AGGHÁZY KÁROLYNAK

Aggházy Károly és Justh Zsigmond

Szenttornya
1892. máj. 27.

Édes Károly,

Azt hittem, a művészestélyre hazamehetek, de bizony e terv kútba esett. Te mikor jössz Szenttornyára?

S te? Az idén el kell itt nálam pár hetet töltened. Itt vagyok egész júniusban, júliust a Tátrában töltöm, augusztust, szeptembert megint itt. Mióta itt vagyok, dolgozom, két nagyobb munka is kering a fejemben. Könyvemről Amerikában a Critic igen értékes tanulmányt írt, s Hartleben megveszi. Végre tán még otthon is sikerül majd "elismert tekintéllyé" nőnöm, olyanná, mint pld. Herczegünk, vagy - - - Papp Zoltán (mint komponista persze!)

Írjál minél előbb, s jere! Ölel régi barátod

Zsiga

Röviden írok, mert borzasztó sok a dolgom.

Délután át Simivel Kis-Tapolcsányba Keglevichékhez. Imrét a park mellett levő vasúti munká­latoknál találjuk, vele Némethy főhadnagyot, ki a vasúti ezrednél szolgál. Kisül, hogy Némethy Emi cousinje.

Némethy Emmy (Jean de Néthy)

Középtermetű, szőke, vagy 27-28 éves fiatalember, igen hasonlít cousine-jára, kivált tekintete szakasztott olyan, mint az övé, fátyolozott és mély. Sajnos, igen keveset beszélhetek vele, pedig őt is érdekelte volna valakit párizsi családjáról hallani.

Nagy séta ezután Imrével a tapolcsányi parkban, elragadó vad részletek, bozóttól, cserjéktől tökéletesen benőtt szűk hegyhasadékok - - tengerszem alakú fürdőtó stb.

Imre sokat beszél Graf zu Castel barátjáról, ki állítólag igen hasonlít reám, „ein hypercultur­mensch, wie du”[1]. Tele van - önmagával, mint én, s önmagát emészti. Folyton filozofál, a legnagyobb könnyűséggel általánosít, mindennek csak a végoka érdekli. Az élet detail kérdé­sei nemigen kapják meg - álmodva éli át az életet - mint én. Finomult, anémikus, idegbajos faj, utolsó, de legkifejlettebb példánya az uralkodó Casteleknek. A sportot nem érti, megveti és unja. Tisztán a celebrális élet által van „feléve”. Egyrészt végtelen modern - másrészt ennek az ellenkezője. Büszke fajára, mint egy - Nonius mén lenne, ha - ez gondolkozna (Pas mal cela!)[2], a „home”[3] iránt majd semmi érzék, konvenciók és elismert tekintélyek meg­vetése. Az individuum a legtökéletesebb önzésével és magányosságával, tudatosságával és folytonos érzésű vibrációjával. Azon pillanat előtt, amit Lemaître ironikusan Renanra mond egy helyen: „Les sages ne pourront pas bientôt supporter leur propre sagesse, leur propre toutpuissance, ni leur solitude!”[4]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egyszerűség, jöjjön el a te országod!

A fiú érdekel, most Berlinben van a német külügyminisztériumnál. Kár, azt hiszem, ezen a pályán nem fogja sokra vihetni. Azt hiszem, telivér művész.

De kit nevezhetünk művésznek? Ki művész? Ez a nagy kérdés.

Szerintem az, akit csak a saját érzésvilágán keresztül érdekel az élet. Tehát csakis az kapja meg, amit megérzett; így mindaz, ami tisztán a józan ész domíniumába tartozik, kívül áll fogalmi körén.

Innen van az, hogy rá lehet valakire mondani, hogy művész, még akkor is, ha semmiféle művészettel nem foglalkozik. Batthyány Géza festő - anélkül, hogy festene, mert a látható világot megérzi, folyton annak formái, annak hangulata rezeg a lelkében. Révay Simi meg zenész, mert mindaz, ami elsősorban érdekli, ami bántja, ami eszi, a zene formájában tör ki a lelkén, s így egész benső egyénisége művészet formájában jelentkezik. Az, ahogy Géza a világot látja, s az, ahogy Simi játszik, tisztán és kizárólagosan egyéni felfogásra mutat, így csakis Géza látja a világot, így csak Simi játssza a magyar nótát.

