Schärffenberg grófnénál egész nap. Este elutaznak Arcachonba, az indóházban még Jean Berge. Mikor találkozunk? Ki tudja? És mi marad mindabból, ami rokon volt egyénisé­günkben? Az a benső anyag, amely közelhozza az embert emberhez, tán a legváltozékonyabb matéria.

Könnyek, néma búcsúzás a leszálló esti derengésben, egypár kézszorítás. Au revoir et à quand?[1] - - - Ki tudja?

Este Berge-zsel az Ambiguben. „Les mohicans de Paris”[2]-t adják, Alexandre Dumas père egyik ósdi opusát.

Hogy változik az ízlés, mily nevetségesnek hat ez az egy időben olyan híres munka. Vajon Francillon is ilyen groteszk lesz negyven év múlva?

Reggel 7-kor a legkönnyebb szívvel el Pestről. A ruttkai gyorsvonattal Stiavnyicskára (Kis-Selmecre - magyarul) Révay Gyuláékhoz. Majdnem Turócszentmártonig alszom. Ruttkán találkozom régi gyermekkori barátommal, Révay Simivel, egyikével azon pár embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Majd három hónapja, hogy nem láttam, mielőtt Berlinbe utaz­tam volna, nálam töltötte az egész éjszakát majd reggelig (régi módi szerint!), azóta nem volt Pesten.

Egész Pest, s kivált azok, kik közel állanak hozzám, csodálkoznak azon, hogy olyan jól vagyunk. Egész Pestnek nincs igaza, hogy ezen csodálkozik.

Íme Révay Simon (Simi!). Barna, olajszínű fiú, nagy, fekete, elmélázó szemek, amelyen egész lelke (illetőleg lelkének az a jobbik fele, amelyet olyan kevesen ismernek) tükrözik vissza. Sűrű szemöldök, erős vonások, gömbölyű áll, húsos orr, elég érzékies, érdekes fej.

Kellemes, tán túlsima modor, sportkedvelés, jó szív, ezek azon tulajdonai, amelyeket minden­ki meglát nála; mélységes mély érzésvilág, hamleti töprengés, gyengeség az élet durva harcával szemben, igen nagy zenei talentum - azok a tulajdonai, amelyeket sűrű fátyol fed, s amelyekért úgy szeretem.

Egyike azoknak, kik leginkább vannak az életnek kiszolgáltatva, ezért szánom őt, s ezért jövője egyike legnagyobb gondjaimnak.

Közös vonása sok van Batthyány Gézával: energiahiány, bizonyos fokú indolencia, pesszi­mizmus (de szubjektív mind a kettőnél), óriási alanyiság, roppant művészi anyag, amely egyiknél sem lett komolyan kiművelve - hála a magyar konvencióknak, amely honatya jelölteknek nevelte őket!

Tán a két legkedvesebb nem professzionális barátom e két fiú, kiket a szenvedésükért szeretek, s kik a szenvedésükön keresztül ismernek engem.

A kupéban, kocsin, semmiségekről beszélünk, mint az első percekben mindig.

Megérkezünk - a nagy stiavnyicskai kastély termében - mint mindig e jelenetnél - meghatva félreállok, az öreg özvegy Révayné megcsókolta szorosan, hosszan fia homlokát, e percben az özvegy csakúgy, mint gyermeke, oly végtelenül boldog volt, hogy mindkettőjük arca fájdalmas kifejezést öltött.

Mellette Gyula, az idősebb fiú, háziurunk.

A kastély öt hónapja, hogy már csendes, nagybeteg van a házban, Gyula felesége sz. Berchtold Róza grófné, ki öt hónapja élet-halál között lebeg, csak pár napja van annyira jobban, hogy pár órát a nagyterem sezlonján tölthessen.

Simi anyja, özv. Révay Simonné sz. Tajnay Helène, egyike a leghíresebb magyar öregasszo­nyok­nak. A schlendrián korszakból, 1850-60-ból való, de bizonyos dolgokban modernizált. Igen jó asszony, józan ésszel, természetes talentumokkal szépen megáldva. Semmi művészi érzék, finomultság. Igazi tizenhárom próbás magyar „nagyasszony”, melynek típusa sajnos tökéletesen kiveszőben.

