Áthurcolkodom az Hôtel Foyot-ba, amely a Luxembourg-ral szemben van, e szálloda restaurant-ja a legjobb a Szajna ez oldalán. Ugyanazon a lépcsőn jutok szobámba, amelyen a chambre séparée-kba járnak. A szálloda publikuma igen artisztikus.

Két piciny szobám van a második emeleten a Luxembourg-ra, angol piktoraimnak nagyon tetszik.

Enni velök fogok.

Ez az ebéd élénken emlékeztet Manette Salomon egyes lapjaira.

Egy hosszú, keskeny pièce, a falon átvonult artisták képei, kik vagy gyengéd figyelemből, vagy - adósságból hagyták itt remekeiket. Így az egyik Moreautól is egy arckép.

Egy különben egészen üres szoba, amelynek közepét éppencsak az asztal és egypár szék foglalja el - egyik oldalon egy nagy boltba nyílik, a másikon egy más keskeny couloirba, amelyen keresztül a konyhába jut az ember.

Alakok: két piktorom (Bunny és Elwes). Aztán egy amerikai szobrász: Wuertz, kinek atelier-je a ház földszintjén van. Nevezetessége, hogy egy nyelvet sem tud (ez kozmopolita nevezetesség), kicsiny, zömök ember, folyton manchester ruhába öltözve, beszél angolul és franciául, de mindkét nyelvet német kiejtéssel (szülei német eredetűek voltak), bár németül - nem tud.

A szalonban, az ideiben, három médaillont állított ki.

Mr. Saiss. Egy másik amerikai, ez azonban festő, s igen érdekes alak. Hosszú, göndör haj, amely ráborul fejére, s egész homlokát befödi, nagy, sötétkék szemek, igen nyílt tekintet. Finom, keskeny orr, tág, kerekre nyitott, meg-megrezgő orrlyukak. Kicsiny száj, szőke, Henri IV. bajusz és szakáll. Igen lassan, kimérten beszél, igen komolyan vesz mindent, vagyis inkább csakis arról beszél, amit komolyan vesz. Csupa érzés, meleg művészi kedély. Ennek van jövője - - - nem úgy, mint Georges Grahamnek, ki velem szemben ül. Az előbbi kezdetben tartózkodó, emez majd felfalja az embert. Az előbbit fel kell melegíteni, hogy beszélhessen az embernek, emezt - - jaj, csak el lehetne ojtani.

Graham típusa a felületes tolakodó sznobnak. Mézédes velem, ölelget, el van ragadtatva, hogy ide jövök most ebédelni, s amellett oly hideg, mint egy darab jég. Mindez azért, mert azt reményli, őt is bemutatom egypár helyen, mint Bunnyt és Elwest.

Nagy szamárnak tarthat, hogy „vastagon felkent” bókjaival akar megnyerni magának. Mais passons[1] -

[Üresen maradt] egy francia festő, veres haj és bajusz, horgas orr, hideg és - illetlen. Mint a francia mindig, ha angol modort vesz fel. Az igaz, hogy minálunk sem képzelik el a sans gène-t és sans façon-t[2] gorombáskodás nélkül.

Bennet francia szobrász - - - comme tout le monde.[3]

[Üresen maradt] angol festő - Ruskin protégé-je, kinek pár művét illusztrálta már. Angol típusú - Krisztus-fej.

Ezek a rendes férfilátogatók - a nők: modellek.

Így habituée-k: Victoria, ki szintén a házban lakik, a negyediken. Egyike a ritka női modellek­nek, kik megtartották nőies kedélyüket. Csupa kedély, jókedv - olyan, mint egy víg, egyszerű gyermek.

Bolondozik mindenkivel, nincs megsértve, ha bántják, visszafelel, s nevet tovább.

Aztán meg arcán nem látszik meg qu’elle pose pour l’académie.[4] Finom, keskeny, egyenes orr, két mélykék szem, fekete haj, fekete szemöldök, rózsás arc, ha nevet, gyönyörű fogsor - - - s annyiszor nevet.

Milyen más barátnője: Marie Louise! Kondor fekete haj, homlokán olyanféleképpen feltűrve, mint a fekete pudliknak szokott lenni. Ennek is kék a szeme s fekete a szemöldöke, de milyen irtóztató kifejezésűek szemei. Ezen látszik, hogy a szerelem megutáltatta vele a férfinemet, s most már csak ellenségét, ki pár nap múlva otthagyja, látja párjában.