Mind a kettő pedig, közösen az én eddig ismeretlen Doppelgängeremmel, lelát az élet aljáig. Az életet, az embert csontvázával együtt látja.

Azonkívül az egész élet, minden megnyilatkozásával együtt vibrál a lelkök előtt, s így az egész élet a lelkükön keresztül azzá lesz, ami - művésszé teszi őket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este együtt vacsora, Keglevich Stefi Bécsben van, csak Schlicki grófné, Imre, Simi és Némethy.

Furcsa hangulat, elég nyomott. Erőszakolt konverzáció, keresett vidámság.

Jólesik, midőn Simivel lenn a vendégszobákban egyedül maradunk. Ma sehogy sem ment össze a dolog.

Simi igen helyesen azt jegyzi meg, hogy úgy hat reá ez a miliő, mint mikor a zárdában celláikból lassan előjönnek a szerzetesek, elzártan, komoran, s összegyűlnek anélkül, hogy érdeklődnének igazában egymás sorsa iránt. Mindegyiknek érzéssel, szenvedéssel van tele a lelke - de ezt megtartja magának, s lelke életéről nem árul el a másiknak semmit.

Valóban van a dologban valami. Amint Schlicki grófné Imrével beszél, ahogy ez szavaira reagál - hidegséggel párosult elfojtott érzést árul el.

A bizalom hiánya érzik férj és feleség és szülők és gyermek között.

Majdnem reggelig beszélgetünk. Simi aggódva látja Stefi újabb befektetéseit (privát vasútját, vízvezetékét), fél, hogy mindez nem fog jóra vinni.

Adja Isten, hogy ne legyen igaza. Hogy az adó még igen sok, és hogy bizony napról napra élnek, azt tudja mindenki.

AGGHÁZY KÁROLYNAK

Aggházy Károly és Justh Zsigmond

Tajna
1889. máj. 27.

Édes, édes Öregem!

Mily örömhír! Végre, végre il m'appartient nous, bizony, et pour toujours! Tehát július elsején Pesten, ugye? s azután jössz hozzám jó 6-7 hétre komponálni, hangulatoskodni! Látod, nem panaszkodhatsz, elárasztalak jegyzeteimmel. Most nem írhatok hosszabban. Tapolcsányra megyek Simivel, ki üdvözöltet, s üzenteti, hogy reméli, meg fogod kóstolni te is az "édes tajnai" életet egyszer majd, ha már pesti leszel.

Milyen jó lesz itt veled, öregem! Ide mellékelve küldöm a Pallas levelét. Így június 10-e körül kapom meg azt, amit küldhetek, képzelheted, mennyire unom, hogy nem előbb.

Június 2-3-án megyek Simivel Bánátba, 10-e körül együtt hozzám, 10-20 Széchényi Lajosnál együtt négyen (Batth. Géza is velünk jő), júl. végével mind Pestre, hol mindnyájan Justh Feri esküvőjén vőfélyek leszünk.

3-án Aggházy Károllyal Szenttornyára! Úgy ám. Isten áldjon, írjál minél előbb szerető

Zsigádnak

Reggel Louise Readdel Némethy Emyhez, kinek torka fáj, s így nem ment ki.

Főleg Mary Robinsonról van szó, kinek házassága James Darmestetterrel, úgy látszik, fait accompli.

Louise Read egészen ki van magából kelve. Az egész dolgot hideux-nek, abject-nek[1] mondja. S Darmestetter viselkedését tökéletesen elítéli. Mary Robinson feláldozza magát, s csak szánalomból megy a púposhoz, ki púpjával így él vissza!

Modern idők! „Il a de chance, il est bossu.”[2]

Délután a Bois de Boulogne-ban, pavillon Armenonville-ben madame Jameson, baronne Berthe de Bussières és Alastair Cary Elwes-zel Poldi bandáját hallgatjuk.

Elwes-zel aztán a Batignolles-ba megyünk, és ott egy kis restaurant-ban igen-igen hangulatosan beebédelünk.