Menye, Róza - sporting ladyre játssza magát, a „Mordsfrau”-ra. Hiú, igen snobish.

Egy órai együttlét után el fogja mondani, hogy gyermekeinek ruháit London- és Párizsból ho­zat­ja, hogy van kis és nagy négyese, szeret kitűnő szakácsával dicsekedni. Egyáltalán tart rá nagyon, hogy sokat beszéljenek róla és - meglepő dolgokat. Pedig csak nagyzolása híres. De ez aztán országszerte.

Ebéd után (melyet a kitűnő, valóban kitűnő szakács követett el) Simi a szalonban ráteszi a nyirettyűt kedves öreg hegedűjére, rám néz, úgy olvasva arcomon, mint a nyitott könyvben, játszani kezd - összefolyik szemeim előtt a világ, egyszerre kiragadott a kis-selmeci szalon banalitásából, messze-messze vitt magával. Eszembe jutott minden, amit átérzettem akkor, midőn nékem hegedült. Azok az esték a tajnai biliárdszobában, midőn hosszú-hosszú konfidenciák után elnémultunk mind a ketten, elővette a tokból a „száraz fát”, s megszólalt a nóta, a kedvenc nóta:

„Nagypénteken mossa holló a fiát.”

Vagy a tajnai présház fent a Bars megyét uraló hegyen, az őszi szüreti hangulatok, a szüretelő, Holbein Madonna-arcú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikjaikkal, a nagy, fehérre meszelt terem, zöld vesszőgallyakkal, gyertyákkal, zászlókkal díszítve, amelynek ablakain végiglátni az Érsekújvár felé húzódó síkságon, belátni a lemenő nap végső sugaraitól megaranyozott folyóit, templomfödeleit, aztán a szoba közepére terített asztal, a tósztok, Simi, amint felkel tűzoltóparancsnoki uniformisában, aranytól ragyogván, bíbor bélésű ködmenbe, felemeli poharát, s megremegő hangon rám - a legrégibb barátjára - testvérére - üríti poharát. S én lekonyult arccal hallgatom, s felelni rá semmit, de semmit nem tudok; aztán a többi, többé-kevésbé banális „hivatalos” tósztok, amelyeket a titkár, a tiszttartó, a pap eresztenek meg, majd a híres Aranyos Maróthi Gazsi cigány muzsikája, egyszerre meg maga Simi - a cigánybáró áll a banda élére - s az kezd prímázni - a lassú, bánatos nóták után felhangzó pattogó csárdás; majd holdvilágnál hűvös őszi éjszakán haza, sárban, csendben, fáradtan - vigasztalanul, mint azelőtt - - -

Eszembe jutnak azok az órák, midőn jó hűséges szemeivel megint csak rám szegezve tekin­te­tét - - - már beszélni képtelen lévén - eljátssza Tinódi Sebestyén búskomor nótáját, komolyan, méltósággal.

Eszembe jut minden, eszembe jut az, hogy nagy szívével ő vigasztalt meg legtöbbször a világon, hogy néha, midőn azt hittem, nem bírom tovább, odaállott mellém - s kisajtolta lelkem egész keservét -

Úgy érzem, lassan összefolyik szemeim előtt minden, úgy érzem, egy árva könny tolult még az én kiszáradt szemeimbe is, e percben oda szeretnék menni hozzá és megölelni, megcsókolni homlokát - - hálásan - -

A szalonban egy kacaj: „Hát magának mi baja? A feje fáj? Jöjjön, beszélgessen velem.”

