AGGHÁZY KÁROLYNAK

Aggházy Károly és Justh Zsigmond

Budapest
1889. ápr. 1.

Bocsáss meg öreg szeretett bácsim, hogy oly soká nem írtam, tudod, hogy azért mindennap -, de majd mindig rád gondolok. Velem vagy, bárhol legyek, s hiányzol, bárkivel. De hát írni nem lehet mindig, ehhez idő és hangulat is kell. Legelőbb is köszönet gyönyörű két dalodért, Cebrián Róza énekli őket a szalonokban, mindenkinek nagyon tetszik, és most az egynek, a "mindenki"-nek jó ízlése van.

Olyan par excellence Aggházy-dalok, hogy nem is mint darabokat, de mint lényed részeit szeretem. Sokszor olyan végtelenül furcsán vagyok - eljátszom az "Erde kommt" stb-t - vége a dalnak -, oly közel, de oly végtelenül közel érezlek hozzám, hogy hozzád fordulva beszélni akarok hozzád, úgy a régi szokás szerint, a két szemedbe nézve, és - Károly nincs az oldalamon. Messze van tőlem - végtelenül messze. Milyen ostoba voltam, hogy legalább egy nappal tovább nem maradtam Berlinben, hogy sajnálom most azt az egy napot!

Egy hónapja, hogy elmentem - -

Azóta éltem és nem éltem, fárasztottam magamat és untattak, fáztam a legtöbbször az emberek társaságában, és vágyakoztam el innen.

Enfin que fini!

Hogy képet adjak mindennapi életemről, ezentúl jegyzeteket fogsz kapni minden héten, tele az én "Drang és Hoffnung"-ommal, olyan genre-ba írva, mint ahogy tavaly Párizsban írtam jegyzeteimet. Kérlek aztán, ha jó hosszú összegyűlt, küldd vissza. Ezek a dolgok is ki lesznek halálom után adva. Széchenyi Lajos azt mondta rólam, hogy kedvenc sportom posztumusz dolgokat írni, azt hiszem, igaza volt. Írd meg, mulattat-e a dolog, ha nem, nem küldök többet. Kérlek, a jegyzeteimet senkinek sem mutatni.

Megkaptad "Párizs elemei"-t?

Április 2-án.

E percben jövök Bellovichtól, ki szeretne megnyerni a budai zeneakadémiának. Ez már egy lépéssel közelebb hozott hozzánk, hozzám.

Kérlek téged, hogy írd meg neki feltételeid, hogy ahhoz mérten esetleg neked egy állást szervezhessenek. Annyit, mint a pesti akadémián, nem kapnál, de hát privát órákkal stb. ki lehetne hozni még többet is.

Aztán fő dolog, hogy honn legyél, ha egyszer itt vagy, akkor egy-két év alatt vagy ott lehet fizetésedet megnövelni, vagy pedig itt akár az akadémiában, akár másutt lehet helyet fogni.

Írj neki tüstént, éspedig ajánlva, címe Kálvin tér, Rottenbiller ház.

Ha ott vagy, még bizonyos szempontokból jobb, a zenekedvelők zenekara stellt dir im Diensten!

Szóval, Károlyom, most már csak rajtad áll! Felelj nekem is levelem vétele után tüstént.

Ölel szerető

Zsigád

V. r. u. a Vacarescukhoz, Elena Vacarescu és Jean Berge a Bonheurből egy részletet recitál­nak, amelyet együtt ctesse Diane jövő pénteki nagy estélyén fognak elszavalni. Igen rosszul választottak, úgy hogy (dacára annak, hogy Elena már részletét könyv nélkül tudja), egy más jelenetet fognak betanulni.

Jean Berge-zsel Granet szobrászhoz, ki Berge mellszobrát mintázza az idei szalon számára.

A szobor nem annyira hasonló, mint inkább igen jellemzetes, az Extases poétájának egész „force vitale”[1]-ja benne van.