Körülöttünk a nyüzsgő vasárnapi Párizs - a külvárosok à la place Clichy található boldogságukkal, lelkükben a hallott zene visszhangja.

Tea Schärffenberg grófnénál, odajő még Bunny és cte de Laroche, cte de Chambord unokatestvére. Egy ancien régime illatú - de amellett kissé penészszagú öregember, ki már vagy negyven éve lakik Grazban, s évente csak pár hónapot tölt itt Párizsban öreg douairière-jeivel.

Simi születésnapjának (holnap reggel 2-kor 24 éves, teljes korú lesz) előestéje.

Este persze vacsora alatt a maróti Gazsi játszik. A nagy előcsarnokban van terítve - fejünk felett pálmák, meg a Simi által lőtt pusztai sas kiterjesztett óriási szárnyaival átszelve az aërt -

Eleinte mind némák vagyunk, tudjuk, miért.

Végre Simi felkel, a cigány elhallgat, vele meg e percben a szívem dobogása is.

Tudtam, éreztem, mi fog következni.

Énreám egy tószt, kipirult arccal, meg-megrezgő hanggal beszél az öreg fiú, én sápadtan, összeszoruló szívvel, némán hallgatom.

Elmondja, hogy érzi, megtaláltam utamat, amelyet követnem kell, s amely még járatlan, a mi társadalmunk emelésére, erkölcsi, szellemi javítására szentelem éltemet. Hogy a fiatal generáció már megértett, és jóban-rosszban követni fog, és zászlóm alá tömörülnek mind. Köztük van, és azt hiszi, legalább érzés szempontjából nem utolsó helyen, ő maga is. És ha tán (hiszen az élettel vagyunk szemközt, mindenre el kell készülve lennünk) balvégzetem mást akarna, s mindenki eltávolodva tőlem, elhagyna, ő akkor is ott lesz oldalamon, s átkulcsolva a zászló rúdját két kezével - nem fog elhagyni -

És én erre nem tudtam semmit, de semmit sem felelni. Némán, sápadtan koccintottam vele. S egy pillanat alatt átfutotta agyamat múltam, jelenem, jövőm: az első tapogatódzások, küz­delmek, a tőlem egy időben félve elforduló barátok, kik azt hitték, bolond vagyok, s ártanak önmaguknak azzal, ha oldalamon maradnak.

Ez is nyomot hagyott a szívben.

Aztán jött az az idő, midőn a java megértett, ekkor „divatba” jövök (hiszen csak ez kell a „társaságban”!) s vele eszméim. Kezdek a mérlegen nyomni valamit. Azt találják a legtöbben, hogy bolond vagyok, de - érdekesen. Zászlómat kibontom, vívni kezdek, a „debating” után elkövetkezik a „műpártoló” egylet órája -

Barátaim szeretete bizalmat ád, hinni kezdek önmagamban. És most az, aki azok között, kik legközelebb állanak hozzám, Benjaminom, felkel, felemeli poharát, s azt mondja, számíthatok rá jóban-rosszban - s az én szemem, szegény, fáradt szemem ne homályosodjon el? Azon a napon mondotta, amelyen nagykorú lett.

Az Isten áldja meg mind a két kezével, bízzék mindig bennem, s legyen türelmes velem szemben, velem, ki oly türelmetlen vagyok.

Nem bírnám elveszteni, érzem - - - És mégis! érzem, egyedül halok meg, megértetlenül. Halotti leplem az a zászló lesz csak, amely alatt magam elhagyatva estem össze, s amely lehullva rám borult, s elfedett örökre. Egyedül voltam szerelmemben, egyedül küzdtem át az élet viadalát, egyedül halok meg, elhagyatva. Ezt érzem, ezt tudom, s ezt az eszmét úgy megszoktam, hogy már nem is félek tőle.

Tudom, hogy míg élek, pótolható leszek, halva, elmúlva, nem.

Barátaimat elrontottam szeretetem által, amely jól talált és intenzív volt. Hiába fogják akkor keresni azt, ki azért szerette őket, ami bennök a legszeretnivalóbb volt, hiába fogják keresni azt, ki olyan erővel szerette őket, mint azt csak a „szegény ember” teheti, ki éppen azért szeretett annyira, mert a szenvedés érzőbbé tette őt a többinél.

