Reggel igen rosszul, rémséges névralgia - és Do Orsini ismét eltalálta a napot.

Nálam 11-ig.

Hat csésze kávé - 12-kor Sarah-hoz, ki várt. Kényszeríteni akar, hogy reggelizzek - midőn alig álltam a lábamon.

Reggelin még Haraucourt - alighogy az első ételt körülhordták, megérkezik Sarah kiadója darabjának kefelenyomatával.

Sarah persze nem bír várni, s ahelyett hogy enne, elle corrige les épreuves.[1]

Mi etetjük Haraucourt-ral - én csak feketekávét iszom, és Sarah parancsára egy fél pudingot eszem meg.

Ezalatt Dreyfuss érkezik, és még igen sokan, ami anathema pour ma Sarah.[2]

Mindenkit az atelier-be küldet, hol már úgy összegyűlt a publikum, mint az omnibusz váróházaiban - - és Sarah csak nem „jelentkezik”.

Végül elvégzi reggelijét, illetve a kefelenyomat kijavítását, kezet szorít az éppen megérkezett Jean de Néthyvel, és felsiet szobáiba öltözni.

Némethy Emy (Jean De Néthy)

Amazok csak várnak - - -

Sarah felöltözik, felül velem és J. de Néthyvel és Haraucourt-ral kocsijába, így elrobogunk Georges Clairinhez - - - amazokat most madame Guérard mulattatja.

Elmondom Sarah-nak, hogy ctesse de Fitz-James bemutat Reichembergnek, Sarah igen kikel a kis Souris ellen, qu’elle est une vraie femme bourgoise, qu’elle n’est pas intéressante du tout etc., etc.[3]

Hallottam ennek homlokegyenest ellenkezőjét is tőle, az igaz, hogy vagy egy hónapja!

Georges Clairin - Jojotte az atelier ajtajánál várt.

Igen magas atelier, mely egy harmadrészben el van egy közfal által választva.

A nagy atelier-ben legújabb műve, amely Mounet Sullyt Hamletben ábrázolja - igen érdekes kép, amely kivált mint Mounet portréja, s nem mint Hamlet képe jellemző.

Kissé teátrális mozdulat, igen jellemző M. S.-re, de nem Hamlet mozdulata.

Sarah-nak (a színésznőnek) nagyon tetszik, elle tombe en extase devant le tableau,[4] és fogja magát, fest rajta egy részletet. Azt mondja, Clairin minden képén festett valamit.

Clairin nevetve hozzám fordul, és így szól (tudván ezekről a jegyzetekről): Vous mettrez dans vos notes, n’est-ce pas que vous avez vu faire le Hamlet de Clairin par - Sarah Bernhardt.[5]

Ezután híres táncosnő képét tekintem meg. Az a jó Jojotte chef d’œuvre-je eddig.

Bámulatosan van visszaadva a hús és a trikó közötti különbség.

Aztán arckifejezése! La reine de la Débauche débauchée à merveille.[6]

Sarah most az épp elkészült történeti képe előtt áll meg, s jól megkritizálja, nem tetszik neki, de nekem sem ám.

Clairin néhány tanácsát (így a főalak, az infánsnő megrövidítését) elfogadja.

Innen vissza, kocsin Sarah-hoz teázni, mind a ketten éhesek vagyunk, miután őneki nem volt ideje reggelizni, én meg csak kávéztam egész nap. Hazaérve - s belépve az atelier-be ott találjuk madame Guérard-t és a két festőt, a lengyelt meg az angolt.

S.: Tiens, vous ici encore - -

A festők: „Mais le temps nous passait si vite, nous étions dans une si bonne société!”

Madame Guérard: „Pas moi - par exemple”.[7]

S dühösen kimegy.

Elle est toujours charmante, la vieille witch![8]

Sarah-val teázunk, s a két festő fest.

5 óra felé Dumény (ki Toscában a férfi szerepét játssza) megérkezik, miután a Dame aux Camélias-ból két felvonást akar Sarah-val próbálni.

Dumény. Szőke ember. S ez a „szőke” epiteton egész lényét jellemzi. Jó, derült, férfias, az izmos­ból az elhájasodottságba átmenő, vagy harminc éves férfi. Tiszta kék szemek, jól gondozott bajusz. Tud zongorázni és - zongorázik.

A festők elküldetnek, Sarah most azt akarja, hogy én súgjak nekik. Megpróbálom - mulattat, aztán meg úgyis tanulmányozni akarom szerepeiben.

Az első és második felvonás Marguerite és Armand-os jelenetei.

Én arra a székre kapaszkodom, hol rendesen a modellek szoktak ülni, s a - komédia elkezdődik.

Sarah bámulatos, néha egészen elhalaványodik annak hatása alatt, amit mond, néha reszket, nemegyszer szemei üveges kifejezést öltenek, minden szavát arcizmainak szubtilis játéka kíséri. Közbe-közbe pedig - felnevet, ha rosszul súgok. Egyszer annyira felizgat, hogy ahelyett hogy súgnék, Armand partie-ját kiáltom!

„Voilà un souffleurt, il serai capable de sauter du trône sur la scène dans les moments émouvants.”[9] Közbe tanácsokat ad Duménynak, ki némán, piétással hallgatja, s nem mond soha ellent, s igyekszik követni Sarah tanácsait.

Majd a jó Isten tudja, mi üt a dívába - fogja magát, kibontja sűrű haját, és csúcsba feltűzi fején, úgy hogy úgy néz ki, mint önmagának karikatúrája - s elkezd hangosan, idegesen nevetni.

Eközben ctesse de Béthune-től jő pár sor, ki mindenre, ami szent, kéri őt, hogy az esti vacsorára eljöjjön.

Sarah felel - elfogadja.

Megesküdtetem, hogy eljön, mert ha nem jött volna, 11-kor elschieboltam volna - a különben érdekesnek ígérkező soirée-ról.

¹/₂ 7-kor megyek haza.

9-kor Alastair Cary Elwes és Rupert Bunny jönnek értem, kiket ctesse de Béthune-nél bemutatok.

10-kor megérkezünk.

Igen meleg hangulat, csupa meleg színű ellenzőkkel borított lámpák. Kevés asszony, a szerencsétlen ctesse de Tropbriand szürke nehéz selyemruhában, rengeteg sok ékszerrel, ctesse de Béthune sötétveres peluche toalettben, Jablonowska feketében, mélyen kivágott derékkal, sok gyöngy és gyémánt.

A szalon egyik sarkában egy úr perzsa kosztümben, mellette egy Louis XV. marquise meg egy reneszánsz korabeli chevalier, ezek valami kosztümbálba készültek.

Itt még duc de Perdifumo, marquis de Nauroy és még vagy tíz úr.

Epizódok Sarah érkeztéig: megtanítom ctesse de Béthune-t a régi bécsi valcerre, egy formális balettet táncolunk a bámuló publikum előtt. Egy dáma érkezik (madame de Bonval), ki nincs meghíva, ennek eltávolítása.

Ahogy ezzel szemben viselte magát ctesse de Béthune, látszott rajta, hogy a nagy Sully családjából való.

