Munkácsyéknál.

Munkácsy: grosse race.[1] Primitív ember, két-három századdal van elkésve, s ezért hatott itt annyira. Művei megleptek, mert a spanyolok korából valók anélkül, hogy azok modorát tökéletesen átvette volna. Van műveiben valami, ami egészen új, s ezért nem ebből a korszakból való, s ezzel hat.

Mint ember: jó, kedélyes férfi, semmi briliáns tulajdon. Érdekes hallgatás. Magyarul elfelejtett, s franciául nem tanult meg. Ez utóbbi lacune[2]-je meg fütyülése (magasan száll a daru stb.) teszi őt a legnagyobb hazafivá.

Liszt pár milliót adott hazájának, folytonosan segítette hazafiait, szellemével a magyar ember nívóját a lehető magasra tette a külföldön, s mindennél többet tett azáltal, hogy dacára társadalmi félszegségeinknek, évente Pesten töltött pár hónapot - s nem találták őt elég magyarnak arra, hogy hamvait hazaszállítsák.

Persze, nem tudott magyarul.

Mindehhez nem kell kommentár.

Madame de Munkácsy.

Pár év előtt egy recepció volt náluk, egyszerre csak Singer, vagy Smith vagy valami ilyenféle nevű urat jelentenek be. Madame de Munkácsy elébe szalad, megragadva kezét így kiált fel: „Tiens, vous êtes la vingtième personne qui arrive - et la première non titrée!”[3]

Azonkívül a grassouillette-ek[4] közül való, kik nem elég souple[5]-ok, sem nem elég gömbölyűek, s modorban nem elég disztingváltak arra, hogy elfelejtessék termetüket.

La femme tambour![6] Határozottan Munkácsy életében és művészetében az oly szükséges nagy­dobot képviseli.

Sem többet, sem kevesebbet ennél. Vagy tán a szerelmet is? Kötve hiszem.

Ott még Daubré (az akadémiából), ki el van ragadtatva, hogy emlékszem arra, hogy pár év előtt Pesten járt valamiféle tudományos küldetésben.

Lévén az institut azon 15 tagja közül egy, kikre senki sem emlékszik. N. B. nincs olyan francia, ki többet tudna az institut tagjai közül 25-nél felsorolni.

Náluk ctesse de Moltke (a dán követ neje), madame Blest Gana, Lőwenhaupt grófné, Marie Dumas, mlle de Némethy stb.

Tőlük a Cazalisokhoz.

Cazalisnál egy ismeretlen nevű költő, ki verseket mond. Rövid ideig maradok.

Aztán (Schärffenberg) grófnéhoz, Némethy Emmy nagyanyjához.

Tipikus osztrák old Lady, ki azonban halad a korral.

Ebéd után Thomas Adamsonhoz, kit Christ Mease ajánlott nékem. Festő, tán 29 éves. Sok naivitás, egyszerűség.

Nem oly érdekes, mint a másik két angol festőm.

Tea madame d’Orange-nál.

Genre: hogy is mondjam csak -

De kezdjük a „circonstance historique”[7]-on.

Madame d’Orange csinos, tüzes, igen-igen tüzes, harmincöt-negyvenéves asszony, ki mulatni akar bármi áron. Könnyű vér és - világnézlet.

Mondom, még mulatni akar s - egyedül áll a világon.

Nos tehát elle s’arrange et file directement vers son but.[8]

Intim barátnőül madame Brochot-t választja, ki tout à fait monde[9], s azért igen sokat mulatott, mikor még mulathatott. Donc de ce côté-là des pardons infinis. Un repoussoir, chaperon et - tout le reste.[10] Az Hôtel des Capucines-be megy lakni, ott megismerkedik egy rengeteg gazdag polgári családdal, madame Gailhard családjával, s azokat megtanítja a mondén szokásokra.

Íme oktatásának eredménye:

Madame Gailhard une femme bourgeoise, petits façons mièvres.[11] Gömbölyű fej, orr (orrán egy kis bibircs), gömbölyű kezek, karok - - - gömbölyű, de egészen keveset beszél - hála madame d’Orange gondviselésének.

Mll. Gailhard. Ennek megtanította mesternéje, hogyha valami grivois[12] dolgot mond, úgy rögtön utána mondja: oh mon Dieu mon Dieu, je dis des choses énormes.[13] Ilyen genre-ban játssza a naivat - pedig alapjában valóban az.

Tud zongorázni, szavalni Bayet-től, a Théâtre Français ma oly divatos színészétől tanult. Szóval une demoiselle accomplie.[14]

Különben: Fekete kócos haj, óriási, papagájszerű orr, ragyogó, villogó szemek - ha a dupla naivitás elkopik, dupla veszedelem.

Néha olyan pirosra pirul, mint lángveres ruhája.

Fivére. Egyszerű fiú, de nem látja, hogy övéi nevetségesek. Szépen csellózik és énekel.

Ezenkívül Desiré Cordier, az oly naiv kis költő. (Ez az, ki egyszer elmesélte ctesse Diane-nál en plein salon[15], hogy még - Marjolaine[16]!!). Ha még most is az - akkor örökre saecula saeculorum[17] az marad.

Itt még egy mama leányával - ez utóbbi hallgat, de - egy cseppet sem naivan. Meg egy katona­tiszt.

Tulajdonképpen az egész raout[18] azért adatott (titulus bibendi)[19], hogy én Bayet-vel meg­ismer­kedhessek.

Madame d’Orange halvány színekbe van öltözve, pompadour toalett, sok illúzió a kellő helyen.

Erős illat, bouche carminée.[20] Eleinte a konverzáció sehogy sem megy. Nem tudnak egymásnak és nekem mit mondani, végre vagy tíz percnyi erőltetett konverzáció után belép Bayet. A Français[21] beau[22]-ja. Delaunay, Worms és Coquelin szerepeiben játszik.

Finom, eszes profil, idegesen változó arckifejezés. Mozdulatai nyugodtak, igen gentlemanlike s férfias színész. Concert is going on[23]. Egymás után mindegyikünk valamit hoz a konyhára, szellemi piknik.

Bayet megkérdi, hogy mit szavaljon, persze én Leconte de Lisle-t szeretném tőle hallani. „Les elfes” című verset szavalja, aztán „Verandah”-t. Az előbbit sokkal egyszerűbben, mint ahogy Mounet Sullytől hallottam két év előtt Samuel Pozzinál.

Azután két komikus dolgot mond el.

Szavalat végeztével kérdezősködik, hogy tetszett nekem „La souris”, elmondom vélemé­nyemet. Ő is a darab legnagyobb hibájának azt tartja, hogy a helyzet kissé nevetséges, s hogy Max ostoba (pedig játszotta is már párszor a szerepet). Megkérdem, mit tart a Francillon Riverolles-járól. (Ő játszotta Français-ban.) Szintén azon a véleményen van, hogy a darab csakis úgy bevégzett, ha Riverolles végül beleszeret Francillonba.