Csúcsos, előreálló ajkak, majomszerű, előreálló állkapcsok.

Végtelenül canaille.

A harmadik modell, ki bejár: Nini, az egyik Moreau maîtresse-e.

Bonne fille, keveset beszél, félénk, nem tudom, mitől fél - - de szeretem, hogy fél, bár ez veszedelmesebb, mint a másik marakodása.

Voilà l’aspect général.[5]

Igen élénk ebéd, kezdetén művészi disputák - - Bouguereau, Puvis de Chavannes stb., stb., majd a szerelemre megy át a konverzáció, az asszonyok belévegyülnek, a desszertnél nevetés, csókok, lárma à tout casser - majd 8-kor ijedt „ah”-ok, - c’est déjà l’heure![6], s a társaság hirtelen szétoszlik, s mindegyik megy dolgára: legyen az munka vagy szerelem!

Valóban más hangulat, mint az Hôtel du Palais angol eleganciájú és vasúti kupé illatú table d’hôte-ja, amelynek banalitása annyi hónapon át ölt.

Este Alastairral és Bunnyvel Caldwell amerikai festő új atelier-jének crémaillère-jén.[7] Ez a fête lehetett volna igen mulatságos is, ha mondének helyett modelleket hívott volna meg.

Így se hús, se hal nem volt. A koncert alatt egypár japáni lampion meggyullad - mily érdekes lett volna, ha lángot vet az atelier - quelque chose que je n’ai pas vu encore.[8]

CZÓBEL MINKÁNAK

Budapest
1892. ápr. 24.

Kedves Barátnőm!

Kérném, minél előbb feljönni - - ha csak tehetik. Mert én már máj. 4-5-én indulok. Istvánt is igen-igen szeretném látni! Tehát ugye pár nap múlva viszontlátom!

Szívből üdvözli

Justh

Nagy terveink vannak itt!

Bölcsészet, szociológia etc. Apáthy István, Kállay Béni, Czóbel István, Mandello, Daruváry Géza, Thallóczy, Újfalvy, Acsády, Konkoly-Thege, Herman Ottó,

poéták: Czóbel Minka, Szabolcska, Dóczi, Bartók, Kiss József, Radó (fordító), Szalay Fruzsina, Makai Emil, Szabó Endre, Zichy Géza.

Novellista: Baksay, Zay Miklós,
                    Bródy, Bársony,
                    Gozsdu
                    Herczeg
                    Pekár
                    Petelei
                    Jókai.

Cikkek: Vay Péter, Wohl Janka, Pázmándy, Zichy Jenő, Andrássy Gyula, Hock, Feszty, Fraknói, Keglevich Stefi, Tisza István, Kürthy Emil. sport etc. Adorján, Teleki Samu.

Irodalom: Pekár.
Festészet: Keszler.
Bibliofilizmus, Apponyi.
Színház Keglevich Stefi.
Festészet Hadik Sándor.
Radvánszky, N. M. Eszterházy, Schlauch
Széchen Antal, Sztanga Antal.
10 ív, 1¹/₂ ív komoly cikk
           2     ív novella
           1¹/₂ ív regény
           1     ív versek
           1     lap aforizma
           ¹/₂   ív színház
           1     ív irodalom
           ¹/₂   ív zene vagy festészet
           1     ív vegyes
           9¹/₂
         10 ív,
6000 frt. kiadás,
1000 pld. 8 frt. 8000.

Gyönyörű tavaszi reggel, a kis okos Ödönt sétálni viszem a kertbe. Gyuri idősebb fia kikérdez, hároméves tapasztaltságát bővíteni akarja a - menyasszony fogalmával. „Mi az, mije a Mária néni Feri bácsinak?”

„No, menyasszonya.”

„De mire való a menyasszony?”

„Hogy az ember csókolja.”

„Hát akkor a Kindsfrau is menyasszonyom nékem?”

Fogas kérdés!

Lassan felmászunk a kis finom, azaz ideges, nagyon intelligens fiúcskával a park végén lévő sírbolthoz, amelynek kapuja be van falazva: itt nyugszanak az evangélikus Justhok mind, még az utolsó szerencsétlenek is.

„Kik laknak ebben a házban?” - kérdi Ödön.

„Olyanok, kik már angyalok lettek.”