Szegény asszony, különben azt hiszem, nagyobb fokú hisztériában szenved.

Története ez: prince d’Auvergne felesége volt, s így is a Faubourg legkiválóbb családjaihoz tartozott - egyszerre csak a jó Isten tudja, mi szállja meg, otthagyja férjét és gyermekeit, s elmegy egy quiconque[10] úrral lakni. Képzelhetni az öreg Béthune kétségbeesését, kinek ő egyetlen gyermeke. Tanácskozásra hívja leányát, 100 000 frank évjáradékot köt ki neki, ha szakít ezzel, és egyedül lakik ezentúl.

Ezt megteszi - azonban az egy habitué helyét igen sok ambuláns foglalja el. Sarah azt állítja, minden héten más a szeretője.

Mindenesetre érdekes tanulmány.

Azt hiszem, miliője sodorta ennyire, a virágok, a zene, a borok, az osztrigák, az illatok, a - Jablonowskák erősebbek, mint idegei. S azt hiszem e percben őszintén szeret, ami egy modern parisienne-től valóban - igen sok.

Nos tehát, ctesse de Béthune táncol, pedig rosszul van, mint a múltkor. Alig áll a lábain... idegei azonban viszik, viszik, kering lázasan lihegve, forró karjai szinte keresztülégetik az ember testén a ruhát. Hogy fog végződni? ki tudja?

A kis szalonból most halk, alig hallható gitárpengetés hallatszik - olasz énekesek érkeztek, une sérénade donnée par le duc de Perdifumo.[11] (Perdrix fumée,[12] mint ahogy Párizsban nevezik.)

Most az olasz gitárpengetők tarka kosztümjeikben a szalon közepén énekelnek, közbe-közbe táncolva, nagyokat kurjongatva - - -

Újra táncolni kezdünk. Végre 1 óra felé Sarah-tól egy levél érkezik, amint a zöldeskék szegélyű levélkét megláttam, végtelen méreg fogott el: tehát nem jő. De mi történt, micsoda őrült szeszély szállta már megint meg?

Ctesse de Béthune idegesen tépi fel a levelet - nem érti tartalmát, kirohan az előterembe -, ott áll Sarah öltöztetőnéje, ki azt mondja, úrnője lenn vár a kocsiban, nem jöhet fel, mert báli ruháját nem hozták el kellő időre.

Nekem sem kell több - alighogy ezt kimondja, azt hiszem, egy ugrással lent vagyok, feltépem a kocsi ajtaját. Disputa, Sarah nem akar, nincs rajta egyéb, mint egy selyeming, nem lehet, non, non et non.

Nem ismert. Már ha 1¹/₂ órája idegesen várom, és nemcsak én, hanem a többiek is, ha idáig eljött, fel kell jönnie. A szó szoros értelmében kihúzom a kocsiból, nem akar - de enged. Egyik karomon egy batyu tele üveggel, azután egy prémes bunda, egy takaró, egy pár foulard, a másikon Sarah „qui ne veut pas”[13] - így jutunk a kapualjáig, ott már ctesse de Béthune vár, megragadja Sarah másik kezét. Felvonszoljuk - felérve kitárja bundáját, csak egy selyem, ráncokba szedett arany paszománt szegélyű talár van rajta - ebben a kosztümben csak nem mehet fel a soirée-ra.

Ctesse de Béthune ad ruhát - eltűnnek. Az egész társaság izgalomban, mindenki az ajtóhoz tolult, mindegyik elébb akarja a másiknál látni az „Istennőt”. Általános alarm.

Végre egy perc múlva megjelenik Sarah egy éppen olyan kosztümben, mint ctesse de Béthune. Ami azt mutatja, hogy háziasszonyunk egy cseppet sem hiú.

Bemutatások - Sarah kiszid, de mosolyogva: „décidément il a un grain de folie de m’emmener comme ça de force - - - mais il m’a presque tué!”[14]

„Dire que vous ne vous tuez pas vous-même dans les courants d’air - rester 5 minutes sous les portes cochères, n’est-ce pas insensé ça?”

A table![15]

Mad. de Béthune Sarah mellé ültet, Sarah másik oldalán princesse Jablonowska, amellett Perdifumo, Sarah-val szemben ctesse de Tropbriand, én székem másik felét (de nem a Sarah oldalán), miután oly szorosan voltunk, Alastair Cary Elwesnek ajánlom fel. Sarah-nak bemutatom: „Tiens, c’est Shakespeare”,[16] s valóban egészen Shakespeare-re hasonlít, amit eddig nem vettem észre. Az egész asztal konstatálja a hasonlatosságot. Tüstént megkeresz­teljük, Sarah a marraine, én a parrain - a nyakába öntve egy félpohár pezsgőt: neve ezentúl Shakespeare, s ha gyengédek akarunk lenni vele: William or Willy, as you like it.[17]

Alighogy enni kezdünk, az olasz muzsikusok elkezdik gitárjuk pengetését. Sarah mosolyog, s el van ragadtatva (halkan azt súgva: sont-ils embêtant les italiens, j’abhorre cette espèce).[18]

Pár limonádéízű dal - - - közben így kiáltanak fel: viva l’immortale Sarah Bernhardt.

A díva halkan: „Mais voyons, je ne suis pas encore morte - il faut être enterré pour être immortel! Non?”[19]

Hívatlan vendégek érkeznek, ms. de Sardou, madame és mlle de Sardou (surnommés les phyloxeras des salons[20]).

Specialitásuk: sehol sincsenek meghíva, és - mindenütt ott vannak, ahol - - - nincs háziúr.

Mit tehet egy védtelen asszony velük szemben?

Így tehát neszét vevén ennek az estélynek, ellábaltak ide is!

Ms. de Sardou, egy öreg, mosolygó, rózsaszínű teintű öregúr, ki eszik és szellemeskedik.

Madame Sardou: kócos, rosszul megfésült haj, gömbölyű, édeskésen mosolygó szemek, édes száj, sok ránc, igen hosszú s nem egészen tiszta nyak, mély kivágás, a nyakon nagy kereszt fityeg - elle était du Faubourg - jadis.[21]

Mlle de Sardou mamájára hasonlít, csak fiatalabb (35 éves) és relatíve - csúnyább - C’est tout.

Ctesse de Béthune kétségbe van esve, odarohan Sarah-hoz, és rémítően exkuzálja magát, akit pedig rettenetesen mulattat e szent háromszög, csakúgy mint a háziasszony zavara.

Odaint fél szemével nékem. Aztán halk, bágyadt hangon megkérdezi a zenészeket, vajon tudnak-e kuplékat - francia kuplékat. Valami furcsa, mulatságos dolgot.

Tudnak, hogy ne tudnának.

Most a két signore macaroni odaáll a jeune fille (mlle de Sardou) háta mögé, s elfúj egy olyan saftig kuplét qui ferait rougir des singes.[22] Sarah majd meghal nevettében.