De ez nem vigasz!

Addig várom a percet, amely megadja majd a természetes nyugalmat és magányt.

Ezután Hamar, a titkár kel fel, Simivel való barátságunkra iszik, amelyben mind a kettőnk boldogulását látja, bízzunk egymásban mindig, mint eddig. Sok, sok mindez, alig bírom -

A cigányok csak húzzák, muzsikájuk betölti a nagy hallt. Simi a banda közé áll, most a kvartettben ő kisbrúgózik. Szól a nóta:

„Nagypénteken mossa holló a fiát -
Egész világ kígyót-békát rám kiált!”

Ez a percben a hangulat.

Majd a kvartett helyét az egész banda foglalja el. Óriási erővel játszanak. Én közéjük ülök, belé a banda közepébe. Sikít a hegedű, peng a cimbalom, rikkant a klarinét - erősebben, erő­sebben. Érzem lelkemet felolvadni az ezer hang között, emelkedni, emelkedni felül mindenen, ami földi, mindenen, ami ideköt a porhoz, a göröngyhöz, az élet nyomorához.

Érzem lelkem repülését fenn, fenn a csillagok között, magányosan, mint mindig, de meg­ér­tetve, fényben úszva, átlátszóan, mint még soha - érzem még egy körrel feljebb, s szétoszlom az űrben - végem!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Élek még.

De a zene csak visz.

Odaállunk felocsúdva mind a ketten Simivel egymás mellé, s egyet gondolva levesszük kalap­jainkat, csendben, zenekíséret nélkül, felemelve két ujjunkat, megesküszünk az élő Istenre, hogy örökké egymás oldalán maradunk, jóban, rosszban, boldog, boldogtalan percben.

Örökre, örökre -

Mintha nem éltem volna eddig az életet, hogy ilyen is történhetett velem.

Csend - érzem a végtelent, amely kettényílt a fejem fölött, s azon keresztül bevilágít mindaz, ami előttem szent, mindaz, amiről álmodtam, amit tisztelek.

Barátom, köszönöm ezt neked. Most már! tehetsz velem, amit akarsz. Azok közé jutottál, kiknek mindenért hálás vagyok.

De most más is jut eszembe. Élhettem is volna, mint mások. Szerelemre születtem, megvan lelkemben mindaz, ami lelket lélekhez köt. Megvan az az érzés, amely jobbá tehetett volna sok másnál.

Láttam álmaimban azt a lényt, aki előtt leborulva fejem a porral eggyé válik. És álmodtam olyanról, kire felnézek, s amellett oltalmazzam őt. Ki jó legyen, s ezért érezze, amit én a „rossz” percekben érzek. Ki odahajolva reám, homlokomról letörölje a boldogtalanság véres verejtékét, s azt mondja nyugodtan ezekben a percekben: „férjem, megértelek, bocsáss meg - de még így is szeretlek”.

Illúziók, tűnjetek el, álmok, merüljetek alá.

Érdemetlen vagyok álmaimra.

Eh!

Kerítek egy Holbein Madonnát. Megbolondulok kettesben, járom a csárdást gyorsabban, mint lehetséges. Forró, tikkasztó a levegő, virág hull a fákról, ezer illat, ezer hang telíti az éjszakát.

Élet, mit nehezedsz reám?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  -

Furcsa, hogy előttem szomorú és víg nóta egy hangulatot jelent.

Át mindnyájan a park alján levő óriási üvegházba. Egész éjjel tánc.

Reggel négy felé egyedül húzatunk Simivel - sok-sok volt ma az elviselni való, és mily szép volt mégis mindaz, ami fájt.

Szenvedni, szenvedni kell nekünk, különben hallgat a szív s vele - a lant!

Dalra fel! verjük a kobzot!

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1891. máj. 26.

Kedves Kollégám,

Ha Pestet nem akarja érinteni, íme egy nap alatt jöhet - így! 12 óráig, Kisvárda indul reggel 4.30

Szentes hozzánk 2 órányira kocsin.

