Majd egész délután Batthyány Irmáéknál. A menyasszony a Bécsből lehozatott szabóval modellruhákat néz át, minden pillanatban beszalad hozzánk, és megmutatja Istvánnak és nékem a szöveteket - hogy tetszik-e nékünk a színek összeválasztása.

Legmagasabb jóváhagyás a legtöbbször -

Máriának igen jó ízlése van - hasonló kissé a felülmúlhatatlan Sarah-hoz - még ebben is.

S. J. érkezik. Ez egy sikerült alak!

A leghiúbb, a leghamisabb s a legérzékenyebb ember, kit láttam, no meg (legalább azokkal szemben, kiktől nem fél) a leggorombább is.

Különben mind e tulajdonai összejátszván miniatűr poklot hord a lelkében.

Íme a mód, ahogy az emberekkel viselkedni szokott: előbb hízelegve intimitásukba lopja be magát, aztán hiúsága kezd dolgozni, az illetőnél, kivel van, valamiféle tekintetben - illetőleg mindenféle tekintetben kiválóbb akar lenni. És ezt mindenáron - ha nem megy másképp, forszírozva - gorombáskodva, lehetetlen módon. Természetes, ez megszüli a reakciót, kap az orrára egyet - ekkor elpirul, zsebre dugja; ha még egyet kap, újra hízelkedni kezd - míg megint belopja az illető intimitásába magát, és ez így megy ad infinitum - addig, míg a „papír­kosár”-ba nem kerül, de örökre: örök időkre!

Egész legendakör támadt körülte!

Este elébb Batthyány hercegnénél estély, sokan, unalmas.

Főleg Pejachevich Jolánnal beszélgetek, ki igen szép (mint különben mindig). Fehér atlaszruhában, amely reneszánsz ízlésben van tartva, áll az egyik ajtónál, fejedelmi termete kiemelkedik a többi leányok közül, finoman, elhalóan mosolyog.

Sötétkék acélkék szemeivel mélázva néz maga elé -

Nevet, midőn hallja, hogy Pestről is írok jegyzeteket, azt mondja, ez nem megnyugtató a pestiekre. Kifejtem néki, hogy őreá nézve mindenesetre az.

11-kor, midőn Zamarra kisasszony hárfázni kezd, Jókaihoz menekülök. Ott nagy vacsora, igen érdekes öt női fej az asztalnál: Hegyesi Mari, Bianchi Bianka, Paulayné, Fesztyné és Káldy Gizella.

Hegyesi Mari igazi magyar szépség. Szabályos arc, amely nyugalmas józanságot lehel. Élni és életet adni született. Az ember anyának érzi, pedig eddig még csak - abortált. Imádja a kényelmet. Kényelemből nem csalja meg a férjét, Kaffka Lacit, a monstruózusan mindennapi embert.

Vele ellentétes alak Káldy Gizella, e femme à l’imprévu,[1] kinek éles, merész profilját, villogó szemeit kiemeli a fekete selyem arany gyöngyökkel megrakott ruhája. Látni, mily színes tónusban ez az arc, hogy a fekete és arany nem üti agyon.

Fesztyné Jókai Róza: hosszas arc, gótikus, északi arcéle nagy harmóniában fehér, északnémet ízlésben tartott ruhájához -

Ma arckifejezése reflektáló -

Bianchi Bianka encore une femme oiseau.[2] Csicsereg, nevet, olyan, mint a pacsirta tavaszi szellő szárnyán. Gyermeteg kedély, jókedv, szép sötétkék szemek jól aláfestve.

Végül, de nem utolsónak a szép Paulay Edéné, Adorján Berta - hebron rózsája. Igazi orientális szépség, gyönyörű fehér sima bőr, hófehér nyak, karok, kezek. Kissé görnyedt hát, mint minden zsidónőnél. Igen szépen beszél magyarul, abban a stílusban, mint a Nemzeti Színház zsidó színésznői mind, ez a nyelv már magyarabb a magyarnál. Cikornyás és keresett. Az különben a zsidók specialitása, hogy a nyelv faji jellegét túlozzák.

Vacsora elég víg, sokat bolondozunk -

Zene, majd fenn, az atelier-ben Hegyesi Mari elszavalja Reviczky Gyula gyönyörű Pán halálát, amelyet holnap a poliklinikai hangversenyen is elmond. Én főleg Paulaynéval a Nemzeti Színház szereposztásáról beszélek, be akarván adni neki azt, hogy a szereposztásnál főleg a színész temperamentumát s egyéniségét kell tekintetbe venni.

A reggeli órákban oszlunk.

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1893. ápr. 4.

Kedves Barátnőm!

