Délután Lambrechteknél, hol vagy tíz Fbg. St. Germain-i dáma. Common-place, much ado about nothing.[1]

Ebéd Jablonowskánál.

Mielőtt gyermekei jöttek volna, figyelmeztet a hercegnő, hogy főleg Maurice-szal beszél­gessek, mert nagyon féltékeny a fiatal férj - még őreá is.

Ez utóbbit halkan s nőiesen mondta. Úgy, hogy egészen meglepett.

Aztán elmondja, hogy Nizzán fog pár hetet tölteni, egyedül akarván hagyni egy időre gyermekeit.

Nemsokára megérkeznek ms. et madame Maurice Bernhardt.

Terka: fehér selyemruha, halványzöldes betéttel derekán, amely kiemeli olív bőrét. Nyakán gyönyörű gyémánt rivière, füleiben, karjain nagy solitairek.

Annyi gyémánt volt rajta, hogy akár udvari bálba is mehetett volna és - ruhájának nem volt uszálya!

J: Mon dieu, que vous êtes belle Princesse, que de diamants, où allez-vous donc ce soir?

Terka: Mais nulle part, je dine chez maman, et puis je vais chez une tante de Maurice, chez madame Richard.

La princesse: Eh bien mon enfant, tout ces frais pour nous?

Terka: Voyons maman, on m’embête.[2]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És mégis dacára annak, hogy Terkán 60 000 frank értékű gyémánt volt egy családi diner-n, dacára, hogy petit Maurice karján lépett be a szalonba - mégis hercegnő maradt minden ízében.

Ennél többet nem mondhatok.

Maurice: Hogy is kezdjem csak, igen, egy óriási gardénia gomblyukában, gyönyörű, halvány rózsaszínű korall gombok mellén, elragadó gyöngyök mandzsettáiban - - -

Párszor eszembe jutott ugyan, kitől kaphatta madame Sarah Bernhardt ezeket a csinos ékszereket?

Szóval. Ma kiállhatatlan volt Maurice.

Il était jouant de snobisme.[3] Csak vadászatról beszélt. Előszeretettel emlegette anyja különvonatait, anyja gyémántjait, idegeit s ezerféle más dolgát.

Elmondta, hogy az utazásban őt is, mint az angol upper ten thousand-ot,[4] csak a vadászat érdekli, az ember mindenfelé egyforma unalmas és ostoba. Egy veres frakk s egy jó paripa többet ér a világ összes philosophjainál. De ez hagyján.

Még valami egészen más dolgot vettem észre.

Nem féltékeny anyósára, mint ahogy a hercegné ezt mondta és tán hiszi, hanem ki akarja nejét vonni anyja köréből, amelyet nem talál reá nézve nagyon tanulságosnak.

A hercegnével igen udvarias, de azért minden szavának éle van s pedig mérges. S a különben olyan bátor, szókimondó hercegné félénken, applomb[5] nélkül felelget neki. Fél tőle, fél hatalmától, amelyet leányára gyakorol.

Terkával szemben hidegnek tetteti magát, csak lopva néz hosszan, hosszan leányára, ki alig beszél, s úgy látszik, érzi maga is a helyzetet.

Különben egész ebéd alatt jóformán csak Maurice beszél.

Rajtam kívül még comtesse de Béthune, egyike Párizs legdivatosabb asszonyainak - itt idegen. Ez is hallgat.

Szóval temetési hangulat.

Midőn kivezettem a hercegnőt ebéd után, meghajtva magam előtte, erősen megszorította kezemet.

Életemben először szántam ez asszonyt, s rokonszenveztem vele. Bár egyéb tulajdonait mindig bámultam.

Maurice most nagyon bosszantott, szerettem volna valamit az orra alá kenni... ezt meg is tettem spontané.

A hercegnő felkért, hogy zongorázzak - - -

Eljátszottam Rollinat Causerie-jét, amelyet akkor írt, midőn Sarah-val botrányos viszonya volt pár év előtt, s amelyről akkorjában annyit írtak össze. Maurice ekkor 18 éves volt, s hallhatta eleget ezt a muzsikát -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az első akkordok után. -

M: Tiens - mais - si je ne me trompe, je connais ça, mais ce n’est pas hongrois ça - (megjegyzendő, hogy a hercegnő magyar darabok játszására kért fel).

J: - Non - c’est de Rollinat - Causerie - je pense que vous le connaissez bien - c’est si célèbre -

M: Ah - oui, c’est vrai.[6]

Egy percnyi csend, szemembe néz - s én aztán nyugodtan folytatom tovább a zongorázást.

Kár, mert Terkát nagyon szerettem, rokonszenves, érdekes asszony.

Ritkán fogom látni, mint madame Bernhardt-ot.

¹/₂ 11-kor Munkácsyékhoz, hol nagy estély Ambroise Thomas tiszteletére.

Sokan, többnyire művészek és írók, a Chaplin család, Dumas leánya, az egész Thomas család, herceg Wrede, Brozik, Daudet nejével, Albert Wolff stb. stb.

Concert: Diemmer és két kisasszony adnak elő darabokat.

Legtöbbet madame Chaplinnel, ki igen exuberans[7] asszonyság, volt Pesten, s szeretne örökre ott maradni -

Típusa a már-már kivesző bonvivante-oknak. Des petites femmes grassouillettes et bombées partout![8]

Meghí hétfőire.

Igaz, még a Blest-Ganakkal is találkoztam.

A miniszter commonplace, mint mindig, leánya két évvel idősebb és okosabb. A másikat, úgy látszik, már ritkábban mutogatják.