Kérdezősködik Barzesth-ről, kit sokszor látott Párizsban, volt is párszor a Français próbáin.

Tea után ártatlan játékok, csókokkal garnírozva.

Szegény, szegény mlle Gailhard, félek, hogy dacára 4 millió hozományának, ha soká marad madame d’Orange atmoszférájában - nem megy férjhez.

CZÓBEL IMRÉNÉNEK

Nizza
1894. jan. 26.

Igen tisztelt Grófné!

Kedves levelét e percben kapom. Énnékem is tán legkedvesebb "Czóbel Minka" kötetem a "Fehér dalok". Egy pár verse oly csodálatosan egyszerű s mély, mint a tengerszemek. Így majd mind a 12 első vers. Meg a Boszorkánydalok első része, mely amolyan gyönyörű, mély hangulatú régi ház.

Nem tudom, a kritika mit fog írni (hisz ez minálunk oly problematikus, oly kevéssé fejezi ki a közvéleményt), csak tudom, hogy a literatúra java (legalább leveleik után) el van ragadtatva a Fehér daloktól.

Gányó Julcsát nagyon szépen fogadták. Eddig még mindegyik cikk azt mondta, hogy legjobb könyvem. És én is így hiszem. És ez már nagy dolog, ha az ember egyetért kritikusaival. Betegségem alatt írtam G. J. egy pendant stückjét, melynek címe "Delelő". Ebbe már bele fognak kapni. Mert a téma nagyon merész. A magyar paraszt tiszta szenzualizmusát akarom benne lábra állítani. Ez kész van. És most egy újba kaptam, melynek címe Bálványosy Andor. A gazdag boldogtalanságát, s a gazdag, a magyar gazdag kötelességeit akarom benne rajzolni. Ha az Isten megsegít, a nyár végére három regényem lesz készen (mert a Fuimus már egy éve kész, csak új - rövidebb formába akarom önteni.) Mit csinálnak majd a kritikus urak, kiket már eddig is a méreg majd megesz, hogy mi "Genetisták" olyan termékenyek vagyunk. Mikor Szalay Fruzsina 10 év alatt csak egy kötet verset ír meg, Kiss Józsi meg még annyit se.

Ma nagy örömem lesz, végre öt heti magány után, barátom Melchior de Polignac jő le Párizsból, s velem tölt pár hetet. Holnap meg Batthyány Lajosné, meg Andrássy Gyuláné jönnek Mentonba, hová én is pár nap múlva átmegyek. Így hát új címem: Hotel Alexandra Menton leszen.

Hát a bábuk mit csinálnak? illetve a Sigmocák. A bábukról apjuktól kapott tegnapi levelemben hallottam.

Huszár bárónőt és Imre bátyámat szívből üdvözölve maradok régi tisztelője

Justh Zsigmond

V.r. után tüstént Kiss Aladárhoz. Mennyi, de mennyi emlékem fűződik ehhez a rue de Varennes-i palotához, felmenve a lépcsőn eszembe jutottak a 84-85-i napok, az első párizsi tél - az első párizsi szoárék. Aztán a vasárnapi teák -

Et par l’oubli tout s’efface et quand on oublie, c’est comme si rien ne s’était passé![1]

Nemeskéri Kiss Aladár. Magas, karcsú, vagy 29-30 éves fiatalember. Külsőre hasonlít Bánffy Gyurkához. Fekete haj, bajusz és szakáll, egy kissé varjúra emlékeztet csakúgy, mint a „cigánybáró”. Aladár is zongorázik, éspedig szintén magyar darabokat.

Eszes, tiszta eszű fiatalember, nem erős jellem. Ma így - holnap úgy. Inkább szláv karakter, mint magyar vagy francia, azonban a szláv filozófiája nélkül.

Különös vegyülék. A francia gentilhomme igazi büszkesége, s a magyar gavallér snobish gőgje megvan benne. S jól megférnek.

A N. Kiss fiúk között legtöbb esze van, de legkevésbé rokonszenves.

Hiába, a család koronája csak mindig Margit marad, bár az öregeket is nagyon szeretem, és igen sokra tartom.

Többnyire párizsi és pesti pletykákról beszélünk. Ő is azt mondja, hogy a Párizsba jött magyarok közül Árvéd és Péter debut-ja sikerült legjobban, mi különben természetes. Legjobban ismerik az embert (Árvéd minden és Péter a mondén oldalról), legtöbb tapasztalatuk van, s nem lettek a pesti társaság „élelmes” kisasszonyai által elkényeztetve, mint egy Andrássy Sándor vagy Károlyi László.

5-kor ctesse de Thuryhez. Petit Faubourg St. G. Kitűnő család, ókonzervatív eszmék, sárcipők és pot au feu.[2]

Madame de Thury. Kissé Blahánéra emlékeztet. Sánta. Az összes „beurre”[3]-ök egyik vezérkolomposa. Naponta tíz látogatást tesz, kétszer van egy quête pour les parures[4], elkésik mindenünnen. Royalista, lenézi az idegeneket (magában), de azért eljár a colonie-ba, hol örülnek egy autentikus tizenhárom karátos fbg-i dámát etethetni és itathatni.

Sok bagout,[5] de Faubourg St. Germaini formában: Louis XV. szótár. Style XVIII. siècle.

Férje: cte de Thury - a comtesse férje. Keveset beszél, össze van törve, gyenge - - a faubourg-ban généralnak nevezték el. Tán neje iránti gyengéd figyelemből?

Leányok, Mathilde 36, ősz. Nem szép, de - anyja eszét sem örökölte. Une bonne fille du reste.[6]

Náluk igen igen sokan, többi között a híres duchesse de Ponner Lady of Caithreess. Ez a ctesse de Thury duchesse-e.

Ebéd madame Goldsmithnál. Egy angol eredetű családba férjhez ment fbg-i dáma.

A finom francia szellem e miliőben kifejlődött, szélesebb lett s eredetibb.

Újat mond majdnem mindig, igen egyszerű véleményt, kissé cassans[7] modorban. Különben ez az egész családra rányomta bélyegét; az angol individualizmus a második hatványon.

Férje insignifiant[8], s ezt a család tudja, s érezteti vele.

Fiaik:

Ferdinand. Szőke-angol hangú és termetű, s francia szellemű vagy 34 éves ember.

Sokat tud, jól tudja, amit tud, de - tudatában is van ennek. Hidegebb és - eszesebb, mint az angolok rendesen.

Noël. Egyike intimebb embereimnek. 27 éves. Angol termet, arckifejezés (francia szemek - anyja szemei), kevesebb szellem s több szív, mint fivérének. Különben félek, hogy raté[9]. Öt évig dolgozott egy művészettörténeten, s most abbahagyta s cousinjének, a híres Etienne Fould-nak bankjába lépett, s bankár akarna lenni. Múltkor egész komolyan megkérdeztem, hogy tud-e számolni. Je l’ai piqué en vif - találva érezte magát.

Ebéd után az „Alcazar d’hiver”-be. Unalmas és érdektelen dolog, se Theresa, se Paulus.

