Ürményi Miksánál, egyik legrégibb barátom, Ürményi Józsi atyjánál.

Az ókonzervatív Magyarország egy utolsó mohikánusa. Nagyot, sokat ígért, jövője elé mindenki várakozással tekintett, ott nevezték Apponyi és Sennyei mellett és - tönkrement.

Cherchez la femme.[1] Tönkrement anyagilag, erkölcsileg. Boldogtalanná tette angyali jóságú nejét, sz. Festetich Betty grófnőt, magával rántotta a legnagyobb nélkülözések szélére.

Pedig jó ember volt, csak szeretett, s nem bírt a szívével.

A sors visszafizette aztán neki azt, amit a családja ellen vétett. Neje, leánya egymás után elhaltak, fia, Józsi tavaly szinte a sír szélén.

Az utóbbi meg lett mentve. Érdekes profiljából pedig még ma is szuperioris ész, éles szellem beszél. Magas, domború homloka csakoly nyílt, csakolyan gondolatterhes, mint azelőtt, szép szemeiből csakoly belátásos jóság beszél, finom ajkai csakoly gúnyosan mosolyognak, mint azelőtt, midőn még többet gúnyolhatott, mert nem szánta senki.

Éles profilja, kicsiny, de szép orra, folytonos monoklija, hogy emlékszem még, midőn a Nemzeti Színház második páholyának világoskék alapján kiemelkedett - midőn tekintetére a színpad reagált. S az akkor még valóban „isteni” Laura elragadóan mosolygott reá. Ez a mosoly ölte meg Urvárynét is, s ez a mosoly tette őt Urvárynévá.

Erről a mosolyról szegény Józsi nékem sokat beszélt, abban az időben, midőn a kieli öböl partján együtt grübliztünk, midőn Faustból citálva - megvetette az életet, s keserűen gondolt arra, hogy tán nem is élhetné az életet.

Neki köszönhetem azt, hogy ma - ilyen vagyok. Köszönhetem-e? Igen, hálás vagyok ezért, megvetette alapját az egyéniségemnek. Ő hatott rám barátaim közül Batthyányi Gézával leginkább.

Az egyiknek (Józsinak) a gondolatok világát, a másiknak a látható világot köszönöm.

Kiugrasztották önmagamból énemet.

Józsi ma Kairóban van a követségnél, nyáron eljő hozzám, négy éve, hogy nem láttam - - -

Este elutazunk. Igaz, előbb Praterfahrt - itt robognak el mellettem a tarka toalettű fesch weanerinek, egymást bámulja mindez „élni szerető”. Nem is látják meg, hogy az utca két oldalán a természet egész bűbáját kifejti.

Minek nekik ez? Mit tennének a csendben? Mit mondana nekik az, amit nem hallanak, s nem láthatnak meg.

A kocsik csak robognak előre - sportsman, weaner urak, főherceg, fiákeres, öreg hercegnék tarka gomolyagban.

Rengeteg sok kocsi és mégis mennyivel a párizsi Bois - az allé des Acacias alatt. Semmi művészi a képben, hideg és érdektelen - menjünk.

Este, hála Istennek el. Bécsben tán sohasem állok meg többet. Nem bírom el e város durva bestialitását, lesújt röhögése, lesújt a sör és penész híg keveréke, amely minden művéből, legyen az ember vagy emberi termék, kiárad. Koporsót e városnak minél előbb, mert haldok­lása utálatos.

Hajnalban Érsekújváron - hideg reggel. Pacsirtaszó, pitymallik -

Lefekszem hazaérve Tajnára, nyitott ablaknál. Hallom a madárdalt kívülről, érzem a csendet a parkban. Jólesik, hogy minden úgy van, mint ahogy elhagytam -

Este cserkészni megyek Simivel, illetőleg kísérem őt.

Az erdő megvigasztal, eltörli a múlt napokat. A természet nagyszerű s néha vigasztalón hat, mint ma.

A tajnai erdők szélén akácos, minden fa virágban, illattenger a lég - tovább tölgyfacserjék, közbe-közbe megtörve egy nagyobb törzstől. Halkan, vigyázva lépünk, a természet minden egyes hangját külön meghallom. Milyen más szimfónia ez, mint az, amit Bécs kurjantott a múlt napokban a fülembe.

Leülünk egy hegyoldalra, előttünk szétágazó, szűk, de nem meredélyes völgy. Tölgyerdő koszorúzta halmok - itt-ott lila színű virágból folt a völgy alján lévő mezőkön.

Csak a kakukk szól, egyformán, bánatosan. Lábaim előtt hangyaboly tolong, mindegyiknek dolga van, mindegyik siet.

Itt-ott meztelen csiga nyúlik végig a földön, sütkérezve az esteli nap melegénél - piciny virágok megrázzák kelyheiket - minden él, s örül az életnek.

Amit a kép képviselt, annak nincs öntudata, csakúgy nincs, mint a tegnap elhagyottaknak, s ez magasztos, míg amazok?!

Enyhe szellő rezgeti meg a fák levelét, megsimítja forró homlokomat is. Letörli agyamból a gondolatot, csak érzek -

Nyugodtnak, harmonikusnak érzem magamat. Mintha sohasem küzdtem, éltem volna, csak messziről hallgattam volna a lét zaját -

Halkan-halkan lépjünk, nem is érintve a földet, amely csendesen dalolja esti dalát - - -

Megérkeznek a Rácz Pali „Szent-Tornyai emlék” című kottái. Küld több példányt, amelyeket a párizsi femme artiste clan tagjai (Fitz-James, Brancovan, Jameson, Holmès) közt osztok ki.

Már 4 órakor ctesse Madeleine de Fitz-James matinée-ján a háziasszony el is játssza, nem annyira cigányosan, mint - tökéletesen.

Igen sokan nála, férje Jacques de Fitz-James (mint az ultra zenekedvelő asszonyok férjei rendesen) utálván a muzsikát, csak a matinée után jő, kondoleálva a vendégei egy részének, hogy annyi Grieget (úgy látszik, ez most a divatos zeneszerző) kellett hallgatniok.

Ott Róza de Fitz-James is, ki meghí hétfőre villásreggelire - búcsút veendő tőlük.

Ebéd Schärffenberg grófnénál, ott még Alastair Cary Elwes, s este teára jő Vautier, kikkel és Némethy Emyvel Vautier „Ember tragédiájának” fordítását olvassuk.

Asternak rendkívül tetszik.

Simivel egyet gondolunk. A kapucinusok sírboltjába megyünk. Ott állok Rudolf koporsója előtt. Tele emlékével lelkem.

„Szolgálni akartalak, mert nagynak láttalak, nem mint herceget, de mint embert. Éreztem, arra törekedtél, mint énmagam, s láttam egyéniségedben jó és rossz tulajdonaimat, de nagyobb arányokban.

Szerettem benned magamat nagyban.

Nagy lelkedből itt csak a teménytelen virág, szalag, kegyelet, tisztelet emlékei maradtak fenn. Én nem virággal jövök szemed elé, szegény vagyok arra, hogy hozzád s irántad érzett kegyeletemhez méltó koszorút tegyek koporsód elé.