2-kor a nagykövetségbe, Hoyos grófnéhoz, a nagykövet nejéhez. Ma igen rokonszenves. Kevésbé osztrák, mint rendesen. Nála madame Heine Furtado, Heine unokanővére s egynéhány francia (bonapartista) hercegné anyja és nagyanyja. Azonkívül Baronne de Karnel de St-Martin, egyike Párizs legchicebb asszonyainak, öreg férjével, kit maga után vonszol.

A követségről madame Blest-Ganahoz. Párizsi Rastacouère[1] szalon. Férje még két év előtt chilei követ volt. Igen sok és kiváló színek a szalonban, rózsaszín és halványkék lámpák. Hamis, utánzott rokokó bútorok. Chipre és opoponaxtól[2] telített atmoszféra.

Halvány színekbe öltöztetett házikisasszonyok à la Chaplin kifestve. A mamán nehéz fekete bársonyruha s levágott ujjú kesztyűk. On est aimable et spirituelle, le gazouillement des - colibris.[3]

Tőlük madame Floyd-Joneshoz, az amerikai arisztokrácia egyik igen disztingvált tagjához, ki hajdanában szintén az Hôtel du Palais-ban lakott. Mindenütt legitimista emblêmek.[4] Kétségbe van esve, hogy Amerikában nincs király. Rendesen eljár a XVI. Lajosért adott misékre, különben szellemes asszony s franciás allűrök.

Este ctesse Diane-nal s egy bande joyeuse littéraire[5]-rel a Chat noirba.

A grófnén kívül: madame d’Orange (une femme capiteuse, lèvres rouges et rougis - d’une beauté qui s’en va)[6], madame Beaujon (vieille garde), ms. Masson, Bergeret, Cordier (a poéta) és ms. Le Coroller de Vieuxville (a burgundi hercegek utóda).

Az établissement birtokosa és impresszáriója, Salis roppant udvariassággal fogad. A legjobb helyeket kapjuk. Igen furcsa maga a terem: a közepén a kis gyermekszínházszerű árnyjáték­szín (mon Dieu quel mot!),[7] az angol veres falon skiccek, festmények, japáni tárgyak, török legyezők, gipsz munkák, az „irodalmi társaság” maszkjai - szintén gipszből.

Két árnyjáték Caran d’Ache skicceivel (Tentation de St. Antoine et le fils, de l’eunuque).[8] Aztán kuplékat mondanak a társaság tagjai, így: Muzy, Mac-Nab stb. Très français et très drôle des Ange Pitous modernes.[9]

Ezután Fragerolles (zenész költő à la Rollinat) énekeli pár igen szép dalát. Megkapó hang, sok érzés - sok igaz érzés.

A társaság idősebb és gyengébb része ¹/₂ 12-kor haza, mi (Vieuxville és Cordier) a boulevard exterieurökön[10] megyünk - megyünk tout en parlant sans savoir où et pourquoi.[11]

Staffage: az elragadó párizsi faubourg. A boulevard két oldalán kivilágított kávéházak, tele a Montmartre és Batignolles művészeivel, az aszfaltjárdán szerelmespárok, a libegő gázlámpák alatt elsuhanó árnyak, enyhe, majdnem tavaszias éjszaka, mintha a levegőt telítette volna az a parfüm, amelyet az előbbi mellettünk elsiető passante[12] ruhái árasztottak magukból - c’était minuit et nous parlions amour![13] Két oldalamon két tipikus alak - romantikus antitézis:

Ms. de Vieuxville. Henri quatre-ra emlékeztető profil, sasorr, fekete haj és hegyes chevalier mignon[14] szakáll, sötétkék mosolygó pár szem, sovány ideges test. Csupa nervus, kidom­bo­rodó erek homlokán és csontos, hosszúkás kezein. Telivér... Kora? Huszonöt vagy ötven.

Cordier. Kicsiny zömök fiatalember. Rózsaszínű, fényes arcbőr, a pápaszemen keresztül nevető, gömbölyű szemek. Rövid ujjak, nehézkes mozgású karok és lábszárak. Un homme grassouillet.[15] Ez - érdekes lesz!

Beszéljünk (ha már a paysage[16] is úgy akarja) szerelemről.

Cordier idealista, az asszonyt szárnyakkal látja, az asszony rózsaszínű és illusion ruhával jő a világra.

Vieuxville azt állítja - meztelenül.

Nagy disputa. Mind a kettő túlmegy a kellő határon. Úgyannyira, hogy a breton azt állítja végre, hogy egy asszony sem tehet arról, hogy nem úgy végzi, mint az a kárminszájú, ki előbb mosolygott ránk. Cordier kijő sodrából, s verseket (s méghozzá own made[17] verseket!) kezd mondani. Miután a tárgy mind érdekesebbé kezd lenni, Vieuxville elvisz magához.

Kis garçon appartement, rue d’Amsterdam. Közel ctesse Diane-hoz. Elég artisztikus, a plafondon japán függöny applikálva, csinos bibelot-k.[18]

Most Vieuxville konkrét eseteket hoz fel. Cordier pirul - et reste idéaliste.[19] Elmondja, hogy neki írni élvezet, a legnagyobb élvezet. Átjárja egész ez a gyönyör -

Én megjegyzem, hogy olyan lehet, mintha frissen fejt tejet inna - naivan azt mondja, hogy igen hasonló ehhez ez az élvezet.

Én szerényen megjegyzem, hogy én egészen más szenzációt érzek, ha írnom kell.

Most a társaságra tér a társalgás. Cordier elmondja, hogy irtóztatóan fárasztónak találja a párizsi szalonokat.

Különben igen naiv észrevételeket tesz.