A fiú elbámul, én hallgatok szintén, aztán isten tudja, mi száll meg, összefogom két kis kezét: imádkozzál, mondom, a gyermek, egy percre reám bámul, aztán halkan, félénken elmondja az úr imáját - minden csendes. Egy madárka csipog a szomszéd bokorban, a fák ágait megrezgeti a hűvös szellő, meglegyinti még a sírbolton végigfutó repkény leveleit is - és a gyermek csak imádkozik. Magamhoz ölelem, úgy némítom el -

Helyettem tette, azokért, kiket szerettem, sajnáltam és feledni sohasem fogok: Sándorért és Pepiért.

A gyermek, midőn lejöttünk, nem kérdezett -

Délután kettőkor Rákó Pribócba, hol randevú a gyorsvonaton Simivel, ki velem Pestre jő.

Beszállva Simin kívül még az öreg Révaynét is találom. Hangulatos út, eleinte sokat tréfálunk, majd az öregasszony elkomorodik, Gács felé robog a vonat, feltűnik az ős Forgách vár messziről, hol unokája, a korán elhunyt szegény Forgách Józsi nyugszik. Simi végtelen szeretettel, gyöngédséggel igyekszik figyelmét elterelni - de az öregasszony csak zokog: először utazik ezen a vonaton a szomorú eset óta.

Majd a gácsi hatalmas kupola is belémerül az esti ködbe - az öregasszony szunyókálni kezd, mi pedig Simivel felmászunk a vonatvezető kis őrtornyába, mely a kupé tetejéből kiemelkedik, onnan nézünk körül - - - tovairamló tájék, az esti szürkületben elmosódó színek, a levegőben villogó tűzszikrák bűbájos képet nyújtanak - - - soká hallgatunk. Semmi nesz, csak a vonat egyhangú zakatolása. Majd Simi szólal meg: „Tudja az Isten, hogy van, de ha egy ilyen bánatos, szürke lapályt látok, valami úgy elfogja a szívem, hogy ki sem tudom mondani, és ez az érzés, csakúgy, mint minden más nagyobb benyomásom, zene formájában jelentkezik nálam, s valami dalt szeretnék hallani, mely a képet kísérje - - - szinte egy dalt hallok a szívem mélyén, amely ezt kifejezi.” Íme a művész, öntudatlanul kifejezte a megérzett tájkép eszméjét.

Neki dalt, egy festőnek képet, nékem eszmét, mindnyájunknak hangulatot fejez ki.

Aztán megint elhallgatunk, mind sötétebb lett, csak a zakatoló lokomotív piros füstje világít előttünk, mintha az űrben rohannánk! Előttünk, mögöttünk, felettünk, alattunk füstfelhő, amely a sötétségbe vész - csak egy árva csillag villan fel. Bevilágít-e a lelkünk mélyébe?

Simi egy karját karomba fűzte, közelebb simult hozzám, tán ugyanazt érezte, mint én - tán neki is ugyanazt fejezte ki ez a hajsza, ez az őrült rohanás a sötétben, szinte cél és irány nélkül, a pislogó vezércsillaggal előttünk, amelyet néha-néha elmosott egy sötét felhő.

E percben megfogta kezemet - én viszonyoztam kézszorítását. Megértettük egymást. - -

Íme a város!

Felvillannak első lámpái, fényözönnel merül fel a setétből. Elöl ott a villanylámpák vakító fénye, emerrébb Kőbánya olajlámpái, erre gázlámpák, piros, zöld, fehér, sárga lángok - a lángok, a fény káosza. Hívogatólag integetnek mind, vége a magánynak, az intimitás óráinak, kezdődik a harc újra, napról napra, percről percre, se virág, se rügy, sem madárdal, sem tavasz. Csak zakatoló, lázas, ideges küzdelem, hegyes foggal, éles karmokkal: „homo homini lupus” a jelszó, nyugalom: fikció, nyugtalan küzdelem az álom, amelyre harccal ébredünk.

Fényben előttünk a peron. Le gyorsan a magasból, vége a csendnek, vége a dalnak, vége a sötétségnek, a magánynak, mosoly üljön hát az ajkra - hisz felvettük a keresztet újra. Előre - nevetve! Az élet hí!

Az az élet, amely - az életet van hivatva pótolni.

Első hír hazaérve: Batthyány István nagybeteg.

És így mindennapi kenyerünket megadod, Uram, nem felejtkezel meg rólunk!

CZÓBEL MINKÁNAK

Budapest
1891. ápr. 24.

Kedves Kollégám!

