fogadták meg, mindig ura sarkában szaladgál.

Az a gyakran együttlét Hamarral még kellemesebb volt, mert nagyon eszes ember, Szt.-vel! mais il est d’une simplicité épatante![2]

Csak ezeken a viszonyokon tudna Simi változtatni.

Ezért, mint mondom, ritka ideges leszek - - Simi türelmes, jóságos velem, mint mindig. Bejő szobámba, leül ágyamhoz, s raisont beszél nekem.

Nyugodt vagyok, mire elmegy. Azt hiszem, soha egy gyűszűhegynyi félreértés köztünk elő nem fordulhat, mert mindig kiöntjük szívünket egymásnak, feltárva minden rejtekét-redőjét.

Így illik ez hozzánk.

APÁTHY ISTVÁNNAK

Szenttornya
1889. máj. 29.

Édes Pistám!

Csak egy szót. Írd meg, hol vagy, címedet. Sem leveleimre nem kaptam hírt, sem könyvemre, amelyet pedig nápolyi címedre ajánlva küldtem, kritikát. Nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, semmit. Pedig hát elhiheted, hogy nehezen várnék tőled egy sort. Amint hallok, tudok rólad, írok hosszan, hosszabb levelet. De hát addig - que faire? Ha elvész, minek. Ezt is csak találomra küldöm. Ne feledd ígéretedet, ugye meglátogatsz a nyáron. Otthon augusztusban és szeptember 15-okt. 15-ig leszek. Ez utóbbi szezont jobb szeretném, ha velem töltenéd, akkor egyedül lennénk, augusztusban többen lesznek nálunk. Mindenesetre - írjál, és minél előbb.

Címem: Szenttornya posta és távírda: Orosháza.

Szívből ölel barátod, bajtársad

Zsiga

Egy jótékony bazáron tartott hangversenyben veszek részt. Untat, de hamar vége.

Antokolszkijhoz. A mester, mióta nem voltam atelier-jében, egy bámulatos basreliefet végzett el. Az orosz barbárkori történetből egy alak - roppant erő, s ami meglepő, emlékeztet magára a mesterre, csakúgy, mint Krisztusa. Ezt el is mondom neki, bár nem örül e felfedezésnek, annál is inkább, mert úgy látszik, már többen tették.

Változtatni akar rajta - erről persze lebeszélem: hiszen érdekesebb még így sokkal.

Aztán tőle is búcsúznom kellett, ez aztán nem volt az a bizonyos hideg, párizsi körmondatos búcsúzás, amelynél az ember akár meg is fagyhatna. Megfogta fejemet két kezével, kétszer melegen megcsókolta homlokomat, aztán egyszerűen így szólt: „N’oubliez jamais que vous êtes de ma famille”.[1]

Az Isten áldja meg érte!

Madame Jamesonhoz, belépve az ajtón nagy hallóval fogad egy csomó parisienne, így Madeleine de Fitz-James, baronne Bussières, mert azt hitték, már elmentem.

Egyedül maradok madame Jamesonnal, egy valóban ultra parisien búcsú. Ő ott egy igen csipkés, nehézselyem Worthmade toalettben „ellep” egy bergère-t, én előtte taburetten kupo­rodok.

Nevetve csicsereg, legyezi magát nagy marabutoll, heliotrope illatot árasztó legyezőjével, s azt mondja, hiányzani fogok neki, szomorú, hogy nem láthat többé keddjein - - - Ha a másik szobában hallja valaki a hangját, anélkül hogy megértené szavainak értelmét, azt hihette volna, valami scabreux[2] históriát mond el nékem - - -

Pedig azt hiszem, e percben igazán szívélyesen, melegen érez velem szemben, de hát nolens-volens ezt a formát kapja a búcsú -.

Este ctesse Schärffenbergnél, Némethy Emyvel, Alastair Cary Elwes-zel és Rupert Bunnyvel a rue de Rivoliban levő bazárba, ott több bevásárlás után felszedünk egy kis arabot, hogy török módra csináljon nekünk kávét.

A kis fezes „Mahomed” megcsinálja a kafedsit, azt szeretném, hogy énekeljen valamiféle arab melódiákat - s akkor sül ki, hogy nem arab, hanem spanyol!

Nagyokat nevettünk rajta!

Reggel Imrével és Simivel tarantason fel russói romba, az ősi Rákóczi-várba. Elragadó szépségű út, ősi tölgyfák, százados törzsek - széles, erdős paysage - - meleg tavaszi reggel.

12 óra felé le a várdomb aljára, hol Simi kocsijába átszállva vele Szkiczóra, Odescalchi Arthurhoz robogunk.

Az út mindenütt erdő koszorúzta dombok között vezet, egy fordulónál, a völgykatlan alján feltűnik „szerémi Odescalchi Arthur” bizarr modorban épített, várkastélyt formázó villája.