4-kor a Readekhez.

Ott: Letournon, miss Paget, egy angol festőnő, Carolus Duran tanítványa és Vernon Lee barátnője, Théodor Ritter özvegye, Darmestetter és Emil Michelet.

Miss Paget hat láb magas. Hatalmas lábak és kezek. Igen-igen rövid ruha, majdnem shocking.[1] Nagy mozdulatok, széles jókedv. Elle dit tout ce qui passe par sa tête.[2] Különben arca és mosolya igen leányos, en somme en bon garçon[3] vagyis inkább a good fellow.[4]

Darmestetter. Púpos. Kicsiny, éles púpos arcél. Miért hasonlítanak vajon a púposok mind egymásra? Miért vannak éppen ezek a szerencsétlenek megáldva az irónia fegyverével? A gondviselés vagy a természeti törvény adta vajon nekik védelmül?

Darmestetter különben tanár a Collège de France-on. Gondolom, az asszíriai és babilóniai történetet adja elő.

A napokban jelenik meg Mary Robinson általa angolból francia prózára fordított verskötete.

Igen szép a fordítás, láttam belőle részleteket a Revue Bleu-ben.

Ezalatt érkezik meg Emil Michelet, a történetíró unokaöccse s különben író maga is. Sokat láttam két év előtt Bourget-nél, egyszer meg is látogatott.

Sovány, igen dekadens külsejű fiatalember, éles vonások. Okos, fátyolozott, melankolikus iróniát eláruló szem. Keveset s szakadozva beszél. Még mindig félénk, csakúgy, mint akkor volt.

Beszél Maurice Barrès-ről, kit szintén sokszor láttam Bourget-nél. Írt egy regényt, de amely úgy látszik, nem sokat ér.

Ebéd után Louise Readdel Huysmanshoz.

Igen furcsán vagyok ezzel az íróval. Alig tudtam egy könyvét végigolvasni, s mégis roppant érdekel, s nagy tehetségnek tartom.

De kimagyarázom magamat. Könyveinek sujet-i s legtöbbször még alakjai is érdektelenek (a literatúrában ősének, a híres Huysmans hollandi genre festőnek modorát utánozván), de aztán az egészet bearanyozza meleg szívével, s részleteket elragadó művészettel fest.

Így az „En Rade”[5], „En Ménage”[6]-ban nem egy hely elragadott, s azért - e könyveket nem tudtam végigolvasni.

Legérdekesebb könyvei „À Rebours”[7] (Montesquieu Fézensac alakjának analízise) és „L’art moderne”[8] című kritika gyűjteménye.

Mint ember azonban, reám nézve egyike volt a legérdekesebb francia íróknak, s nagyon örültem, hogy így alkalom nyílt megismerhetni.

A Rue de Sèvres-ben egy régi ház ötödik emeletén lakik.

Maga jött elénkbe. Közép normális termetű ember. Őszbe vegyült haj és szakáll. Hajlott orr, szürkés (gondolom, hogy szürkés) szemek. Melankolikus kifejezés az arcon. Inkább atyjára (hollandi volt), mint anyjára üthetett. Lassan, de affektáció nélkül beszél. Ha beszél, arca nyu­godt, sok érzést fejez ki. Mosolyogni nem tud, ha mosolyog, arca eltorzul. Ez igen jellemző.

Intérieurje olyan mint önmaga s mint könyveinek lényege: meleg, tele hangulattal.

Előbb egy kis ebédlőbe léptünk. Itt egy nagy könyvszekrény, pár metszet, egypár régi porcelán. Asztalán elkezdett kézirat. Aztán szalonjába lép az ember. A sarokban kandalló, előtte pár szék. Alapszín mind a két pièce-ben hamvasszürke, s ebből emelkednek ki a rajzok, a porcelánok s egyéb műtárgyak.

A kandallónak mintegy pendant-ja egy kis asztal, efelett Goncourt arcképe (híres metszet), kissé tovább a saját arcképe, rossz, valami incoherant[9] festhette, úgy néz ki rajta, mintha a Mazasból[10] ugrott volna meg.

Arcképe alatt Odillon Redon egy fantáziája, kevésbé őrült, mint ennek a festőnek képei rendesen szoktak lenni. Tárgya: egy egyiptomi arcú, félmeztelen s félig gótikus modern ruhába öltöztetett leányt az ördög magával ragad az űrben, Lucifer tudja, mit susog a leány fülébe, mert ez dermedten néz maga elé.

E csoporttal szemben kis könyvszekrény Huysmans híres könyveivel. (A legszebben kötött könyvei vannak Párizsban.)

Végre megmutatja hálószobáját. Itt érdekes két kis Rembrandt-metszet ágya felett.

Visszamegyünk a szalonba. Megmutatja kötéseit. Egynéhány valóban bámulatos. Pld. egy lilaszínű s aranyba játszó bőrbe kötött könyv (Les croquis Parisiens),[11] belül zöldeskék alapú s elmosott arany virágú japáni papirossal. Ez határozottan a legszebb modern kötés, amelyet életemben láttam.

Érdekes Akydéneril kötése, félig Louis XV., félig japán. Ilyenféle dolgot kerestem én mindig, hogy a Goncourt-okat beköttethessem.

A hátlap, a sarkak és a belső papiros XVIII. század, míg a sarkak és hátlap közötti papír papier japonais, bronz színű aranydessinnel[12]. Igen érdekesek kartonírozott könyvei. Egypár úgy van kartonírozva, mint a régi szobák falain levő tapéták. Egynéhányon fantasztikus papír, arany és bronz alapon árnyszerű alakok; egynéhány pedig olyan, mintha selyembe lenne kötve.

Odaadja nékem könyvkötőjének címét, ami úgy látszik, nagy grácia részéről.

Különben ízlésének rafináltsága kissé emlékeztet Des Esseintes-re (az À Rebours hősére).

Miután megnéztük a megnézendőket, letelepszünk a kandalló mellé. Eleinte főleg honorá­riumról volt szó. Huysmans egy könyvéért sem kapott többet 1000 franknál. Így tehát úgy látszik, itt sem igen mennek a könyvek, s itt sem fizetnek a kiadók.

Louise Read pláne elmondja, hogy Barbey d’Aurevilly csak 500-at kap egy könyvéért, s volt olyan, amelyért semmit sem kapott. Szóval itt is csak, mint mindenütt, ki van az író az éhenhalásnak téve.

Persze kiveszi a francia literatúrából Zolát és Bourget-t s a nem literatúrából Ohnet-t, kik meggazdagodnak könyveik által.

Huysmans kivált az utóbbi sikerét nem érti, mert azt mondja, vagy irodalmi becsű egy munka, s azért kelt fel érdeklődést, vagy pedig mert felizgatja a burzsoá idegeit - de hát Ohnet egyiket sem teszi, s mégis 100 kiadást érnek könyvei.