En tout. Véganalízis. Vieuxville hat évszázad előítéleteit, vétkeit (des vices aimables)[20] és - szellemét örökölte. Szellemdús, mint Henri IV. mignonjai, vicieux[21], mint La Rochefoucauld - és mondain, mint De Quesne (Crime d’amour).[22]

Cordier. Ms. Prudhomme en poète. Il rêve des choses douces, d’amours sucrés, la femme c’est la Muse (en costume „place Clichy”).[23] Bámulja és féli a nagyvilágot, se pâme en voyant une marquise, mais refuse de lui donner son titre.[24]

Pas mon type ce dernier, par exemple![25]

Így együtt három óráig.

2-kor a nagykövetségbe, Hoyos grófnéhoz, a nagykövet nejéhez. Ma igen rokonszenves. Kevésbé osztrák, mint rendesen. Nála madame Heine Furtado, Heine unokanővére s egynéhány francia (bonapartista) hercegné anyja és nagyanyja. Azonkívül Baronne de Karnel de St-Martin, egyike Párizs legchicebb asszonyainak, öreg férjével, kit maga után vonszol.

A követségről madame Blest-Ganahoz. Párizsi Rastacouère[1] szalon. Férje még két év előtt chilei követ volt. Igen sok és kiváló színek a szalonban, rózsaszín és halványkék lámpák. Hamis, utánzott rokokó bútorok. Chipre és opoponaxtól[2] telített atmoszféra.

Halvány színekbe öltöztetett házikisasszonyok à la Chaplin kifestve. A mamán nehéz fekete bársonyruha s levágott ujjú kesztyűk. On est aimable et spirituelle, le gazouillement des - colibris.[3]

Tőlük madame Floyd-Joneshoz, az amerikai arisztokrácia egyik igen disztingvált tagjához, ki hajdanában szintén az Hôtel du Palais-ban lakott. Mindenütt legitimista emblêmek.[4] Kétségbe van esve, hogy Amerikában nincs király. Rendesen eljár a XVI. Lajosért adott misékre, különben szellemes asszony s franciás allűrök.

Este ctesse Diane-nal s egy bande joyeuse littéraire[5]-rel a Chat noirba.

A grófnén kívül: madame d’Orange (une femme capiteuse, lèvres rouges et rougis - d’une beauté qui s’en va)[6], madame Beaujon (vieille garde), ms. Masson, Bergeret, Cordier (a poéta) és ms. Le Coroller de Vieuxville (a burgundi hercegek utóda).

Az établissement birtokosa és impresszáriója, Salis roppant udvariassággal fogad. A legjobb helyeket kapjuk. Igen furcsa maga a terem: a közepén a kis gyermekszínházszerű árnyjáték­szín (mon Dieu quel mot!),[7] az angol veres falon skiccek, festmények, japáni tárgyak, török legyezők, gipsz munkák, az „irodalmi társaság” maszkjai - szintén gipszből.

Két árnyjáték Caran d’Ache skicceivel (Tentation de St. Antoine et le fils, de l’eunuque).[8] Aztán kuplékat mondanak a társaság tagjai, így: Muzy, Mac-Nab stb. Très français et très drôle des Ange Pitous modernes.[9]

Ezután Fragerolles (zenész költő à la Rollinat) énekeli pár igen szép dalát. Megkapó hang, sok érzés - sok igaz érzés.

A társaság idősebb és gyengébb része ¹/₂ 12-kor haza, mi (Vieuxville és Cordier) a boulevard exterieurökön[10] megyünk - megyünk tout en parlant sans savoir où et pourquoi.[11]

Staffage: az elragadó párizsi faubourg. A boulevard két oldalán kivilágított kávéházak, tele a Montmartre és Batignolles művészeivel, az aszfaltjárdán szerelmespárok, a libegő gázlámpák alatt elsuhanó árnyak, enyhe, majdnem tavaszias éjszaka, mintha a levegőt telítette volna az a parfüm, amelyet az előbbi mellettünk elsiető passante[12] ruhái árasztottak magukból - c’était minuit et nous parlions amour![13] Két oldalamon két tipikus alak - romantikus antitézis:

Ms. de Vieuxville. Henri quatre-ra emlékeztető profil, sasorr, fekete haj és hegyes chevalier mignon[14] szakáll, sötétkék mosolygó pár szem, sovány ideges test. Csupa nervus, kidom­bo­rodó erek homlokán és csontos, hosszúkás kezein. Telivér... Kora? Huszonöt vagy ötven.

Cordier. Kicsiny zömök fiatalember. Rózsaszínű, fényes arcbőr, a pápaszemen keresztül nevető, gömbölyű szemek. Rövid ujjak, nehézkes mozgású karok és lábszárak. Un homme grassouillet.[15] Ez - érdekes lesz!

Beszéljünk (ha már a paysage[16] is úgy akarja) szerelemről.

Cordier idealista, az asszonyt szárnyakkal látja, az asszony rózsaszínű és illusion ruhával jő a világra.

Vieuxville azt állítja - meztelenül.

Nagy disputa. Mind a kettő túlmegy a kellő határon. Úgyannyira, hogy a breton azt állítja végre, hogy egy asszony sem tehet arról, hogy nem úgy végzi, mint az a kárminszájú, ki előbb mosolygott ránk. Cordier kijő sodrából, s verseket (s méghozzá own made[17] verseket!) kezd mondani. Miután a tárgy mind érdekesebbé kezd lenni, Vieuxville elvisz magához.