Az épület  [...] formában van építve, középső kiemelkedő része román stílben, magas ívfedéllel van tartva, mellékszárnyai egyszerű, hosszú fehér épületek, amelyeknek csak ablakai stíl­szerűek.

Az egész új, pár éve építtette - s miután nagyszabású ízlésben kicsi épület, azt a benyomást teszi, mint egy nagy várkastélyhoz tartozó, s annak ízlésében épült majorság.

Már annál is inkább, mert sok falépcső, fagúter van az oldalán, tán csak ideiglenesen? Nem tudom, kívülről az egész elég primitív, belül azonban néhány igazán szép pièce. Mindjárt az előcsarnok igen sikerült. Fejér, meszelt falú igen tágas terem, nagy fenyőgerendák a padmalyon. Óriási kőkandalló a sarokban, amelyen régi szép fayence-ok. A falakon mindenütt régi fegyverek, lándzsák, sisakok, pajzsok.

Az egyik sarokban régi gályahajó századok előtt készített mintája.

A csarnokból íves folyosón, veres fenyőlépcsőkön jutunk az emeletre. Itt minden pièce között pár lépcső. Jobbról a nagy hall, gyönyörű terem. Egészen a román és gót korszak ízlésében. Óriási nagy kandalló, faragott tölgyfa, régi vaszáratú ajtók, az ablaknál kis székek kiemel­kedve a falból - hol a „gót szűz” dobogó szívvel, primitív bájjal ülve várta vadkanra vadászó, ugyancsak gótikus lovagját!

A gerendák alján jobbról és balról egy-egy festett címer. Az Odescalchi és Zichy címerek, ezután egy vonalban ezzel jön majd a 16 atyai és 16 anyai ős címere. A hall alatt (lépcsőkön megy le az ember) kis cella, ezalatt a nagy szalon, ez utóbbi már sokkal gyengébb - ízlés szempontjából. Sok hamis perzsa szövet.

Amilyen az intérieur, olyan a gazdája.

Íme Odescalchi Arthur herceg. Magas, vállas, vagy ötvenéves ember, rövid, ritkuló veres­szőke haj, veres szakáll és bajusz. Világoskék szemek, érzéki száj, veres (a bortól megpirult) arcbőr. Mindig magyar ruhában jár - úgy illik (azt hiszi) ez hozzá, az utolsó magyar daliához, a „kékszakállú herceg”-hez.

Mert az. Első felesége született Lo Presti volt, ettől született Livio, egyike az én gyermekkori pajtásaimnak. Második Erdődy Valerie grófné, az utóbbitól elvált, s harmadik neje sz. Zichy Julie grófné - a mai Odescalchi hercegné.

. . . . . . . . . . . . . . . .

Igen érdekes alak. Magas, karcsú, elegáns asszony. Fekete haj és szemek. Igen piros arc, kissé kiálló arccsontok. Felfelé álló, kihívó orr, meglehetős nagy, keserű kifejezésű száj.

Főleg őreá fordítom figyelmemet. Mert Arthur nagyon is egyszerű. Valaki, aki hercegségét komo­lyan veszi, azt hiszi, lovagkorban él még, s hermelin borítja vállait. Imádja az archeoló­giát, numizmatikát, a címertant. Tudja, minden ember hány őst hozott minálunk a világra, s kivel egyenrangú. (!) Amellett el van ragadtatva afelett, hogy úgy hiszi, akképpen él, mint az akkori lovagok, feudális nagyurak éltek.

Tanulmányoz, de nem úgy, mint ahogy „mi” szoktuk, de olyan genre-ban, mint Faust és Kopernikus tették. Külön misztikus kamarája van e célra berendezve, tele fóliánsokkal, pergamennel és penésszel. Azt hiszi, a „jó faj”, az megállani kényszeríti az egyedet, s nem látja be, hogy ellenkezőleg előkészítette a modernizmusra, s ebben éppen a legmesszebb löki előre. A mai ideges, lázas élet jelenségei iránt mindenesetre a legfogékonyabb lesz az, ki „őseinek” vétkeit ölnyi hosszú tökéletes pedigrével bizonyíthatja a - vérén kívül.

Odescalchi Arthur lenézi a modernt. Kupából iszik híg lőrét, s nem tudja, hogy kanálnyi kokain, egy uncia ópium nagyobb kéjt okoz.

Naiv, gyermekkedélyű ember, olyan, mint aminők a trubadúrok korszakában „voltunk”.

Feleségéről már kevésbé lehetne ezt mondani. Tudatos, öntudatos, sokat szenvedett, sokat tépelődött, sok rossz érzést elfojtott asszony. Elkeseredés az emberek iránt és önmaga ellen. Azon hiúsággal, amely hercegnévé tette, párhuzamosan működő szenzibilitás által okozott folytonos tűszúrások. (Parbleu! minden bűn önmagában hordja büntetését.) Elkeseredett, tompa, letargikus nyugalom, amely rosszabb a kézzel, karom- és fogakkal vívott harcnál - mindez a szemein sugárzik ki, s az ajka felett lebegő mosolyban van kifejezve.