Így csak némán, lehajtott fővel érzéseimet nyújtom át.

Sas voltál, mely szédítő magasról hullt alá, bár magasztosnak látszott esésed azok előtt, kiknek szeme elég erős volt arra, hogy repülésedet lássák.

Egypár szál fű az egész, ami a lábaid előtt fekvő koszorúból hozzám jut, abból, ami az életnek volt belőled kötve. Egy virág éned másik részéből.

Leomlok emléked előtt. Nyugodjál, felejts a hant alatt.

Mi álmodunk rólad, érthetetlen, kimagyarázhatatlan álmokat, érezve csak élted és halálod, anélkül hogy tudnók elhatározásod kulcsát.

Te tudtad, mit csinálsz, s benned bíztunk.

Helyes volt tetted, mert megtetted.”

Feltűnik előttem Jókai szalagja:

„Letűnt vezércsillagunk.”

Sötét, nagyon sötét az éj!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A képkiállításba. Érdekes igazában csakis Böcklin két képe. „Venus születésének” szín­pom­pája, Prométheuszának azonban eszméje is.

Óriási vizionális képességre mutat ez utóbbi kép.

Prométheusz egy magas hegy tetején fekszik, óriási teste akkora, mint az alatta elterülő sziklacsúcs. Teste eggyé lesz a kékes homályos világításnál a csúcs felett repülő felhőkkel. Lent a mélységben tengerszem - mindezt azonban elmossa a reggeli kékesszínű köd, amely eggyé olvaszt csúcsot, tavat és titánt.

Mintegy az élet felett fekszik, aki isteni szikrát lopott, harcban a mindenséggel.

Az allegória teljes, óriási, prométheuszi!

Mennyire elüt a szokásos sablonszerű kis figurától, amelynek piciny akadémiája megszé­gyeníti Prométheusz mítoszát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vissza a hotelbe. Útközben találkozunk Simi egy régi falusi ismeretségével, Trenckle exulánus tiszttel. Tizenhárompróbás bécsi, a második kategóriából.

Nehézkes test, nehézkes szellem, durva vígság, kétségbeejtő exuberancia.

Én nagyon unom, úgyhogy délután a „saját utamat” követem. Meglátogatom az öreg Kállaynét, Kállay Béni anyját és Teleki Arvéd nagyanyját.

Érdekes öregasszony, ki legtöbbet ért el abban, amit anya elérhet, eszélyes, okos nevelésének eredményei: fia a monarchia tán legkiválóbb politikusa, és unokája a nagy jövőjű Teleki Arvéd.

Józan eszű, tisztán látó asszony, a diplomaták finom, biztos ítéletével, emberismeretével.

Azonban csak a saját családjában volt diplomata, a nagyvilágot mindig unta - közelről. Csak messziről spekulált - s tanította utódait.

Intellektusát örökölték gyermekei (Arvéd anyja is, az oly szubtilis eszű Teleki Gemma) s átment a második generációba is.

S ami érdekes az asszonynál az, hogy a lehető legmodernebb csakúgy érzés, mint gondo­latban. A magyar józansága, nyugodtsága, meleg egyszerű érzésvilága tán senkinél sem jelent­keznek ily módon szubtilizálva, mint nála.

Tisztelem az öregasszonyt, mert sokat tudok róla, én, Arvéd gyermekkori társa, s aki most az utóbbi években is beleláthattam lelkébe, tendenciáiba, mindabba, ami nála sokat ígér, amelyben mint tápláló törzset, gyökeret, amely az anyafölddel összeköti, az öregasszonyt pillantottam meg.

Egyike a legkészebb, legkerekebb egyéniségeknek a pátriában.

Érdekes órát töltök nála, amelyben főleg Arvédunkról beszélünk, kit én már innen-onnan két esztendeje, hogy nem láttam.

Tőle járni - Bécs utcáin cél és irány nélkül. Érdektelen, hideg város. Kimértek, vagy elhagya­tottak, de mindenképpen művészietlenek utcái. Az épületek semmit sem fejeznek ki, s így sehol egy megérzett pont, sehol egy igazi „városi paysage”.

Az új ringek hidegek, élettelenek, az épületek úgy állanak ott sorban egymás mellett, mint a múzeum üvegszekrényeiben a ritkaságok - leszámolva az élettel, avultan - - -

Hazafelé bemegyek a Szent István templomba.

Esti litánia van. Ez megkap úgy, mint már rég nem. És én szegény bűnös ember lehajtom fejemet egy térdeplő fölé, behunyom szemeimet, s elfog ismét az az érzés, amelyet oly soká vallásomnak hittem. Amely mindenesetre több és kevesebb a legtöbb ember hiténél, amely visz messzebb, magasabban tán - mint kellene, mert nem mint eszme vesz erőt rajtam, hanem érzéssé válik, oszlik fel - s így határozatlan, formátlan - hiábavaló!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este amazokkal, Trenckle-, B. G.-vel a nyári orfeumba. Évről évre jobban elálmosítanak ezek a lokusok. Érzem a nyomort, az élet utálatos, legutálatosabb struggle of life-jének kiszolgáltatott szívek elfojtott dobogását a mélyen kivágott ruhaderék alatt, a festék nem fedi el tökéletesen azt a vonást, amit bizonyos percek vontak az ajk fölé - -

A lokusok szerint az élet csak tobzódás lenne? Minden perc gyönyört s egy krigli sört hozna magával. Ez a világnézlet is csakoly hamis, mint minden, ami falai között történik. Csakúgy nem áll az, minthogy a kutyák nem szoktak kötelet táncolni, hogy az asszonyt nem azért dobta a világra az első nyugodt perc, hogy félmeztelenül, lámpafénynél, kacagva disznóságokat énekeljen, hogy a seprűnyél nem arra való, hogy szerecsen bohócok nótákat játsszanak rajta, hogy a férfi feje nem arra való, hogy reáálljunk és végigcsússzunk rajta egy kifeszített dróton - s álmaink nem arra valók, hogy egy ilyen hely utálatos brutalitása megzavarja, s letörölje róluk a hímport!

Thallóczy Lajossal találkozom, csodálkozik, hogy tegnap a Ronachernél, ma itt lát. Azt mondja, ez nem hasonlít a - híreimhez.

Én kifogásul regényíró mivoltomat hozom fel (mintha nem ismerném az „établissement”-ok minden csínját-bínját könyv nélkül!) s csodálkozom, hogy ő, a történetíró miféle anyagot keres itt - - -

Azt mondja, rossz anyagot. Igaza van.

Simi két „típusával” el.

Mi Bogdán- és Hamarral egy kávéházba. Simi vagyoni viszonyairól beszélnek. Látom, mind a kettő olyan megbízható, mint amilyen nyerseknek látszanak.

Aggodalommal hallom mindazt, amit mondanak, pedig a vagyon nagyon nagy, de hát gyenge akarata kisebb, mint jósága -

Korán villásreggelizünk, aztán Alastair Cary Elwes-zel Bougivalba.