Én megjegyzem, hogy Ohnet-t valószínűleg a vidék veszi, amely így képzeli a „vie élegante”-ot, s el van ragadtatva az által, hogy egy író ízlése szerint festi le az általa nem ismert szalonokat. Ugyanaz a vidék, kiknek a párizsi nagyvilág ctesse de Keszler, madame de Stachelberg-Caze, és vicomtesse de Janzé, szóval azok a dámák, akik annyit etetik és itatják a Gaulois és Figaro riporterjeit, hogy így mindennap ott figurálnak e két újság hasábjain.

Ezután Bourget-ről kezd beszélni, kit ki nem állhat, azt mondja, hogy a Mensonges-ban egypár ignoble hely van. Így azt mondja, hogy egy helyt így kiált fel B.: „ah il n’y a que les souffrances des riches qui me touchent”[13]. Bourget szerinte igazi fils Proudhomme, parvenu, snobish etc., etc. Semmi művészi érzék, semmi eredetiség.

Hiába, a legnehezebb dolog a világon megbocsátani magának azt a sikert, amelyet az ember elért.

Félek, hogy Bourget-t is agyon fogja ütni könyveinek külső sikere, csakúgy mint Ohnet-t (ki végre is nem olyan szörnyű rossz író, mint ahogy mondják - így egy cseppet sincs André Theuriet alatt) agyonütötte.

Huysmans megveti és irigyli Bourget-t. Furcsa összeállítás. Kulcsa ennek az, hogy az À Rebours írója is azok közé a művészek közé tartozik (mint pld. a Goncourt-ok), kik lenézik a publikumot, s mégsem tudnak megélni tapsai nélkül. Az azon ezeregy tortúra között, amelyet egy szerencsétlen művésznek át kell szenvednie - talán ez a legnagyobb. S tán az a művész, kit a publikum lármás tapsai tönkretennének - tönkremegy azért, mert az az utált nagy tömeg nem tapsol neki.

Zsákutca mindenképp.

A legtöbb ember azt mondaná (így Louise Read is azt mondta), hogy Huysmans kárhoz­ta­tandó, hogy így gondolkozik - lehet-e ítélni, értve a masina szerkezetét? azt hiszem, csak az ítél el, ki nem ért meg.

Majdnem két órai látogatás után ¹/₂ 11-kor az oszt. magyar nagykövetségi palotában a Sadi Carnot tiszteletére adott estélyre.

Óriási fil des voitures.[14]

A trónterem ajtajánál Hoyos és a grófné fogadják a vendégeket.

Hoyosné királynői modorral fogadja a vendégeket. Elle sait l’art d’être plus grande d’une tête couronnée - comme tout le monde.[15] Ezt az asszonyt nagyon bámulom. Egyenlő művészettel reprezentál és - szeret. Tán a legjobb anya Párizsban. És ma szántam is nagyon, egyik gyermeke fent az emeleten fekszik hashártyagyulladásban, s neki lent kell fogadnia a vendégeket mosolyogva, nyájasan, leereszkedőleg. Fején egy nagy gyémánt diadém, nyaka tele gyönggyel, szíve felett nagy csillagkereszt, amelynek el kell fedni még azt is, hogy e percben tán vérzik.

A mosolygó, gyémántoktól csillogó grande Dame e percben Marie Antoinette-et juttatta eszembe, úgy, ahogy elképzelem magamnak sápadtan, de szilárd léptekkel indulva a vérpad felé.

Décidément il faut avoir de la race pour savoir souffrir.[16]

Hoyos igen nyájasan fogad. Igazi osztrák nagyúr, csak a feje spanyol.

A következő szalon közepén Sadi Carnot. Igen disztingvált alak. Finom profil, fekete, sima haj, sima szakáll, sima, sápadt arcbőr, sima modor. Szóval, a durva Grévy után a megtestesült simaság. Ez meg fogja, ez az ellentét menteni a republikát.

Madame Sadi Carnot megteremti a köztársasági grande Dame típusát s - a liliomok el fognak hervadni.

A szalonok zsúfolásig tele. Az egész monde officiel, az összes miniszterek s az osztrák-magyar társaság.

Néhányszor Munkácsyné gurul el mellettem, még a harmadik szalonba is hallani nyers, durva hangját -

Mais oui Miska - mais Miska l’a dit - Miska en revenant - Miska - Miska -[17]

Találkozom ctesse Borély de la Touche-sal (ki az öreg Esterházy Móric nővére). Une petite autrichienne, styl douairière de Graz. Sa fille... distinguée à la G. Pálffy.[18]

Lőwenhaupt grófné, kit vagy ötször kell a cigányokhoz vezetnem, a szőke suédoise-t nagyon felpuskázza a Patikárius Ferkó „Kőrösi lány”-a.

Az estély vége felé a kis Orsini, Lajos unokatestvére bemutatja magát nekem. Csinos, rokon­szenves fiatalemberke. Nagybátyjánál, a nagykövetnél lakik, elmondja, hogy Pétert majd mindennap felkereste az Hôtel du Palais-ban.

A szoáré végén hosszan beszélek Hoyosnéval, érdekelne tudnom, hogy tetszett neki a ménage Carnot.[19]

Igen disztingvált embereknek tartja, kitűnő modor, igen sok tapintat.

Szegény Comte de Paris, azt hiszem, eljátszotta kis játékait, éspedig örökre.

Ezalatt a cigányok folyton játszanak, a kis Patikárius megismerve engem s’en fiche des autres[20] - s rokonszenves pillantásokat vált velem.

Décidément je m’entzigane.[21]

Amint az o. m. kolónia összeül a büfébe, odamegyünk a kis Orsinivel egész közel a bandához, s Ferkó kitesz magáért, eljátssza - a cserebogarat.

Határozottan külföldön nem volna szabad magyar, illet. cigány muzsikát hallgatnom. Ça m’enlève.[22]

Zichy Fedor felesége gyönyörű, éppen olyan szép, mint a férje - hogy is mondjam csak?

Különben nem szeretem az ilyen se hal, se hús egyéniségeket, mint Zichy és Széchen, kik o. m.-nak születtek.

CZÓBEL MINKÁNAK

Algír
1891. jan. 24.

Édes Barátnőm és Kollégám!

Keleti útról beszél levelében, amelyet Forgáchékkal tesz meg - miért ne tennénk meg ugyanazt az utat -, tán többet látnánk együtt, mint külön.

Az én útitervem továbbra: 8-10-ig Algír, majd Blidach és Oran, úgy 22-én át Malagába, hol is Granadában egy hetet töltök - s így márc. elején Tanger -, ott ismét egy hét, 8-10 márc. körül Cadix - majd a szent hét Szevillában s március vége Madridban - ápr. elején Párizs - -

Azt hiszem nem érdektelen út, az arab civilizációt pedig kerekebben látja meg az ember erre véve útját, mintha Kairóba vagy Damaszkuszba megy. Kérem, feleljen azonnal, hogy tudjam mihez tartani magamat -, azt úgyis tudom que "Volonté" c'est vous társaságukban, s így tudom, csakis magától függ.