Tehát - ugye minél előbb jő! Fesztyéket úgy 30-a táján várom, vagy előbb. 7-én közbál lesz, amelyen nagyon szeretném, ha jelen lennének.

Cigányok Orosházán kitűnőek, donc - tán még sem unja meg magát nálunk. Kérem, mindenképp (akár együtt jő velük, akár külön Szentesre) írja meg nekik is a tervét Bpestre. Orosháza a rendes stációnk, de erre egyenesen nem jöhetnek, igen sokkal hosszabb lenne az útja - -

De táviratozni (küldönccel Orosházára) odakérném.

A közeli viszontlátás reményében üdvözli vén barátja

Justh Zsigmond

Tehát ugye minél elébb!

Villásreggeli Baronne de Coubertinnél. Pierre Angliáról beszél, mint mindig, honnan pár nap előtt jött vissza.

Ctesse de Chambrunnél, búcsúajándékoz nékem egy igen szép bizánci fakeresztet bizánci szobámba meg egy dalt, amelynek szövegét ő, zenéjét pedig Gounod komponálta.

Ctesse Schärffenberggel és Némethy Emyvel a Bois de Vincennes-ben, Charenton.

Este elébb Schärffenberg grófnénál, majd princesse Brancovannál estély, avenue Hoche-i palotájában.

A palota benső berendezése francia stílusokban van, így a lépcső Louis XIII. boiserie, a nagy szalon rokokó, s a könyvtár reneszánsz, de azért az egész színben mégis elárulja a hercegnő orientális eredetét.

Sokkal élénkebb, tarkább színek, mint a párizsi intérieurökben. Már a lépcső maga karmazsinveres bársonnyal van áthúzva, s ugyanily szövettel a többi pièce-ek is.

Igen szép a bibliotéka, amely egy hosszú, igen magas, de keskeny terem, az utcára orientális fülkével, a falak két oldalán nagy boiserie székek, felső részükön régi családi képekkel. Ott függnek egy sorban a hercegnő ősei, a besszarábiai hercegek nagy bajuszokkal, aranysujtásos ruhákban, boglárokkal, mentekötőkkel, akárcsak valamelyik magyar falusi kastély faláról jutottak volna ide.

Ez a pièce különben a legsikerültebb az egész palotában. A boiserie kissé enyhíti a szövetek tarkaságát, s az egész jobban belemegy az orientalizmusba, mint a rokokó, amely inkább ellentétes színben vele.

Sokan. A Bibescuk, Stirbey-k, Aristarchi bey, Bizet özvegye, ms. de Laborde, a Jamesonok és még néhány török, görög és román.

A fiatal Stirbey hercegné igen karcsú, igen race asszony, az ember nem hinné, hogy oláh születésű.

Tea után zene. Brancovan hercegnő tovább játszik egy óránál, többnyire Schumannokat - meg a jelenlevő Vidorral, négykézre, tőle pár darabot.

Franciás könnyűségű, üres darabok.

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1893. máj. 25.

Kedves Barátnőm!

Annyi megköszönnivalóm van, hogy azt sem tudom, hogy kezdjem. A pasztell gyönyörű, nagy becsületben tartom. Majd ha eljön, megbeszéljük, milyen rámát juttassak néki. Arcképe az egyik (amelyen kezei nem látszanak - amelyeket a vidéki fotográf elrontott) jó. De hát ezt küldöttem a Szalonnak, mert a másikat nem lehetett volna reprodukálni, igen fekete lévén. Így az elsőből is kérek egyet! A vers - a hét új - gyönyörű. De ezekről itt. Hát ugye június 15-e körül jönnek már, vagy pláne előbb. Ezt már azért is szeretném, mert így meg magukkal Nehrére is felmehetnék. 10 júliusban jő Ruth Mercier és Lady Vincent - augusztusban Contesse Diane

Comtesse Diane

és Marleau. Ez utóbbitól ma kaptam egy elragadó szép tanulmányt A puszta könyvéről, melyet Párizsban elébb a történeti társaság gyűlésén felolvasott, s amely aztán folyóiratjukban megjelent.