Csak pár szót igen sietve. Könyvét megkaptam, köszönöm! Majd élőszóval mondom el véleményemet. Május úgy 5-e körül jöhetnék Almásyékhoz, kérem, kérdje meg, konveniálna-e ez nekik. Inkább utána, mint előbb. De mi állomások, és hogyan juthatnék oda? Egyáltalán tán Tasziló írhatna nékem pár sort, mert tulajdonképp még direkte, legalább úgy emlékszem, sohasem is hívott meg. 5-e előtt nem jöhetnék. Itt sok a dolgom, s a sok dologhoz még egy amerikai író ismerősöm látogatása jött hozzá, kit kalauzolnom kell, s különben sem nagy örömmel teszem.

Válaszát elvárva őszinte tisztelője

Justh

pedig egyenesen átszeltem az utcát, s felmentem két angol piktoromhoz, kiket öltözködve találtam.

Csodálkozom, hogy nem voltak meglepetve, hogy ilyenkor jövök s így.

Ők természetesnek találják, kivált hogy így.

Velök lakást keresni, szemben a Luxembourg-ral a híres restaurant Foyot felett veszek két kis szobát, kedves, kedves kis fészek - s Párizs azon sarkában, amelyet a legjobban szeretek.

Ebédelni s villásreggelizni pedig velök fogok, miután most öt percnyire lakom tőlük.

10-kor haza, lefekszem, alszom 12-ig.

12-kor Guillaume Vautier jő hozzám villásreggelire.

¹/₂ 5-kor afternoon tea Lady Alexander Gordon Lenoxnál.

Lady Alexander, Duke of Richmond sógornője (különben Alastair Cary Elwes unokanővére). Azt hiszem, szép sohasem volt, magasan ívelt szemöldökök, éles profil. Igen rút, de ladylike.

Nála miss Elisabeth Balshe, az amerikai írónő. Ki par excellence américaine. Minden erénye és minden hibája amerikai talajból fakad.

Erényei: elragadó fogsora, gyönyörű kezei és lábai, roppant eleganciája.

Hibái: snobisme. Csakis duchesse-ekkel él. Legjobb barátnői: Duchesse of Norfolk, Lady Alexander Gordon Lenox és Rajner főhercegné, mindegyikkel 3-3 hónapot tölt az esztendő­ben.

Könyv nélkül tudja a peerage-t, a Gothát. Elle est une sorte de thermomètre de l’élégance.[1]

Ilyen lehetett a Vanity Fair Betty Sharpja.

Lady Alexandernél még az egész angol swelt kolónia.

Ez az atmoszféra sokkal inkább hasonlít a mienkre, mint a francia. Több sans gêne, inkább családias jellegű, mintha mind testvérek lennének.

Az igaz, hogy minálunk inkább mostohatestvéries jellegű a világ.

Este nálam teán Jean Aicard, Guillaume Vautier és Jean Berge.

Aicard igen entrain, főleg pornografikus jellegű konverzáció. Rettegek angol szomszéd­néim­től, kik a vékony ajtókon és falakon keresztül egyetmást hallhattak ce quit ferait rougir un singe.[2]

Bár - mindegy, miután másnap úgyis otthagyom az hôtelt.

Egy óra felé proponálom nekik, hogy induljunk neki Párizsnak - Aicard kifejti, hogy meg kell egy fiákerkocsist beszéltetni, lévén ez (a kokottal) Párizs legmizerábilisabb teremtménye - Elérkezünk a hippodromig. Mindenáron nyitott kocsit szeretnénk - nincs sehol. Találunk egy zártat, amelynek az ablakai mind be vannak zúzva - - - szerelmes pár járt benne, megugrott, s a táblákat nem fizette meg.

Megtartjuk - - eközben azonban egy másik, egy nyitott robog el mellettünk - ebbe ugrunk bele, s robogunk előre az éjszakában.

Aicard a kocsis mellé ül, én hátul Vautier-vel és Berge-zsel.

Aicard mély konverzációba merül a kocsissal, ki - verseket kezd szavalni néki.

Egy lámpánál megállunk, leszállunk a kocsiból, a kocsis elmondja, hogy nem tudom, melyik háborúban őrmester volt, és ott szokott rá a rímelésre. S a szegény szerencsétlen groteszk kosztümjében, a széltől, esőtől megmerevedett arcával ott áll a libegő-lobogó lámpa alatt, és kidülledt szemeivel verseit mondja el, olyan konvikcióval, mint ahogy ezt csak egy kocsis-költő teheti. - Aicard megveregeti vállait, s Camille Doucet-ről (az akadémia titkárjáról) beszél neki.