Ne higgye, hogy a könyv sorsa miatt írtam úgy Istvánnak. Ce n'était que l'impression générale. Egynehányan igen haragszanak a könyvért, tán el is fordulnak tőlem - - - de hiszen ez, ez éppen az, ami megnyugtat. Mert látom, hogy az ilyen outside dolgok mi kevés értékkel bírnak már reám nézve. Én is csak a csillag fénye után megyek, mint maga, s nem is csábít a - csillárok factice világa.

Annál könnyebb ezentúl írni. Úgy érzem, mind kevesebb konvencióval vagyok szemközt, s így tisztábban láthatok.

Ma nem értenek meg, de meg fognak holnap, ezt tudom, ezt érzem. A könyv lármát ütött, s érdeklődnek a benne felvetett eszmékért, ez kellett, ez több, mint vártam.

És - - s most csudálkozni fog.

A literatúrában oly magasan állanak akcióim, mint még sohasem. Ez már azonban nem volt várt eredmény. Une de ces surprises - - -

Most Szenttornyán vagyok, s újulok a léttel. Minden fakadó rügynek örülök, minden virág, úgy érzem, nekem nyílik. Olyan szép most itt minden. És milyen nyugalom, s mily nyugodt, boldog, harmonikus élet környékez. Szinte úgy érzem, ébren álmodom!

Különben Medi volt itt velem három napig, ma ment haza Pestre, de reménylem, lejő még hozzám festeni.

Istvánéknak sok szépet, igaz barátja

Justh

Küldjön Kissnek "hét könyv"-et.

V. r. u. Jean de Berge-hez, kinek könyve megjelent, átadja példányomat nagy dedikációval. Tőle az a. de l’Opérá-n Louise Read felé, egy cukrászdában De Gerandóékat, és Teleki Emmát pillantom meg, velük töltök majd egy órát, úgy hogy Readékhez jó későn, s csak egy percig náluk.

Este Jean de Néthynél Berge-zsel és Vautier-val a Művész szerelem fordításának első felét olvassuk.

Villásreggeli után Wohlékhoz, Blühdorn osztrák dilettáns író és neje, sz. Rodakowska leány (Karacsay Clémence sógornője).

Mindketten kitűnően beszélnek franciául - az asszony nagyon szép, ennyi az, amit első látásra róla írhatok.

Jankával s velök Zala atelier-jébe.

Ez határozottan a legnagyobb és legszebb atelier most Pesten. Kívülről kissé egy nyári színház benyomását teszi, belülről azonban annál nyugodtabb, méltóságosabb. Az épület közepét foglalja el, az atelier körül appartement-ok. A műterem felső része nagy, erkélyszerű kiugrás, amelynek oldalát a Zala által a pécsi székesegyház számára stílusban mintázott frízek díszítik. Ezzel szemben, pár lépcsőnyi magasságban a kis atelier, hol mellszobrait szokta mintázni.

Zala maga fogad.

Íme Zala György. - (Zala Gyurka mű konyhanyelven).

Magas, karcsú, bár már kissé elhájasodott vagy harmincéves fiú, veresesszőke, hosszú bajusz és hegyes szakáll. Gyermekszemek és száj. Kissé gömbölyded orr és - arc. Hasonlít Hubay Jenőre - s e hasonlatosságért mind a ketten haragszanak.

Paraszt kezek és lábak.

Race-a csak a művészetéből érzik. Beszélni nem tud, és kissé sokat mosolyog. Sokan azt mondják, ostoba, én nem hiszem, csak félénk, és nem szokta meg a társaságot, s amellett igen sokat ad az emberek ítéletére. Ez bénítja meg.

Janka és az idegenek mindent megnéznek, nem egy banális frázis - mint az ilyen atelier-látogatásoknál mindig - követtetik el. Zala határozottan tehetség, eredeti, saját lábán áll, több jövője van, mint Stroblnak, de ez utóbbi kevésbé meglepő lévén, a mi publikumunk könnyebben veszi be.

Visszafelé kocsizva Wohl Janka egy igen jellemző dolgot mond - önmagára. Ha valaki megbántja, ő tüstént (éspedig naivan) úgy replikázik reá, hogy annak éppen leggyöngébb oldalát támadja, sérti, s ez a fegyvere.

Négykor haza, nálam Batthy. Géza és István.