Nyaka igen sikerült, le cou d’un petit taureau nerveux.[2]

Antokolszkij műtermébe, ott egy negyed óráig.

Este Maurice és Terkánál, ott még a Richard-ok, Axenty és Bunny.

Pas très follichon.[3]

Csákyéknál Gézával, hol főleg az egyletről értekezünk, tőlük Berzeviczy Alberthez (kultuszminisztériumi nap!).

Berzeviczy Albert. Igen okos ember, egyike a legokosabbaknak a minisztériumokban. Hanem hideg ész, kevés, majd semmi művészi érzék. Kiérzik azonkívül egyéniségéből az is, hogy tanár volt - didaktikus és hozzá van egy bizonyos fokig szokva ahhoz, hogy - hallgatósága ellent ne mondjon. A katedráról csak faktumot adhat elő az ember!

Aztán a szepességi race is kiérzik belőle: a németbe ojtott félszláv magyar faj. Alaposság - merevség.

Sokan igen hideg és képzelődő embernek mondják, én egyiket sem tapasztaltam, művészi kérdésekben még igen sokszor a hozzá nem értő, de érdeklődő ember szempontjára is állott velünk szemben.

Érdekes fej, igen halvány színű bőr, fekete haj, bajusz és keskeny pofaszakáll, vereses ajkak - az anémiára, úgy látszik, enervált élete útján jutott. Eredetileg szangvinikus lehetett. Igen nyugtalan (de zabolázott) egyéniségre valló, nagyon fehér kezek.

Felesége - sz. Kuzmik Zsófia - szorgalmas, gondos, értelmes felesége. Azt hiszem, az, amit keresett.

11-kor Guillaume Vautier jő hozzám (ki kilenc évet töltött Révayéknál), egyik kezében Jókai Új földesurának, a másikban az én „Művész szerelmemnek” fordításával.

Képzelhető meglepetésem.

Hétfőn De Gerando Attilánál fogjuk átnézni.

Sarah-hoz - búcsúzni.

Szimfóniák után csend, osztrigák után éhség, víziók után ébredés, tűzijáték után csillag nélküli éjszaka!

Este cigányokat megyek hallgatni Axentowiczcsal és Berge-zsel.

Érdekes ellentétes egyéniségök a cigányzene hatása alatt.

Az örmény orientális raffiné festő, kinek idegeit ragadja meg e zenének mákonyszerű egyik eleme, és az okcidentális egyszerű érzésű költő, kinek vérét korbácsolja fel a zene primitív másik eleme.

Mindkettő el van ragadtatva, de mindkettő másképp - - -

Tóth Ferkó elmuzsikálja minden kedves nótámat, és mégis minden, de minden emlékemet elhomályosítja ennek a pár utolsó napnak tovatűnő bolygó csillaga -

Pedig hát ennek a „hangulatnak” minden, de minden eleme csak művészies jellegű volt, mert hiszen ebben az álomban oly nagy volt a művészet, hogy már nem is volt emberi.

Csak a hatása volt az; mert az ember gyenge, s ha elveszti eszét, bolond - - - s némely esetben bolond még akkor is, ha - mást.

De hát hála Istennek, a művészi extázisnak ilyen ereje mégsem volt!

Villásreggeli Károlyi Irma grófnénál. Ott még leányai, Zay, sz. Károlyi Margot és Gina, Zay Miklós, Batthyány Géza j., Károlyi Nandine és Pálffy Pali grófnék.

. . . . . . . . . . . . . . .

Irma grófné korának egyik legszebb asszonya volt, ma már szépségének semmi nyoma, és leányai, kik mind ráhasonlítanak, tulajdonképp szintén nem szépek. Ginának, bár igen érdekes profilja van, igen előálló orr és áll, mélyen fekvő, sötétkék, szenvedélyes szemek. Nővére, Margot sokkal facile-abb à vivre.