Kis garçon appartement, rue d’Amsterdam. Közel ctesse Diane-hoz. Elég artisztikus, a plafondon japán függöny applikálva, csinos bibelot-k.[18]

Most Vieuxville konkrét eseteket hoz fel. Cordier pirul - et reste idéaliste.[19] Elmondja, hogy neki írni élvezet, a legnagyobb élvezet. Átjárja egész ez a gyönyör -

Én megjegyzem, hogy olyan lehet, mintha frissen fejt tejet inna - naivan azt mondja, hogy igen hasonló ehhez ez az élvezet.

Én szerényen megjegyzem, hogy én egészen más szenzációt érzek, ha írnom kell.

Most a társaságra tér a társalgás. Cordier elmondja, hogy irtóztatóan fárasztónak találja a párizsi szalonokat.

Különben igen naiv észrevételeket tesz.

En tout. Véganalízis. Vieuxville hat évszázad előítéleteit, vétkeit (des vices aimables)[20] és - szellemét örökölte. Szellemdús, mint Henri IV. mignonjai, vicieux[21], mint La Rochefoucauld - és mondain, mint De Quesne (Crime d’amour).[22]

Cordier. Ms. Prudhomme en poète. Il rêve des choses douces, d’amours sucrés, la femme c’est la Muse (en costume „place Clichy”).[23] Bámulja és féli a nagyvilágot, se pâme en voyant une marquise, mais refuse de lui donner son titre.[24]

Pas mon type ce dernier, par exemple![25]

Így együtt három óráig.

V.r.[1] után Alfréd Cramaillal, ki meglátogat, marquise de Las Marismas-hoz. Még mindig az Association Catholique egyik főpillére. Szép, finom profilú asszony, ki férjét úgy gyászolja, hogy jót tesz, s feláldozza magát másokért.

A Faubourg-tól eszméi, idegen (spanyol) férjétől modora. Sokkal könnyebben és kevesebb frázissal beszél, mint a Fbg. hölgyei. Aztán meg eszesebb is.

¹/₂ 5-kor Pierre de Coubertinhez teára. Csupán fiatal urak, többnyire historikus nevek, java a Fbg. Jeunesse gommée[2]-jának.

Ott többi között a jó Daniel de la Chaussée. Azonkívül érdekesebb típusok: Guéneau de Mussy és Chaix d’Est-Ange.

Főleg Angliáról van szó; mind az angol intézményekért rajong: az angol individualizmusért, királyságért, nevelésért, a teáért és plum cake-ért.[3]

Én képviselem e pur sang[4] és a keresztes háborúkig felmenő francia családok ivadékai között a - modern Franciaországot!

Este a Théatre Français-ban La souris. Reichemberg, Bartet, Broisat, Samary, Céline, Montaland, Worms.

A darab? Semmi cselekmény, jóformán semmi alakfestés (legalább mélyebb nem), de elragadó forma, csupa szellem. Reichemberg a legkiválóbb modern francia színésznő, ebben az alakítás non plus ultráját adta. A legegyszerűbb eszközökkel a lehető legnagyobb hatás. N. B. eddig nem szerettem - - vagy nem értettem talán?

Samary és Broisat jók, bár csak chargeirozott[5] s nem élő szerepeiket még túlozzák. Bartet unszimpatikus zsidó lány. Montaland közönséges, nem érti meg szerepét, Worms az első s második felvonásban jó, a harmadikban gyenge.

Ez a férfialak különben is lehetetlen, egész középszerű egyéniség, igen kicsinyes hibákkal, s négy asszony szereti; akik közül kettő kiváló, a másik kettő pedig ismeri jól az életet - s így kiváló szintén.

Ha ez igaz is lenne, színpadon kissé nevetséges, s azt hiszem, ezt csakis elragadó játék teheti elfogadhatóvá.

Színház után D. de la Chaussée-val a Café de la Paix-be.

CZÓBEL MINKÁNAK

[Monte Carlo]
1894. jan. 10.

Kedves Barátnőm,

Hát végre nekem is ütött karácsony órája: a maga könyve, a Két fenyőág (istenem, de régi-régi idők visszhangja volt), s a Büttner képe!

A „Fehér dalok” tán legszebb kötete. Egyik könyvében se ilyen sokoldalú, egyikben se jelentkezik oly készen,mint ebben. Az idő ciklus, az első 10 vers, Pán órája, az első „nóta” remekművei, a Boszorkánydalok a másodiké, a láncolatok, a névtelenek a harmadiké. Egyszerre három manierban, mind a három „Czóbel Minka”. Szívből gratulálok a kötethez. Tudom, sokan fogják appreciálni. Bródy múltkor azt írta nekem: „mégis csak ez a Czóbel Minka a legnagyobb tehetség közöttünk”, s azt hiszem, igaza volt.

(Büttner Helén - Bob)

A Büttner kukoricafölde nosztalgiát adott (a maga kötete pedig olyan édes megnyugvással töltötte már el lelkemet!) Mikor látom meg a kukoricások végtelen óceánját, s mikor hagyom el ezt az unalmas kékítő pocsolyát, amit itt tengernek csúfolnak. Úgy unom ezt a Rivierát, nem is hiszi. Mindig kiállhatatlan volt nekem, de az idei tapasztalatokra rácsukhatom a boltot. Elébb Cannes a maga émelyítő világjával, aztán ennek a szerencsétlen kártyásnak öngyilkossága (ugye írtam róla), aztán betegségem...igazán elég vón egy lónak. De most majd tán jobbra fordul minden. A jövő hét derekán átmegyek Mentonba, hová ez idő tájt Batthyány Ilona is érkezik. Ő is az Hotel Alexandrában száll, úgyhogy nem leszek már olyan árvaságban, mint eddig. Január végével, meg Polignac barátom látogat el hozzám pár hétre. „Endegut, allesgut”, ezzel vigasztalhatom magam.