Olyan meleg, olyan szintétikus, mintha nem is francia írta volna. Pár napig Henry Felsermann a Courir Life szerkesztője és Pekár Gyula voltak nálam. Pár igen szép napot töltöttünk el a népem közepette.

És most egy triót szerveztem Kulcsár Pál komájából, Madarász Gyuri és Bus Jánosból. Múlt éjjel 2 óráig dalolták a maga nótáit. Hétfőn körbál volt, csárdás- és nótaversennyel, majd egy egész napot meg a nazarénusokkal töltöttünk.

Olyan volt egy pár hét nekem itt, mint az álom - -

És szegény Okolicsányi László! Én különben tudtam, láttam rajta, hogy nem bírja soká. Persze, azért csak elszomorítja az embert nagyon. Írtam Okolicsányinénak.

Remélve, hogy nem sokára hírt hallok magukról, családját szívből üdvözölve maradok igaz barátja

Justh

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1893. máj. 25.

Kedves Barátnőm!

Csak két szót. Kérem küldje el előbbi két kötetét (dedikálva legalább az egyiket) Silbersteinnak, a "Junge Garde"-ban akar magáról írni. Hogy megismerje, majd mikor itt lesznek egy napra, le is fog jönni Szenttornyára. Úgy látszik, erősen akarja kritizálni, de - magas szempontból.

Hát ugye jún. 15-e körül!

Szívből üdvözli           

Justh

Bunnynél ctesse Diane-nal és Jean de Néthyvel, még Haraucourt-t és Jean Aicard-t várja, kik a reggel szintén megígérték jövetelöket.

Alastair azt meséli, hogy Haraucourt reggel náluk volt, és nem győzte szép arcképemet dicsérni, amelyben az angol iskola miszticitása a kezelés módjában, a színekben, a francia realizmus pedig a hűség és jellemzetességben egyesülnek.

Bunny büszke lehet reá - de - én is.

Kitűnő tea náluk. Ctesse Diane odaül a nagy kerevetre, s előadást tart előbb a festészetről, persze nemegyszer említve meg Henner-t, ki a femme La Rouchefoucauld-t megörökítette, majd a levélírásról beszél. Azt mondja, levelet csak a féltehetségesek és az asszonyok tudnak írni.

Legelőbb is azért, mert úgymond, a legtöbb kiváló író takarékoskodik szellemével, és nem akarja levelekre pazarolni, másrészt meg a forma nemigen konveniál nekik.

Míg egy asszony főambíciója, még egy olyané is, ki különben egyebet ír. Mert az intimség azon fokára, amely szükséges arra, hogy levelet jól tudjunk írni, csak asszony képes.

Példákat mond: sem Lamartine, sem Sully, de még maga Victor Hugo sem írtak chef d’œuvre leveleket.

Szóval a levélírás Kleinmeisterei.

Négyig várunk Aicard-ra, ki (mint később meghalljuk) egypár perccel érkezik utánunk.

Némethy kocsiján a place de la Concorde-ig, ctesse Diane elragadtatva beszél Bunny és Elwes ménage-áról, mennyire meghatotta ez a két fiú, kik messze-messze jönnek szüleiktől, elhagyják komfortjukat, el mindent, s idejönnek, hogy magukat tökéletesen a művészetnek áldozzák.

Sok minden megható ebben a kis ménage-ban, amit ctesse Diane tán meg sem láthat.

Megható az idősebb, a nagyobb Bunny gondoskodása, atyáskodása a kisebbel, Elwes-zel szemben, megható, amint a festészetben tanácsokat ad neki, amint szeszélyeivel szemben elnéző - s amint vezettetni hagyja magát mindazonáltal a másik által, mert érzi, hogy mint ember, mint festő, mint gondolkodó fő erősebb nálánál.

Megható, ahogy szeretik egymást. Az ilyen intim dologra, mint pld. a barátság ilyen foka, csakis egy angol képes.

A francia ez ultra intim érzések féltónusaival szemben színvak.

Négy órakor madame Jamesonhoz, ott nagy zongora-tea party.

Brancovan hercegné, a háziasszony és ctesse de Grailly zongoráztak. A hercegnő meghí holnapra teára - on jouera.