Irma grófné roppant érdeklődéssel kérdezősködik az én péntekeimről, hogy mennek össze a különböző elementumok nálam. Igen csodálkozva hallja, hogy a legjobban -

Azt mondja, pár év előtt még ez lehetetlen lett volna minálunk.

Károlyi Nandine-nal (Károlyi Alajos volt londoni osztr. magy. nagykövet leányával) az angol társaságról beszélünk, több közös ismerősünk van, így miss Wilby és a Gordon Lenoxok.

Különben érdekes, rokonszenves leány, igen magas, igen nagy lábak, kezek, majdnem semmi race.

Rosszul öltöztetve, úgy látszik, a fiatal leányok azon típusából, kiknek anyja még tetszeni vágyván, leányaikat repoussoir[1]-nak használják.

Pálffy Pali grófnő, Pálffy sz. Károlyi Geraldine legifjabb leánya. Ez a magyar Fbg. St. Germaine-i ház; bár a faj maga tökéletesen osztrák, két generáció óta mindig osztrák alliance-okat köt a Pálffy család e (hercegi) ága.

Pali grófnő különben tipikus szőke leány. Világosszőke haj, szemöldökök, igen fehér és piros teint. Mosolygó, naiv, de azért hamiskás (bár csak ártatlanul) szemek. Az a genre kisasszony, mely a fiatal leányokkal huncutkodik s az urakkal szenteskedő.

3-kor Margot grófnővel, Zay Miklóssal és Gézával gyalog a Nagykörúton a legnagyobb szélben ki a művészházba, megnézendő a Mészöly kiállítást.

Jellemző a magyar művészi viszonyokra, hogy e kiállításon a kormány nem talált érdemesebb dolgot megvételre, mint egy szarkát - egy piciny, elég jól festett vázlatocskát. Amellyel aztán Szalay Imre mindenütt eldicsekedett, hogy a „szarka az már biztos”!

Pedig 2000 Ft-ért 15-20 olyan vázlatot lehetett volna megvenni, hogy összecsoportosítva a Magyar Nemzeti Múzeum egyik örökbecsű gyűjteményét képezte volna.

Mert e vázlatok Mészöly legjobb dolgai, közvetlenség, minden stilizáció nélküli igazság (mily ritka manapság ez!), mély érzés jellemzik e kis mesterműveket. Én is vettem egyet, a vázlatom címe „Erkély előtt”. Egészen elöl hervadt veres vadszőlővel befuttatott vasterasz, a háttérben finom őszi hangulatú tájkép, tán parkrészlet, amelynek barnás veres tónusát elmossa az első őszi köd szürkés levegője -

Mednyánszky szerint e vázlatnak legmélyebb a hangulata -

Az „erkély” Rómeó és Júlia nélkül. Egészen az én lakásomba való.

V. r. u. Louvre-ba a primitíveket tanulmányozom jó másfél óráig, 7-kor Bunnyvel az akvarellisták kiállítására.

Legérdekesebbek a Besnard-ok. Oly ereje van az ecsetkezelésben, mint egy vízfestőnek sem. És fantáziája! Mily bámulatos az a női feje, amely halványkékes misztikus világításnál csilla­gokat fúj el a kezéből, úgy mint „más” halandók a szappanbuborékokat szokták - - - aztán merengő női arcképe, olyanféle fej, mint ahogy én Kálmán Elzát képzeltem el. És más bámu­la­tosabbnál bámulatosabb és fantasztikusabbnál fantasztikusabb képei -

Azonban a kivételes egyéniségű nagy festőt csakis a kiválasztottak értik, és úgy látszik, a ki­vá­lasztottak még itt is ritkák; leülünk Bunnyvel (ki egészen el van ragadtatva tőle) a képekkel szemben egy kanapéra, egymás után vonul előttünk a nagy tömeg, s egy órai megfigyelés után, de nem találtunk egyetlen embert sem, ki komolyan vette volna őt, a legtöbben gúnyo­lódva mentek el képei előtt -

Végre olyan végtelen düh fogott el mindkettőnket, hogy nem tehettünk egyebet, mint Madeleine Lemaire limonádé ízű képei elé menni, s jó hangosan (kétségbeejtve a körülálló nyárspolgárokat) kifiguráztuk a goût bourgeois akvarellistájának à la portée de tout le monde[1] készült, kinyalt semmiségeit.