Az indóházig Bunny is eljő velünk, azonban rosszul érezvén magát hazatér, s így mi csak ketten megyünk.

A Gare St. Lazare-ban megveszem Turgenyev „Les récits d’un chasseur”[1] című munkáját, miután nem hoztam magammal könyvet, s Alastair még nem ismeri e chef d’œuvre-t.

Ruche-ig vasúton, onnan gőztramway-n Malmaisonnak.

Elragadó hangulat, az idei legszebb nap. A tavasz egész bűbáját kifejtette. Mi a nyitott tramway karfáin kitámaszkodva hallgattunk, tán a tavasz áramlatait hallgatva. Kedves, derült kis városkákon robog keresztül a vonat, mosolygó kertek, villák, majd az elragadó mal­maisoni park emlékeivel. Végre le pont de Bougival.

Aster kérdőleg néz reám, midőn leszállunk - én megértem titkos gondolatját - egyenesen a telegram állomásra megyek, s ctesse de Chambrunnek sürgönyözök, ki estére meghítt az operába. Hogy nem lehet, abszolúte lehetetlen, „akadályok, átutazó rokonok” s még néhány konvencionális hazugság.

S így most kétszeresen élvezem a tavaszt s a szent szabadságot. Átmegyünk a „pont de Bougival”-on a szigetre, amelynek restaurant-ján természetesen teázunk.

Íme a tájkép: jobbra zöld halmok, erdők futnak tova a Szajna szélén, melybe szigetünk keskeny, zöldes nyelvként nyomul.

A sziget csúcsán kis öböl, szélén gáttal, amelynek végét miniatűr világítótorony koronázza meg.

A terasz alatt lombos, virágos fák hajlonganak a locsogó Szajna habjai fölé, szemben Bougival városa villáival, penzióival (mindazzal, ami Grenouillière „arany” szezonjára emlékeztet.)

Balra a sziget vonul el szálas nagy nyírfáival, mezei virágoktól tarkára pettyezett mezőivel, s messziről-messziről idelátszik a Grenouillière sötétbarnás árnyéka.

Langy, alig érezhető, de illatos - tán a malmaisoni ibolyák illatától terhes - szellő iramlik át a tájon - - -

Mi nekiindulunk az ismeretlen île de Bougivalnak. Minden csendes, még a szezon nem kezdődött, csendes, elhagyatott Párizs e nyári s oly modern paradicsoma.

Lassan megyünk végig a Szajna partján futó ösvényen, meg-megállva, elhallgatva a levelek halk zizegését, elhallgatva azt, amiről a csend beszél.

Néha-néha egy-egy magányos skiff siklik el a habok felett, rajta szerelmespár. Ádám trikóderékben, Éva pipacsos sárga szalmakalappal, tarka, tavaszi ruhában dalolva az élet tavaszát.

De hát „elhal a virág, eliramlik az élet”! A pár azonban nem lát tovább a skiffje orránál, s így boldogan, ébren álmodva el az életet, siklik el az örvények felett, amelyeket halkan locsogó habok fednek el -

Egy piciny ház mellett megyünk el, két ablak csak, amely a Szajnára néz, előtte kis potager, pár szál nyírfa; a parton kis fürdőház és kikötőhely - Az elveszett paradicsom (à l’usage de Bougival).

Majd megérkezünk a Grénouillière-be.

Nagy faalkotmány, fürdő és csolnakda, s - egyéb.

Az úszó bárka üres, az egyik sarkában álló zongora még tán a tavalyi tavaszról álmodik.

Én felzavarom téli álmából, és megint csak gyászindulókat követek el rajta.

Aster megérzi a hangulatot, betemeti fejét két kezébe - s a bougivali „külvilág” oly erővel hat reánk, hogy - elvisz innen, messze, messze - hová? Ki tudná?

Innen is továbbmegyünk. A sziget közepe felé leülünk a gyepre, s Alastair eddigi életéről kezd beszélni.

Kevés érdekesebb „tabula rasa”-t találtam eddig, mint e fiút. Az élettel alig harcolt még, s mégis oly összetett a benső masinája, s annyira „önmaga”, mint kevés embert találtam.

Olyan a benső egyénisége, mint egy tiszta, tiszta, de mérhetetlen mélységű tengerszem. Amely veszedelmesebb sok gyorsfolyású, nagy zajt csapó vízesés fékvesztett örvényeinél. Mert aki a tengerszem tiszta vizébe merül, azt úgy elnyeli végnélküli, fenéktelen, áttetsző sima tükre, hogy még egy futó hab sem jelzi felületén, hogy itt egy szív ment tönkre, egy élet minden reményével merült alá.

Mily furcsa mégis az élet, hogy ide Bougivalba, a múló perc szerelmének hírhedt tanyájába, hol szinte még a természet is kuplékat dudorászik, ide Alastair Cary Elwes-zel, a legmélyebb, a legkomorabb és (sajnos!) a legtragikusabb élet elé néző párizsi artistával jutottam. Vagy tán majd ő is, dacára annak, hogy egyet mérhetetlenül fog tudni szeretni, úgy teend, mint Baudelaire Don Juan-ja?

„- Mais le calme héros, courbé sur sa rapière,
Regardait le sillage, et ne daignait rien voir.”[2]

Nem hiszem - et - tant pis pour lui.[3]

Majd lassan visszafelé ballagunk. A legnyugvó nap megadja a természetnek az oly szükséges, oly csalárd, oly sokat ígérő rózsaszínű tónust: a kelet - a jövő; a nyugat - a múlt tónusát.

Mi letelepedünk a teraszra, s beszívjuk magunkba az est színeit, ezer sejtelmes, alig hallható hangját - a tavaszt mindenképp s egész teljében.

Most mellénk telepedik egy szerelmespár. L’amour parisien. Ez is „article de Paris”, csinos és hamis, fénylik és használhatatlan, mutatós és rövid életű, mint egyéb társai.

Ez a szerelem a párizsi élet egyik legjellemzőbb produktuma.

L’amour spirituel, olyan mély, s oly meleg mint egy - elsült „mot”. Mais au moins ça ne fatigue trop,[4] csakúgy nem, mint a bougivali kuplék elfújása, mint egy csók, après avoir ramé par les vagues et les ondes.[5]

A szerelmespár félhangon kezd beszélni - a terasz alatt a csillogó hullámokon kacsák gágogva siklanak el -

A természet örök hangja betölti - Bougivalt.

„De hogy is lakhatott itt minden nyáron Turgenyev”, kérdem önkénytelenül, így adva kifejezést egy percig tartó undoromnak.

„Nini, az igaz, itt lakott”, s erre nem is gondoltam akkor, mikor megvettem L. r. d’un chasseurt az állomáson.

Megkérdjük a felszolgáló fogadósnét, merre lakott, elmagyarázza, jóval kívül Bougivalon. Fel­keressük a házat, de előbb promenade pour nous débarrasser de nos dernières sensations.[6]

A sziget másik sarkáig, ott megállunk a kinyúló kis világítótoronyszerű alkotmány alján, s magunk elé bámulunk.