Előbb a háziasszony játszik, majd madame Brancovan Schumannokat kedvemért, végül pedig ctesse de Grailly és a hercegnő négykézre egypár igen briliáns darabot adnak elő.

Estém igen mouvementé.[1]

Egyedül ebédelek, fogom Barbey d’Aurevilly „Dandisme” című munkáját, s elmegyek a szemben levő restaurant-ba, amely bouillabaisse-éről híres, ebédelni.

Igen meleg hangulat, kitűnő ebéd, abatjouros gyertyák, szemben velem egy szerelmespár, előttem jó könyv, kívülről behallik Párizs ideges moraja - un diner (décidément) senti­men­tal.[2]

¹/₂10-¹/₂11-ig ctesse Philosophoffhoz az Opéra Comique-ba. Egy modern francia zeneszer­zőtől, ki Wagner modorában ír, s kiről Augusta Holmès a múltkor annyit beszélt, adnak egy operát. Egészen a Lohengrin Ortrud és Telramund jelenetére emlékeztet az, amit látok - mert csak látom. Folyton beszélünk - persze búcsúzván a dámáktól.

11 felé érkezem ctesse Diane-hoz. Utolsó soirée-m nála. Folytonos búcsú, unalmas, mert a legtöbb ember közhelyet mond, s nekem közhellyel kell válaszolnom, a mondanités-k legunalmasabb fejezete.

Tea után Alastairral Aicard-hoz, igen-igen furcsa éjszaka.

Mind a hárman letelepedünk a nagy orientális kerevetre, eleinte igen heves, általános konverzáció, főleg piktúráról meg az én arcképemről lévén szó, majd Aicard verseket mond - végül (igen-igen fáradt lévén) elalszik, s így mi Alastairral tökéletesen egyedül maradunk.

Egyike volt azon pillanatoknak, midőn két ember benső szükségét érzi annak, hogy elmond­ják egymásnak mindazt, amit éreznek, elmondják, mit szenvedtek az élettől, és mit várnak még tőle.

Midőn szem szembe néz, a szemen át a lélekbe tekint - és az űrbe lát.

Aster csak beszélt - soká. Néha-néha hangja megrezdült, tompább lett, néha úgy tűnt fel, midőn egyszerre csak megcsuklott, mintha egy árva húr pattant volna el - majd meg el­hallgatott, s akkor a szoba csendjét csak a mellettünk alvó költő, egyhangú, halk lélegzete zavarta meg - - -

Újra megszólalt, és még soká, soká beszélt - - - végül egyszerre csak odafordulva hozzám, így szólott: „Furcsa, soha senkinek sem mondtam még ennyit, sem nővéremnek, sem szüleimnek, sem Bunnynek”.

Engem pedig megviselt, csakúgy, mint őt, az, amit mondott, mert hisz annyira szeretem őt, hogy kétszeresen fájt az, amit mondott.

Pedig nem volt történetében semmi tragikus epizód, akárki históriája lehetett volna, hogyha az a benső masina meg nem adta volna neki a kétségbeejtően komor, vigasztalan alaptónust.

Nemcsak az, ami történik, de akivel történik, adja meg az élet alaphangulatát.

Míg életről beszéltünk - az ablakon betört az első napsugár -, az élet elkezdődött.

A költő ott álmodik mellettünk, boldogabb e percben, mint mi, hiszen most csak félig él.

Miről álmodhat? ajkai rebegnek valamit.

Tán versbe foglalt szenvedéseit mondja el ismét. Boldog, ki elmondhatja, amit érez, és az egész világot bizalmasává teheti.

A költő elmondhat mindent, úgy, amint történt, s ez nagyot könnyít az életen - ezt most érezzük csak igazán, most, midőn annyit mondtunk el egymásnak -

A kakas kukorékolt. Az élet ébredésével, az első napsugárral a szerelem hírnöke is meg­szólalt.

Minden ezért! Ezért a virágok, ezért a gyümölcsök, ezért minden műremek, ezért az örökké­valóság - ezért a halál.

Átfektettük a költőt ágyába - félhangon mondott valamit, hangja s a kakas kukorékolása egybevegyültek.

Nil desperandum! Hiszen felkelt a nap, most már mi is mehetünk aludni - - -