Vraiement la bêtise de la masse humaine est infinie, la seule chose qui est infinie, peut-être!

C’est à hurler de rage.[2]

És persze mindezek egypár év múlva, midőn már hozzájuk is eljutott az, hogy Besnard nagy festő, se pâmeront devant ses toiles.[3]

Este Jean de Néthynél, aztán pedig a Grand Caféban, Jean Berge-zsel cigányokat (a kis Palit) hallgatjuk.

Könyvem („Párizs elemei”) megjelent. D. e. 10-¹/₂1-ig 35 dedikációt írok a Révai Testvé­reknél. Kutya fárasztó munka!

Haza, lóhalálába megreggelizek, alighogy az utolsó falatot bekapom, érkeznek látogatások. Kettőtől este ¹/₂ 7-ig folytonosan. Itt: Zay Imre, Miklós és László, Szana Tamás, Bródy Sándor, Vadnay Tibor, Batthyány Géza, Burger Lajos, Gozsdu Elek stb.

Gozsdu Elek: örmény, keleti finomult faj. L’homme à rêverie et - à cigarette.[1] A délszláv az uralkodó egyéniségében, álmodni szeretne csak, de hát dolgozni is kell, hogy az ember élhessen, s ami a bökkenő nála, hogy nem azt teszi, amit szeretne. Mint ügyész működik, s nem mint író.

Egyik munkája: Tantalus, a legkedvesebb magyar könyveim egyike. Nem egészen eredeti opus, Turgenyev hatása alatt áll, de azért éppen olyan élvezettel olvasom, mintha maga Turgenyev írta volna.

Egyáltalán az a nagy baja, hogy nincs erős egyénisége, nem bír a maga lábán állani az én jó Elekem, legalább mint művész nem.

Eleinte Méray Horváth Károly hatása és befolyása alatt állott, ki meg nem emésztett ideákkal teletömte fejét, de ekkor még volt iránya, legújabban az Ambrus Zoltán fejedelemsége alatt álló klikkbe keveredett, ahol aztán tökéletesen elrántották alóla a talajt, miután egy helyett mindjárt három ember papucsa alá jutott.

Egyáltalán il n’a plus son opinion presque sur rien.[2] Ing jobbra-balra, nem meri kimondani véleményét, s azt sem meri bevallani, hogy nem bízik a véleményében. Vagy három év előtt igen furcsán ismerkedtünk meg, én nyáron visszajőve Párizsból véletlenségből elolvasom a Tantalust, ilyen genre-ű magyar könyvet még nem ismerve, tökéletesen elragad.

Tüstént leülök íróasztalomhoz, s írok neki Fehértemplomba, megírva neki, hogy mit tartok könyvéről. Erre ő felel - levélváltás támad köztünk. Én lemegyek hozzá - és négy álomszerű napot töltök nála. Ott egészen önmaga volt. Ebben a miliőben otthon volt, a saját lábán állt, aztán egész meleg szívét az ajkán hordotta - Felejthetetlen napok voltak.

Majd Horváth Károly barátságát akarta reám oktrojálni, ez nem sikerült, én Horváthot csak egy igen eszes, de hideg és hóbortos embernek tudván meglátni, míg ő egy lángészt fedezett fel és látott meg benne. Ez nézeteltérésekre adott okot, majd egy rövidebb faché is jött ráadásul - ma már ő sincs jól Horváth Károllyal, de hát velem azért nem jő össze annyit, mint szeretném, „szent” kávéháza nem engedi.