Előttünk az elmosódó, árnyakba merülő erdős háttér, amelyet a leszálló éj szélesebbé, nagyobbá tesz. A kanyargó, a felmerülő hold fényét ezüstösen visszaverő Szajna, a láthatár alján elhúzódó narancssárga sávok - s a csend. Semmi zaj, semmi nesz -

Csak messziről a fák zúgása hallatszik idáig.

Egyszerre megint a Turgenyev Bougivaljában voltunk, messze a pár perc előtti antihan­gu­lattól, messze a jókedvű szerelmesektől, messze Párizstól, messze - - - fent - az élet felett.

Ha magával a természettel van szemben az ember, még e szegény báb is naggyá lesz; felemeli az, amit érez.

Soká, igen soká álltunk ott egy helyen, bevárva, míg az éj egészen leszállt. Aztán lassan visszafelé indulunk - visszafelé Párizs - a jövő - a küzdés felé!

Előbb azonban Turgenyev házát kell megtalálnunk. Végig a parton minden házat megnézünk, rácsos kapujáról, kertjéről kell a világhírűvé vált Viardot villát megtalálnunk.

Így ballagva, meg-megállva betekintünk egy nyílt ablakon; rokokó kis szalon tűnik szemünk­be. Régies, penészszagú igazi Louis XV. szalon, éspedig nem olyan, mint ahogy ma artiszti­kusan vagy pláne kárpitos módra rendezik be, de olyan, aminőben dédanyáink éltek, aminőket ezek rendeztek be a korukbeli tárgyakkal minden díszítési szándék nélkül: csak éppen úgy, mint ahogy a körülmények s a véletlen magukkal hozták.

A házkapu előtt család - ugyanazt gondoljuk Alastairrel: belépünk, megkérdve mi ez, és hogy jutottak e szalonhoz.

A ház hôtel, az emberek a kapu előtt: a szállodatulajdonos és családja - a rokokó szalon a szálloda parlorja.

„Pourrions-nous avoir une tasse de café” kérdé a leleményes piktor.

„Mais pourquoi pas, ms.”[7] - felel az hôtelier.

Belépünk az egy abat-jouros olajlámpától megvilágított szalonba.

A halvány fény végigfutotta a régi tapisserie lakk bútorokat, a merev konzolokat, a boule szekrényeket, itt-ott visszaverődött a régi kristály Louis XV. csilláron, megvilágított egypár ódon, abból a korból való színezett fametszvényt, s meleggé, lakottá tette az egész kis zugot. Mintha azt a hímzést ott a tabouret-n valami fehérparókás szépség, flastromos veres sarkú „petit minois”[8] hagyta volna ott.

Az hôtelier megáll mögöttünk, s boldogan mosolyogva néz reánk - elárultuk magunkat, mert így felel: „Igen sok művész lakott itt, azok kedveltették meg velünk a szépet. Lakott itt Moreau, aztán meg még odaát a villában tavasz kezdetén rendezkedtek a Viardot-k meg Turgenyev.”

Így tehát nem volt mit kérdeznünk.

Kávézunk - aztán muzsika, szinte gavottokat, musette és pavane-okat szerettem volna játszani, de hát a XVIII. század zenéjét nem szeretve, nem tudok egyet sem.

Kérünk kottát - hátha lesz kottáik között valami művészhagyta darab.

A stílszerű zene helyett a ház leánya tálcán - valóban ezüsttálcán - két Wagner-opera parti­túráját nyújtja át.

Igazában éppen csak ez hiányzott arra, hogy ez a mai nap felejthetetlen legyen.

Egy óráig időzünk ebben a különös atmoszférában. Az utcára kikísér az egész család, megmutatják holdvilágnál a Turgenyev-villa útját - rátalálunk. Megállunk rácsozata előtt.

A Viardot család Párizsban, Turgenyev a föld alatt; a hold hideg fénye mellett még fagyosabb a kihalt villa végtelen csendje - - -

Még tovább ballagunk a gőztramway sínei mellett, várva egy vonatot, amely visszavigyen.

Il faut toujours revenir.[9]

Hazafelé hallgatunk - miről is beszéltünk volna? S mikor a Luxembourg sarkán szétvált utunk, s melegen kezet szorítva elváltunk, azon tűnődtem, hogy hát mi is tette ezt a napot oly hangulatossá.

Azt hiszem az, hogy semmi sem történt egész idő alatt, s egymás érzéseit megértve meg­értettük azt is, hogy pár órai tavaszi napsugártól megaranyozott semmittevés többet ér minden tettnél, s minden eredménytelen vagy eredménydús küzdésnél.

Engem ez a délután a zürichi napokra emlékeztetett - Zürichre, hol még fog és karmok nélküli művész voltam.

Mert az ember anélkül jő a világra, csakis az embertársakkal való „társas együttlét” fejleszti ki ez oly szükséges attribútumokat.a

Egy pár hulló jázminvirág minden tavaszunkat eszünkbe juttatja!

Érsekújvárra Simi országoshírű, „gyors négyesén” - repülünk - s velünk a világ!

Érsekújvárott ebéd, majd - kupéba, fel Bécsbe.

Velünk Bogdán, az ügyvéd, és Hamar, a titkár.

Bogdán. Középtermetű ember, alacsony homlok, egyenes orr, gömbölyű áll. Favoris-k, bajusz. Szerb eredetű, bár amellett igen rokonszenves. Művelt, minden iránt érdeklődő individuum.

Hamarról is itt pár szó. Magas szál fiú, széles arc, hatalmas kezek és lábak. Nagy, nemegy­szer bámuló kifejezésű szemek. Határozott, energikus, kétszer kettő-ember.

Nyers, bizonyos fokig az az ember, ki Siminek az élet pozitív harcában nagy segítségére lehetett volna, ha - egyéniségeik összefértek volna. Azonban Hamar igen gunyoros, Simi meg félénk. Eleinte elnyomta külsőleg, s ez így tartott soká - végre fellázadt. Simi jóságában azt a hibát követte el vele szemben, hogy az intim jellegű dolgokba is belé hagyta szólni (mi annak a természetes következménye volt, hogy mindjárt kezdetben nem tartotta zehn Schritt von Leib),[1] amelyeket pedig az egész más külső körülményekben felnevelt Hamar sohasem tudva megérteni, folyton tanácsokat osztogatott. Ezeket Simi nem követte mindig - a helyzet elmérgesedett.

S így a külső dolgokban tökéletesen megbízható Hamar - eljátszotta tanácsainak hatályát azáltal, hogy az intim dolgokba is beleszólott, amelyekhez pedig éppoly kevés köze volt, mint amily kevéssé értett.

Így aztán Hamar elmegy. Pedig lényegre nézve ilyenféle embernek kellene mellette lennie, ki erőt lehelne belé, energiát kölcsönözne neki a nagy momentumokban.

Utunk? alszom -

Pozsonytól Bécsig kaland egy német színésznővel. A szomszédos szakaszból hozatik át.

Az orient-expresszi nagy kokottok bécs-pozsonyi utánzata.

Des petites maîtresses dans la débauche![2]

Végre Bécs. Nékem a legkiállhatatlanabb nagyváros.