Alighogy az utolsó strófa elhangzik, egy eddig egy cseppet fel nem tűnt egyéniség kel fel szemben velünk székéről, s alkalmi verset mond remegve egész testében Sarah-ra; ki királynői mosollyal hallgatja - s végül tapsol neki. C’était de Jonquières.[23]

Határozottan egy színésznő életében éri el halhatatlanságának legmagasabb fokát - az ember valóban azt hinné, örökre halhatatlan marad. Mit tudunk ma Rachelről?

Most Sardou is mond egy tósztot qui jette froid[24]: Sarah-ra üríti szintén poharát, ki már oly rég a tragédia királynője.

Sarah mosolyog - - - csak összehúzott szemeinek mélyéből pattan ki egy olyan szikra, amely megölhetne valakit - ha annyi erő volna benne, mint kifejezés.

Tósztok Sarah-ra, madame de Béthune-re, koccintunk a „gyermekekre”, Terkára és Maurice‑ra.

Vacsora után vissza a szalonokba, tánc, muzsika, ének.

Felkérik mlle de Sardou-t is, hogy szavaljon valamit: ott áll most egy szék mögött égre emelt szemmel, zengő hanggal, s elmond valamit egy „écriture[25]”-ről, melyet oly rég, oly igen nagyon rég nem látott -

Sarah dicséri - bólint fejével - s hajamat jól meghúzza (lábai előtt ülök à la turque a földön), hogy majdnem elkiáltom magamat - nevettemben.

Négyig együtt ez a túlrigolo[26] társaság.

Une soirée vraiment tout à fait drolatique, comme une rêve (côté Sarah) et comme un cauchemar (tout les autres).[27]

Ha az ember meggondolja, hogy Sarah is, mlle de Sardou is asszony!

AGGHÁZY KÁROLYNAK

Aggházy Károly és Justh Zsigmond

Budapest
1889. márc. 2.

Édes öregem! Írd meg tanítványaidnak (kik már nyilvánosan hangversenyeztek) nevét. Szükség lesz még erre is. Ha lehet, postafordultával.

Zs.

Holnap elküldöm néked a Budapesti Hírlap mai számát, mely tele van Párizsban aratott diadalaiddal.

Medi

Bizonyítom, hogy valóban még a Budapesti Hírlap is közölte az írottakat.

Zs

Mindjárt reggeli után comtesse de Fitz-Jameshez. A Faubourg grand genre-ja s a modern asszony raffinement-jának igen érdekes mixtumja ez a palota.

Igen széles, tompa barna színű bársonnyal tökéletesen fedett lépcsők, fehér s arany falak már a lépcsőházban is. Kifogástalan livréjű inasok - akárcsak nálunk (mert ez rendesen gyenge Párizsban).

Az első szalon bibliotékaszerűleg rendezve. Nagy szekrények tele könyvvel, nagy íróasztal, sok szép régi metszet. Második (kis) szalonban zongora nyitva, egypár bútor (az első zongoraszoba, amelyet eddig Párizsban láttam), a harmadik szalon halványsárgás selyem­bú­torok piciny virágokkal (Louis XVI.). Amelyek kiemelkednek az összes szalonok parkettjeit födő barna bársonyon.

A merev Louis XV. bútorokon óriási vánkosok - íme, madame de Fitz-James, née Róza Guttmann egyénisége.

Très Faubourg St. Germain éspedig a Fbg. gomme-ja[1] - s a modern zsidónő rafináltsága, műízlése, szubtilitása. Igen rokonszenves nékem. Van egyéniségében valami közös Sarah-val. Igen intelligens, de nem hideg intelligencia, mint ctesse Diane. Színes, meleg, rafinált orientális szubtilitás.

Azt hiszem, a rokonszenv kölcsönös, mert úgy beszélünk egymással, mintha már hónapok és hónapokig tartó barátság fűzne egymáshoz. Amint bejövök, hirtelen azt mondja, maradjak addig, míg csak maradhatok, hogy az egész végigvonuló női hadat (fogadónapja volt) tanul­má­nyozhassuk együtt.

Úgy látszik, már rég vár erre az alkalomra.

Persze, nekem sem kellett több, kivált, miután tudtam, hogy ez éppen a copurchic mondaine-ek világa, - s egy barátnő mindig a legjobban van informálva. „Az analízis démona megszállt” - mondaná tekintetes Rákosi Jenő úr.

Egymás után érkeznek a mondaine-ek. Legelőbb is a szép marquise Hervey de St. Denis. Fraise écrasé[2] tónusban tartott haj és arcszín. Leül egy kandalló mellé és igen affektálva, úgy, mint rendesen szokta, az egyszerűségről beszél. Nem érti ctesse de Fitz-Jamesot, ki Reichembergtől tanulja a francia kiejtést. Azt hiszi, a kiejtéssel a manierirtságot is eltanulja, márpedig il n’y a que la simplicité[3] - - -

Ezzel kimegy. Az ez időközben érkezett princesse de Broglie és háziasszonyunk jót nevetnek ezen a tirade-on.

Most princesse de Broglie (ki már ugyancsak terhes) accouchement-ról[4] beszél - én a plafont nézem. Voilà la vertu qui devient inconvenante![5]

Ez is elmegy. Most mad. de Fitz-Jamesszal a bibliotéka szalonba, hol megmutatja könyveit.

Igen tetszik, hogy pesti rokonairól (így Wodianerékről) megemlékezik. Egész nyíltan beszél arról, hogy zsidónő volt, s okosan teszi, mert úgyis tudja mindenki. Igen furcsa térre megy át a konverzáció, beszél egy barátnőjéről, kit férje pénzéért vett el, s ki még ma is - marjolaine - - - úgy mondja ezt, hogy elértem, hogy ő maga az a jó barátnője. Tudvalévő, hogy férjének igen „modern szenvedélyei” vannak.

Megkérdem, mit tart a morálról, nézetemen van, hogy morál nincs.

Szegény asszony, látom az utat, amelyet be fog futni - egyedül mindig, szeretve, viszont­sze­re­lem nélkül.

Megkérdem, mit tart a Robert de Mailly házasságáról - azt mondja, itt az asszony nem akart, mert ez az asszony jégből van, sohasem szeretett senkit, csak önmagát - - - de tán még önmagát sem, mert hiszen nem akart szeretni.

Szerelemről lévén szó - madame de Pourtalèsra jutottunk. Madame de Fitz-James a legtöké­letesebb admirációval viseltetik iránta. A híres Melanie-t a legkiválóbb asszonyok egyikének tartja, ki ha férfi lett volna, ma kiváló helyet foglalna el a történelemben.

És valóban, ha az ember meggondolja, hogy ez az asszony húsz éven keresztül folyton mást szeretett, mint a férjét, azért mégis nemcsak, hogy megmaradt a társaságban, hanem még egyike volt királynőinek, és a Faubourg legerényesebb hölgyeivel fenn tudta relációit tartani, s amellett férje még ma is imádja, s azt hiszi, imádva van - ez az asszony valóban oly diplomataerények felett rendelkezik, hogy megérdemli még ctesse de Fitz-James bámulatát is.