Igen furcsa, hogy majd mindig, ha pénteken jő hozzám, összetalálkozik nálam legnagyobb ellenségével, Bródy Sándorral.

Ez is egy érdekes, s az irodalmi világ mindenesetre egyik legérdekesebb alakja. Bár érdekesebb, mint értékes. Csak művészileg lehet összeköttetésben lenni vele, mint ember - igen keveset ér. Ez is orientális típus, de egészen más, mint Gozsdu. Expanzív exuberáns zsidófiú. Ez könyveinek is egyik legkiválóbb tulajdona, sok és csapongó színek. Emberismerete elég, bár mindig charge-ban jelentkezik, túlozza a színeket, egyrészt őszintén, másrészt tudatosan és akarva. Határozottan intelligens különben, és - il a le courage de son opinion, pas comme Gozsdu.[3]

Nálam még Szana Tamás is, a gömbölyű Szana, a „jó” Szana - A múlt héten adott csak ki egy könyvet az újabb elbeszélőkről, amelyben a „modernekre” mind rátámad - furcsa, épp ma délután hárman vagyunk (Gozsdu, Bródy és én) jelen feldicsért áldozatai közül.

Szana különben a megtestesült tokás ember, meg - középszerűség. Se nem dicsér, se nem gáncsol nagyon, se nem meleg az emberrel, se nem hideg. Se nem nyájas, se nem udvariatlan. Gömbölyű kezek, lábak, gömbölyű mozdulatok, bonhómia híján. Van egy bibi egyéniségé­ben, ami keserűvé tenné és tragikussá, ha erre elég anyag volna egyéniségében. Így csak gyanakvó és hideg - de nem is egészen hideg.

Gozsdu és Bródy ezalatt összekaptak.

Francillonról van szó, vajon Márkus vagy Sarah (!) értette-e meg jobban Dumas-t, illetőleg Francillont.

Gozsdu Márkust (n. b. Márkus és Ambrus - idillje ismeretes), Bródy Sarah-t (a zsidónét) védelmezi.

Én kifejtem, hogy Dumas Francillont egy igen nagy női alaknak akarta festeni, kiben minden, amit a férfi kieszelt, már érzéssé vált, s kiben különben is az uralkodó az érzés, s ezáltal nagy. A Dumas Francillonja szenved az első pillanattól fogva végig, és éppen szenvedése teszi nagyobbá az oly pozitív Thérèse Smith-szel és a még tulajdonképp gyermek Anette-tel szemben.

Sarah így is alakítja, az ő Francillonja egy komoly, nemes női alak, a Márkusé olyan, mint ő maga, egy hisztérikus, ész és szív nélküli baba, amely ide-oda szalad a színpadon, hadar, s amely fejvesztett az első pillanattól fogva -

Amellett hozzáteszem, hogy a pesti sajtó egy része nagyon blamírozta magát, midőn azt írta meg, hogy Sarah nem értette meg a szerző intencióit; tudvalevő, hogy Dumas, midőn Francillont megírta, így kiáltott fel: „Il n’y a que Sarah qui puisse jouer cette pièce.”[4] Azonban a többi szerepek is fontosak lévén, mégiscsak a Français-ban adták elő Bartet-val. Sarah meghallja ezt, Dumas iránti szívességből betanulja vele a szerepet, eljátssza Bordeaux-ban, Dumas odautazik, megnézi az első előadást - előadás végén felrohan a színpadra, összevissza öleli és csókolja Sarah-t s így kiált fel: „Tu es toujours divine, Sarah, mais tu es archidivine dans ma pièce”[5] - és a pesti sajtó azt mondja, nem értette meg a szerző intencióit.

Difficile est de ne point rire.[6]

Erre újabb disputa, hogy az nem mond semmit, állítja Gozsdu, ha a szerző így és így akarja a darabot játszatni, az is tévedhet. Ez nem rossz!