Az öreg Révayné volt - -

Back in the world![1]

Hiába, Simivel csak Tajnán, midőn ő is egyedül van, szeretek lenni. Ilyenkor vagyunk csak igazán együtt. Nagyon egymásra szorultunk pedig, énnekem a szívére, őneki az én ítéletemre van szüksége.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Napközben mind a három nap alatt délelőtt a lábadozó Révay Rózával a szalonban, többnyire (milyen különös mégis az élet) a legkönnyebb, a legsemmisebb dolgokról volt szó. A nagy betegség nem tette komolyabbá. Szembenézett halállal, tegnap még három ápolóné emelte, négy orvos gyógyította, ma halványkék à la Sarah Bernhardt hálóköntösben, csupa brüsszeli csipke között a legújabb divatról, új szakácsáról, ki Sachernél volt, a Simi által a győri vásáron vett telivérekről, gyermekeinek Angliából érkezett ruháiról beszél.

Azt hiszem, akkor, midőn utolsó óráját érezte, arra gondolt, hány ló lesz a koporsója elé fogva, hány gyertya fog égni ravatalán s kik fogják emlegetni és hogyan -

Mert Róza nem hiú, de a hiúság.

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

A stiavnyicskai kastély csudálatos keveréke a slendrián és modern ízlésnek. A rengeteg kastélynak kívülről semmi stílusa: összevissza van építve vagy öt-hat kiugrással.

A termek jórészt a régi slendrián és a modern ízlés keveréke. A nagyteremben néhány szép darab, különben paliszander tarkavirágos kretonnal áthúzva. Ebédlőben sok régi szép porcelán, ezüst elrendezve a fali állványokon.

Egy igen szép régi stukk szoba óriási kandallóval, ez az ódon oligarcha kastély utolsó maradványa - a többi szobák 1850-60 ízlésben.

A park azonban egyike a legszebbeknek Magyarországon, a háttérben a szklabinai várrom, odáig pedig a halastavak, vadaskerttel együtt betöltenek egy jó óra járásnyira elterülő völgyet -

Délutánonkint séta, erős, hegyi levegő, amelyet felmelegít a tavaszi napsugár, igazi hami­sítatlan tavaszi napok, olyanok, aminők Magyarországon csak a kárpáti vidékeken vannak.

Az éjszakákat Simivel átbeszélgetjük régi jó szokás szerint.

Többi között Zay Imrét analizálja, elmondva, milyennek ismeri ma, miután az ifjabb „öccs” majd egy hónapot töltött nála, Tajnán.

Szerinte sok józan ésszel megáldott, jószívű, de öntelt, fejes, kissé még csiszolatlan „félvér”, kinek semmi sem fáj úgy, mint hogy csak az.

Azt hiszem, jól ítélte meg, az emberismeretben is, mint sok másban, nagyon haladt a gyerek.

Beszélünk aztán egyéniségeinkről, látom, hogy napról napra hasonlóbb lesz hozzám, már érzési alapja majdnem tökéletesen hasonló. Alapjában szláv karakter, a szláv hibák nélkül, csak a gyengékkel.

Sok filozófia, a priori idealizmus, mely a posteriori pesszimizmusra visz, s ez teszi őt is, mint engem, szerelemképtelenné. Többet vár, mint kaphat, s ez a nagyon művészi is egyénisé­gé­ben. A benső anyag (a töprengés, mely a legmélyebb érzéssel jár nála karöltve) boldogtalanná teszi anélkül, hogy igazi nagy csapások érték volna az életben, igazi művész - kit a magyar konvenciók a hivatalos „közpályának” neveltek. Lágy, akarat nélküli ember, s ez a szláv gyengeség jellemében. A szláv népeknél csak a nők tudnak akarni.

Én is akarat nélküli voltam, míg meg nem neveltem magamat, ma akaratom egyike a legerősebbeknek (ezt bevallhatom, azt hiszem) Magyarországon. Aztán meg én teszek is, de csak azért, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek.

Azért élek sokat, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek - - ez az én orvosságom-morfiumom, Simi - a „pillanat”-hoz fordul - ha már nem bírja tovább.

Csudálkozva mondja, hogy mily furcsa az, hogy egyetlen nagy szerelme után, melynek tárgya tán Pest legösszetettebb teremtése volt, parasztlányba szeret, s az után bolondul pár évig.

Mintha éppen nem az üvegházi levegő után vágynánk leginkább a természetes aër után!