Algír elragadó szép - - én? folyton szívdobogásom van, ezt Biskrában szereztem, amely, aminő érdekes hely, oly rosszat tett nekem. Meg túl sokat dolgoztam. - Várva levelét - s remélve, hogy nemsokára találkozunk.

Maradok vén barátja

Justh

Algier Hotel d'Europe.

Az egész délutánt a két angol piktornál töltöttem, igen jólesett egy kissé kipihennem maga­mat, s valahol egyszer kiülni egypár órát jó magyar szokás szerint. 86 rue N. D. des Champs laknak. Igen nagy atelier, bár csak oldalvilágítás, mégis úgy hat, mintha plein air atelier lenne.

Csak Bunny volt ott, hogy megérkeztem.

Festett.

Szemben a bejárással egy algíri nagy plein air kép, amelyet egy barátjától kapott. Alatta pia­nínó. Az egyik sarokban igen csinos emplacement,[1] orientális szőnyegekkel fedett kerevet, melynek hátterét bambusz szövet képezi, mely a nagy üvegfal egyik oldalán annak majd közepéig felfut.

A kerevet egyik szélén török állvány, rajta tőrök, legyezők stb., stb. Az atelier túloldalán kék, színehagyott szövetből sátor, ebben lakik a piktor.

A falon mindenütt skiccek s félig kész képek.

Az atelier közepén a teremtésben levő kép. Nagyon érdekes s egészen eredeti.

Sziklás, szürkés ködbe futó táj. Az előtérben kékes fényben úszó három félmeztelen boszor­kány táncol egy kopár kiszáradt fa körül, amelynek egyik gallyán magányos holló krákog. A fa alatt tűzrakás, amelynek vörös, meleg fénye bámulatosan olvad bele az egész képen átömlő szürkéskék, hideg misztikus derengésbe. Mutat a tárgyról pár skiccet is. Tulajdonképpen egy ismert festőre sem hasonlít, tán Doréra kissé a fény kezelésmódja, s a színekben egy parányit Puvis de Chavannes-ra? - De nem - ezt csak rossz szokásból mondom, azt hiszem, egészen eredeti a felfogás. Barátjától, Alastair Cary Elwestől is mutat egy vázlatot, amelyből azonban ítéletet képességeiről levonni lehetetlen.

Míg Bunny lát festeni, én Rollinat-zok neki, midőn aztán belefárad a festésbe, ő zongorázik. Azt hiszem, jól játszik, de olyan jól, majd mindegyik darabba belesül.

Különben kifejti, hogy míg valakit jól nem ismer, nem tud neki játszani. Mennyire angol ez a mondása.

Sőt - nemcsak angol, hanem emberi. A zene, legalább az érzett zene, szó nélküli konfidencia; így tehát muzsikálni igazában csak intim embereknek volna szabad.

Five o’clock tea. Vie de bohème - anglaise.[2] Megérkezik Cary Elwes s még egy amerikai festő, kinek nevére nem emlékszem. Cary Elwes és Bunny most együtt játszanak pár darabot Csajkovszkijtól és Schumanntól. Elwes nagyon jól hegedül, keveset tud, sokat érez, s érdekes, ahogy a darabokat érzi.

Egyáltalán különös fiú. S ebben a művész menázsban megint látom azt a furcsa tüneményt, hogy a nagy vállas vagy hat láb magas Bunnyt tökéletesen papucsa alatt tartja a másik ideges, gyengének látszó Elwes.

Hiába, csak mi tudunk már akarni, mai napság, mi nervózus és neurózus szubjektumok.

Különben az a természetes, hogy az olyan egyszerű, naiv s nagyon férfias atlétaszerű egyé­ni­séget társa, kinek minden egyes idegszála külön akar - s külön érez, fogja vezetni - de mindig.

Ezalatt leszáll az est, az atelier vonalai elmosódnak, a pianínón két pislogó gyertya alig világítja meg a játszókat, a háttér egészen ködbe merül, s minden szürkés színt ölt fel.

Csak egypár kép emelkedik ki a ködből, s tisztábban már csak a „dance of witches[3]” látszik, amely most mintha megelevenedne, mintha a sovány, zörgő csontú boszorkák táncra perdül­nének, mintha a ropogó rőzsék sárgás lángja végignyalná kiaszott tagjaikat, s mintha a holló fent a recsegő fák kiszáradt, tar gallyai között elkárogná a boszorkáknak élettörténetét -

A piktorok a danse macabre-t[4] játsszák, mind a kettő elfelejtette már, hogy előjátszik, fütyül, sivít a hegedű, peng, kattog a zongora - s zúg a háttérben a teaüst, barátságosan megvilágítva kékes, alig látszó lángjával az atelier egyik sarkát -

Ez is hangulat.

¹/₂ 7-kor haza.

Este előbb Noël Goldsmithnél, aztán fel a Battignolles-ra, a Divan japonais-t nézem meg és néhány más kávéházat. Végül a Chat noir-ba, hol Kiss Aladárt találom Fragerolles (az egyik Chat noir-i énekes!) és gondolom, egy Polignac társaságában.

Fragerolles iskolatársa volt Aladárnak.

Igen furcsa volt itt ezzel a két faubourg-i úrral lenni. Bár Aladárból kiüt a magyar vér, otthonosabban érzi itt magát, mint a másik.

Baronne de L’Espée-nél. Fbg. St. Germain.

Kicsiny, alacsony asszony, előreálló állkapocs, kicsiny szúró szemek, éles nyelv, gyors ész, ke­serű irónia, mely azonban nagy szenvedésből fakad. Pár év előtt egyik fia, Henri vadá­sza­ton agyonlőtte a másikat.

Leánya, Louise a Faubourg tán legeszesebb és legdégourdiebb[1] kisasszonya.

Mindketten sont difficile à vivre.[2]

Az egész szalon Baronne de Karnel de St. Marinen rágódik, ki két hét alatt négyszer változtatta meg napját (én magam is a múlt héten egyszer hiába mentem hozzá).

La charité chrétienne de ces dames est tarie et voilà que la „charité mondaine” commence.[3]

5-kor Mss. Veryhez.

Américaine, ultra américaine. Kétszeresen parvenü: mint amerikai asszony, s mint olyan, ki egy esztendeje gazdag - de nem is olyan nagyon pedig.

Analízis: Sok józan ész mellett sok ferdeség. Azt tudja, hogy kétszer kettő négy, s mégis azt hiszi que les emblèmes royalistes la fairont „naître” (style Louis XV.!).[4] Imádta comte de Chambord-t, mindenfelé az arcképe, könyvek róla s liliomok. Minden francia királyért mondott gyászmisén ott van, s buzgón imádkozik, s negyven napig salátán s tojáson él - éppen úgy, mint minden skandalózus memoárt megvesz. Jóformán egyéb könyvet sem ismer, mint amit a rendőrség eltiltott. Azt hiszi, az egyik, éppen mint a másik, szükséges eleganciájához. Az egész párizsi társaságot ismeri névről, lehetőleg csak gens titrékkel[5] veszi magát körül. S a boulevard St. Germainre ment lakni, hogy rányomtathassa a névjegyére. El van ragadtatva, hogy ablakából duchesse de Maillé palotájára és a club de pommes de terres-re lát.[6]

Férje. Igen józan matematikus fő. De józanságában zseniális. Feleségét szereti és megmoso­lyogja. Egypár új puskát talált már fel, így tehát többel bizonyította be koponyájának normális voltát, mint Schwarz Berchtold.