Például hozza fel, hogy Shakespeare Poloniust trotlinak magyarázta, s ma a legtöbb színész okos, ravasz embernek játssza.

Ez lehet - csakhogy azt is be kell vallanunk, hogy a művészi tudatosság azóta ugyancsak haladt, és ennek az öntudatos kornak a legöntudatosabb írója Dumas -

Este Batthyány Irmánál úgy egy óráig, majd haza. Ismét Bródy jő hozzám, ki másnap visszamegy hetekre Kolozsvárra, s így még pár órát akar velem tölteni.

Igen furcsa este. Még Bródyval ilyen soká egyedül nem voltam. Azon kezdem, hogy kifej­tet­tem neki, milyennek látom, elmondom, hogy kár annyit pose-íroznia - - ez jó a publikumnak, embereit válogathatná. Ezt elismeri is, de azt mondja, midőn velem szemben ilyen, akkor mindig van publikum is a háttérben.

Most kifejti, ő milyennek lát engem; ha társaságban látott, nem voltam szimpatikus neki, ha egyedül voltunk, igen.

Azon gondolkozom, nem-e azért mondja el ezt, mert egyedül vagyok vele, s nincs auditó­riumunk. Bízni tökéletesen sohasem fogok ebben a fiúban, bizalmamat eljátszotta rég.

Az első órákban még van egy csepp komédia modorában, végre kienged (közbe azonban én olvastam el néki egyet-mást párizsi jegyzeteimből). Elmondja, midőn írni kezdtem, igen haragudott rám, azt hitte, ártani fogok neki, hogy ebben az irányban (ami pedig nem is közös irányunk) konkurrenciát fogok csinálni néki; ma már belenyugodott abba, hogy létezek. Különben is eleinte ki nem állhatott - ezt éreztem du reste.

De úgy vélem, nemcsak engem, de a legtöbb embert. Volt valami egyéniségében azelőtt az éhes farkasból. Gyűlölte a priori az embert, anélkül hogy ismerte volna. Most, hogy elmondja fiatalságát, egy bizonyos fokig értem ezt.

Tán tízéves lehetett, midőn gazdag szülei elvesztik vagyonukat, atyja elhal, s öreg anyjával és nagyszámú testvéreivel az ínség szélére jut.

Alig tízéves, midőn a létért való küzdelmet megismeri, és harcolni kezd azzal az ismeretlen, óriási, utálatos hatalommal, amelyet „embertársak” gyűjtőnév alatt ismert.

A nevelősködés és a zsurnalisztika pedig szintén nem tesznek valakit emberbaráttá. Azt hiszem, még ma sem az. A réligion de la souffrance humaine[7] ismeretlen fog előtte maradni örökre, csak művészi érzésre képes, és szenvedélyekre, vágyakra - buja, érzékies, csapongó szerelemre -

Azt mondja, házasodni fog. Azt hiszem, választottját megkívánja, összes érzékei vágynak utána - és bámulja hidegen, józan ésszel, zsidósan; ez szerelmének két eleme. Különben házasságáról már évek óta beszél nekem, nem tudom, igaz-e - - színező egyénisége néha az „ansagolásra” is ráviszi -

A „kis Zola” most mind lágyabb lesz, szemeinek villogó, sötét tüze megtörik, erőtlenné, bágyadttá válik, halkabban beszél - erőt vesz rajta is e hajnali órák hangulata - félhangon így szól: „Úgy érzem magamat, mintha álmodnék.”