De kimagyarázom magamat. Így látom a Kaiserstadtot - illetőleg a fajtát, amelynek „koronája”.

Két jellemző jegye van az osztráknak, 1. hogy bastard,[3] s így sem faji jellege, sem hazája nincs, 2. hogy öreg, elaggott faj, már életre képtelen.

Ez a két jegy a bécsi minden osztályára áll.

Bár a „weaner” két igen különböző típusra esik szét - amely között sok század kultúrája, finomulása, küzdelme áll.

Az egyik az osztrák arisztokrácia - amelynek fő jellemvonása az, hogy - semmilyen.

Sem nem örül az életnek, sem nem unja, sem nem boldog, sem nem boldogtalan, sem hideg, sem meleg. Semmiféle szuperlatívuszra nincs erő, anyag benne. Csak - a gőg és az ostobaság szuperlatívuszára.

Halvány, túlfinomult, telivér race, igazában a szó szoros értelmében életre képtelen. Ez a faj már túllépte azt a határt, amely mint finomulás érdekes, már életképtelen, üres, agyalágyult alakokat hoz létre.

Une race absolument nulle.[4]

Világnézetök: a világ kétféle fajtájú emberből áll: az egyikhez az „unmittelbar”[5]-ok s az azokhoz közelálló családok tartoznak - a másikhoz a többi. Ez utóbbiak azonban nem emberek. Ezek iránt emberies érzelmet táplálni nem is lehet. Sem szeretni, sem gyűlölni, sem szánni nem lehet - mert hiszen nem a keresztnevén szólítja őket az ember.

Az élet „színpadán” a következő kellékek érnek valamit (szerintök):

1. Az ősök száma (szükséges az udvarhoz - amelyhez járni szükséges).

2. „Incognito” unnumeriert[6] fiáker. Ez a „pénzességre” mutat.

E kaszt mögött és alatt a „weanerek”[7], „die frommen biederek”,[8] „immer lustig, fesch und munter”[9] bécsiek.

Ezek világnézlete az állati élet gyönyörét hirdeti hangosan: enni, inni, aludni, dalolva, vígan szeretni. Juché! Hájas, fényes bőrű, piciny, kék, nevető szemű, gömbölyű termetű, eleven, dalos, lármás, életvidor alak, amely hasra fekve bámulja a felette pöffeszkedő másikat: az urat!

Ostoba röhögés tölti be Bécs atmoszféráját, amelybe sörszag vegyül, s amelyet régi, egy kaptafára ütött kuplék kísérnek -

A bécsi egyetlen pozitív mai foglalkozása: a pénzszerzés.

Az osztrák a század elején jutott el a művészi finomultság tetőpontjára - akkor vetette hatalmas gyümölcsét: zenéjét. E ponttól fogva már süllyed, süllyed -

Ez időre estek híres zeneszerzői (Haydn, Mozart, Beethoven stb.), ezeket adták az alsóbb osztályok, a felsőbbek azon asszonyokat, kik e csillagok udvarát képezték - meg Metternichet, a diplomácia legnagyobb művészét, azt az alakot, amely legegészebben fejezte ki a mai bécsi arisztokrácia őseit.

Ma már lenn és fenn a legutolsó státusra jutottak.

Ezt érezni, de mindenből. S ezért hiába építenek óriási középületeket, azért csak halott lesz e város, amelybe igaz életet nem tehet sem szív, sem ész, amelynek lelke halott. Ennek a városnak már csak a teste él.

Pályáján végigfutott. Nyugodjék békében. Volt, nincs.

Reánk, művészekre, érdektelen még az is, amit a művészek emeltek itt, mert már mindez nem életet fejez ki. Nincs mindez összefüggésben a nemzettest életével.

Nagy sírkövei egy halott nemzetnek!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este az Operába.

Verdi Otellóját adják. Winkelman és Lola Beck a főszerepekben. Előbbi meleg, mély érzésű ember, kiénekelt hang. A másik: elragadó hanganyag, s amellett fagyos - de fagyos! amilyennek nem szabad művésznek lennie.

Az opera? erősen Wagner hatása alatt, gyengébb, mint Aida. Első felvonás fináléja, Jago egy részlete, s az utolsó felvonás elragadók.

Utána sajnos! a hírhedt és par excellence bécsi Ronacher établissement-ba.

Ott B. G.-t találjuk, kit azonban Istók úgyse, nem kerestünk.

Annak az erdélyinek típusa, ki Bécsbe jár - olyanformán, mint a vakondok a napra sütkérezni.

Foglalkozása: semmi.

Büszke arra, hogy a Ronacher étlapját betéve tudja, hogy minden este itt található, hogy minden kuplét könyv nélkül tud, hogy néhanapján (ha adni kell az urat) állandó fiákert tart.

Adja a bécsit, annak azonban (és természetesen!) csakis a legegyszerűbb tulajdonait igyekez­vén elsajátítani.

Hamisítatlan erdélyi. Race-a csak bizonyos formában jelentkező energia kifejtésében nyilvá­nul. Finomult nem lehet, mert hiszen az ősrégi faj, amelyből származik, vagyonos igazában sohasem volt.

Nehézkes gondolkodás, de furfang. Ravasz, de - durván.

Semmit sem tud, de azért szeret erről-arról beszélni - a lehető leg - hogy is mondjam csak?

Azt hiszi, más sem ért ahhoz, amihez ő nem konyít.

Brutális, de ha valaki durvább nála, behúzza a farkát. Világoskék mellényt hord, mint a bécsi fiákeresek, s tán - erre a legbüszkébb.

Ronacherben ugyanazok a kuplék, ugyanúgy előadva, mint ahogy ezt kilenc év előtt minden este hallottam.

Úgy látszik, a világ ebből a szempontból megállott.

Reggeli után Aicard-hoz, kit kikelve találok önmagából, a tegnapi ebédkonverzációt nem tudja felejteni. Én bámulatomat fejezem efelett ki - vigasztalom azzal, hogy az ilyenféle „jóakaratú megemlékezéseknek” mindnyájan ki vagyunk téve.

S ami a legnevetségesebb, ez azzal jár - amiért küzdünk, azzal a hat levél babérral, amely nem födi be még kihullott hajunk helyét sem akkor, midőn fürtjeinket az élet harcában már elvesztettük.

Örülhet az, ki hírnévre tett szert, ha publikuma nem gyanúsítja azzal, hogy meggyilkolta édesapját orozva!

S aki a legmagasabbra jutott a hírnév létráján, azt hányják be bámulói a legtöbb sárral.

S ezért küzdünk - mi, az élet komédiájának tragikus Don Quijote-jai.

A Vacarescukhoz. Helena dühös, mert Aicard folyton a jelenlevő ctesse Diane-nal beszél, rosszat mond róla s közönségesen, úgy mint a disznóhajcsárok unokájához illik.

Madame Jamesonhoz, nála ctesse Madeleine de Fitz-James, meghí keddi matinée-jára.

Este ctesse Schärffenberg-nél tea, ott ctesse de Chambrun, Elwes és Bunny. 8-12-ig Balogh Poldi (a Rácz Pali másodprímásának) bandája játszik.