Különös érzés fog el - látva, mennyit haladt, mennyit nőtt ez a fiú.

Most már kész ember lett, ki mindenesetre egyike a legkiválóbbaknak minálunk.

Egy gyönyörű üvegházi növény, amely jó Isten tudja, milyen csuda folytán, a szabad természet ölén minden ápolás nélkül fejlődött ki, nőtt naggyá.

Különben azt hiszem, ma még csak én értem széles e világon, családja, mellyel szemben őszintén adja magát, félénkség nélkül, nem értheti meg (hiszen mikroszkóppal nem lehet meglátni a csillagokat!), a többiekkel szemben pedig félénk - csakis játékából érzik ki a mű­vész, az egyén - a nagy művész, mert az - a legkiválóbb hegedűsök egyike magyar nótát ma már tán senki sem játszik úgy, mint ő - Specialitása a viola, amelynek mély komor színei hozzák ki a legerősebben mély, borongó egyéniségét.

Elwes-zel Jean de Néthynél, aztán madame Jamesonnál tea egészen en famille, csak a Gervainek, miss Wilby és mr. de Portal.

11-kor ctesse Diane-hoz, hol sokan, Sully Prudhomme, Laurent Tailhade, Jean Aicard, Jean Berge s a Vacarescuk.

12-kor a társaság jó része szétoszlik, úgyhogy egyedül maradunk a három poéta, én és a háziasszony, s mint az ilyen esetekben rendesen szokás, on se dit des choses plus au moins - - - comment dirai-je![1]

Jean Aicard feltűnő fej, hasonlít Daudet-hez, de férfiasabb vonások. Koromfekete, bodros hullámos haj, koromfekete bajusz és Krisztus-szakáll, szürkéskék, igen mélyen fekvő szemek. Arckifejezése folyton változik. Néha álmatagon bágyadt kifejezésű szemekkel néz maga elé, majd az érzés változik, s így az érzésnek megfelelő arc is, egy fuvallat - s az álmatag poéta helyén ott van a forró vérű, lázas szenvedélyű provençal, kinek ereiben szaracén vér is csergedezik. Un nerveux à sang noir,[2] mint a mi cigányaink. Igen közvetlen az érzés, amely lelkéből fakad, közvetlenül nyilatkozik minden francia konvencionális formával ellentétben.

Igen furcsa „folt” mellette Laurent Tailhade, egy dekadens költő. Banális fej, piciny, szúró, idegesen félénken táncoló szemecskék, olyan ideges, olyan kesernyés és - olyan hamis, mint csak egy raté lehet, ki coûte que coûte[3] névre akar szert tenni.

Én még előbb bevallottam neki, hogy a jó Isten tudja, hogyan, de Aicard-tól még nem olvastam semmit, dacára, hogy nevét legalább is öt esztendeje ismerem.

Tailhade kifejti, hogy nem vesztettem semmit, ez a mondás annyira stílusában volt, hogy meglepett volna, ha mást mondott volna.

2 óráig „szellemeskedünk” ctesse Diane-nál, ekkor aztán összeszedjük sátorfánkat, és keresünk egy még nyitva lévő kávéházat, rábukkanunk a Café Américainre.

A Café Américainbe!

Egyik első emeleti terembe telepedünk, körülöttünk hullámzanak a kokottok, mosolyogva sokat, sokat ígérnek, meghamisítva a szerelmet s vele az életet - - - mi pedig kínai falat vonunk magunk körül azáltal, hogy a saját képünkre teremtett világunkat tálaljuk fel, s bele­mélyedünk elrongyolt sebes „machine à sensations”[4]-unkba, amelyből az, amit teremtünk, fakad.

Mégis érdemes élni az életet - kivált, ha az ember minden ízében éli.

Mily érdekes például ez a két ember egymás mellett, mily igaz, mily őszinte, mily meleg Aicard, s mily csinált, mily kicsinyes, mily hideg Laurent Tailhade.

Verseket mondanak, Aicard a nagy, mély gondolatokat a lehető legegyszerűbb, legvilágosabb formában adja, Tailhade a semmit aranyköntösbe bújtatja, és sűrű fátyollal veszi körül.