A kedves szegény grófnétól egy percre Madame Marshalhoz qui m’embêtait.[6]

Este Cary Elwes-zel és Rupert Bunnyvel cigányokat megyünk hallgatni a Café de l’Orient-ba, hová Aymar de la Baume jő értünk; ezzel a Fbg. St. Honoré-i atelier-be, ahol a jó Ay. megint fotográfiáit produkálja.

---

[1] krémje, elegáns rétege

[2] halvány eperszín

[3] fő az egyszerűség, csak az ér valamit

[4] szülés

[5] Íme az erény, ahogy illetlenné válik

[6] akit untam

APÁTHY ISTVÁNNAK

Budapest
1894. márc. 1.

Kedves Pistám,

bár évek óta semmi hírem rólad, csak felkereslek - éspedig kéréssel járulok eléd. Egy barátommal, M. de Polignackal Párizsban magyar költői antológiát tervelünk. Ebbe kérnénk tőled pár verset, illetőleg engedelmedet, hogy fordíthassunk tőled.

Kérve válaszodat, maradok régi barátod

Justh

CZÓBEL MINKÁNAK

Cannes
1892. febr. 28.
Grand Hotel Montfleury

Édes Barátnőm!

Nem értem, hogy levelem eddig még nem kapta kézhez. Már legalább 10 napja írtam magának.

E percben jelenik meg Jean Berge "Voix nocturnes"-je, figyelmébe ajánlom, egypár gyönyörű dolog van benne, így "Volement", "La voix d'or", "Symphonie d'or", "La mort", "Sonnet". Próbálja meg utánozni formáját - elég érdekes kísérlet lenne magyarul. István a múltkor a P. K. egy rendkívül érdekes kritikáját küldte. Persze hogy csak ő értette meg az esszenciáját a könyvnek, hiába, csak maguknak is írtam.

Itt egypár nagyon kellemes ember, igen sokat vagyok az özvegy Wenckheim Ferivel (tudja, a Radák Klára férjével), ki egyike a legrokonszenvesebb és legtiszteletreméltóbb férfiaknak, kikkel valaha találkoztam. Megható a kislányával való viszonya. Itt van pár nap óta Duchêne de Hughes, kivel igen sokat vagyok, mert ő nem jár rendesen a világba, mert gyengélkedik. Azonkívül Vay Lászlóné jő ide hozzá, kinek nagyon örülök már.

Képzelje, most francia utamon esett itt Flandriában, igazán már egy percnyi nyugtom sincs!

Szabolcskáról nem hallott? Én már egy hónapja, hogy írtam neki, és semmi hír. Majd az idén nyáron megismeri Szenttornyán (mert ugye lejő?), Hódmezővásárhelyen káplán.

A justh-majori kastély

Mit ír most?

Isten áldja s a viszontlátásra!

Justh

V. r. u. Vacarescuknál. Elena olvassa a Káprázatok orosz fordítását, igen tetszik neki nyelve.

Ott még ctesse Diane, Vacarescuné nővére (Mad.?) és végül baronne Koeneritz érkezik meg. (Beust unokahúga, egy szerencsétlen, groteszk, idegbeteg asszony.)

Elenával megbeszéljük a terveket, amelyet Jean Berge revue-jét illetőleg kovácsolunk. Egy internacionalis revue - ez Párizsban még tökéletesen hiányzik, nagyon felkapnák, azt hiszem.

Elenának a román irodalomról kell cikket írni, otthon úgyis rossz hazafinak, illetve honleánynak kell hogy mondják, miután mindig franciául ír, és Párizsban lakik. Evvel kiköszörülné a csorbát.

Elena, Carmen Sylva: Románia, Pitt Hollandia, Wohlék, Jean de Néthy, me ipsum Ausztria-Magyarország, Ostrowy Lengyelország, Mary Robinson, Vernon Lee Anglia.

A remény színe zöld.

Diane grófné igen jókedvű, mert a Lecture hozott maxime-okat tőle, mind jobban en vogue[1] lesz kis könyve.

Egy jó csomó maxime-ja már közmondássá vált.

Tőlük a Nizzából visszatért Jablonowska hercegnéhez. Tosca színekbe van öltözve, elle est décidement toquée de Sarah, la vieille folle.[2]

Eleinte szemrehányásokat tesz, hogy még nem voltam nála, pedig már innen-onnan tíz napja, hogy Párizsban van, aztán nagy...

(A kéziratból itt négy levél hiányzik. Az elbeszélés Sarah Bernhardt-nál tett látogatással folytatódik.)

...élességű hangon hozzátette, ha Terka érdekes állapotba jut, tudni fogja, mi a teendője a hercegnével szemben, ki egy inggel testén adta férjhez leányát.

Mindezt már fent mondja el, nem akarva a festők előtt beszélni -

Még az első emeletet „hôtel”-jében nem is írtam le.

1 = hálószoba
2 = lépcsőház
3 = cabinet de toilette[3]
4 = cabinet de travail[4]
5 = folyosó

Az első emeletre keskeny reneszánsz falépcsőn jut az ember. A falakon képek, tőrök, stb. Többi között Sarah egy nagy képe Fedorában és Rachel acélmetszetű képe.

Emellett: hálószobája, a legszebb modern szobák egyike. A falat halvány lilaszín selyemszövet borítja, amelybe arany liliomok vannak szőve. Ugyanebből a szövetből az ágy és az ablakok függönyei.

Egypár halvány zöldeskék lakk szekrény.

Halványlila és halvány zöldeskék: couleurs Sarah Bernhardt. Ezért szeretem én a turquoise-okat és pármai ibolyákat együtt.

Cabinet de travailjának fala sötétvörös, tölgyfa bútorok, nagy íróasztal és sok könyv.

Soká beszélünk az esszéről, amelyet róla fogok írni. Azt mondja, értem - én érzem, hogy nem­csak értem, de a jó Isten tudja hogy, de hasonló anyagból való vagyok (persze en miniature), mint ő.

Ezalatt Jean de Néthy érkezik, akivel és Sarah-val a boulevard des Capucines-re a Salle de Conférences-ba a Dame aux camélias[5] próbájára. Elkéstünk! az óriási terem üres - én hirtelen leülök a pianínóhoz, s leverem rajta a „le petit bleu”-t.[6]

Némethy Emy (Jean de Néthy)

Sarah hangosan felnevet - s aztán dideregve (lévén a teremben csak 18 fok meleg), elsiet szabónéjához.

Este ebéd Pongrácz Ninánál, a hercegné, ctesse de Béthune, ctesse de Tropbriand, Türr és Haas.

Ctesse de Béthune majd meghal, olyan névralgiái vannak - az ebéd alatt. Ebéd után valaki a zongorához ül, s valcert kezd játszani, az életerő visszatér a kialvó lámpába, keringeni kezd - s táncol egy óráig folyton.

Furcsa világ - - - furcsa asszonyok.

Innen (¹/₂ 11 felé) Baronne Karnel de St. Martinhez. Csak azért, mert úgy hittem, cigányok lesznek. Du tout - az unalmas Waldteuffel Párizs legunalmasabb szalonjaiban. Az igen nagy termek halvány rózsaszíne és szürkészöldje, a háziasszony fakó sápadtsága, a háziúr banali­tása, Waldteuffel muzsikája, a halk, meg-megszűnő konverzáció, minden, de minden a szent unalomról beszél.