Újra felkerekedünk, most azt mondjuk a fiákeresnek, hogy menjen oda, ahol rendesen írogatni szokott, a Batignolles felé tartott - a „boutique” be volt zárva.

Egy más café chantant-szerű alkotmányba megyünk.

Az établissement már majdnem üres, az első teremben a birtokos, a másodikban une cocotte solitaire qui boit.[3]

A háttérben a café chantant estrade-ja, előtte rozoga pianínó.

Aicard, Berge, Vautier és - a kocsis letelepednek a kokott mellé, én pedig odaülök a zongorához, és eljátszom Chopin Marche funèbre-jét

- Ezalatt a kocsis beszél, elmeséli nyomorát, a hideget télen, a forróságot nyáron; az egyedüllétet, a nagy viaszosvászon kalap súlyát, a bak elhagyatottságát - a nyomort mindenképp. És szavai összevegyültek a Marche vonagló dallamával, szemben vele pedig ott ült a kokott kipirult arccal, némán, kifestett ajkakkal, csakoly boldogtalanul a maga némaságában, csakoly nyomorultan, mint a másik -

És kint a tavasz első áramlatai az életről beszélnek.

Innen a Café Américainbe, amelynek kapujánál elbocsátjuk kocsisunkat, ki úgy meg van hatva, hogy borravalót nem akar elfogadni.

Alighogy leülünk egy asztalhoz, odatelepedik hozzánk egy kokott. Sápadt arc, igen veres ajkak, hegyes, piciny fogak, tompa orr, szúró, változó kifejezésű szemek. Orosz születésű, igen furcsa teremtés, van egyéniségében valami az orosz tudákos tanulónőből s a kölyök­tigrisből.

A szerelemről beszélünk - - - elmondja, hogy volt egyszer szerelmes, s itt kezdődik „métier”‑je - most már nem az. „Cela ne vaut pas la salade”[4] mondja, s élesen felnevet.

Látja, hogy olyanok közé jutott, kik ismerik életének még a filozófiáját is, s így - nem komédiázik velünk.

Két órát ül asztalunknál, e két óra alatt Aicard-ral folyton tanulmányozzuk - szánni akarván őt ‑, megkínozzuk, feltépjük minden régi sebét. S a szegény leány beszél, beszél, elmondja, hogy milyen keserű így az élet, mennyire undok, mennyire utálja, megveti a férfiakat - - - s ezt mind a legtermészetesebben, a legspontánabb módon mondja, félprimitív ösztönével kitalálva, hogy velünk szemben őszinte lehet -

Így beszél - - - egyszerre csak körülnéz, a „kávéház” kihalt, alig van ember, felnevet, s keserűen így kiált fel: „Fichtre, - - j’ai de nouveau raté mon affaire”.[5]

Aztán hozzáteszi, hogy körülnéz a másik teremben, tán ott talál valakit, kivel businesst lehet tenni.

Alighogy kimegy, Aicard proponálja, hogy kárpótlásul kell valamit adnunk.

Visszajön - Aicard kihúz a tárcájából egy kis fekete émail keresztet, s odanyújtja neki - - -„Voilà, c’est à vous, n’oubliez pas cette soirée passée avec nous -”[6]

S aztán hozzáteszi, hogy összeadunk neki, hogy pántlikát vehessen a keresztnek...

A leány megérti, majdnem sírva fakad - „Jamais jamais je n’oublierai cela, on m’a si rarement parlé cette langue”[7] - s megcsókolja Aicard kezét. És énnekem a költő Aicard egy verse jutott eszembe:

„On a faim; j’ai soupé. J’ai chaud; d’autres ont froid.
On meurt de froid, de faim, et la vie est un droit -
O vous tous qui chantez dans la lumierè à table
Regardez cet absent: le pauvre lamentable!
Regardez l’ombre: elle est faite de désespoir!
Écoutez le silence: il est terrible et noir.”[8]

Ez megmagyarázza a helyzetet, s meg Aicard-t magát.

Van valami egyéniségében abból, amit (az orosz írók apropójául) religion de la souffrance humaine-nek[9] neveznek. Filozófiája sokkal mélyebb, mint a legtöbb modern francia költőé, s nemcsak az illegitim szerelem körül forog. Szélesebb kört foglal el és melegebb, érzőbb. Nem egy északi fajból származó filozóf kétkedése, hanem egy keleti bölcs magányos üvöltése, amely megzavarja az éjszaka csendjét, mint a dervisek esti imái.