Egyáltalán, a dekadens költészetnek nagy jövője van, mert abszolúte a szamarakra számít, azt mondván: ki nem ért meg, s kit nem ragadtam el: szamár. És a tömeg sohasem az; legalább meg akarja az egyeseket erről győzni.

Az előbbi mester - a második mesterkélt.

Aicard, azt hiszem, legközelebb Mounet Sullyhez áll a művészi egyéniség szempontjából: lázas, forró vér, szenvedély, amely folyton beleütközik az élet kicsinyes akadályaiba, s amely aztán tragikussá teszi egyéniségét.

Bár tragikuma mélyebb alapra vihető vissza, azt hiszem, de ezt még nem látom egészen tisztán. Azt máris érzem (abból a pár költeményből, amelyet elmondott), hogy van egyéniségében valami Tantalusból.

Két új kötetéből (Au bord du désert[5] és -) mond verseket. Hangja mély, beleszalad az ember lelkének legmélyébe, mély és komor, mint a cselló.

Mind kevesebb ember s leány a kávéházban, itt-ott egy pincér elalszik - Az első fénysugár betör az ablakon, hideg, metsző fényével behinti mindnyájunk arcát, ott ülünk reggeli világosságnál halványan, beesett szemekkel, fáradtan -

Az élet művészetének letört napszámosai.

Hat óra, mire szétoszlunk a boulevard-on, sürgő-forgó munkásnép, zuhogó eső, szürkés fény mindenütt, a mindennapi élet körültünk - -

De jó lesz álmodni!

Az első egyleti gyűjtőíveket küldi meg nékem Nagy Miklós. Batthy. Gézával nekiindulunk a városnak, elosztjuk az aláírt dámáknak, pompás „nagypénteki” mulatság.

Előbb Zichy Irmának, nagy öröm, Nádasdy Feri, az igazi tetőtől talpig gentleman aláírja a nevét, innen Károlyi Pistánéhoz, bemutatja új palotáját nekünk. A legszebb Pesten, s határozottan egyike a legnagyobbszerűeknek a világon. A palota közepén óriási boiserie hall - átrium, mint ahogy ők nevezik -, földszinttől a padlásig - felső világítás. Onnan lépcső, mely galériába vezet - e galériába nyílnak körül a termek, szalonok. Gyönyörű táncterem, stukk, Lotz által festett plafon, berakott parkettek.

Tőle Budára, Pallavicini Adèle, Tiszáné stb.

Pesten még Dessewffy Aurélhoz. Ez egyike a legrokonszenvesebb alakjaimnak: a megtestesült ókonzervativizmus, de csak rokonszenves vonásaival. Megjelenése is telivér, igen nyúlánk, magas, sovány ember, finom markírt profil, keskeny, hajlott orr, előreálló áll, tiszta, átható kifejezésű szemek.

Felesége, Pálma grófné már rég beteg, egyike pedig egyletünk támaszainak. A „primicillák” között mindenesetre egyetlen, ki komolyan dolgozott is - a többi csak nézte és zavarta a dolgot.

Este Batthyányaknál, István lázas, nem tudom, mi baja lesz. Lefektetem, nála egy ideig, aztán haza, írok, készülődöm - nyugtalanul várom az elutazás óráját, amidőn ismét (habár pár napra csak) hátat fordítok a városnak - - -

CZÓBEL MINKÁNAK

Budapest
1893. ápr. 19.

Kedves Barátnőm!

Kissé elkéstem, mert Pesten egy napig ágyban feküdtem. De szombaton vagy vasárnap átjövök Anarcsra Nyíregyházáról.

Onnan majd írok vagy táviratozok.

Az Isten megáldja, s a viszontlátásig üdvözli

Justh

Patikáriusék Jean de Néthynél,

ott még Elwes, Bunny és Jean Berge. 

Ebéd után olvasunk Verlaine Amour-jából.

Nagycsütörtöktől Nagypéntekre

éjjel muzsikáltatom magamat. Persze, Batthyány Gézával megyünk.