A hangulat annyira nyomott, hogy itt-ott férjeket látok feleségeikkel beszélgetni. Egy néhány ilyen szalon - és Párizs a világ legmorálisabb városa lesz.

Bélizalokkal és d’Espée-kkel elég kedélyes sarok, néha, néha nevetünk is, ami igen nagy feltűnést okoz.

12-kor megugrom.

Reggeli után Sarah Bernhardt-hoz.

4-kor Louis de Bélizal de Gouzillonnal baronne De l’Espée-hez. Rémségesen unalmas recepció. Fiatal urak, kik oly tisztességtudóan ülnek és hallgatnak székeiken, hogy az ember elálmosodik, ha rájuk néz, s olyanféleképpen mosolyognak, mintha bonbonnal volna tele a szájuk.

Borzasztó lehet egy ilyen eszes, originális leánynak, mint Louise de l’Espée-nek, ilyenféle egyénekkel élni át egy életet.

Ebéd után Huysmansnál. Dolgozva találom, nagyon örült, hogy jöttem, nem tudta adresse-emet, már írni akart Louise Readnek.

Az ebédlőben telepedünk le. Igen hangulatos két és fél órát töltök vele. Hiába, csak mindig az az érdekes, ha egyedül beszélhet valakivel az ember. Első látásra intimebb dolgokról lehet beszélni, mint olyan individuumokkal, kiket az ember tíz éve lát egy szalonban.

Elmeséli, hogy mennyi baja van az utóbbi időben egy szerencsétlen őrjöngő poétával, Poictevinnel, ki erőszakkal betör néha hozzá. Az összes párizsi írók réme, egészen lehetetlen dolgokat tesz. Zola nem akarja elfogadni, most bonne-ját összevissza csókolja, s így akarja magát beeresztetni hozzá. Huysmans már kétszer megmondta kereken neki, ne jöjjön, s ő mégis visszajő, mégpedig - nem egyedül. Folyton maîtresse-ével jár, Alice-szal, ki addig, míg ő agyonuntatja az embereket, lenn vár a kapu alatt egy padon.

Ez az Alice arról nevezetes (ezt még Coppée mesélte nekem két esztendeje), hogy egyszer egy veszett kutya megmarta, s így most Poictevin a „moment psychologique”-ban mindig halálveszedelemben forog. Ça rehausse le plaisir!!![1] Huysmans még intim détailokat beszél e kedves fiatal párról, but the rest must be silent![2]

Elmondom Huysmans-nak, hogy azóta olvastam Pierre Lotitól valamit, s hogy egészen az ő véleményén vagyok, ce n’est pas de la littérature.[3] Huysmans hozzáteszi, hogy a Pêcheur d’Islande halászai sont des pêcheurs d’opéra comique,[4] és mind a távoli országokat úgy írja le, mint egy admirális leánya, ki mindezt nem látta, de atyja elbeszéléseit teszi kandírozva papírra.

Egészen e véleményen vagyok. Látom most már tisztán Huysmans egyéniségét. Par excellence artista, a legnagyobb művész a francia írók között, ki egy szemernyit sem áldoz a népszerűségnek, s annyira tart attól, hogy szalon író lesz, mint Bourget vagy Loti, hogy dacára minden talentumának, néha unalmas és durvává válik.

Durvasága is onnan ered, hogy nagyon is művész arra, hogy az „édeskés”-től ne féljen - s így inkább ebben az irányban túloz.

Így gyakori ízléstelensége finom, szubtilis ízlésére vezethető vissza.

Magyarországról beszélek, terra incognita neki. Azután, amit beszélek, igen érdeklődni kezd a pátria iránt, azt mondja, eljönne hozzám, ha attól nem tartana, hogy akkor soha többé ide vissza nem kívánkozna.

„Je suis né solitaire”[5] mondja s igaza van. Ez kiérzik szavaiból, ki könyveiből. Aztán a kritikáról beszélünk, ő legkiválóbb kritikusnak Hennequint tartja, kitől én is a maga idejében oly nagy érdeklődéssel olvastam egy „critique scientifique” című tanulmányt, amely a néhai „Revue contemporaine” hasábjain jelent meg. Lemaître szerinte „un faux bossu qui ressemble à Ohnet”,[6] nagyon megörül, hogy én is azt találtam, midőn először találkoztunk. „Du reste il est fils d’un pion - un homme peu intéressant.”[7]

Ajánlom neki Haraucourt-t, még nem olvasott tőle semmit. Kérdezősködik a magyar modernekről, többi között Gozsdut említem neki, mondva que c’est un Huysmans oriental.[8] Csudálkozik, hogy ismerik nevét nálunk - valóban én is. És én azt hiszem jogosabban, mint ő.

Fogok róla írni, ez jót fog tenni nálunk... faire connaître l’art pour l’art -[9]

Tőle Taine-hez, kinél nagy estély.

Belépve az első szalonba, az első ember, kit megpillantok, néhai barátom, Paul Bourget.

Úgy teszek, mintha nem látnám. Keresztül az első szalonon - a másodikban igen meleg konverzáció mlle Taine-nel, de azért a nagy üvegfalon keresztül figyelem. Nem vett még észre... tudja az Isten, de most megint, hogy megláttam, eszembe jutott, hogy egyszer elég jól is voltam vele, s majdnem hátat fordítottam mlle Geneviève-nek, s odamentem hozzá melegen megszorítani kezét. De aztán - eh - mégsem. S csak beszéltem mlle Taine-nel tovább.

E percben megpillantott, felugrott a kis Ary Renan oldaláról (kivel beszélt), odasietett hozzám, s oly melegen, mint ahogy angol frakkja és magas gallérú és hosszú mandzsettájú ingei engedték, megrázta kezem, úgy tett mintha nem tudná, hogy már két hónapja itt vagyok. Úgy tettem én is, mintha nem olvastam volna nevét a Figaro hasábjain sok, igen sok corset között.

Il faut être snob avec le snob.[10] Hideg, udvarias, kerek, „à la viennoise” shake hand.[11]

- Tiens, vous ici[12] - mondám én, s hidegen mosolyogtam. Aztán egyenkint beadtam a cseppeket:

- Savez-vous qu’on vous a traduit quelque chose en hongrois?

- Non - mais oui - votre charmant article - (complimentek).[13]

- Et avez-vous reçu le telegramme que je vous ai envoyé sachant la mort de ms. votre père - je le demande seulement pour savoir si cela n’est arrivé dans la nuit - - -[14]

Újabb zavar, megkapta, de - - - nem felelhetett - igen el volt foglalva - - -

- Mais ce n’est pas pour ça que je demande, je sais que vous êtes si occupé - vous ne pouviez m’écrire après mon article - je ne le sais que trop bien -[15]

Most elhallgattam. Csend.

- Mais à présent il faut que vous reprenez vos bonnes habitudes, il faudra venir chez moi rue Monsieur - - -[16]

- Hélas, je ne pourrai guère, je suis si occupé - mais si occupé...[17]

Újabb csend.