S míg minket Aicard-ral ez asszony nyomorúsága fekete spleennel tölt el, Berge mást lát benne. Hazaviszi - mi elkísérjük lakásába. Egypár pohár sherry - a leányban felébred a bacchánsnő, s kivált Aicard-t tünteti ki; s háláját a szegény szerencsétlen nem tudja mással kimutatni, mint hogy lihegő forró csókjaival elborítja - úgy, mint akárkit, ki az utcáról szedte fel.

Engem nem ért meg, azt hiszi, kigúnyolom, meghí magához, azt hiszi, azután, amit éreztetett velem, másképp fogom megcsókolhatni, mint a homlokán.

Azután felébred bennem a métier démona, experimentálni kezdek rajta: Vénuszból fúria lesz, s majdnem beleharap arcomba, félig nevet, félig üvölt. Szemei mosolyognak, s ölni szeret­nének, s a sous-t, amelyet kezébe nyomtam, messze dobja magától, s hörögve felnevet - - -

Most megint megsajnáltam, s végtelen szánalom fog el, bár az ilyen viviszekció az orvosnak jobban fáj még, mint az objektumnak.

Berge és - Vénusz egyedül maradnak.

Kint zúg az eső, Aicard kocsin hazavisz, ¹/₂ 7 mire lefekszem.

Tót Prónára, a fiatal pár által a jövőben lakandó établissement-ba, Ferivel, a vőlegénnyel. Mennyi remény, mennyi boldogság beszél minden szavából. Mennyit vár az élettől, míg mi -??

Feltűnik a régi Prónay törzskastély magas, íves fedele - pár forduló, s az udvarban a nagy, dupla címeres házajtó előtt áll kocsink.

Ez tán a legszebb Justh kastély Túrócban, kevés, de nagy szobák, gyönyörű stukk plafonok, nagy, tágas terem, szép kis francia nyírott kert. Egyike a Magyarországon oly ritka entre cour et jardin kastélyoknak.

Teraszt jöttünk építeni „Rómeó és Júliának”.

Azonban a lépcsőház oly ügyetlenül követtetett el, hogy ez lehetetlen. - S így délután ered­mény­telenül vissza Necpálra.

Este Mariskával sokat beszéltünk. A házasságról ki azt mondja, Feri szülei csak azon bámultak, hogy egy ilyen higgadt, nyugodt fiú hogy szánhatta el magát erre ilyen gyorsan. Pedig mi természetesebb, minthogy az én hirtelen Feri öcsém hirtelen végezzen el valamit, amibe érzés is vegyül.

Este Vacarescuknál estély. Helena egy román fiatalemberrel, kinek nevét elfelejtettem, André Theuriet Jean Marie-ját adja elő. Igen sokan, a kis appartement zsúfolva, ott: a Bibescuk, madame Beulé, Hoyos, Leconte de Lisle, Jean Aicard, Jean Berge, comtesse Diane, a Philo­sophoffok.

¹/₂ 12-kor el baronne de St. Martin báljára. Rémítő unalmas. Egy quadrille-t mlle Canrobert-rel, egyet mlle de Maillé-vel táncolok, s aztán vissza Vacarescukhoz.

Ahol már igen kevesen, az egyik sarokban madame Beulé és ctesse Diane Jean Aicard-t szedik szét piciny darabokra, a másikban Jean Berge-et a két Vacarescu nővér. Az egész literális Párizst kifejezte ez a miniatűr: l’écrivain dévoré par les femmes artistes.[1]

Így együtt maradunk háromig, ekkor gondolkozni kezdünk a hazamenetelről. Aicard meghí engem, Jean Berge-et és (horribile dictu) ctesse Diane-t magához, champagnerre.

És - la femme académie elfogadja. Nem várt eredmény; ami azonban kevésbé jótékonyan hat hármunkra - Ce n’était qu’une façon de parler d’Aicard[2] - hisz ha megteszi, holnap egész Párizs rajtunk mulat. Szerencsére (mindnyájunknak szerencséjére) ott volt még Léon Monton (Merinos fia), ki a grófnét 15 esztendeje ismeri, és így fel van jogosítva vele szemben a gondviselés szerepének játszására. Kikel a terv ellen, s megmagyarázza, hogy kivihetetlen. Ő maga fogja hazaszállítani a grófnét - -

És így együtt elrobognak, mi pedig beleülünk egy sapinbe, és a rue N. D. des Champs felé robogunk.