Radics játszik, nem Rácz Pali, az én „udvari cigányom”. Alighogy az első nótát eljátssza, feltűnik a háta mögött az öreg Pál barna arca, szemrehányó szemmel, komoran: hűtlenségen kapott! Furcsa, mindannyiszor, hogy más prímást megyek hallgatni, mintha csak megérezné - megérkezik.

Leül egy asztalhoz a banda mögé, úgyhogy Bélára nézve őt is látom, ez mind engemet, mind Radicsot zavarja. Én nem tudok közvetlenül hallgatni, ő játszani.

Pár nóta után odajő hozzám, azt mondja, bánatában becsípett. És ez valóban érzik és látszik is rajta - lassan, félhangon beszél, szemrehányásokkal illet, azt mondja, mindenki más elpártol­hat tőle - de csak én nem, mert én a zenéjéért szeretem, mert úgy hallgatom a muzsikáját, mint senki más.

„Hogyan, Pál?” - kérdem.

„Úgy, öreg nagysás uram, hogy ha magának játszok, nemcsak a magam baját húzom, hanem azt is, hogy maga az én öregem, kit szeretek, akit féltek - ”

„Mit félt rajtam, Pál?”

„Nem vigyáz magára, nem törődik az egészségével, mintha csak -”

„Öreg dada, ne tanítson, nem illik ez cigányprímáshoz!”

Ezt felelem, de nagyon meghat, érzem, hogy őszinte. Szeret, mert érzi, senki sem szerette úgy a muzsikáját, mint én, ez teszi olyan hűségessé is, mint egy kutya -

Ezalatt Béla (Radics) mind a szemembe néz, de már igen kaotikusan játszik.

Furcsa mégis a cigánymuzsika - a legközvetlenebb, az egyetlen, amelyben szuggeszció van a hallgató és a zenész között, hol a prímás a szememen keresztül kiérzi az egyéniségemet, azt, amit e percben érzek, s azt visszaadja úgy, aminthogy csak én érzek e percben. Az egyetlen módja a zenének, hol a művész igazodik a hallgató után. És ezt úgy adja vissza, mint csak ő, e csudálatos produktuma az emberiségnek teheti, ki a félvad ösztönével megérzi, mi vagyok én, ki sok generáción át tökéletesedett, s az eszem nevelt, s a született zenész finomultságával ezt vissza is tudja adni.

Azt hiszem, e kettős elem teszi a cigányzenét egyikévé a legcsodálatosabb művészi nonsens-eknek.

Pál - most rábeszél, hogy hallgassuk meg az öreg Radicsot. A vén cigány elragadóan játszik, mindig legjobban az öreg prímások játéka kap meg. Lemondás, végtelen melankólia, az érzés memóriája beszél hegedűikből.

Az öreg szemembe néz, s elvisz magával az én fiatalságomba (ma is az vagyok, huszonhat esztendőm ezt bizonyítja!) - - - öregebbnek érzem magamat nála. Azt hiszem, már öregebbnek is születtem, mint ő (hány generáció átöröklött tapasztaltságával áll szembe az ő naivitása), aztán mennyivel több átélt emlék tolulhat az én lelkem elé, mint neki?

A kor nem az évek számától függ. Van olyan perc, amely alatt jobban szenvedhet egyik ember, mint a másik egy élet folyamán -

Nagypéntekre virradunk, magamba szállok mint ember, mint művész.

Menjünk aludni! Te öreg prímás, ha elfújod a mécsest, nem fogsz nagyobb sötétséget látni magad körül, mint én a holnapi fényes napsugárnál -

Estély Munkacsyéknál, a Brozikok, Sedelmeyer família, Jean de Néthy, Chaplinek stb., stb.

Munkácsyék párizsi szalonja

Grünfeld zongorázik, játéka fagyos és művészietlen. Aztán Sarolta énekel egy gyönyörű dalt Hubaytól, végül Hubay hegedül elragadóan.

Marianne Chaplinnel filozofálunk a magunk módja szerint.

Tea nálam, itt: Hubay, Haraucourt, Cary Elwes, Bunny, Axentowicz, Berge.