- Alors nous nous verrons très prochainement chez Lorin, n’est-ce pas?

- Nous arrangerons ça et bientôt -[18]

Shake hand - Azt akarja, együtt menjünk hazafelé. Csak azért sem, „tegnap te - máma én” - gondolom, s hátat fordítva neki, Ary Renannal kezdek beszélni.

Ary Renan - Renan fia. Kicsiny, púpos, vagy 27-28 éves ember. A púposok rendes vonásaival, finom, gúnyos mosolyával. De jobb szemek, mint a szerencsétlen teremtéseknek szokott lenni.

Festészetről beszélünk. Azt mondja, hogy az angol festészetnek igen nagy a jövője, még egypár év, s tán az első lesz Európában.

Telekiekről is beszél, azt mondja, de Gerando Attilának nemsokára meg kell érkeznie, már igen rég várja.

Maupassant új regényéről, Pierre et Jeanról azt mondja, kivált az frappírozta, hogy Pierre nem fedi fel Jean születésének titkát atyjának.

Ez finom, tapintatos és nagy művészi érzékre mutat. Szintén Maupassant legsikerültebb regényének tartja, bár a préface-t ő sem szereti.

Taine bemutat a washingtoni múzeum custosának, ki Wohlékat ismeri - úgy látszik sous l’adresse d’un ami suisse de lui[19]. Nevét elfelejtettem, öregebb úr, igen kellemes ember.

A szalon igen érdekes ez este: Albert de Mun feleségével, Pomayrol, Sully Prudhomme, Renan és felesége, Cazalis, Boissier stb., stb.

Az estély után nem megyek Cazalisszal és Bourget-val haza, amint tervelték - megugrom, s a Quartier Latin Café Vachette-jében töltök még egy órát.

12-ig olvastam, Jean de Néthy Anastasius Grün fordításaiból szemeltem ki vagy tíz darabot Jean Berge revue-je számára.

12-kor reggeli Lorinnél. Ott Pierre Aubry, Humbert Aymar de la Baume és még két úr, kiknek nevét elfelejtettem.

Aubry: l’homme qui fait l’homme d’esprit. Minden szava mot - tiré par les cheveux.[1]

Reggeli után Aymar atelier-jében, ki Oroszországban Vogüéval tett utazásáról készült fényképeit produkálja, egy camera obscurával vetítve vissza. Igen érdekes dolog - csak a jó Aubry énervál, különben nemcsak engem, hanem Aymart is, mindezt bevallja, amidőn amazok elmennek: „Vous savez, il est eventuellement commun, tout - comme Lorin”[2] mondja Aymar egész egyszerűen, szavakba foglalva azt, amit én még elgondolni sem mertem eddig Lorinről. Ay. azt mondja, hogy Lorint csak az utazásban lehet élvezni, különben fárasztó, nyárspolgár et donne sur les nerfs.[3]

Igen hosszan beszélünk Ay.-ral a természettudományokról és csillagászatról.

Tőle vele kocsin Bunnyhoz és Elweshez. A sapinban igen furcsa konverzáció. Mind a ketten elmondjuk, hogy állunk ma a vallás dolgában.

Aymar külön csillagász és külön ember - une idée ça![4] - mint ember képes hinni még, bár vallása a lehető legtágabb.

Furcsa fiú. Az ember nem érdekli, egyáltalán csak egypár détail - de igen fontos kérdés. Hideg, szeretni, azt hiszem, nem is tud. De vannak emberek, akikkel szeret lenni, ezek közé sorolt, azt hiszem, engem is. Pedig (dacára annak, hogy négy éve ismerjük egymást, azóta levelezünk, s Párizsban sokat vagyunk együtt), nem ismer. És nem is fog soha.

Bunny és Elwesnél Victoria, Bunny modellje, táncolunk!

Ebéd Schärffenberg grófnénál, Jean de Néthyvel Aranyt fordítunk. 12-kor haza, s dacára, hogy 40 órája, hogy nem aludtam, alig tudom „agyonütni” magamat, végre reggel felé megkönyörül rajtam Morpheus, és tompa, buta álomba merülök.

Némety Emy (Jean de Néthy)

V. r. u. randevú Louise Readdel és Jean de Néthyvel, együtt egy graveurhoz, Paul Lerat-hoz, ki a Charles Read verseinek második kiadásához Emil Adam által rajzolt illusztrációkat vési e percben.

Némethy Emy (Jean de Néthy)

2 Blv. Montparnasse 5. emelet.

Belépve a dolgozószobába az első dolog, ami szembeötlik, miután magával a vésővel megismerkedtem, két kedvenc képemnek, Bellini Dogéjának és Moroni Szabójának réz­metszete. (Eredetijök a National Galleryban.) Gyönyörű két dolog - Lerat metszete szintén.

Aztán a Read illusztrációit néztük meg, egypár igen poétikus kép. Emil Adam igen mély érzésű festő, híres képe: Soirée d’automne. Egy kép: La fille du pasteur,[1] van tőle a Luxembourg-ban is.

Innen a Luxembourgba, megnézzük Puvis de Chavannes új képét, igen érdekes, de hát azért még mindig: d’un décadent qui fait le primitif.[2]

4-kor Bunnyhoz, vele - a fodrászhoz.

Ebéd madame Jamesonnál. Nagy hôtel a parc Monceau mellett, igen szép szalonok, sok bibelot, az első parfümírozott ebédlő Párizsban. Ez feltűnt nekem.

Madame Jameson, type deuxième empire.[3] Ugyanaz a genre, mint barátnője és rokona, ctesse de Pourtalès. Szép sötétkék szemek, sima (kivasalt) arcbőr, szabályos vonások, kevés mozgékonyság a vonásokban, mintha viaszból lenne. Pedig igen sokat beszél, sokat nevet, de egy cseppet sem szellemes. Modorával azt hiszem, igen sok emberrel elhitette, hogy femme d’esprit.[4] Igen elegáns, nehéz, fekete bársony toalett, egypár óriási gyöngy a corset-en és semmi egyéb ékszer.

Elle est née - et elle le sait bien mlle de Portal,[5] XVIII. Lajos miniszterének leánya. Attól fél, hogy - roturier[6]-nek tartom, mint - férjét. Beszél családjáról, de annyit, mintha née Jameson lenne.

Férje: nem jut szóhoz. Öreg angol, igen gentlemanlike kinézés, nem látszik meg rajta, hogy olyan rémségesen gazdag.

Robert fiuk. Anyjára ütött inkább. Bár csak külsőleg és modorában, mert különben olyan pozitív, mint atyja.

Mert madame Jameson nem az. A vicomtesse de Trédern, comtesse Fitz-James és princesse Brancovan híres muzsikális társaságának tagja et elle est la pianiste de la société.[7] Chopin különféle tanítványaitól tanult. Elle se pique de jouer Chopin.[8]

Ebéd alatt főleg Ausztriáról, Magyarországról van szó, igen sokakat ismer a société austro-hongroise-ből, legelőbb a chére amie[9]-ját, Melanie Metternichet, aztán az Esterházy fiúkat (Ferit és Palit), a Larischokat, egypár Kinskyt stb.