Táncolunk - én még ctesse de Chambrunnel is csárdásozok.

Délután Simivel a szomszédos Zsitvaújfalun lakó Szlávy Józsefnél.

Szlávy. Egyike a magyar közélet legúriasabb alakjainak. Öreg, ősz, kissé már meggörnyedt öregúr. Igen úrias külső. Ókonzervatív modor, szokások. A régi magyar bürokrata típusa - - -

Olyan a lakása, mint önmaga - Kissé modernizált (bár ügyetlenül modernizált) kis barokk kastély. Tiszta, kivonalazott, parkot utánzó városi kert.

Sok érdekes dolgot beszél. Megemlékezik az új főispáni kinevezésekről is (Terényi, Kazy etc.), nem jó szisztémának találja Barosstól azt, hogy olyan megyékben, hol dinaszták laknak, mint pl. Békésben, oda egy odavaló fiatal, 30 éves főjegyzőt nevezzen ki főispánnak. Először nem azért, mert a családoknak lehetetlen hogy imponáljon, másrészt meg nem szerzi meg e családokat a kormánynak.

Jellemzőnek találja Tiszára azt, hogy a barsi ellenzékieskedő Mailáth főispánt minden formák elmellőzésével mozdítja el, míg Szilágyit miniszterré nevezi ki.

A kis marakodónak kihúzza méregfogait - a nagynak betömi száját. Patent Tisza.

Azt hiszem, e sous-Bismarcknak a fő titka az, hogy kilátja az emberek legbensőbb egyénisé­gének motorait, mozgásba tudja aztán ezeket hozni.

Jó szeme van.

Barbey d’Aurevillynél, a nagy öreg romantikust már több hónapja, hogy nem láttam. Hiszen már több mint hat hete, hogy beteg.

Nem változott semmit, nagy baja nem viselte meg, de egy cseppet sem. Ott ül nagy karos­székében komoly, méltóságteljes arccal, csakúgy, mint rendesen.

Fején a veres és fekete stráfos sapka, derekán a veres hálókabát, amelyben dolgozni szokott. Csontos, redős, igen telivér kezei ráhajlanak a támlásszék két karfájára, s így ül ott most mozdulatlanul, szfinxszerűleg. A tavaszi napsugár befutja egész alakját, ablakaiból lelátni a Fbg. St. Germain kertjeibe, a kerti virágok nyílnak még néki is - pedig haldoklik. Ha ideig-óráig fel is épül, egy ilyen öregember már teljesen helyre nem állhat.

Nagyon meghatott, midőn hosszú, csontos ujjaival végigsimította homlokomat, úgy éreztem, egy egész eliramló művészi korszak romjainak utolsó kődarabját látom porrá hullani. Georges Sand, Musset, Lamartine, Chateaubriand, Liszt, Chopin korszakának utolsó élő nagy alakja. Ha az ő hamvaira ráhajlik majd a koporsó fedele, bezárul a romantika aranykapcsos pergamenre írt elsárgult könyve is, örökre.

S ott fog sírján nyiladozni a „kék virág”, susogva azokról, kik az álmok, elmúlt idők ködös vagy csillogó történetében keresték finom szirmait, égszínű kelyhét; mikor pedig kinyílni, feltárni titokzatos bimbait csak a sírokon szokta - - -

Az a kor eliramlott, hol az emberben az Istent keresték, el fog az is, amelyben csakis az állatot látják -

Mi jön majd azután? Ki tudja?

Nála a jó Louise Read, kit már oly réges-rég nem láttam, meg Armand Hayem.

Tőle Huysmanshoz búcsúzni.

Ki nem mondhatom, mennyire sajnálom, hogy nem láttam annyiszor, mint ahogy szerettem volna, mindenesetre mint ember a leghomogénabb a francia írók között.

Betegsége (amely igen komplikált) nem látszik meg rajta. Valami reumatizmusféléje van, úgyhogy az izmai és idegei fáradtak, és este semmiféle fáradságra nem képes, úgyhogy a csirkékkel kell lefeküdnie, ami persze ez ultramodern embernek igen unalmas.

Elbúcsúzom kedves, rokonszenves lakásától. Mikor jutok ide megint vissza, ki tudja?

Elmegyünk egyet járni, előbb azonban átadja „À Rebours”-jának egy autografírozott példá­nyát.

A séta alatt igen érdekes, egészen Des Esseintes-Huysmans, úgy, ahogy hittem könyvei után. Az emberek, a járókelők untatják, kétségbeejtőnek találja a nagy tömeg ily közvetlen közelségét. Egy újságárus ránk akarja a „Cocarde” egy példányát erőszakolni - így az éternel général Boulanger-re tér át a konverzáció. Semmi sem jellemezte eddig annyira a tömeg stupiditását, mint hogy Boulanger-nak pártja van, róla beszélnek, sőt hogy császárságáról komolyan gondolkoznak.

L’homme de l’or.[1]

A politika Ohnet-je. Hiába, csakis a nagy tömeg stupiditására számító emberek jutnak ma fel a zöld ágra.

Átmegyünk a Louvre-on, megpillantja Gambetta szobrát a francia királyok palotája udvarának közepén.

„C’est à hurler de rage”[2] kiált fel - s szemben vele a kis miniatűr diadalkapu meg két oldalán új, irtóztató barokk postaépületek.

„L’égalité dans la bêtise!”[3]

Mi lesz ennek a vége? Nemzete, úgymond, annyira elaggott, hogy második és utolsó gyer­mek­korát éli, legalább hát pusztulna már el, hogy utolsó éveivel ne kompromittálná annyira magát, s ne törölné el századok dicsőségét.

Sarah-ról is beszél - - - meg a színházról, amelyet ő is idejét múlta művészetnek mond. Illetve azt tartja, a mai színház nem is művészet, s a színészek stupid szamarak.

És tulajdonképp - igaza van mindebben. Ez az epés, keserű ember rokonszenves, de annyira, mint csak egy tout d’une pièce[4] ember lehet. S ő így, tout d’une pièce.

Aki az „Art moderne”-t és „À Rebours”-t megírta, az nem láthatja másképp a világot.

Shake hand, I hope to see him once „anywhere out of the world!”[5]

Ebéd ctesse Diane-nál. Valamivel előbb érkezem, ott találom már Sully Prudhomme-ot, ki szintén hivatalos.

Szó van a Vacarescukról, Sully is csakúgy mint én, jobban szereti a család passzív tagjait; a nagynénit és a „költőnő nővérét”, a „másik” mlle Vacarescut -

Ezeket még nem élesítette el a „Struggle of life”, ezek csak asszonyok, s amellett a költőnő minden kvalitása is megvan nekik. Ctesse Diane finoman ellenök beszél, úgyhogy csak lassan-lassan hozzászoktatva minket ahhoz, amit végül mondani akar, fejti ki, hogy a másik kettő, s kivált a poétresse „indigne”[6]-ek vele szemben - s van valami bennök a kalandor­nőkből -

Aközben azonban megérkezik a „tante s a nővér”, valamint Bernard Derosne is, a híres színikritikus, kivel Sarah-nak pár év előtt az a botrányos históriája volt egy kritika miatt.