Este tea Batthyány-Festetich Zéline grófnénál, Géza és a B. leányok nagyanyjánál Budán. Egy egészen Fbg. St. Germain jellegű palota. Óriási Louis XV. kőlépcső, már az előszobában megüti az embert annak a füstölőnek a szaga, amelyet nagyanyáink használtak, amely illatba valami savanykás szag is vegyül, amely a muskátli és rozmaring divatjának korából származott reánk. Bajuszos inasok, vén, alig bicegő komornyik, halványdrapp, 1850-ből való, úgynev. schlendrián bútorok, paliszander fával. Ugyane fából óriási asztalok, tükrök, étagère-ek. Toronymagasságú fehér olajlámpák, óriási fotelek, öt szalon nyitva, mind fényesen ki­világítva, s a nagy szalon egyik sarkában egyenesen, mereven, óriási fekete selyem (1843-ból való) fejkötőben, befűzve, rengeteg krinolinban, amely alatt csergő, suhogó alsószoknya s efelett fekete noir anthique uszályos, ezer redőjű toalett, a finom arcú, egyetlen fennmaradt douairière, Batthyány Zéline grófné palota és csillagkeresztes hölgy, ki Jahr aus, Jahr ein így várja vendégeit, akik azonban tömegesen sohasem jönnek, lévén a budai vár Verbőczy utcája éppen ³/₄ óra járásnyira az élő, a modern Pesttől.

Igen régies, igen különös, igen szokatlan, de azért minden mozdulata érdekes és egy cseppet sem nevetséges, sőt! Finom arcéle, grande dame mozdulatai (minden kézemelésénél, meghaj­lásánál suhog a ruhája), tiszta, még meglepően élénk gondolatmenete megmentik ettől.

Igen sok mindenről beszélünk (eleinte egyedül lévén) Párizsról, a francia művészetről kérdez, amelyet a Revue des deux Mondes nyomán elítél. Persze, nem mondok neki ellent - úgyse lehetne a Zola-iskolának megnyerni, azt hiszem! -

Berlinre megyünk át, meg Bécsre, az utóbbi társaság genre-ját tökéletesen elítéli. Egy Fürstenbergnéről beszél, ki negyven év előtt úgy megbotránkoztatta adomáival, hogy még ma sem tudja elfelejteni.

Azt mondja, Budán azért szeret lenni, mert kávéházak nincsenek, meg zsidók nem lakják a várt, no meg - a járdák nincsenek leköpdösve, mint Pesten. Bár az asszonyok azon típusához tartozik, kik gyalog egyáltalán véve sohasem jártak. Csak a 70-es évek óta jár egy grande dame gyalog is, azelőtt nem tudott, mert a cipői nem voltak úgy konstruálva.

Beszél nénémről, Brunswick Justh Szidonie-ról, Brunswick Géza anyjáról, ki fiatalkori barátnője és falun szomszédnéja volt. Aztán ennek anyját (ki Révay leány volt) emlegeti, mily férfias hangja volt, s mily cigány típus (n. b. mint a Révayak mind).

A teára bejő a család többi tagja is, Kárászné, Mária, István és Géza.

Az öregasszony kifejti Máriának, hogy kár a jegygyűrűt már hordani, meg levétetni magát Ferivel, mert az ember sohasem tudhassa, nem-e megy szét egy házasság.

Mária elpirul - zavarba jő, még ilyen módon elpirulni sohasem láttam. Az öregasszony aztán meg­fenyegeti, hogy nem szabad ilyenféle propos-k felett megijedni - nicht so böse gemeint![1]

Igaz, Kárászné egy olyan zöld atlaszruhában van, hogy az ember alig tud ránézni. Ez az a bizonyos színek egyike, amelyeket a II. empire előtt hordtak az asszonyok, amidőn csak a szivárvány hét színe létezett, mind a piktúrában, mind a divatban. Ez volt egyáltalán művészi szempontból a legprimitívebb korszak, a „schlendrián korszak” (az angol hajfürtök, krinolin és fehér pincsik, pudli korszaka).

Majd Túrócról van szó, Necpál és Tót Prónáról, a genre az öregasszonynak több, mint a ho­mogén. A Louis XIV. kastélyok manzardírozott francia fedelekkel, az „entre cour et jardin”, a prónai francia kert csakúgy, mint a világnézlet meghatják, s azt hiszem, nem vőlegényeért, de ezért, hogy ebbe a pár száz évvel hátralévő világba jő Mária - irigyli őt.

¹/₂ 11-kor búcsúzunk.

Midőn az escalier d’honneur első fokán Mária cigarettára gyújt, s mi ott állunk hárman nagy coat[2]-jainkban felvirágozva oldalán - dacára hogy Mária mint mindig, úgy most is ultra chic, mi pedig - fel vagyunk virágozva - azt találom, hogy úgy nézünk ki e légkör után, mint egy mariahilfi sängerei[3] megugrott tagjai! -

L’atmosphère sociale était vraiment par trop solide et conservatrice![4]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Úgy 11-kor érünk Gézával a Vadászkürtbe, hol Radics játszik, egyike a jobb pesti prímásoknak.