A kuglinál (mert kugliztunk is), Lola Beethről beszélve azt mondja, olyan ez a leány, mint egy hercegné.

Szemeimben megláthatta a gondolatot, amely e percben agyamon keresztül cikázhatott, mert szempillája megrezdült, zsebkendőjével megtörölve ajkait, majd - megint nyugodtan a sze­mem­be nézett.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ebéd után vagyunk. A magyar „ókorból” vett nevű négy gyermek (az apa gyermekei!) mind ott ül az asztal körül. Ott a Zuárd, egy tizenkét éves, rokonszenves kisfiú, azok Alinka és Edna leányai, a kisfiú, ki most jött be a „tésztához”, s kit a hercegné és közém ültetnek, Gyalma. Egy piciny, finom arcú, kedves kis gyerek.

Vagy ötféle nehéz bort iszunk meg.

A hangulat már meleg, fel a szalonba. Párizsról, Sarah-ról kérdez Julie hercegné. Franciául beszél.

Könyveket ajánlok neki.

Majd felmegyünk a kastély plateforme-jára („szakállszárítójára”, mint háziurunk „lovag­nyel­ven” nevezi). Arrább Simi, Zichy Lujza (a hercegné jelentéktelen testvére), Arthur - mi ketten a hercegnével egy sarokban, távol azoktól, elég közel.

Az életről van szó. Ez a téma mindig érdekes. Kifejtem neki, hogy van olyan idő, midőn imádom a harcot.

„Ismeri?” kérdi ő.

„Ismerem az asszonyt, magamat s az embereket.”

„De a harcot?”

„Azért nem félem azt sem.”

Elmondom világnézletemet. A lelki magány így kifejezve új neki. Megissza a mákonyt, álmodni kezd s felenged.

Bele-bele hagy látni a lelkébe, de csak annyit, amennyi éppen egyelőre üdvös, a többit félhomályban hagyja, amelybe azonban könnyen belevilágít egy-egy szó - amely nem annak szólt, akinek mondva lett.

A percben hideg voltam, tisztán láttam, de nagyon.

Az acél vág csak jól, s vágása mégis a legkevésbé fájdalmas.

Lejövünk, alul, a kastély alján Siminek és nékem egy-egy jerikói loncot nyújt át - -

A virág elhervad, ezt tudja. S mégis megvetette a virágzást.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A parkban séta. Tölgyek alján, sűrű cserjék között. Levelek zizegnek, forró délután. Álmot lehel még a fű is - - -

Egy hatalmas síremlék előtt megyünk el.

„Egész álmom az életről ide van temetve.” Egyik leánya volt. Miért helyezte éppen ebbe az álmát az életről, hiszen négy gyermeke van.

Vagy éppen azért, mert ez is el van temetve, mint a valódi álma az életről?

Leülünk egy magaslaton - -

Most már hallgat ő is, én is. Simi és a „herceg” beszélnek csak.

Az én fejemen nincs zárt korona, az ő fején nincs virág - és mégis az asszony levetette talmi hermelinjét, és a paradicsomról kezdett beszélni. Ő a tudatosság által veszítette el, s amint aztán „sciens bonum et malum”[1] lett, már késő volt, már nem nyerhette vissza.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Elbúcsúztunk. Simivel kocsin vissza Tapolcsány felé. Belőlem kitör, amit féltve őrzök. Álmaimról, tapasztalataimról beszélek, mindarról, ami lelki nyugalmamat annyiszor billenti fel.

„Un éclair - puis la nuit.”[2] Ez az örök dal, egy perc vagy tíz év? Jobb előbb, mint később.

Je roule, roule, seul à travers l’infini de l’Espace et du Temps![3]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este Tapolcsányon, Imrétől búcsú. Tudja Isten, mikor látom viszont, bár megtalálná addig az utat, amelyet követnie kell.

Reggel Aicard-nál, ki most ágyában ül a két piktornak. Póz: ágyban hálóingben egy égő gyer­tyá­nál meggyújt egy cigarettát. Igen érdekes, úgy a fényvetés, amely egyrészt a gyertya lángjától esik reá, másrészt az ablakok veres tarlatán függönyein szűrődik át.

Egészen Besnard hatás... Bunny előttem csinál egypár remek dolgot - határozottan ez a fiú a fiatal generáció egyik legnagyobb tehetsége.

Búcsú ctesse Diane-tól.

Antokolszkijnál búcsú. Búcsú a kedves sagace szőke asszonytól - ettől a kedves pár gyermektől, a gyönyörű hangulatos appartement-től, amelynek majd párját a pátriában hiába fogom keresni. És a Mestert magát, ki hozzám oly homogén volt, ki fogja nekem pótolni? Ki lesz oly atyáskodó vélem? Kit fogok majd megint éppen így a művészetéért szeretni?

Antokolszkij maga nincs otthon, s mégis oly keserű volt a búcsú. - - -