Március elején indulok haza per Genua, Milano, Bologna, Ancona, Fiume. Még sohasem vártam oly türelmetlenül azt az időt, midőn majd megérinti lábam az anyaföldet,mint az idén.

Egy regény kóvályog fejemben,amelyben a magyar nép harmonikus szenzualizmusát festeném. Azt a nótát,amelyet már a Délben s Leánynéző-ben vázoltam. Tudja ez:

Ím látod, dél van, nyár van,
Tudod ez mit jelent?
Boldogság fenn, az égben,
A földön béke, csend!

Sajnos, a Riviera is a földön van. Isten áldja, köszönet mindenért. Küldje el Buksi párizsi címét.

Justh

Majdnem egész délután ctesse Diane-nál. Folytonos va et vient.[1] Megmutatja új készülő munkáját. Ez minden esetre páratlanul fog állni a világirodalomban. Ez egy párizsi szalon kvintesszenciájának „első kiadása”. „Le livre d’or de la Comtesse Diane”[2] címe a könyvnek. Tartalma egy valaha divatos játék: „les petits papiers” beaux restes-jei.[3] A feladott kérdésekre kapott feleletek gyűjteménye ilyen genre-ban: Qu’ est-ce qu’est la jalousie? - L’enfer où l’on aime encore. -[4]

A kérdéseket a társaság maga adta fel, a feleletek „szerzői”: Lamartine, Sully Prudhomme, Monton, Bergeret, Boisjolin, Hervé, marquis de Saint-Hilaire, marquise d’Osmond, Ulbach stb. stb. Szóval egy par excellence párizsi könyv.

A comtesse-nél még egy igen pur sang[5] kinézésű, nem egészen fiatal úr, kiről aztán a háziasszonyunk el is mondja, hogy a burgundi hercegek utóda.

Ott még m. de Maillé, Bergeret, Cordier stb. stb.

Bergeret igen kikel Bourget ellen, ki nem állhatja. Legjobban az bizonyít Bourget tehetsége mellett (mindennek dacára), hogy csak bámulói és ellenségei vannak. Közönyösen alig hallani róla beszélni.

Csütörtökön Ctesse Diane-nal a Chat noir-ba.

Tőle Alfréd Cramailhoz ebédre. Ez az intérieur tipikus Fbg. St. Honoré. Az a haute bour­geoisie,[6] amely már az ancien régime alatt az volt. Igen royalista, igen szolid, még szolidabb, mint a noble faubourg.[7] Különben modora, szokásai s egész élte ennek az osztálynak olyan, mint a Fbg. St. Germain-é, amellyel jórészt már össze is van házasodva. Csak egyes kis dolgokból üt ki a nyárspolgár. Igen zsírosan esznek és sokkal többet, mint a Szajna túlsó oldalán (tán azért is, mert több pénzök van), cassant[8]-abbak, puritánabbak, de amellett eszesebbek. Sokkal fiatalabb race. Erős, vaskos, nehézkes fajta. Semmi ideg, a százéves tétlenség csak nehézke­sebbé tette őket.

Ez a faj még éhes, s nem jóllakott s rossz gyomrú, mint a modern arisztokráciák rendesen.

Alfréd Cramail ennek a f.nak méltó típusa. Óriási test, nehézkes mozgás. De kitűnő szív s derült, nyugodt világnézet. Dacára, hogy sokat szenvedett (imádta pár év előtt elvesztett feleségét), optimista maradt.

Anyja Henri Lorin nagynénje.

Fia, a kis René Cramail olyanféle gyerek, mint Henri Mauperin (Goncourt „Renée Mauperin”). Kellemetlenül ütött ki e fiún a nyárspolgár. Tizennégy éves, imádja a chic-et, a lovakat, a színházat. Untatja otthona, nagyanyja és édesatyja szeretét embêtant[9]-nak mondja dans ses moments de „recueillement”.[10]

A művészetet az Odéonban utálta meg, hová édesatyja minden héten egyszer (a klasszikus estéken) elvitte. Tanult hegedülni - gyűlöli a hegedűt.

Katona akart lenni, s amellett párizsi.

S mindezt társaitól tanulta, akik szabadabbak, mint ő.

Láttam magam előtt a szegény Cramail jövőjét, s ez lehangolt.

Este Henri, egy párizsi zongoraművész jő teára feleségével, a Rollinat-kat és pár magyar nótát akar hallani.

Ő is játszik, precíz-en és hidegen, úgy, mint a francia zongoraművészek rendesen.

A franciáknak nem volna szabad mást, mint Mozartot játszani. Ez muzsikális nívójuk.

Reggel ¹/₂ 10-kor François Coppée-hez, ki csak oly meleg s szíves, mint mindig. Sajnos, igen sokan vannak nála, többnyire nagyreményű kis írók, kézirattal zsebökben, nyájaskodó mosollyal ajkukon.

Majdnem kizárólagosan általános konverzáció. Coppée igen kikel a magistratúra ellen, kiket tolvajoknak nevez. Mindig az elsők, akik courbette-et tesznek az új kormány előtt.

Persze a konverzáció Sarah Bernhardt-ra megy át, Coppée azt mondja, hogy 43 éves lehet, mert ő ma 46, s akkor midőn a Passantban mindketten débutíroztak, Sarah 24, s ő 26 éves volt.

Elmondja, hogy Sarah-t fia esküvője után való napon igazgatója elcsodálkozva fogadja: „mais voyons la friponne, où as tu volé le million que tu lègues à ton fils -?”[1]

„Oh mon ami - c’est en dette seulement que je l’ai légué”[2] - felelt rá az oly szellemes díva, kit valószínűleg igen-igen mulattat ez az egész Bernhardt - Jablonowska hecc.