A restaurant banalitását és a rozmaring és muskátli illatát (amely még bizony facsargatta bűnös orromat) egycsapásra elmossa az első nóta - - Önmagamba merülök.

Mindig csak azon csodálkozom, hogy lehet olyan zenész, ki nem szereti a cigányt, az éppen olyan, mintha festő azt mondaná, ki nem állhatom Bellinit vagy Botticellit, mert még rajzolni nem tudott jól, mert technikája nem volt.

És éppen a zenében ez a közvetlen primitíve, egyenesen a szívből fakadó dallam, a maga váratlan fordulataival, végtelen melegségével, lehetetlen hogy meg ne kapjon mindenkit, kiben csak egy szemernyi érzés van.

Engemet ugyan megkap, mondhatom! És azt hiszem, hatok is a cigányokra, Géza azt mondja, hogy Radics ma olyan jól játszik, kifejtem neki, hogy nékem minden cigány jól játszik.

A cigány zenéje szuggeszció, azt játssza, amit a hallgatója a pillanatban érez, s úgy, ahogy érezi. Igaz érzésre ha talál, igazon is játszik, s ez a fődolog. Aztán viszi is az embert magával - -

Egy ideig egy szuszra játszik, belehalványul belé, ugyan mire gondolhat, hogy így játszik; valószínűleg semmire, ezért olyan mérhetetlen - mély.

És milyen kincs rejlik ebben a zenében, milyen humusz. Magyar zenének magától kellene fakadnia, nem kéne mesterségesen fejleszteni, mint a magyar piktúrát. És fakadna is, ha ma­gyar zenészeink lennének otthon. De hát a teremtő művész és fajtája között homogenitásnak kell lenni.

Igazán magyarnak kell lennie annak a művésznek, kinek művészetét ez a humusz fogja táplálni. Mihalovich, Pinkus, Mahler és más ilyen alakok nem meríthetnek belőle semmit, mert megvetik, csak a készet ismerik el, csak a mesterséget bámulják.

Különben is hiányozik köztük az az összekötő fonal, amelyen keresztül szívhatnának be magukba valamit belőle.

A „dísz”-növények más talajban vertek gyökeret, itt még üvegházban sem élnek meg!

CZÓBEL MINKÁNAK

Madrid
Grand Hotel de Paris
1891. ápr. 3.

Kedves Barátnőm!

Lássa, még mindig vándorbottal kézben! Nehéz szívvel mentem el Tangerből, az ottani két hét rehabilitálta nékem az utazást. A legintenzívebben - a legművészibben, a legszabadabban tán ott éltem eddig életemben. De hát az már természetemben van, hogy még ott se tudjak maradni, hol nagyon jól érzem magamat.

Képzeljen egy orientális - de a lehető legorientálisabb s civilizálatlanabb várost egy keskeny félszigeten, amely benyúlik a Gibraltári-szoros és az Atlanti-óceán közé. E félszigeten egy fehér, ragyogó keleti várost s környékét, amelynek szubtilitása mindent felülmúl. Sárga föveny, fehér nyárfák, nyírfák, aloék, olajfák - s fehér virágú bozótok. Diadalmas világoskék áttetsző ég -, s az itt már fekete kékbe játszó tenger - - Mindennap két vihar, amely fejünk felett átiramlik, s az azért - megkönnyíti a szívet. Ebben a paradicsomban két-három elsőrangú művész - s rajtok kívül még vagy 10-20 festő s író -, meg egy angol-amerikai kis társaság, amely olyan nívón él - hogy a Quartier Latinre emlékeztetne, ha olyan nagyon kifogástalan nem lenne -, s ha a Quartier Latin még egyáltalán léteznék. Két nagy barátságot kötöttem itt. Az egyik Egmond Aubrey Hunt, a nagy amerikai tájképfestő, kiről még egy novellát is írtam - s pedig nem rosszat. Én legalább idei legjobb dolgomnak tartom, erről tehát nem beszélek, ezt majd megismeri "A Hét"-ben.

A másik Crawhall - egy 27 éves fiú, ki tavaly egy képével a müncheni internacionálison ugyanazt az érmet vitte el, mint Munkácsy és Dagnan-Bruveret. A maga idején nagy szenzációt keltett ez a művészvilágban. Crawhall? - képzeljen egy telivér zsokét magának I. Napóleon káplár korabeli fejével és Révay Simi szemeivel. Soha nem beszél - csak figyel. Mi egymást figyelve nagy barátok lettünk. Kinn lakik a hegyekben egy órányira a várostól, egy kis házban, nagy kert közepén, amely éppen a Gibraltári-szorosra nyílik. Csendes kis fészek, amelyből oly jó lenézni a gibraltári viharokra. Olyan, mint a művész élete - távol az élettől nézni csak, s nem élni.