Ebédhez - Aicard persze mint mindig, úgy most is elkésett.

A háziasszony azért szervíroztat, úgymond, hogy azt, aki elkésett, ne hozza majd zavarba - ha jő.

Végre Aicard is (a harmadik fogásnál) megérkezik.

Pierre Lotiról van szó, ki Aicard jóbarátja - persze sok rosszat mond mindenki róla. Madame Monton (igaz, hisz ő is ott volt) igen pösze vinaigre[7] hangon beszél mindarról, amit Lotiról mondanak - persze, ő nem hiszi - de hát stb., stb.

Sully is elforgatja szemeit, és szelíden belevegyíti szopránszerű tenorját.

Csak a háziasszony viseli magát tisztességesen meg Aicard, ki kikelve magából, sápadtan, meg-megrezgő hangon veszi pártfogásába a távollevőt.

Mind egyben tévednek (mint ahogy ezt szomszédnőmnek, a Tante Vacarescunak ki is fejtem, ki persze egyre kerekebbre tárja szemeit), hogy Lotit azért kárhoztatják, amiért nem tehet (és még hozzá Sully is - !!), bűnnek róva fel azt, ami végre is csak szerencsétlenség, mégpedig a legnagyobb a világon.

Ebéd után a Vieuxville-ek, Boisjolin, Némethy Emy érkeznek. Mlle de Vieuxville-lel arról a helyről beszélünk, hol az ember jótékonysága még embertársaira is kihat - tehát csak ugyanaz a hangulat, mint Huysmansszal: „Anywhere out of the world!”

Egész nap lehangolt, rosszkedvű vagyok, tele önmagammal. Mást szeretnék, mint amit bírok és másképp, hogyan? ki tudná. Visszafojtottan ideges, tehetetlenül lázas, ebéd alatt gúnyos mindenkivel. Simi csak néz - de ismer.

Ebéd után bemegyek szobámba, lefekszem, a plafonra meresztem szemeimet, hallgatom a szívem dobogását.

Az öreg fiú lassan bejő, leül mellém a nagy fotelbe, és rólam kezd nyugodtan beszélni.

Mennyire igaza van mindabban, ami hiány, hiba nálam! S mennyire túlbecsül szeretetében.

Ezekre a hibáimra mutat rá: szenzibilis vagyok úgy, mint kevés ember. Aztán exkluzív, csak olyan emberrel tudok lenni, ki érdekel, csak olyan tárgyról beszélek, amelyhez értek. S ebből folyólag harmadik nagy hibám, hogy az emberekkel nem tudok bánni.

Amellett jó és rosszban kitartó, egy érzés majdnem örökre megmarad a lelkemben. Ha nem szeretek valakit, azt örökre nem fogom szeretni, s ezt is kimutatom, éspedig nemegyszer idegesen, úgy hogy az, aki nem ismer, bosszúállónak is hihet. Kivált az utóbbi nagyon meglep - mert nagyon igaz.

Ha idegeim visznek (pedig mindig visznek akkor, ha érzés kerekedik föl lelkemben), akkor nem vagyok ura önmagamnak. Mindez igaz, belátom, úgy szeretem a jó öreget, hogy így, egy ilyen percben mondja nékem mindezt, de hát nem változtathatok magamon, azt is tudom.

Bensőm kirág, felesz, elemésztem magamat, egy semmi néha az egész masinát felzúdítja, az egész masina hamis hangot ad - de hát que faire? Ha megváltozhatnék, ha kicserélhetném magamat, megtenném - de nem lehet. S így csak élek - tovább, úgy a magam módja szerint.

Mi lesz velem? Hogy bírom ezt ki soká? Napról napra mélyebben süllyedek a magam lelkébe. Ki ment meg?

A hangulat mind nehezebb, súlyosabb. Simi arról beszél, hogy érzi, nincs közelebb ember hozzá a föld hátán. Mind a kettőnknek a szó torkán szorul, sápadtan, némán állunk szemben egymással, kéz kézben, szem szemen. Addig, míg csak mind a kettőnké el nem homályosult, s így elfordítottuk egymástól tekintetünket.

Az Isten áldja meg! Legyen olyan nyugodt és boldog, mint amilyen én nem vagyok. Legyen az élet kímélettel vele szemben, bízzék önmagában, maradjon ilyen egyszerű, ily nemes érzésben, s gondolatvilága ne forduljon önmaga ellen. Ne tudjon arról soha, hogy azok, kik sötétben virrasztanak, azok szenvednek az álmoktól a legtöbbet.

Ezt kívánom neki, én meg - lefekszem aludni.

Egész cserkészet alatt, 7-^l/₂ 9-ig nyitott szemekkel fekszem.

Kilenc felé ki a mezőkre, a vadászok elé - egy hang sem hallik. Némaság körültem, már a szívem dobogását sem hallom.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este, vacsora után megszökünk Simivel. Otthagyva a két titkárt, tiszttartót és ügyvédet. A sötétben, Simi vállán egy puskával mellettem, a szomszédos Sári falu felé.

Koromsötét éj. Nesztelenül megyünk. Simit viszi az emberi érzés - jó Isten tudja, mi szállta meg. Féltékeny - a „Madonna” ott lakik a falu végén.

Én megyek - érdek nélkül, fásultan, tágult szívvel, némán az oldalán.

Göröngyről le, göröngyre fel.

Mint az élet országútján. Az „emberiség” alszik; az érzés ébren: ez teremti az álmokat.

A kis ház elé érünk - semmi nesz.

Simi felnevet - s én vele. Nekem - nincs miért - majd fütyül. A jelre kutyaugatás - suhogó szoknya. Az „Álom”. - Szégyellős nevetés, eltakart arc - végre - velünk jő.

C’est tout.

A csillagok felgyulladtak - kipontozzák a világoskék azúrt, a végtelennel vagyunk szemben.

Igen, a végtelennel.

Reggel Aicard-nál, ki Bunny és Elwesnek ül.

A kis írószobában. A poéta arab kosztümben, illetőleg egy majdnem áttetsző crème fátyol­szö­vetből készült, földig érő burnuszban, a háttér nagy, orientális kanapéján, pose ultra Aicard.

Én mellette egy széken felolvasok nékik egy pár Bourget- és Berge-verset.

Az ablakkal háttal a két piktor nagy munkában.

A poéta gyakran belefárad, s fáradtságában szinte üvölteni kezd, pedig póza kényelmes, nem olyan, mint az enyém volt.

Villásreggeli en quatre, Aicard-nál két író, két piktor, pompás négyes így.

Majd az egész reggeli alatt Aicard új novellájából olvas fel, amely a „Revue des familles”-ben jő.

A Provence egy részének bámulatos, színgazdag leírása, mindazzal, ami ebben a tropikus természetű tájban él, s fürdik a napsugárban.

Egypár igen érzékies részlet, Aicard orrlyukai megrezegnek et il devient le taureau noir[1] - mint ahogy magáról egy költeményében megénekelte.