Este a cirque Fernando-ban s ott találom a kis Sarah Bernhardt-ot s a nagy társalkodónőjét, madame Guérard-t.

A cirkuszba úgy tévedek, hogy tulajdonképp Antokolszkijhoz indultam, de ez nem volt otthon, színházba késő, haza korán, s így - találkoztam a díva szolgálattevő nimfájával. A kis Sarah női Maurice, csak sport és sport néki a világ.

Furcsa szimptóma. Vajon Sarah így nevelte őket? Vagy tán annyit hallottak egész életükben művészetről, hogy megcsömörlöttek tőle? Chi lo sà?[7]

¹/₂ 1-kor villásreggeli Robert de Mailly-Nesles-nél. Sokat beszél az öreg marquise-ról, ki úgy látszik, nagyon beteg, de mint igazi parisienne, titkolja és hurcolja mosolygó arccal súlyos baját szalonból szalonba. Az utolsó percig élvezni akarja Párizst - addig, míg lehet. Mert persze az ember nem tudhatja, van-e olyan kellemes rezidencia a túlvilágon, mint ez. S ezért il faut en profiter.[1]

Aztán intim dolgokat beszél. Toujours autour de son mariage.[2] Ha e tárgyról beszél, van a hangjában valami a nagypénteki lamentációk egyhangú, folyton ugyanazt hajtó melódiájából.

Ez is egyike a legérthetetlenebb s ezért legérdekesebb embereknek, kiket eddig találtam.

Különben a „fajta” legérdekesebb échantillonjai[3] ezek az ilyenféle alakok, pld. Robert de M. vagy Charles Waddington.

Itt még hiányzik a szenvedés egoizmusa. Ezeknek a szenvedés tisztán és kizárólag csak szenvedés és semmi más.

Míg mi művészek kétségbe lennénk esve, ha kifogyna a Golgotha ecete, amellyel folyton és folyton behintjük nyílt sebeinket.

Ezek nem adhatják ki, mint mi, azt, amit bevettek. Nincsenek szabad perceik.

Il ne sont ici que pour souffrir.[4]

Aztán még semmi forma, semmi stílus, semmi öntudatosság az egyéniség nyilatkozásában.

Csakis az, kinek az ember tökéletesen érdektelen, csak az nyilatkozhat közvetlenül.

Tőle látogatásokat kellett volna tennem, de lelki atmoszférám mást parancsolt.

Egyedül akartam lenni az emberek között.

Kimentem gyalog, szemező esőben majd egészen az Observatoire-ig. Megálltam a Luxembourg-nál, elnézve, amint a Nounou-k[5] kipirult arccal ülnek a meztelen statuák alján, s Aphrodité márvány bájai mögött ragyogó szemmel hallgatják a piou-piou-k[6] vallomásait.

A mozdulat ügyetlen, a mosoly merev s mégis - tán nekik van igazuk.

A külső boulevard-okon atléták. Nagy hangon hirdetik tudományukat. Repülnek, zuhannak a súlyos golyók a levegőben - s a nép bámul s lelkesedik. Tán nekik van igazok.

Aztán a finom, nedves levegő alig érezhető fuvallata hárfahangokat hoz idáig. Az ének s a hangszer elhaló hangja összevegyül a járókelők kopogó lépteivel s az atléták kiabálásával.

A hárfa s a női hang odacsal ehhez a csoporthoz.

Egy régi kuplét énekelt a kis grizett a hárfa előtt:

Il fait un temps du diable
Les écluses tomb’nt d’en haut,
L’canard trouv’ça convenable
Pour un parti sur l’eau.
Veux-tu ma gigolette,
Dans un youyou prend’nos ébats?
Pour sauver la toilette
Emportons en tout cas,
Tralala iah io! viens ma gigolette!
Le plaisir nous guidera,
Dans tes yeux coquettes
Je lis qu’ le bonheur est là.[7]

A dal hangzik csak tovább, vékony fuvolaszerű hang, néha-néha egy igazi gavroche[8] mozdulat. A túlsó oldal atlétáinak kurjongatása néha-néha félbeszakítja a dalt. A hallgatóság: kokottok, étudiant-ok, tanulók. Egymás után más és más szerelmi dalok. Az étudiant és kokott kissé közelebb húzódnak egymáshoz - már az első lámpák felgyulladtak.

Néha-néha egy víg csoport megy el mellettünk dúdolva, lármázva, aztán eltűnnek ezek is a ködben.

Valószínűleg ezeknek van igazok!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Madame Louise Ackermannhoz menekülök, az objektív pesszimista költőnőhöz, hogy tárgyilagosságával kissé lehűtse túláradó alanyiságomat.

A szerelem: fajfenntartás.

Az ismeret: kétkedés.

Erény: fantázia.

Jutalom: a halál.

Végeredmény: Je ne sais ce que je suis, je ne sais pourquoi je suis, je ne sais où je vais, d’où je viens. Je ne sais rien et par conséquence doute de tout.[9]

S neki is igaza van.

Beszélünk Sarah-ról, ki pár év előtt meglátogatta. Elmentek aztán együtt egy szobrászhoz, kinél kinézve az ablakon egyszerre egész közel hozzájuk egy léghajó áthasítja a levegőt.

Sarah, amint ezt meglátja, felrántja az ablakot, s elkezd kiabálni: à moi, à moi le capitaine, je veux partir avec vous! - à moi -[10]

Persze nem hallották. Ackermann azonban úgy megijedt, látva, hogy Sarah olyan rémséges zajt üt az ablaknál, hogy attól tartva, hogy még kirepül az ablakon, megragadta szoknyáját, s visszarántotta őt.

Voilà une femme toquée celle-là, par exemple![11] - mondja az agg költőné, s aztán rémhistó­riá­kat beszél el róla, hogy hány művészt és írót „szeretett” már tönkre.

Sarah mint mumus. Ez elég mulatságos volt.

Azt találja, hogy dacára minden külsőségnek, Louise Read (kit ő étoile filante[12]-nak nevez), Sarah s az én párizsi egzisztenciám hasonlítanak.

- Mais non madame, ma vie est celle d’un cheval de sapin.

- Pas de plaisanterie, mon ami, c’est votre avenir. La fin des chevaux de courses est ça.[13]

Ezután családi viszonyaimról beszél. Anyámról kell beszélni neki, miután ő atyjára ütött.

Végül megint megvizsgálja koponyámat.

Este 7-10-ig két fiatal angol festő volt nálam: Mr. C. R. W. Bunny (Ausztráliából) és Alastair G. F. Cary Elwes.