Itt találtam aztán kedves amerikai barátaimat, a Marshokat, kikkel - mint tán leveleimből emlékszik - Nápoly környékét jártam be. Nem hiszi, hogy becézgettek ezek az emberek, egyáltalán mind. Napról napra közelebb-közelebb jutok az angol-amerikai szellemhez, s távolodom a latin fajoktól. Az egyik amerikai mind azt hajtotta "You know Justh is not english he is american!" S azt hiszem, igaza volt. Azt hiszem, a legközelebb énemhez egy amerikai művész áll. De művésznek kell lennie, a pozitív amerikait is utálom -, de hát szíveink között nincs kapocs. Ahány amerikai artistával összeakadtam, tüstént barátok lettünk, s magunk se tudjuk, hogy miért - szinte valami benső szükségnek engedve. Azt hiszem go a near, gyors - közvetlenségök vonz, férfiasságuk, - s mély érzésök. A francia ni a mie - - a német pedáns.

A magyar ilyen lenne szintén, ha az igazi magyar faj a kultúra e fokára jutott volna. Egyesek: Jászai, Baksay, maga, István, Arany -

- - De nagyon is hosszan untatom. Írjon minél előbb, párizsi címem

par les soins de ms. Rupert Bunny.
4 bis passage Dulac
Rue Vaugirard
Paris

Szívből üdvözli barátja

Justh

Sevilla elragadó, csak nem voltam hangulatban. Madrid: a Velázquezek és Tiepolók, voilà tout.

Hubaynál, kit azonban nem találok meg lakásán, mióta beteg, orvosánál lakik.

Haraucourt-nál, detto non à casa.[1]

Jablonowskához, kinél már jó rég nem voltam, miután azt hittem, már helyreállt. Belépve a szalonba, ctesse de Béthune fogad très pimpante,[2] úgy látszik, innen a Bois-ba készül.

A „hercegnő”, úgymond, „még hálószobájában van, menjünk oda” - - - Azonban elébb az esti bálról a Sedelmeyereknél beszél, néhány cotillonról, néhány világi pletykáról, csicsereg, akár egy kis agyvelő nélküli madárka, amelynek az élet napsugár- és - kendermagból áll.

Belépünk a hálószobába - egészen megijedtem, látva a hercegnőt kikelve magából beesett szemmel, lázasan összetörve, alig bírva mozdítani tagjait.

Ki nem mondhatom, mennyire megrázott, én, ki vígnak, jókedvűnek, egészségesnek hittem már, s egy nagy-nagy beteget találok az életvidor parisienne helyén.

Alig tudtam egy percig szólani, csak néztem ijedten magam elé - - - Végre a hercegné maga törte meg a csendet; s pesties német kiejtésével így szólalt meg halk, nála szokatlan gyenge, elhaló hangon: „Ich stirb - - - ich fühl’s.”[3]

Alig tudtam rá felelni, úgy éreztem, hogy valami fojtogatja a torkomat, végre vigasztalni kezdtem, hogy dehogy, semmi baja nincs, elmondva mindazt az ügyetlen és banális dolgokat, melyeket az ember nagybetegnek szokott mondani. Természetesen anélkül, hogy az ember megvigasztalhatná őket.

Úgy éreztem, hogy a halál fagyos árnya suhant át a kis rózsás, derülten bútorozott szobán, s mindent naggyá, nagyobbá változtatott át.

Egyike volt azoknak a pillanatoknak, midőn az ember önkénytelenül halkan, tiszteletteljesen kezd beszélni, mert közel érzi a végtelenséget -

És kint verőfényes tavaszi nap, a kis boudoir ablakai az avenue de Bois de Boulogne-ra nyíltak, amelyen párhuzamosan egymás mellett robogtak a tarka fényes ekvipázsok a Bois felé, csupa szín, csupa fény, és íme, egy árva, eltévedt fénysugár most behinti a hercegnő nyitott (szokása ellenére) lesimított haját, amelyről még a festék aranya le nem kopott, még aranyfényben törik meg rajta a napsugár, pedig tán egy haldokló homlokát köríti.

És most madame de Béthune ismét beszélni kezdett, hadarva beszélt el egy kosztümbált, kérdezősködött, milyen jelmezben megyek ctesse Diane jelmezestélyére, ruháiból kiáradt párizsi parfümje, szemeiből életkedv beszélt - - - és a hercegnő ott feküdt mellette halványan, tompa kifejezésű szemekkel, amelyekkel tekintet nélkül nézett maga elé, tán az űrbe látva - abba az űrbe, honnan nincs visszajövetel.