Sokat volt mindezekkel St. Moritzban.

Ebéd után zongorázik, s játéka valóban meglepő, soha nem hittem volna, hogy egy francia asszony ily jól játszhassa Chopint.

Táncolunk is - úgy táncolja a valcert, mint minálunk -, férje a kandallónál elaludt. Furcsa össze­állítás!

¹/₂ 11-kor a fiatal festők báljára, Blv. du Temple, restaurant Bonivalet.

Festők és modellek-, bal déguisé - peu de costume[10]!!

Nagy táncterem zenekarral, körös-körül helyiségek, egy kis szalon, hol zongora mellett táncolnak, 11-kor már jól tele, roppant színes, igen szép kép.

Néhány igen originális alak:

Egy japáni kosztüm, japáni álarc, japáni mozdulatok. Úgy jár, úgy mozog, úgy táncol, mint a japániak szoktak. Vacsoráig fenntartja álarcát.

Kate Booth-salvation army[11] (fiatal amerikai festő). Óriási Kate Greenway kalap, fekete derék és szoknya, az egyik karon a salvation army jelvényei. Veres és fehér csíkos harisnya, nagy, óriási kivágott cipők. A kis piktor tényleg hasonlít az üdv hadseregének hírhedt generálisnéjára - s most e talmi Kate Booth folyton beszédeket tart, beszél az üdvről, s közbe megfelejtkezve magáról a legnagyobb dühvel kánkánt kezd táncolni.

Une femme gauloise, igen csinos modell, Pálmay Ilkára hasonlít. Fején aranysál, amelynek két oldaláról eltakarva a füleket dupla copf lóg le. Derekán veres trikóderék, ugyanily kesztyűk, s e szövetből földig érő igen merev ráncokat vető szoknya. Derekán aranyöv.

Egész Benjamin Constant és Jean Paul Laurens genre.

Egy indiai kosztüm, indiai festő-herceg viseli. Crème áttetsző szövetből földig érő talár, a nyakon igen színes ékszerek. A vállakról tompa tégla színű selyem kaftán csügg le. Sápadt, barna fejét kiemelik a füleiből lelógó drága fülbevalók, s a homlokára lecsüggő gyémánt csillag.

Egy pierette. Tarka kockás derék és - nadrág. Csúcsba szaladó frizura. Igen fehérre festett, szemtelen kifejezésű gavroche[12]-pofa, felfelé álló orr, hegyes kis áll s szúró piciny szemek.

Nagy passziója felkapaszkodni a férfiak vállaira, s onnan énekelni egyet-mást - a szerelemről.

Le général Boulanger. Fekete óriási bicorne kalap, nagy veres tollakkal díszítve, sárga frakk, fekete selyem trikó, mely egész testét födi - a paradicsomi egyetlen article de toilette-et egy fehér nyakkendő helyettesíti tant bien que mal.[13]

Vele maîtresse-e: une chinoise. Gyönyörű halványsárga kivarrt toalett, halványkék selyem­harisnyák. Fehér és igen veresre festett fej, à la mikádó szemek és hajviselet. Igen jól táncol­ják együtt a kánkánt. Hogy viselik magukat Tonkingnál - nem tudom.

Adamson mint skót - mais tout à fait écossais avec toutes les qualités et tout les défauts d’un Écossais.[14]

Rupert Bunny mint ange primitif.[15] Fehér, áttetsző indiai fátyolszövetből földig érő ing, ugyanebből a szövetből feje búbját tökéletesen elfödő fátyol, amelyet egy nagy bronz auréol fog be. Kezében egy hat láb hosszúságú primitív trombita.

Il était splendide,[16] dominálta az egész társaságot, lévén egy fél fejjel magasabb a többinél.

Alastair Carry Elwes. Egyiptomi török kosztüm.

Igen furcsa két alak lép be e percben. Övig munkásoknak öltözött festők, kék blúz, mun­kássapka, tarka ing, veres foulard a nyak körül s öv alatt - balerináknak, illuzion szoknyák, rózsaszínű trikó, balettcipők.

Ezek voltak a frappánsabb kosztümök, ezenkívül persze még végtelen sok pierette, balett-táncosné, keleti kosztüm, reneszánsz lovagok, japániak, kínaiak stb., stb. Vagy háromszáz kosz­tüm s többé-kevésbé mind szép, lévén a jelenlevők majd kizárólag csak festők és modellek.

A bál elkezdődött, egypár tour, s aztán az első quadrille - az első quadrille - az első kánkán.

Hogy lehessen ezt leírni? Azt a sürgő-forgó, mozgó, táncoló, kurjongató, fel- s lehullámzó, tomboló, tarkabarka, eszeveszett, érzékies, fékvesztett fantasztikus tömeget. Ezeket az ég felé meredő lábakat, ezeket a kacagó, kifestett ajkakat, ezeket a komoly kosztümbe öltözött, egy cseppet sem komoly típusokat, ezt a Sainte Clotilde-ot, ki egy nagy kereszttel nyakán hosszú uszályát felkapva, de felkapva egészen egyik lábát égnek mereszti, s aztán lerúgja vele a vele szemben táncoló primitív angyal fejéről az auréolt.[17]

Azt az indiai herceget, ki őseinek a díszruhájában, abban a palástban, amelyet akkor öltöttek amazok fel, ha ítéltek élők és halottak fölött, egyik lábát kézben fogva nekirugaszkodik, s végighömpölyög a parketten, lerántva egy bohócot lábáról, akivel most összefogódzkodva egy tömeggé olvadva elgurulnak a táncosok lábai előtt.

Hogy írjam le Général Boulanger vad táncát, mikor még - fehér nyakkendőjét is elvesztette.

Különben is minden összefolyik, s sok tomboló ember tarka gomollyá olvad össze, csupa szín, csupa hang, csupa illat, együtt látja az ember az egészet, de megkülönböztetni már alig tud valamit, a zene mind lármásabb lesz, a primitív angyal belefúj trombitájába, a spanyol táncosné kasztanyettáit veri, a lutteur a nagy dob mellé áll, s nagyokat üt belé dorongjával, a szomszéd kis szalon zongorája visít. Kate Booth egy fűzsípot húz ki zsebéből, azzal fújja „térítő” melódiáját, ott egy skót dudál, a többiek énekelnek, a franciák a Boulanger nótáját „en revenant de la revue”[18]-t, az amerikaiak „Alle-alleluját”-t, az olaszok a funiculát, s mind táncol, s égnek rúgja a lábát - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Eszembe jutott a Cirque d’hiver[19]-ben a singaliak tánca, ebben határozottan több a vadság s az imprévu.[20]

Mit jelentsen ez? Hogy van ez? A raffinement legmagasabb fokán megint csak gyermekké lesz az ember? Alors pourquoi tout ça?[21]

Aucun but ne vaut aucun effort.[22]

A láz mind nő, csak nem törnek semmit, ez jellemző. Az öntudat ezeknél még a legmagasabb őrjöngés fokán is megmarad; nem úgy, mint minálunk.