Mr. Bunny: hat láb magas. Szőke göndör haj, szőke hegyes szakáll és bajusz (francia módra nyírva), gyermekszem és gyermekszáj. Pedig lehet már huszonöt esztendős.

Mr. Cary Elwes: Kevésbé angol, mint társa termetre és arckifejezésre. Ideges, finom test. Igen éles madárprofil. Mélyen fekvő szürkészöld szemek. Keskeny, határozott, de fátyolozott karaktert sejtető szájszélek.

Főleg Bunny beszél.

Mind a kettő a preraffaelisztikus éra hatása alatt.

Költőik: Swinburne, Dante Gabriel Rossetti.

Festőik: (régiek közül) a primitívek: Giotto, Fra Angelico, Bellini, aztán a spanyol iskola és Leonardo da Vinci és Tizian arcképei. Tout à fait mon affaire ça![14]

Franciák közül [Üresen maradt]

Mind a ketten Laurens tanítványai.

Bunny a rokonszenvesebb, de a másik azért mint ember jobban érdekel.

Este 11-kor bál ctesse Berthier-nél (pr. Wagram leányánál). Főleg a bonapartista világ, Maréchale Canrobert leányával és 15 éves fiával, marquise de Villeneuve leányával, vicomte Bégouin (kivel Taine-nél találkoztam), Carolus Duran (a festő) leányával, ctesse de Bismond, egypár Wagram, szóval Empire, amennyire csak lehet.

A háziasszony külsőleg insignifiante.[15]

Leánya: Susanne Berthier, mint az empire s a mi társaságunk kisasszonyai: szókimondó sans façon,[16] s amellett némi imprévu[17] is akad modorában. Fitos orrocska, chiffonirozott haj,[18] hamar és akadozva beszél. Valami egy liba s egy kokott között, persze, mindig illusionban azért.

Eleinte rémítően untat a „mulatság”. Egy sarokba húzom meg magamat, s onnan nézek bele a nagyvilági unalom ez örvényébe. (Mert már ekkor el voltam veszve: két quadrille s a cotillon s pár contre danse-om engage-írozva - oh irgalom atyja stb.)

Egymás mellett suhannak el mellettem a párok.

Monsieur: Quelle charmante soirée.

Mademoiselle: N’est-ce pas? Seulement un peu trop de monde.[19]

N. B. ember ember hátán, már vagy tíz ember lépett a lábamra, ugyanannyi lökött oldalba, s az egyik egy csokoládéfánkot kent a frakkomhoz.

Monsieur: Et vous sortez beaucoup mademoiselle?

Elle: Pas mal monsieur, et vous?[20]

Felelet. Aztán nekiindulnak táncolni - persze egyik sem tud, legalább a mi felfogásunk szerint, s ha tudnának is, nincs hely, csak inganak előre-hátra cél és irány nélkül egy helyen - kikelve magukból, bíborpirosan - fáradhatatlanul.

Egy újabb pár: ugyanaz a konverzáció (tíz közül kilenc úr és kisasszony ezt fogja a contre danse-okban elmondani), ugyanoly szótár, lépések, mozdulatok.

S a nagyvilág urai és kisasszonyai így táncolják át fiatalságukat, míg aztán a házasság komoly ünnepélye véget nem vet a mulatságnak.

Hogy egy ilyen bal blanc[21]-nak szinonimája: mulatság, ez a szerelem legeslegnagyobb diadala.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy sarokban egy fiatalasszony. Veres, sötétveres (nem festett) haj, fekete szem, hófehér nyak. Fekete atlaszruha, mélyen, igen mélyen kivágva. Az új divat „boá”-ja, hol fedi hol kitárja a - kirakatot.

Mellette: l’homme. Ezek mulatnak, de ezeknek nem bal blanc - a mulatság.

Staffage: ki- és besuhanó decolletirozott, kicicomázott leányok, des mères bombées, vieux messieurs courtisant les charmes fanées de ces dames.[22]

Kíséret: Waldteuffel, ki édes édes, nagyon édes valcereket játszik, harmonizálva a fal rózsa­színű ámoraival, amelyek halványkék alapon s halványzöld mezőben félhangon elmondják egymásnak titkaikat.

Most az asszony kissé hátracsúsztatja a modern kígyót meztelen nyakán, átfonja karjait a férfi nyaka körül, s átengedi magát annak a kéjnek, amelyet ez a miliő - - - csakis neki parancsol.

Amint aztán a mamák sorai előtt ellebeg a pár, ezek édesen mosolyogva néznek rájok addig, míg - arckifejezésüket láthatják. Amint tovább lebeg a pár, s belévegyül a legitim eladó áru­cikkek hullámzó és táncoló zajába, a mamák arcai elsötétülnek, s végtelenül kegyetlen elszánt kifejezést öltenek fel.

Ez is struggle of life[23] - de azt hiszem, hogy a győztes az asszony lesz a viadalban, ki kígyójával most eltakargatja a tánctól lihegő keblét, de nem azért, mert fázik, nem is azért, mert szemérme parancsolja ezt így, oh nem - hanem mert győzni akar.

A férfi pedig oldalán egy pohár champagne-t iszik, s a két korty között örök szerelmet esküszik neki - egy éjszakára.

S azt hiszem, nekik van igazok - (már mint mondaineknek).

Egy quadrille: Susanne Berthier-vel. J’étais le jeune homme sousdit, elle la jeune fille. C’était amusant![24]

Igen furcsa a kis Canrobert fiú, kinek ez első bálja. Gépiesen mosolyog, mereven bókol, s mondja el az otthon megtanult bókokat.

Nem táncol; még nem mer táncolni, mert azt hiszi, az egész terem csak őt nézi. Ez a carrière mondaine első stációja.

Az utolsó lesz, midőn a viveurré[25] vált petit jeune homme[26] azért nem táncol, hogy az egész terem őt bámulhassa.

Cotillon Claire Canrobert-rel.

Téma: a társaság, s a művészet, mint az két ilyen kétéltű (amphibia) alakhoz illik.

Unja a világot, de örül annak, hogy fêtírozzák.[27]

S furcsa, hogy mégis feleségül rendesen a szép leányokat s az eszes leányokat veszik, kik tehát fêtírozva voltak, s így mondaine-ek maradnak a házasság után is.

Művészetről szólva elmondja bálványait; nem szereti a régi piktúrát, hamisnak s fade-nak találja. Hőse: Bastien-Lepage, kinek genre-jában van atyja arcképe is festve. Az antik szobrok untatják „ça me dit rien, c’est froid[28] -”, az újak közül Saint Marceau-t szereti, kivel azt akarja, hogy megismerkedjek. Én bevallom, hogy még a nevét sem hallottam.

Persze konverzációnk nem olyan sima, mint ahogy itt leírom, minden percben megzavarnak valamiféle figurát megcselekedni.

A cotillon végén egy pohár champagne-nyal szenteljük meg a megkötött barátságot.