Coppée csodálatosnak mondja, hogy bármit tesz ez az asszony, minden reklámmá változik.

Vagy egy óráig vagyok nála, elbúcsúzva kikísér az előszobáig, s kér, hogy jöjjek vissza kettőkor, akkor egyedül lesz, illetőleg en famille[3], s így à notre aise[4] beszélgethetünk.

11-kor Baronne de Coubertinhez (Fbg. St. Germain) villásreggelire.

Pierre-fia azóta mióta elváltunk, elérkezett az első stációra, utolsó brochure[5]-jeinek, amelyeket az angol nevelésről írt, nagy sikere volt.

A villásreggeli után Pierre-rel egy közös barátunkhoz, Daniel de la Chaussée-hez, ki most a londoni francia nagykövetségnél attasé, s csak olyan anglomán, mint Pierre.

Útközben a jó P. elmondja, hogy rossz útra tért (családja kétségbeesésére), belátta, hogy náluk csakis a köztársaság boldogulhat, s így a jövő választásnál valószínűleg mint jobboldali „républicain” fog fellépni.

Képzelem, mily lármát fog ez a Fbg.-ban okozni.

Dánielnél ctesse de la Chaussée s leánya.

A jó „Dániel” superchic.[6] Különben jó fiú s szép ruháin kívül van esze is.

2-kor vissza Coppée-hez. Nála két nővére, mll. Annette (kivel lakik) s madame X. Meg Lemaire, a híres kiadó neje.

Többnyire az oroszokról van szó, Tolsztojt ma már Coppée imádja, emlékszem, két év előtt még Stendhal-utánzónak nevezte.

Szereti, hogy Tolsztoj gyűlöli azt a társaságot, amelyben született, s amely könyveiben oly mesterien van leírva. Eszembe jut Bourget, ki imádja azt a monde-ot, amelyben két év óta mozog. Ezért olyan snobish.

Verescsagin képeit igen sokra tartja - szóval olvasta Vogüét, s megszerette őt is.

Az én mefisztós fényképem nagyon tetszik neki, meg van győződve (s hiába állítottam az ellenkezőjét), hogy ültem Antokolszkijnak.

Meg fogja velem az orosz szobrászt látogatni.

16-28-ig Hollandiában lesz - sajnos!

Tőle Barbey d’Aurevilly-hez, a híres dandyhez, az utolsó dandy s romantikushoz. Nála a kedves Louise Read.

Ott ült az öregúr a kandalló előtt, még kifestetlenül egy majdnem földig érő hálóingben, fején az a háromszögbe futó sapka, amellyel le is vétette magát.

A tükörben sok-sok szépasszony között (entre Sarah Bernhardt et mll. Brandes) az én arcképem is, magyar ruhában.

Nem tudom hogy, hogy nem, Sainte-Beuve-ről kezd beszélni, kit rossz kritikusnak s kitűnő poétának tart. Egy kitűnő dolgot írt, Joseph Delorme-ot. Egy perce volt csak, de ebben valami újat tudott adni, olyat, minőt még senki sem írt.

Ezután Baudelaire-ről beszél. Erre haragszik, hálátlannak mondja. Ő írta az első cikket mellette, ő szerzett neki kiadót - s mégis élete vége felé Baudelaire ki nem állhatta.

Csakúgy nem, mint a Goncourt-ok, kikről az igaz, néhány igen kemény kritikát írt. Úgy­annyira, hogy Edmond de G. azt állítja, hogy testvérének egyik végső rohamát d’Aurevilly valamelyik dühös kritikája okozta.

Óh a kritikák!

Mikor jutunk már annyira, hogy belássuk, hogy egy ember sincs feljogosítva elítélni a másikat? S hogy a publikum ezt érzi, mert nem ad rájuk semmit s megy instinctusa után.

4-kor Louise Readdel a boulevard Montparnasse-ra madame Louise Ackermannhoz, a legnagyobb élő francia költőnőhöz. Olyan, mint a vénség szobra, azonban arcán mindegyik redőt egy-egy gondolat vont.

Sokkal vidámabb, mint két év előtt volt, pedig azóta nagy betegségen esett át. Mint nagy cranolog megvizsgálja fejemet.

Még kezeiben is férfias erély nyilatkozik. Egyike Franciaország legférfiasabb szellemeinek ez az asszony.

Pesszimizmusa emlékeztet Manfréd és Cain világfájdalmára, nem könyörög az Istenhez, hanem megfenyegeti őt.

Tőle visszakísérem Louise Readet Barbey d’Aurevillyhez.

Ebéd után Antokolszkijhoz teára.

Egészen ilyennek képzeltem lakását - amely minden esetre egyike a legszebbeknek, amelyet valaha láttam. Sötétzöld bársony borítja a falakat, halvány almapiros a másik szín, mely a nagy termet dominálja. Egy régi szövetektől borított oszlopon régi bronzlámpa, amely halványpiros derengő misztikus fénnyel borít be mindent. Igen sok bronz és ivoire. Többnyire bizánci dolgok és a reneszánsz előtti korból való olasz és német régiségek.

A terem világítása, színei, tónusa olyan, mint az orosz puszták estalkonyata lehet, komor, de amellett hangulatos, elhaló színek -

Tudja Isten mért, de olyan hangulatot éreztem, mit már rég nem. Az első percben alig tudtam szólni.

De hát Antokolszkij nem azok közül való, akiknek beszélni kell, hogy az ember megértesse magát.