Reggeli után elhagyom őket. Némethy Emyért, akivel s az öreg Schärffenberg grófnéval ctesse de Chambrunhöz, Párizs egyik leghíresebb alakjához, kinek karikatúráját rajzolta meg Pailleron (ki annyi sok jó napot töltött nála) a „Souris” femme alanguie-jában.[2]

Hôtelje a volt híres Condé palota, 12 rue Monsieur, majdnem szembe Bourget-val.

Egyike a legnagyobb párizsi hôteleknek entre cour et jardin.[3] De milyen udvar, milyen kert!

A cour d’honneur a legnagyobb tán Párizsban. Előrészében a gótikus kápolna, amely beillene templomnak is, kétoldalt a párkány alján elragadó szépségű basreliefek futnak végig.

Az hôtel alján a szalonok, vagy hat, vagy hét óriási terem mindig nyitva, egyszerű fehér lakk és arany falak, régi Louis XV. bútorok. Az ember egészen a grand siècle-ben gondolna itt lenni.

A palotán túl egészen a blv. des Invalides-ig a kert, amely úgy van „beállítva”, hogy falusi kertnek néz ki, éppen csak a szemben lévő templom tornya látszik ide, s a szomszédos házakból semmi.

Ctesse Jeanne de Chambrun tán negyvenéves asszony, igen egyszerű modor, udvarias. Finom mozdulatok, mintha félénk lenne, de nem az, hanem csak az emberek durvaságától tart. Puisqu’elle est un petit peu „éthérée”[4] - s ezt az oldalát figurázta ki oly kegyetlenül Pailleron, tán nem is annyira őt, mint utánzóit ostorozva.

Mert hát mint duchesse de Maillénak (femme principe), mint duchesse d’Uzèsnek (femme sport), mint madame de Pourtalèsnek (femme amour), mint princesse Mathilde-nak (femme littérature), úgy neki is, a femme poésie-nek vannak utánzói, de százszámra.

A kertben fogad, hol férjével s két társalkodónőjével volt.

Férje: ms. de Chambrun, öreg, tán vagy hetvenegy éves ember. Vak már sok év óta. Igen rokonszenves, dacára furcsaságainak. S ez van neki egynéhány. A házban, a kertben, mióta megvakult, nem volt szabad egy fát, egy bokrot, egy bútort helyéről megváltoztatni. Expresszen sohasem jár, s így ha nagy utat tesz, neki háromszor olyan hosszú, mint másnak, mert mindig a leglassúbb traineket veszi.

Ha felesége színházba hí valakit magával, vagy koncertbe, megköveteli, hogy az illető a legnagyobb parádéban jöjjön. Legtöbbször ha utazni megy, elviszi magával valamelyik orvo­sát, így Samuel Pozzi egyszer három heti római séjourért negyvenezer frankot kapott tőlük -

Mert megjegyzendő, hogy rémséges gazdagok, pár millió frank évi jövedelem.

De ezt a legnagyobb művészettel költik el. Óriási fundációkat tesznek, hetenkint kétszer orkesztrális és orgonakoncertet adnak a saját gyönyörükre s a kiválasztott húsz-huszonöt ember gyönyörűségére, kik intimitásokban vannak.

Az Operában, Opéra Comique-ban, a Français- és Conservatoriumban a legjobb páholyokat ők tartják.

Szóval, igazi modern mecénások.

A ctesse élete különben elég furcsa. Villásreggelire, ebédre soha pontosan nem érkezik, néha tíz-tizenkét személy van náluk ebéden - s a háziasszony nélkül ebédelnek meg, ki csak a feketekávéra jő le.

Ő csak levegőből él.

Színházba néha 11-kor jő, s mindig négy óra felé fekszik le.

Az évből, négy hónapot gyönyörű nizzai palotájában tölt, amely hárommillió frankba jött, s egyike a legbámulatosabb villenbauten-oknak.

Este meghí Némethy Emyt és engem a Français-ba.

4-kor az öreg grófnéval, unokájával, Carry Elwes és Bunnyvel a pavillon Armenonville-ba, ahol Balogh Poldi, Rácz Pali másodprímása a Pali bandájának egy részével, amely Rácz Rudi bandájával egyesült, játszik.

Rettenetes öröm, midőn belépünk, tüstént az én nótáimra gyújt - s húzza aztán a többit mind, ahogy következnek.

Mi az, ami annyira analóg köztem és a cigányok között, ki tudja? De hogy játékuk s így játékuk által a magyar zene is ultramodernné válik, s ott van mindjárt Wagner és Schumann mellett, az bizonyos. Valószínűleg ezért szeretem.

Este Adrienne Lecouvreur, ctesse de Chambrun páholyában Jean de Néthyvel.

A nők nagyon jól játszanak, kivált Pierson, ki finom árnyalásával a princesse de Bouillon szerepét (amely különben oly hálátlan) a darab középpontjává tudta tenni.

És mégis vannak olyanok, kik azt mondják, a színpad nem állja ki a nüánszot, a félszínt. Ostobaság - - -

Csak hát a színésznek a tapsot kell érte feláldoznia, mert az a három-négy műértő, ki egy este a színházban van, nem idézhet tapsvihart elő.

Mlle Bartet mint Adrianne igen disztingvált, csak száraz, mint ez a színésznő mindig.

Emlékeztet kissé Blanche festő genre-jére a piktúrában.

Legault egy piciny szerepben kitűnő.

A férfiak középszerűek, Albert Lambert fils pedig, ki Maurice de Saxe-ot adja, rossz, igen süllyedt, most már egészen cabotin, pedig még az Odéonban férfi volt.

Furcsa, hogy a színpad a nőt még nőiesebbé teszi (legalább hibáiban), míg a férfit megfosztja nemétől.

A legtöbb színész nem férfi.

Ctesse de Chambrun Pestről beszél, hol oly jól mulatott pár év előtt, imádja a cigányokat. Némethy E. meghívja keddre magához teára, elhozatja majd a Poldi bandáját.

Egyenesen hazamegyek színház után. Felrohanva a lépcsőn egy chambre séparée ablakán világosság tör ki, a leeresztett függönyön átszűrődik az abatjourok által enyhített lámpafény. Belülről énekhang és zongora, egy Mendelssohn-dal. Végtelen hangulatos, megállok - hallgatom.

Egyszerre észreveszem, hogy az alattam levő emeleten szintén áll valaki, őt is megakasztotta útjában - a hangulat.

Ez csak artista lehet - - lenézek: Harrison, ki maga elé bámul csodálatos kifejezésű szemeivel -

Aztán felocsúdik merengéséből, rám néz - mintha meg akarna szólítani.

Én várom, de hát az én torkomon is megakad a szó, a pillanat elmúlt, összeszedi sátorfáját, felrohan a lépcsőn, elhagy engemet, s a harmadik emeleten levő lakásán eltűnik.

Megint csak nem ismerkedtünk meg. Kár, mert egyike a legérdekesebb párizsi piktoroknak, s mindenesetre a legkiválóbb amerikai tájképfestő.

Tán azért mégiscsak nevetünk majd egyszer még ezeken a noctambul[5] találkozásainkon!