Vacsora - külön asztal, amelyet az én angoljaim szerveznek: java a festőknek s a legszebbje a modelleknek.

Mind fáradtak, mind esznek.

Velem szemben a leálcázott japáni - leveszi maszkját, s felismerem azt az angol festőt, kivel három év előtt Bogidár Karagyorgyevichnél reggeliztem.

Neve Graham. Tökéletes francia, úgy beszél franciául, mint egy párizsi, és úgy is gondol­kozik.

Vacsora után a társaság egy része jól becsípve, egy francia festő csak úgy gurul jobbra-balra. Leültetem magam mellé és - tanulmányozom.

Igen furcsa, hogy a nemzeties vonások a legfrappánsabbak akkor, ha az ember részeg.

Egy francia szellemesen kacagva, egy német lomhán, nehézkesen, egy angol durván s érzelmesen, egy magyar vadul, szenvedélyesen részeg.

Mon petit français était spirituel tout en étant ivre comme un cochon.[23]

Több érdekes jelenet még: két asszony veszekedése.

Az első pár.

En quatre vacsora, két úr, két asszony. Az egyik asszony Watteau, a másik balett-táncosné, egy szoknya, egy corset s egy rózsaszínű maillot s ez az egész.

A Watteau pásztorné nevetni akar - s társnéja székére mustárt dörgöl.

A mustár hatni kezd - elle pousse un petit cri - son maillot abimé - sa renommée flute, maillot tâché - horreur![24]

Mindez egy pillanat alatt átfutja agyát, a tömeg pedig nevet - ez elég arra, hogy a kis asszony­kából hiéna váljék, elle gifle ses deux voisins[25] - aztán belátja, hogy ezt csakis asszony követhette el, felkap egy kést, s a szembe ülő, gúnyosan mosolygó kis pásztornőre ront, ez visítva, remegve megugrik, s így keresztül-kasul rohannak a termeken. -

A valcer pedig csak szól, s szerelemről beszél.

Íme: ennek a szerelemnek tárgyai - ott fekszenek most egymáson kibontott hajjal, összekarmolt képpel, szakadozó trikóban, szennyesen, piszkolódva, visítva, hörögve, s velük szerelmesök, kik szét akarják őket választani, s szeretetteljesen nézik - ideáljaikat.

Oh guiventa primavera della vita![26]

Az egyik asszony most leteperte a másikat, a Watteau pásztorné ott fekszik a földön, arccal földre borulva, s a másik most fog-fogért teóriából kiindulva, a mustárt hatalmas tenyereivel fizeti vissza.

Úgy hangzik a „szférák zenéje”, mint mikor a mosónék a szennyest lapátolják - körös-körül pedig a sok asszony mind vigyorogva, kárörvendve - ez is létért való küzdelem.

Végre a diadalmas asszony felkel, még egy szitok, még egy gifle, és - szerelmese karján eltávozik, magával vive e kellemes emléket és két unciát a restaurant Bonivalet mustárjából.

A másik, a Venus vaincue[27] most ott hempereg a földön, szégyenében sírva, arcát elrejtve, s - azon gondolkozva, hogy lehessen felkelni anélkül, hogy amazok röhögjenek.

Egyet sikít - egyet zuhan fekvőhelyén et elle s’est évanouie - on est toujours évanoui s’il le faut.[28]

Most mind ápolni kezdik, öntözik, kifűzik, a legkülönfélébb zsinórjait kitágítják - édesen beszélnek hozzá. Son monsieur la regarde d’un petit air anxieux,[29] fél, hogy baj esik - - - végre a pásztorné magához tér, azt kérdi hol van, meredten bámul maga elé, aztán - - - felismeri szeretőjét, nyakába borul, s dühösen, hevesen, hisztérikusan, egész testében remegve elkezd sírni.

A férfi csókolja, szánja, vigasztalja s - felül neki, mint mindig.

Egy fél óra múlva ott ülnek a restauráció egyik sarkában vacsorálva, előttük osztriga, pezsgő és - mustár.

Reggel 7 felé oszlanak.

A Quartier Latinben lakók együtt mennek haza gyalog. Ezekhez szegődöm én is - - -

A hajnal első hideg sugara megvilágítja a reggeli ködöt s a nehézkesen mozgó munkásokat. Egyhangú, nehézkes léptekkel mennek mindennapi munkájukra - s bámulva és rokonszenvel nézik a mi őrült csoportunkat.

Ez is jellemző, a munkásban is megvan a francia gauloiserie, s ez teszi rokonszenvessé nekik a hazatérő débauchét.[30]

Elől megy le général Boulanger à cravate blanche, mögötte a kis chinoise, karon fogva egy híres modellel, Sarah-val, ki balett-táncosnőnek van levetköződve, aztán egy csoport bohóc­nak öltözött angol festő, Adamson skót kosztümben, aztán Kate Booth, meg még néhányan.

Kate Booth táncolva siet előre; szoknyáját kifeszíti a reggeli szellő, veres és fehér harisnyájának szürkés foltjait megvilágítja a reggeli első napsugár, de megvilágítja a kifestett, kikent, halvány arcokat is, a jókedvű mosoly fáradt kifejezést ölt a reggeli világnál, a jókedvet lehűti a hajnali dér - - - a csoport mind csendesebb lesz.

Egy öregasszony, ki az Halle-ba siet, közénk vegyül, s egy utcagyerek most megszólítja: „et la vieille est une polichonne chez vous!”[31] Az öregasszony bámul - körülnéz, s észrevesz minket. Bámulatában leejti kosarát. Général Boulanger felemeli neki - s 10 soust nyom ráncos kezébe. - Aztán a két modell belékapaszkodik két oldalt, s nagy valét kiáltva nekünk, elválnak, mi erre, ők arra mentek - arra, merre a szívök vitte.

Furcsa, e percben eszembe jutott, hogy ezt a három embert sohasem látom többé. Ezt a finom termetű, piciny chinoise-t, ezt a karcsú balerinát, s ezt a bolondos, víg Boulanger-t - színes árnyaikat elnyelte az utca köde. Lassan-lassan szétváltunk, egyenkint, némán, s végre egyedül maradtam.

Az éjszakából fényes napsugaras reggel lett, s mégis úgy éreztem, mintha tűzijáték után komor, néma éjszaka vett volna körül. Nem feküdtem le, nem volt érdemes, miután Lorinnél kellett vasárnap reggeliznem.

V. r. u. egy percre Antokolsztijéknál.

Aztán vicomtesse de Bélizal de Gouzillonhoz, otthon az egész család, többi között még Louis is, ki szabadságra jött pár hétre. Náluk a Lambrechtek.

Henri Lorinnél, a doktortól elbúcsúzni, ki este visszamegy Kanadába.

Este ctesse Diane-nál unalmas soirée, hideg szalonok, hideg konverzáció, mintha az egész társalgás álmos lett volna.

Vagy tán bennem volt a hiba? Egész nap azon töröm a fejem, hogy milyen őrült, aki a világba jár, unom az egész Párizst szellemeskedésével és parfümjeivel együtt - e percben legalább.

Ça passera![1]