„N’est-ce pas ça vous donne l’impression de la Russie blessée[7]” - kérdi látva, hogy egy percig némán körülnézek. „Non - ça me donne l’impression de l’infinie, de l’incompré­hen­sible, du mystique... de tout les points de vues.”[8]

Aztán leültünk a kandalló mellé, s úgy látszik, mind a kettőnket ugyanaz az érzés fogta el.

- Que c’est bien ça - kezdem én - de trouver quelqu’un ici à Paris avec qui on peut causer tout seul, près de la cheminée, sans se presser.[9]

- Eh bien non, ce n’est pas moi qui se pressera[10] -.

Elmondja mindennapi életét. Egész nap az atelier-ben ül és dolgozik, este pedig itt, olvas vagy el-elmereng - messze, igen messze a párizsi zajtól, mintha csak otthon lenne, távol a kegyetlen s amellett elragadó Párizstól.

Lassan, nyugodtan beszél, bár igen rosszul franciául, mégis minden szavával mond valamit. Jóformán sohasem mosolyog, komoly, de azért nem komor.

Értem, hogy a franciákat abszolúte nem értheti meg, s kivált nem a párizsiakat.

Kissé túlságba megy, állítván, hogy a modern franciák abszolúte nem érezhetnek semmit. Három korszakot különböztet meg egy nép fejlődésében, az első, midőn még a nyers erő dolgozik, a test a maga egészében, a második, midőn a szív, a harmadik, midőn az agyvelő. A franciák szerinte már a harmadik korszakba jutottak.

Hiszem, hogy jórészt igaza van - azonban a vonalakat nem lehet ilyen élesen megvonni. Én úgy mondanám, a mai francia művészetben az ész (a kritika - a formaérzék) predominál.

Erről én különben mindig meg voltam győződve. S az első cikkem, amelyet még Taine-nek is elmondtam a maga idejében (1885-ben), éppen erről szólt.

Azért Párizs egy modern művésznek a legtanulságosabb hely a világon, s kivált à quiconque issu d’une nation si jeune que la nôtre.[11]

Itt még akkor is, ha a nyelvet nem beszélné, megtanulja a formát s a színt. Egy női ruha csakúgy, mint egy kirakat vagy egy modern francia festmény, erre tanít minket.

A párizsi levegő a technika atmoszférája.

De pár szót Antokolszkijról. Első látásra igen igénytelennek látszik. Kis sovány chétif[12] ember. De szemeiből egy egész korszak érzése beszél. Arcvonásai nem finomak, egész race-ja a szemeiből sugárzik ki.

Ezalatt felesége is bejő. Vereses hajú, halvány, igen elegáns és igen szép asszony. Jobban beszél franciául, mint férje, s egyéniségére már sokkal erősebben nyomta rá bélyegét a párizsi miliő. Könnyen s szellemesen beszél. Imádja Párizst - de intelligensen.

Különben felismeri bennem Munkácsyné két év előtti csárdás táncosát. Ő is ott volt ti. a Mozart Requiemen.

Antokolszkij Munkácsy képei között szintén a Milton előttieket szereti legjobban.

Beszélünk literatúráról. Különös, hogy mennyire egy ízlésünk van Antokolszkijjal. (Különben nem csoda, mert az ízlés tout d’une pièce[13]), így az angolok közül mind a ketten Dickenst s Dickens művei közül David Copperfieldet szeretjük legjobban, a Pickwick papers-t groteszknek és túlzottnak találjuk.

Eliotot ő is protestáns művésznek diszkvalifikálja. Hideg és művészietlen.

Az oroszok közül szerinte Tolsztoj a művész, és Dosztojevszkij a penseur.[14]

Az utóbbit helyben hagyom, azonban az orosz irodalom művészének én hiába, csakis az egyetlen Turgenyevet tartom, ki művészetét éppen itt, a párizsi talajon tanulta.

Ezalatt a szamovár zúg, az olajlámpa aranyveres fénnyel hinti be a zöldes bársonyfalon lógó bizánci szenteket, kint fütyül a nyugati szél, a kandalló parazsa lassan lassan kialszik - - -

Én búcsúzok - s így vége ennek a hangulatnak is.

PEKÁR GYULÁNAK

Nizza
1894. jan. 7.

Édes Gyulám!

Csak sietve írok neked, nehogy ide jere, és hűlt helyemet találjad. A jövő héten Mentonba megyek át, hová ez időre Batthyány Ilona grófné is jő, így hát ha jössz, ott keress fel, ott már nem leszek olyan árvaságban. Nem tudod, milyen régi tiszteletteljes barátság fűz Andrássy leányához, ha megismered (persze Mentonban bemutatlak) meg fogod érteni, hogy őt tartom körülbelül a legegészebb magyar asszonynak, mert azáltal egész, hogy magyar.

Sajnálom, hogy a Fővárosiban más jött (bár nagyon szép cikk) Gányó Julcsáról. De tán az Egyetértésben írnál, hisz ez az én lapom (mint "ny"ovellista beszélek), s mégis alig hogy tudomást vesz létezésemről. Kivéve persze abban a számban, hol a regények megkezdődnek, ezekben persze elkel már az obligát és konvencionális dicséretekkel. Szeretném véleményedet olvasni e könyvről. Én most egy új regényen dolgozok, amelyben a magyar nép szenzualizmusát (ezt a tiszta harmonikus szenzualizmust) szeretném lábra állítani. Tudod, az a nóta, mint A puszta könyve "Délben" és "Leánynéző"-je.