Hubay egyike az érdekesebb magyar művészeknek, illetőleg magyar nevű német művészek­nek.

Egészen német - s tán ezért minden ízében zenész. Felületes látásra nem rokonszenves, túlságosan virtuóz allűrjeiben, jobban belelátva lelkébe, megszereti az ember. Első látásra képzelődőnek, elbizakodottnak hinné az ember. Miért? Mert nálunk nem apreciálják érdemei szerint, s így méfiant[1] és kissé keserű lett. Il voudrait être à la place, laquelle lui est due.[2] Alapjában azonban csupa szív, ez zenéjéből érzik.

Ebben hasonló hozzá Haraucourt, ki amellett igen souple és egyszerű is, mert itt mindenki szereti, tán a legkedveltebb az összes írók között.

Haraucourt-nak megmutatom Mary Robinson verseit, felolvasva „Les étoiles” címűt.

Tea után a kandalló köré telepszünk, Bunny Axentowicz mellett ül, feltűnő az ellentét a két piktor között.

Axentowicz: un nerveux bilieux, Bunny: sanguin-limphatique.[3]

Axentowicz benső egyénisége összetett, örvényekre bomló, un oriental raffiné..

Bunny egyszerű gyermekszív, átlátszó minden ízében.

Axentowicz szürkés szemein fátyol, Bunny nyílt szemein lelke mélyébe látni.

Megmondom nekik, hogyan látom őket; il se regardent avec méfiance de côté.[4]

Aztán folytatom analízisemet, elmondom, hogy látom Berge-et. Un enfant sanguin, très sanguin, un petit peu mièvre, mais très poète en somme. Nőies kissé, igen könnyen hevül - l’homme à l’extase.[5]

Legérdekesebb ezek közt még (Hubayn és Haraucourt-on kívül) Cary Elwes. Csudálatos keverék. Egyrészt rêveur, de rêveur mint egy beduin, másrészt spantane, brusque, szívós, majdnem fejes. Ez aztán néhányszor igen furcsán nyilatkozik nála. Pld. elkezdünk egy konverzációt, amely Elwest is érdekli. Az első gondolat megkapja, de megkapja annyira, hogy nem figyel tovább miránk, hanem elmerül e gondolat továbbfejlesztésébe, és repül és repül messze, messze a kék világába - egyszerre csak valami felzavarja, s akkor hirtelen visszatér, belevegyül a konverzációba, s elmondja a maga véleményét, mais carrément.[6] Annyira közvetlen, mint amennyire csakis ez a mixtum compositum lehet.

Még azt hiszem, nem szeretett sohasem, de ha egyszer szeretni fog, ça resistera à bien des choses - même peut-être à son bonheur.[7]

Az analizálást hangosan „követem el”, úgyhogy à la fin mind félénken hunyorgatnak egymásra - - -

V. r. u. több unalmas látogatás, Haraucourt-nál, kit meghívok másnap teára Hubayval.

4-kor Jean de Néthyhez,

nála Antokolszkij, a Cazalisok és Augusta Holmès - meg a Patikárius Ferkó bandája.

 A társaság tea után nekiül keseregni - Pali úgy muzsikál, amint még sohasem hallottam.

Augusta Holmès és Antokolszkij tökéletesen el vannak ragadtatva, a Cazalisok charmant-okban törnek ki.

Augusta elmondja Palinak (ki azonban persze igen keveset ért még mindabból, amit beszél hozzá), hogy egyike azoknak az artistáknak, kik itt agyonmuzsikáltatták a testvérét -

Táncolunk Augustával csárdást, s nemcsak hogy eltalálja a lépéseket, hanem megy a zenével, s jobban táncol, mint igen sok pesti kisasszony.

Muzsika közben az egyik cigány nagyon megijeszt, azt meséli, hogy Rátz Pali nagyon beteg. Halálra ijedek - mi lesz velem, ha meghal? Összes emlékeim, érzés formájában jelentkező emlékeimet magával vinné - énem jobbik felét. Ez a szerencsétlen flótás egész estémet elrontotta.