Tudja az Isten, megsajnálom. Sajnálom úgy, mint az éhes farkasokat a tél derekán. Hiszen üvöltésükből csakúgy szenvedés érzik, mint az apácák hajnali imáinak áhítatos hangjából - a természet kegyetlenségével szemben egyenlő minden lény, ember és állat. Egyenlő minden, mi szenved, küzd és érvényesíteni igyekszik magát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az első hajnali sugarak átszűrődnek a leeresztett ablakfüggönyökön, reggeli 5 óra -

Pihenni megy farkas és ember -

V. r. u. Jean de Néthynél, majd Sarah-nál, kivel igen pesszimisztikus konverzáció. Fáradt - halálról beszél.

Egy fényképet ád (azt, amelyet tőle tán legjobban szeretek) ezzel a dedikációval:

À Sigismond de Justh

Souvenir avant et après ma mort.[1]

Sarah Bernhardt.

Mystique - - -

Ebéd Madame Jamesonnál. A családon kívül még csak Noël.

Böjti ebéd, un maigre tous ce qu’il a de plus raffiné.[2]

Ebéd után Schumann és Chopineket játszik.

11-kor a Grand Café-ba, ott Jean Berge-zsel cigányokat hallgatunk. Patikárius nagyon kitesz magáért, de hát csak nem Pali!

Kiss Józsefnél. Csinos dolgozószobájába vezet, banális modern reneszánsz tölgyfabútorok, azonban pár igen szép keleti szőnyeg.

Íme Kiss József. Orientális indolencia; kicsiny, igénytelen zsidócska, akinek külseje az élet zűrzavarában igazán nem árul el semmit. Csak otthon, most hogy egyszer honn találtam, láttam meg, hogy mégis „valaki”, szerzője pár igazán gyönyörű költeményének („Jehova”, „Valahol messze - valahol régen”, „Simon Judit” stb.). Fáradt ember, ki bámulva néz körül, hogy a mindennapi élet lázába került, s ki kétségbe van amellett esve, hogy éppen ő az, kivel az emberek igazságtalanok. Miért lenne éppen ő az, kivel nem lennének?

Főleg a modern elbeszélő irodalomról beszélünk. Gozsdut nem szereti, azt mondja, nagyon voulu,[1] Bródy meg igen fiatal még neki, kiben sok a póz - Peteleinek szűk a látköre - még Mikszáthot szereti legjobban. Nem osztom ízlését, a három előbbi bármelyikét én érdekesebbnek találom a jó palócnál.

Aztán elmondja, lassú, vontatott hangján, hogy a Jehovah két pendant-ját is elkészíti, amelyekben a két tán még kegyetlenebb isten, Apollo és Krisztus fogják a leitmotívumot megadni.

Este Forgáchnénál tea - a Zay „öccsök”, kiket atyjuk e teára faluról citált be, jönnek hozzám.

Imre a három Zay fiú között határozottan a legeszesebb, legfinomabb eszű. Kiütött egyéniségében az Auersperg. Magas, igen magas, karcsú, veresesszőke fiú, horgos, túlhorgos orr, kicsiny száj, kékszínű szemek, hosszú, keskeny kezek, lábak. Telivér minden mozdulata, őbenne és Batthyány Istvánban van a pesti fiatalurak között a legtöbb race.

De azért egy cseppet sem homogének.

Én Istvánt persze jobban szeretem. Imre m’est trop enfant encore.[2] Aztán sok a felvidéki hiba benne. Skrupulista, aprehenzivus, gyenge, néha nem egészen őszinte.

Zay László. Folyton hallgat, nyomasztóan, néha kétségbeejtően hallgat. Kétféle hallgatag ember van. Az egyik kategóriához tartozik az az ember, ki érdekesen, okosan hallgat, s hallgat anélkül, hogy ez nyomná a lelkét, s ez nem zavar. A másik az, kit lesújt annak tudata, hogy hallgatásra van kényszerítve, mert beszélni, vagy legalább úgy beszélni, mint ahogy szeretne, képtelen. Ezek típusából való László, ki képes egy egész eleven társaságot elojtani hallgatá­sával.

Lehet, hogy változni fog, azt mondják, Miklós is, midőn először elkerült Ugrócról, ilyen volt - - -

Forgách soirée végtelen unalmas volt, ott a Csákyak, Szirmay grófné, Bánffy Rózsa és leánya, Cebriánék, Kinsky Nusi, László László, Berchtold Richard és leánya stb. stb.