S úgy éreztem, a lábaim előtt elrobogó Párizs kicsiny törpe lett, úgy éreztem, hogy a végte­len­séggel vagyok szemben, és - minden erőmet összeszedve én is, mint madame de Béthune, az e percben oly semmisnek feltűnő Párizsról kezdtem beszélni, hogy így mondjak valamit, valamit, ami elrejtse benső gondolataimat - mert hiszen a szegény hercegnő e percben valóban vigasztalásra szorul.

Terka és Maurice a versenyre mentek - - -

Egyedül maradt, midőn elmentem.

5 óra felé Madame Jamesonhoz, ott baronne de Bussières, ctesse de Fitz-James, miss Wilby, és még néhány dáma, kiknek nevét nem tudtam.

Ctesse de Fitz-James meghí ebédre, egészen en famille.

³/₄ 8-kor ebéd a Fitz-Jameséknél, duc de Fitz-James, etc. Robert de Fitz-James (a háziúr) és a háziasszony.

Robert de Fitz-James. Szőke, kék szemű, középtermetű ember. Körszakáll, ritkuló haj, kék, de szúró szemek. Par excellence Fitz-James, magán viseli e rendkívüli eszű, de rendkívül excentrikus család minden tulajdonát. Igen eszes - de durva. Feleségével szemben néha tűrhetetlen. Kétségbe van esve azon igen eredeti, de kissé Roza Guttmann-stílusú dolgok által, amelyeket felesége nemegyszer (tán készakarva, hogy férjét bosszantsa) kiszalaszt a száján.

Duc de Fitz-James, a család feje, tán hatvan esztendős ember, hasonló ész Robert-hez, de sokkal melegebb és plus gentilhomme. A második császárság előtti modor; érzik rajta, hogy igen soká volt Bécsben, éspedig nem a mostani Bécsben.

Richard Metternichhel töltötte gyermekségét.

Az ebéd éppen a tegnapi Munkácsy-ebéd ellentéte. Rövid öt tál étel, de tout exquis.[4] Gyors és halk szerviz, igen szélesen terített asztal. Egészen grand genre.

Ebéd után a bibliotékában ülünk, a legkülönbözőbb és legérdekesebb témákról konverzáció.

Hiába, amint az ember egy bizonyos raffinement fokára eljutott, akkor megjő már szükség­képpen a művészetek iránti érzék is, s majdnem benső szükséggé válik.

Mi még otthon csak az istállóperiódusnál vagyunk.

Beszélünk Faustról (Polignac fordításáról), képekről, újabb literatúrákról, a könyvkötés régi mestereiről, s mindenhez hozzá tudnak szólni, s úgy, ahogy kell és minden póz nélkül.

A grófnénak listát kell csinálnom új könyvekről.

11-kor a Sedelmeyer bálba.

6 rue Larochefoucauld. Nagy hôtel, vagy öt nagy szalon, nagy táncterem s egy óriási képtár (huszonöt méter hosszú) nyitva. Cigányok (Patikárius Ferkó bandája), sok jó táncosné - - - szóval egy olyan bál, mint aminőről az ember csak álmodhat.

A teremben, melyben táncoltunk, egypár igen szép kép Munkácsytól (tájképek, miért nem fest inkább tájképeket?), néhány Brozik és Charlemont.

Az első szalonban a Sedelmeyer pár fogadja a vendégeket. Maga Sedelmeyer rokonszenves, ősz szakállú, még elég szálas, karcsú ember. Derült, nyugodt arccal - bevallom, nem ilyennek képzeltem.

Felesége? - már ez inkább annak a képnek felel meg, amilyet róla elálmodtam volna, ha elálmodtam volna.

Leánya, Brozikné, karcsú, nem szép, de érdekes arcú asszony. Tud járni, és - tudja ezt.

Másik két leánya majdnem hasonló, kedves, egyszerű s úgy látszik, tanult kisasszonyok, várják - Brozikjukat.

Sok ismerős: Bronne de Koeneritz, Wrede, Munkácsyék, Latinovits, Hoyos (az egyetlen a követségből), Madame Beulé, Ganbreau, md. de Bernadoki (a hírhedt orosz szépség), Földváry Emília családjával, Carolus Durand, madame Michel, Jean de Néthy, Brunel, a két Bégouen stb., stb.

Az első négyest ctesse de Claryval (Bernadotte unokájával) táncolom. Igazán királynői alak. Szőke, egyszerűen lesimított haj, szürkéskék, nyílt szemek, sötét szempilláktól árnyalva, egyenes (tán kissé hegybe futó) orr, hosszú, elragadóan mintázott nyak.

Fehér selyem, hosszú uszályú ruha, gyöngyök a nyakon, nagy gyémántcsillag homlokán - mint egy Diana, de egy telivér Diana.