87, itt lakik a poéta, majdnem szemben Elwes és Bunnyval. Az első emeletet egymaga bírja, lakása egy kis ebédlőből, szalonból, írószobából és hálószobából áll.

Az írószobában nagy orientális kerevet, amelyen tíz ember elfér, a falon fegyverek, orientális szövetek, a kandalló felett régi faragott faszekrény - igen meleg homelike intérieur.

Aicard pár perc múlva hálókosztümben jelenik meg, s vagy reggel ¹/₂ 8-ig új kötetéből olvas verseket. Egyik megrázóbb, mint a másik, nagyon rokon világnézlete hozzám, csak orien­tálisabb, mint az enyém. Több szín, érzékibb, csak ugyanaz a „solitude de l’àme”[3].

Megmutatja Don Juanját is, amelyet most ír, úgy látszik, alapeszméje hasonlít a M. Sz.-hez. Furcsa - - -

8-kor napfényben úszott a rue N. D. des Champs, midőn Berge-zsel kimentünk kapuján, megvilágítva fehér nyakkendőnket, klakkunkat és lakkcipőnket - - -

Villásreggelire értem jő Justh Feri, akivel át, Necpálra, az ősi fészekbe, mely 1273 óta van családunk birtokában.

Gyuri cousin-em kastélyába szállok.

Felesége sz. Beniczky Mariska (Beniczky Ödön és neje, sz. Keglevich Stefanie leánya), atyja Justh Kálmán és anyja sz. Beniczky Sarolta, meg Anna cousine-om fogadnak mind, a park előrészében levő óriási hárs alatt.

Ez a necpáli établissement nem nagy, de mindenesetre a legszebb Túrócban. Maga a kastély egy kicsiny, francia rokokó stílű emeletes épület, magas tetőkkel, barokk díszítéssel kívül (amely alatt családunk evangélikus ágának sírboltja van).

Ezt az établissement-t családunk evangélikus ága lakta, utolsó ma ez ágból Justh József, előbb barsi főispán, majd képviselő és a Deák-párt elnöke volt, ki nejével sz. Révay Pauline-nal (az öreg Simi nénjével) csinosította, díszítette a parkot.

Ez volt a tizenharmadik Révay-Justh házasság, a túróci babona szerint ezért volt annyi csapás kebelében.

Az öreg Pepi bácsi (mint [Olvashatatlan szó]) meg akarja ölni magát, ebben megakadályoz­zák, akkor megbolondul, és Schwarczernél hal meg, fia, ifj. József, ebben a kastélyban egy selyemharisnyára felakasztja magát, második fia, Sándor, delírium tremensben hal meg, és ennek fia, Béla, meg akarja ölni magát - ez utóbbiból kiszedték a golyókat, még ma is él.

Az Inzucht![1] A race öreg, meg akarja semmisíteni magát, a természet örök törvénye parancsolja ezt így!

E családból két más alak vált ki, Justh Sidonie, férj. Brunswick Ferencné, ki mint Beethoven barátnéja s kitűnő zongorajátszónő válik híressé, a másik, Justh Márta, ugyancsak József leánya, korának legszebb leánya, ma Bissingen-Nippenburg Ernő neje, már nem szép - - - nyoma sincs világszépségének.

A ház ifj. Pepi halála után pár évig üresen áll, majd ifj. Justh Gyuri és felesége költözik bele - a boldogság lép az enyészet helyére, gyermekmosoly a házban, virágzanak a fák a parkban.

Minden jobbra fordult a négy fal között.

Justh Gyuriné sz. Beniczky Mariska. Igen nyugodt ladylike asszony, egész életében vágyainak netovábbja az volt, hogy nyugalomban éljen. Nem bántott senkit, de azt követelte, hogy őt sem bántsák. Majdnem oly idős, mint férje, kinek első ízben unokatestvére is lévén - jól ismeri és tud vele bánni, illetve csakis ő tud.

Szép sohasem volt, csak termete gyönyörű, magas, királynői megjelenés. Kissé olyanféle modor is, úgyhogy a megyében nem szeretik, azt mondják, gőgös - pedig mindenkivel egy­forma hideg, kimért, tartózkodó.

A házat is úgy viszi, mint igen kevesen, dacára, hogy sokkal egyszerűbb train, mint Stiavnyicskán, sokkal úriasabb.