Könyveidnek végtelenül örülök. Csak Malonyay is írna valami longue haleine dolgot! Milyen szép gárdát állítanánk mi össze. Olvastad Cz. Minka új kötetét. Én vagy húsz verset belőle a legjobbnak találok, mit ír, és egyáltalán tökéletesnek. Bizony, igazán megható. De hát érzi valószínűleg, hogy én is azok közül való vagyok, kik legjobban szeretik, s azért, ami. Azért, mert él, mert ereje van, mert gondolkodik, s nem olyan hitvány pástétom, mint Ohnet-Herczeg kollégánk, ki se nem gondolkozik, sem nem érez, csak ír, ír folyton, s tudja, hogy ezért a hiányaiért a mi primitív publikumunk imádni fogja, mint ahogy B. B. Lenkét imádta, s imádja ma is.

Igazság, érzés, világnézlet, ez a három teremti az írót s a művészt. Akinek ez nincs, az írja regényeit főzőkanállal.

Olvasd el Maizeroy Lalie Springjét és Folie-ját, és írd meg, és mondd meg, ha lejössz, hogy tetszik.

Az Isten áldjon meg, kedves Gyulám, nagy örömmel vár igaz híved, barátod

Zsiga

Címem: Hotel Alexandra Menton.

CZÓBEL MINKÁNAK

Biskra
1891. jan 7.

Kedves Kollégám!

Igen köszönöm szíves levelét, amelyet ide érve kaptam kézhez.

Mert végre - végre mégiscsak eljutottam Biskrába. És nem bántam meg. Mint tájkép a legérdekesebb, mit eddig láttam, mint genre de vie - a legváltozatosabb, a legérdekesebb, amit csak művész képzelhet^[986] kívánhat. Képzeljen már benn a Szaharában (három óráig jő az ember a vasúton már magában a sivatagban, míg ideér) egy 140 ezer pálmából, húszezer mimóza s nyolcezer olajfából álló rengeteg oázist, s annak egyik szélén egy őseredeti, Az ezeregy éjszakára emlékeztető arab várost. Utcákkal, amelyekben mór kávéház mór kávéház mellett, vásárok tele a legcsudálatosabb csecsebecsékkel, megközelíthetetlen arab házak, keskeny utcák, amelyeket éjjente csak a moush-arabie-kból lelógó egy-egy lámpa világít meg, teraszok, amelyeken éjente végigheverve, egyenesen a csillagos ég végtelenébe látunk. Kávéházaik, hol egész éjjel táncolnak az almék és tuniszi zsidó táncosnék. Magában az oázisban a pálmák árnyában nomád beduin törzsök, a fantáziák daliás táncosai - - - s mindez mint sziget a Szahara sárga fövény-tengerében.

Háromszorosan érdekes élet: mint magányos ember, mint szociális lény, s mint művész. Órákat elbolyongok az Oaz pálmái alatt, figyelve azt, amit látok - beszélve egyik-másik beduinnal, elálmodva azt az életet, amelyet szeretnék, s ezért amit látok, össze igyekszek komponálni.

Mint szociális ember: egypár párizsi alak - kikkel evokálom itt azokban a percekben, midőn még itt is szükségem van erre, a régi párizsi létem, végül mint művész -, körül vagyok véve pár igen érdekes festőtől. Itt van most Chauckin, kinek "Five o' clock tea"-ját a tavalyi Figaro Salonból bizonnyal ismeri, itt van Telier, az ismert orientalista (ez épp szomszédom az hotelben) - itt még néhányan a párizsi bandából.

Amellett meg olyan szorgalmasan dolgozok, mint majd rég nem, regényemen s az "Út. filoz." új fejezetén, amely a sivatagról fog szólani.

E héten egy hosszabb kirándulást tervezünk be a sivatagba - egy távolabb fekvő oázisba.

Mint "egész" elég furcsa itt minden. Lehetőleg távol a konvencionálistól. Tegnap egy nőstény oroszlányt sétáltattak (majdnem "zsinóron" írtam) kötélen, akár egy-egy medvét. A felina "marabuh" szent állat, szerencsét hoz, s pár piaszterért sok mindent megtesz az emberért. Holnap a Kadinál vagyok meghíva - ez Ziban tartomány feje -, úgy látszik, szintén Marabuh csakúgy, mint a szent állat. Pár hét múlva sólyomvadászat, amelyet a Kaid^[987] rendez, a hó végén pedig teve s lóversenyek, amelyre az összes szomszédos törzsek összegyűlnek.

Azt mondja, Zana Zsuzsi szomorú, írtam és éltem én át még ennél is szomorúbbat, - olvassa ezt^[988] a"Főv. Lapok"-ban mostanában megjelenő "Élet okmányok" című novellámat. Tuniszban írtam - friss benyomások után. De tán jobb, ha el se olvassa - c'est trop ridiculement triste même que l'autre.

Ez a második kiadás.

Sokszoros üdvözlet régi hívétől

Justhtól

2-kor Maisons Lafitte-be vasúton Verescsaginhoz, ki azonban Oroszországban, s így a legközelebbi vonattal visszajövök. Csak két hónap múlva jő meg.

Atelier-je a St. Germain-i erdőben van, egy nagy kastélyszerű épület, jó távol az utolsó Maisons Lafitte-i villáktól.

Este a Chat noir[1]-ban. C’était une soirée de l’amour ambulant.[2] Itt a dekadens és impresszionista művészek és írók szerelmét láttam en „œuvre”.[3] Aztán Sylvainhez mentem, ott a Gommeux-k amour huitré[4]-jét tanulmányoztam.

Toute à la joie!

C’était bien le spectacle de l’éternel péché, le spectacle ennuyeux et sans imprévu.[5]