Mind a kettőnk kezében cotillon emblème-ek (s az idén nem valami könnyű tárgyakat adnak), mlle C. kezében egy pár legyező, egy váza, egy nagy ridicule, egy tűtartó stb. Az enyémben lovaglópálca, meisseni hamutartó, egy szivar, amely tulajdonképpen legyező s egy pár majd a földig érő másli.

Le ridicule de nos adieux était sublime.[29]

Négy óra mire hazaérek.

AGGHÁZY KÁROLYNAK

Budapest
1889. jan. 21.

Édes Károly!

Tulajdonképpen furcsa dolog az nagyon, hogy én e percben leülök levelet, meleg, baráti, s lehető legbizalmasabb levelet írni valakinek, kit még két hete éppen csak hogy a híréből ismertem.

Életemben ez először történt. Ennél többet nem is mondhatok. De talán mégis. El kell mondanom még, hogy úgy érzem, eddigi életemben mindig hiányzott egy ember, ki olyan meleg kedélyű legyen, mint a déli napsugár, és amellett mély, mint egy téli éjszaka. Akinek nevetése jólessék nekem, s akinek fájdalma összhangban legyen a - nevetésével.

Aki úgy hasson, mint egy pajtás, s azért elmerüljön (ha ilyen pillanat vesz rajtunk erőt) a művészet tengerszemébe, kinek tréfájából a szíve, szívéből filozófiája, s a filozófiájából a művészete érezzék ki - szóval valaki, ki olyan legyen, mint te vagy.

Most úgy érzem, hogy eddigi életemből hiányoztál nekem. Pedig éltem, háromszor, tízszer annyit, mint ahány az éveimnek száma.

Élek tíz helyett, s nem élek magamnak. Többet sokkal, mint más ember, s azért mégiscsak párhuzamosan az élettel.

Rohanva így az űrben - reád is rátaláltam. Eggyel több a "fajtá"-ból.

A játékod hozott össze. Ha játszol, valamit keresztül érzek iramlani a szívemen, ami nagyon hasonló - önmagamhoz.

És most az, ami összehozott, maradt belőled itt csak. Egypár teleírt lap, sorozata a kompozícióknak - - egyéniséged egy része. S a másik csak hiányzik nekem. Nos, egy dologgal több, amit majd pótolni kell mindannak, ami magát az életet - a valóságos (nem az "out of the world") életet nem pótolja.

Találkozunk-e még valaha? Ki tudja? Valószínűleg nem. Az élet nagyon egyöntetű. On n'est pas ici pour s'amuser.

Csak dolgozzál sokat. A talentumodért szerettelek meg, s ma, midőn már tán talentumod nélkül is megszerettelek volna, arra kérlek: ápold, fejleszd - érzem, több vagy, mint magad is hinnéd.

Amit Mednyánszkyban mint festőben, a fiatal Apáthyban mint íróban, azt látom benned mint zenészben - az anyag nagyságát. A humuszt, amely így többet ígér, mint a többiek már nagy mesterséggel, bajjal felnevelt kis palántái.

Arra persze nem jogosítottál fel, hogy így beszéljek, mégis megtettem. Mi mind ki vagyunk a csüggedés veszedelmének téve, szenvedünk, kételkedünk magunkban, nem árt néha a mások bizodalma.

És te egyik vagy azok közül, kiket nem első látásra ismer meg az ember.

A téglapiros muskátlik tűnnek fel előbb egy üvegházban, s nem a félszínű, elmosott színű orchideák. Mert hát az optika is embercsinálta, emberi dolog. Légy boldog! úgy, ahogy tőled telik, tekints a lelked világába, ha a külső tán ingani kezd, ha a lelkivilág is rendül, csak dolgozzál, s add ki azt, ami túlárad benne, így aztán mindent megbír az ember, elviseli az élet kis és nagy nyűgeit, el az elhagyatottságot (te ezt nem ismered - - csókold meg a Toto homlokát helyettem is, de nyugodtabban, derültebben, mint én tenném), elviseli azt, hogy szeretni született, s hogy a szív termi a szeretet oldalán a szenvedést is, el azt is, hogy minden porszemért küzdenünk kell, s mégis e porszemekből lesz a sár is, elviseljük azt, hogy az a világ, amelyet a lelkünk mélyébe fújt a természet vak ereje, magasztosabb, semhogy boldogtalanná ne tenne. Ezt kívánom neked a holnapra - az életre. Engem? - - - istenem, énreám akkor gondolj majd, ha tán az élet ólomsúlyával nagyon is reád nehezedik. Akkor tán majd megmutathatom azt, hogy az idő fiktív, hogy kéthetes barátság több rokon eszmét, érzést hozhat össze, mint egy olyan, amelyet tán egy közös élet folytonossága nevelt fel azzá.

Nyitva áll lelked előttem, látlak magam előtt.

Nagyon ki vagy az életnek szolgáltatva, ezért féltelek is - s ezért említettem előbb azt az időt, amidőn tán még szükséged is lehet reám. Ezért ne feledj el. Én most végzek, adj néha hírt magadról - - dolgozzál sokat, és - jere majd vissza. A helyed üresen áll - még nálam is. Látod, az önzés megszólalt, leteszem a tollat.

Az Isten áldjon

Justh Zsigmond

Edmond Haraucourt-nál. Már elkezdett drámája írásához, melynek főszerepét Sarah Bernhardt-nak írja. Tárgya a bibliából lesz véve, hősnője Marianne, Heródes neje. Elmondja, hogy minden genre-ban akar írni; eddig már kiadott egy kötet verset, egy regényt (Amis) s egy kötet pornográfiát (Légende des sexes). Regénye az idei szezon egyik legnagyobb irodalmi eseménye volt. 75 cikk jelent meg róla. Azonban sikere tisztán literális; mert csak két kiadást ért. Beszélünk a sikerekről. Párizsban három genre succès van: de la grande masse (Zola, Ohnet), ce n’est sûrement pas pour des qualités artistes!; du monde (les écrivains bien gantés, très, chics qui parlent l’anglais (genre Bourget, Vogüé); puis succès littéraire et artiste. En général les choses exquises pas à la portée de tout le monde, ainsi: Goncourt, Leconte de Lisle, Baudelaire.[1]

Nagyon rábeszél, hogy írjak franciául, pláne olyan szíves elvállalni a szöveg kijavítását. Ce n’est pas encore le moment psychologique![2]

Beszél a literális világ azon részéről, amelyet én nem ismerek: salons Charpentier, Daudet. Szóval a republikánus-naturalista szalonokról, amelyekhez, úgy látszik, ő is számítja magát. Bár regénye az analitikus irányhoz hajlik. Mint mondja, három alak csak, s jóformán tiszta lélektan.

Bourget-t nem szereti, c’est un art faux[3] szerinte.

Randevút adunk szerdára Louise Readnél.

Este nálam az én „angol” Fbg. St. Germain-i uraim: D. de la Chaussée, Noël Goldsmith (ez legalább angol eredetű) és Pierre de Coubertin.