Nyugodt, szolid elegancia, semmi „möchte, aber kann nicht.”[2]

Ugyanaz este még, id. Justh György bátyámhoz, a volt túróci főispánhoz, ki a falu túlsó végén lakik, szintén egy francia stílű kastélyban.

Egyike a felvidék tipikus különceinek. Abból az anyagból van, mint Révay Feri és a Mednyánszky család néhány tagja. A nőies tulajdonok (amelyek a szláv fajok férfiainál már úgyis praedominánsak) a túlnyomóak nála. Gyenge, erélytelen ember, ki azonban Sardana­palus módjára fejes és akaratos. Szeszélyes, beszámíthatatlan, kínozza környezetét, mert őt magát megkínozta az élet.

. . . . . . . . . . . . . . . . .

Tragikus ház, igen komikus külsővel. A beteges, nyafogó Gyuri, ezer szeszélyével, a kis grimaszozó asszonyka, ki egyébről nem tud beszélni, mint kutyáról, macskáról, madarakról - s a végtelen űr, melyben élnek, tudja Isten, de úgy elszomorít, hogy csak szeretésemmel tudom elálcázni azt, amit érzek.

Pedig Gyuri, a híres, gőgös, öntelt Gyuri, ezt az egyetlen dolgot, a szánalmat nem bocsájtaná meg sohasem - - ő szerencsés, élt, uralkodott családján, megyéjén, gúnyos mosollyal nézte az életet, úgy is akar meghalni - őt ne szánja senki. Fázok a telkén -

Sivár a háza, sivár a kertje - elhagyatott, puszta, élettelen, sivár, virágtalan lesz a sírja, nem szeretett, nem szerette senki.

Ez is a race egy vonalán a végpont - egy ilyen embernek már nem is lehetett volna gyermeke, úgy mint egy Révay Ferinek nincs.

Kilépve kastélyának kapuján, szemben velem a régi ősi kis várkastély, amely Mátyás korában épült, s amelynek kapuja felett ez a büszke mondás ragyog:

[Üresen maradt.]

A vár áll még ma is, tornyai kiemelkednek a többi kastélyok fedelei felett, a hárs ott áll előtte, még minden kő a maga helyén - vajon nem fog-e az élettelen alkotmány tovább élni az élő anyagnál, mely létrehozta. -

Már igazában csak a Kálmán lineája életképes, ott is Gyuri unokanővérét vette el - a többi -

CZÓBEL MINKÁNAK

Budapest
1892. ápr. 22.

Kedves Barátnőm!

Csak annyit, hogy igen-igen kérném, ha azonnal feljönnének Istvánnal Pestre, igen fontos ügyben. Egy társulatot akarunk Zay Miklósnál alapítani - s erről magukkal szeretnék elsősorban beszélni. Íme, ide mellékelem annak listáját, kikre gondoltam. De kérem, ha lehet minél előbb, én már május harmadikán megyek! Istvánéknak sok szépet, szívből üdvözli öreg kollégája

Justh

¹/₂ kettőkor Alastair Cary Elwes és Bunny jönnek hozzám, velök bateau mouche-on[1] Meudonba. Gyönyörű, napsugaras tavaszi nap, csupa fény, virág, rügybimbó, mintha az élet dala töltötte volna be az egész mindenséget -

Összevissza barangolunk az erdőben, meg-megállva, végigfekve a friss gyepen, melegedve a langy napsugárnál. Egy öreg rokkant koldussal hosszabb konverzáció, elmondja nyomorát, hogy él napról napra, s hogy mennyire szereti az életet. Őrajta is erőt vett a tavasz, tán azért beszélt így - - - kissé távolabb az elhagyatott erdő mélyén egy magányos női alak tűnik fel, sötét foltot vetve a fák halványzöld alapjára - nagy szalmakalap a fején, nevetségesen régi­divatú ruha termetén, egyik kezében festékes doboz, a másikban napernyő, magányosan, némán ballag el mellettünk, s végre eltűnik.

„Egy orosz festőnő, ki mindig egyedül van, ott lakik a mi városnegyedünkben” mondja Bunny. She is quite alone, ismétli Alastair - - -

S a madarak csakúgy csicseregnek, mint azelőtt, a fűben ibolyák - virágillat a légben -, ugyan mit érezhet e percben ez a leány?

A városba gyalog megyünk, három órát gyalogolva ¹/₂ 9-kor érkezünk a rue N. D. des Champs-ba, a fiúk atelier-jében 11-ig zene - meg mély, mély hallgatás.

Ez is hangulat.