Másikat Munkácsynéval, s vele egy csárdást is a kis Ferkó előtt, amelyet a publikum óriási tapsviharral újráztatott.

Cotillon Jean de Néthyvel.

Odaülünk majdnem egészen a cigányok közé, a kis Ferkó közibünk áll, s húzza, húzza egész lelkéből, néha majdnem odaborulva a vállamra. Aztán mesél szegény Sándorról, elmondja, hogy szerette, mennyit muzsikált neki, melyik volt kedvenc nótája, elmondja, hogy az ő cigánya volt - - -

Aztán gyászbeszédéhez kezd.

Hogy mily kár érte, milyen mulató volt, hogy szeretett élni - a kis cigánynak meg-megrezeg a hangja, s a keringő, amelynek hangjánál ez a banális báli közönség lehetőleg grácia nélkül kering, szomorú lesz, néha-néha oly keserűen hangzik, mintha gyászzene lenne.

„Hogy az Isten nyugosztalja meg”. Végzi Ferkó s kedves keringőm Wein, Weib u. Gesangot kezdi játszani - és e valcert, amelyhez annyi, de annyi emlékem fűződik, oly szomorúan s amellett oly szenvedéllyel csalja ki hegedűjével, hogy Jean de Néthyvel úgy elszomorodunk, hogy egy szó nem jő ki a torkunkon egész cotillon alatt - - -

J. d N. egészen el van Palitól ragadtatva, de - én is!

A cotillon csak folyik tovább, egypár gyönyörű figura, így t. k. virágeső, a kis csellista is felnyalábol egy csomó virágot, és odadugja a füle mögé, úgy vigyorog most felénk piciny, szúró fekete szemeivel - - -

Vén, boldog gyermekek, boldogok azok, kiknek csak szív jutott osztályrészökül - ezek a legnagyobb s amellett legboldogabb művészek.

Vacsora az óriási galériában, vagy ötven terített asztal, mindegyiken virágok. Gyönyörű coup d’œil.[5]

Én Munkácsynéval, az egyik Sedelmeyer leánnyal, egy perzsa herceggel, Wrede-vel, Latinovits és Jean de Néthyvel vacsorálok.

Vacsora alatt Patikárius keserű, végtelen keserű nótákat húz.

Munkácsyné jóízűen vacsorál, úgy hogy vége felé olyan derült, annyit nevet, de annyit, hogy az egész terem figyelmét magára vonja feltűnő viselete által.

Vacsora után táncolni kezdünk, és táncolunk reggel ¹/₂ 7-ig, Bégouinnel haza.

Dániel Ernőnél fehér kereszt egyleti gyűlés, amelynek bizottsági elnökéül választottak.

Először elnökölök. Proponálom nékik, hogy az egylet javára a jövő ősszel Zala Gyurka atelier-jében művészestélyt rendezzünk - - párizsi minta után. A pesti dívák kosztümben éne­kelnének, szavalnának - festők pedig élőképeket, bevonulásokat rendeznének - Elfogadtatik. Lefekszem, gyűlés után rosszul - - -

Majdnem az egész délutánt a De Gerandóknál töltöm.

4-ig Irénnel és Emma grófnéval; ki bámulatosan megszépült. Olyan, mint egy fiatal, tapasz­talatlan őzike.

4-kor Attila megjő, s nemsokára Vautier. Akikkel a M. Sz. első fejezetét olvassuk, én jobban meg vagyok elégedve a fordítással, mint Attila. Mert érzésben (legalább az első fejezet) vissza van adva - a nyelv szabatossága (nyelvtani szempontból) pedig mellékes dolog. Ezt akárki kijavíthatja.

Fel fogom a kéziratot Jean de Néthynek és Berge-nek olvasni.

Ebéd Munkácsyéknál, Hubaynak és Grünfeldtnek kellett volna még jönnie. Az előbbi betegen lázban fekszik, a másik pedig szintén akadályozva van.

A háziakon kívül: Brozik feleségével (ki Sedelmeyer leánya), madame Chaplin, ms. és madame Michel (Gustave Doré unokahúga), ms. de La Tour, Jean de Néthy, Latinovits, egy angol festő (nevét nem tudom) és Türr tábornok.

Rémségesen hosszú ebéd, se hossza, se vége.

Ebéd alatt Munkácsy nagyon megtámadja Besnard piktúráját, azt mondja, hogy ez akvarellista romantikus.

Ez a szubtilis, túlfinomult idegű, archimodern festő - romantikus!

Mintha valaki azt mondaná, hogy Leconte de Lisle naiv költő, Sarah Bernhardt klasszikus tragika, vagy Jászai Mari modern színésznő.