Cebrián Róza dalokat énekel, Csáky Róza megkérdi kitől: Aggházytól a felelet, a miniszter­leány pirul, mintha csak valamin rajtakapták volna, Cebrián Róza nyomban gúnyosan mosolyogva így szól: „Ugye, hogy nagyon szépek?” Még nagyobb pír és zavar -

V. r. u. Sarah-hoz, kávézok addig, míg reggelizik.

El akar magával próbáira vinni.

Már el is határozzuk az órákat s a napokat, midőn a kis Sarah beront és kijelenti, ha én a próbákon jelen leszek, nem játszik. Miért? Erre nem akar felelni. Próbáljuk persuadálni, nem sikerül, és Sarah, ki ismeri unokahúga szörnyű fejességét, belenyugszik, s én, mit tegyek, belenyugszom szintén. Pedig Françillonban valóban nagyon, de nagyon érdekelt volna.

Azután a Sarah-ról írt kritikákat olvassuk.

Egypár lanyha dicsérő kritika, legnagyobb részt éreintement.

Sarah éppen olyan dédainnel viseltetik a zsurnalisztika iránt, mint jómagam.

Csakhogy - szükséges rossz.

Ezalatt Maurice és Terka érkeznek.

Reggeli alatt bolondozunk. Terka és Sarita eleinte kenyér­golyócskákkal dobálják egymást, majd a golyóbisokból zsemlék lesznek, s azzal simogatják egymást - fejbe.

Sarah is belévegyül ez ártatlan játékba, és egy olyan nagy darab zsemlét vág a fejemhez, hogy szinte zúg a caputom belé!

- Vraiement, il ne détonne pas dans cette maison - de fous.[1] - Fejti ki a díva, s elragadóan mosolyog -

Tőle Axenty Axentowiczhoz, az örmény-lengyel festőhöz, ki Sarah bámulatosan sikerült pasztellképét festette.

Igazi örmény típus. Halvány arc, szürkés szemek, fekete sűrű szakáll és bajusz, húsos orr, mely érzékiségről beszél.

Egy kelet-európai raffiné - emlékeztet Gozsdura.

Sötétveres posztó falú atelier, egypár nagyon szép orientális hímzés és függöny. Igen nyugodt, orientálisan nyugodt, harmonikus összhatás.

Igen érdekes képen két utcai impresszió - - igaz képek misztikus ember szemeivel látva.

Pár nagyobb kompozíció vázlata.

Ő is Huysmans-imádó, mint az ultramodern művészek majdnem mind; bár csak L’art moderne-jét olvasta eddig.

Ajánlom neki regényeit.

Felhasználva a gyönyörű, tavaszi napot, sétálni megyünk - A boulevard napfényben úszik. Csupa fény minden, minden derült, minden a reményről beszél.

Bateau mouche-on akarunk kirándulást tenni - a terv kútba esik, mert a kis hajók nem járnak, igen magas a Szajna.

Nálam ebédel. Ebéd után Jean de Néthyhez, ott még Bunny és Jean Berge. Ez utóbbi elhozza verskötetének még össze nem fűzött példányát, elég vaskos kötet, vagy 240 lap.

Lapozok a kötetben, s íme - egyszerre csak egy költeményre találok benne, amely nékem van ajánlva.

Embrassements extatiques![2]

Ezután én felolvasok egypár prière-t (kedvenceimet) a kötetből, így a Vêpres mariniers-t, és Prière-t. Ez utóbbit aztán Jean Berge maga is felolvassa.

Ez a költemény határozottan egyike a legnagyobb szabású francia verseknek.

Majd Jean de Néthy olvas fel Anastasius Grünből fordított költeményeket, amelyek a Berge Revue-jében lesznek mutatványul közzétéve.