Halálos félelemben vagyok, hogy Munkácsy francia írók előtt is ilyeneket „ansagol”.[1]

Majd egy órát disputálok vele (szokásom ellenére).

¹/₂ 11-kor duchesse de Maillé bal blanc-jára.

A Faubourg St. Germain legzártabb szalonja, s így tán a leg„nehezebb” szalon a világon, s tán - a legunalmasabb is.

CZÓBEL MINKÁNAK

Kairó
1890. ápr. 1.

Mena Hotel
Gizeh
At the foot of the great pyramid

Igen tisztelt Kollégám!

E percben kapom kézhez könyvét - - már tudniillik a nékem szánt példányt (Révay már előbb megküldötte.) Köszönöm a szíves dedikációt - - -

Még mindig itt. Csak a jövő hét végén indulunk innen. Az utóbbi napokban hideg volt - s én - sajnos, megint vért köptem. A tavasz állott be, azért, mondja doktorom. De akárhogy áll a dolog, csak itt kell egy ideig maradnom. Amit különben egy cseppet sem bánok - gyönyörű virágos a tavasz, s illatárban minden -, mámorossá tesz a levegő ereje. Oly jólesik, hogy pár napja esik - alig esett a tél folyamán. Egy igen érdekes angol van most itt az hotelben, végtelen sokat utazott (ami egész természetes dolog, tekintetbe véve nemzetiségét) - és jól utazott. Az utóbbi már csodálatosabb. Amellett minden tudományhoz ért, tudja mirólunk, hogy mi turániak lennénk, Alma Tadema barátja - s amellett a modern francia művészet, irodalomért rajong. A csudaember neve Taylor. Különben fest is - anélkül hogy festő lenne. Il est tout sans être qulque chose. Holnap a piramisokat járom be vele - minek igen örülök -, itt alig érdekli az egyiptológia.

Tudja-e, hogy nótájának óriási succès-je van itt. Sternberg mindennap elhúzatja magának.

Ezután már csak levelezőlapokban adhat hírt magáról régi híve

Justh

Reggeli előtt Vadnayéknál.

Érdekes család, jellemzetesen pesti család.

Vadnay Károly. Orsz. képv., a „Fővárosi Lapok” szerkesztője. Vereses szőke haj, bajusz és szakáll, igen vékony hang, selypít. Pas rassurant du tout par l’apparence.[1] Igen szubtilis okosság - kissé rókaszerű. Bizonyos dolgokban senki sem látja meg úgy az árnyalatot, mint ő. A mi, tán legkiválóbb újságírónk éppen ezért, sohasem mond sem többet, sem kevesebbet, mint kell. Egyike a legveszedelemesebb ellenségeknek annak dacára, hogy ő maga tán még sohasem támadott. Ismeri az életet, és kivált a pesti életet, és minden hangján tud játszani.

Ölni tán nem tudna, de csípni, szúrni senki úgy, mint ő.

Felesége, az országszerte ismert Vadnayné, a Fővárosi Lapok megtestesülve. Kicsiny, köpcös, még elég csinos asszony, kacsázó járás, igazi megtestesült magyar minorum gentium dzsentri asszony a típus minden erényével, hibájával és furcsaságával együtt. Kitűnő anya, de - ez a tulajdona furcsán jelentkezik. Azt hiszem, leányának inkább ártott, mint használt nagy szeretetével. Utazott, de nem látott, élt, mulatott, élne, mulatna még ma is, de hát a leánya nem megy férjhez, így az élet - nem mulatság. Roppant szerencsétlen leányával, Margittal, a híres Marguerite-tel, aki már Gubernátis és Madame Adam könyveiben is szerepelt.

Ez a leány igen eszes, csinos, vagyona is van, sokat látott, tanult, és - férjhez menni mégse bír!

Tán mert nagyon eszes és igen sokat látott? Meglehet. Főleg azt hiszem, mert nagyon is reá akarják varrni az emberekre. Én különben nagyon apreciálom, egyike azon magyar kisasszo­nyoknak, kik tulajdonképpen parisienne-ek.

A parisienne majd minden tulajdona megvan neki. Hideg, szubtilis (bár ez utóbbi tulajdona egy kissé voulu), sokat tud, és még többet látszik tudni, anélkül hogy bas bleu lenne. Tudományát szalon-aprópénzre tudja felváltani. Szeretni sohase fog mélyen - erre hiányzik az anyag benne, de ha raison-házasságot csinál, boldogítani fogja férjét - raisonból.

Arra született, hogy szalonja legyen - Hubay Jenőnek való feleség lenne.

Öccse Tibor, sok az atyjától és Margittól benne - Mikor lesz Vadnay Tibor? nem tudom.

Este Fesztyékhez. Az öregúr (Jókai) elolvassa az egyletünknek írt felhívást.