Néveden a templomban ott a két „Madonna” is, az érintetlen s a - boldog.

Kegl. Imre, mire visszajövünk már a teraszon ül és olvas. Eleinte common place discursus. Majd átmegy könyvemre, Párizs elemeire, arról beszél. Azt mondja, azt hiszi, igazam van. Egy csodálatos dolgot vesz észre nálam, azt állítja, ugyanabban a hibában leledzek, mint atyja, hogy nem konkludálok.

Oka, felelem, mert legfeljebb száz embernek írom könyveimet, s ezekről nemcsak, hogy felteszem, de tudom, hogy megértenek.

Aztán ajánlja, hogy Marxot olvassam el, ki konklúziókra épít. Megmagyarázva olyan dolgokat, amelyek a legtisztábban állnak előttünk.

Azt kérdem majd tőle, mit gondol, mit írhatnék meg a magyar társaságról?

„Annak a fiatal óriásnak típusát - feleli -, kit a körülmények láncolnak le, kit a magyar előítéletek s hibák tesznek tönkre, s így ezáltal nem érvényesítheti magát, mint amilyenek Apponyi Albert vagy Batthyány Géza és Széchenyi Imre.”

Meg fogom tenni - s ezt a novellámat konklúzióval írom meg.

Beszélünk a franciáról, Imre azt mondja, tán még hiúbb, mint a magyar. Lehet, de nem annyira érzékeny amellett, nem szenvedélyes, így sértett hiúsága van, nem hagyja magát annyira a végletekre sodorni.

Simiről szólunk, azt mondja Imre, Németországba kellene mennie, ez volna az a talaj, amely erősítőleg hatna reá. Lehet - én úgy szeretem, ahogy van. Miért legyen másminő?

Különben a két fiú nagyon nehezen melegszik össze, dacára, hogy réges-rég ismerik már egymást.

Azt hiszem, tökéletesen egymással szemben sohasem fogják adni egymást. Mind a kettőben megvan az „érzés” szemérme, amely Siminél idegen emberekkel szemben közhelyek mondásában, Imrénél ironizálás formájában jelentkezik. S a bökkenő az, hogy Imre gyűlöli a common place-t, Simi pedig fél az iróniától. Ayant la somnolence d’eux dans l’esprit, chez qui le sentiment prédomine.[1] Éppúgy, mint rendesen a legtöbb zenész és festőnél. Szóval, a legkevésbé alkalmas szellem a replikára.

Ebéd alatt, a kastély előtt egy zsidó esküvő. Megkérték Simit, engedné meg nekik e kegyet.

Baldachin alatt énekel a rabbi, előtte a szerencsétlen vőlegény, idomtalan, hosszú karú, elálló fülű, csipás zsidógyerek.

Két vén, parókás zsidóasszony kétoldalt belecsimpaszkodik a menyasszonyba, és körülcipeli kétszer a vőlegény körül, ki bambán maga elé néz -

A menyasszony csúf, veres mulatt típus, pirosra sírt szemekkel most ott áll oldalán, némán lesütött szemmel. A rabbi énekel, csak olyan monotonan, mint aminők a mi misénk dallami. Kicseréli a gyűrűket, a vőlegény összetöri a poharat - hazamehetnek. Le lehet nyírni a menyasszonyt, gyümölcsfakasztó nyárra ébrednek ezek is.

Bármily groteszkek voltak, a pillanat megtette hatását. Nem láttam a formát, az eszme meg­fogott.

Elvonulnak előttünk mind, bókolva - Simi fogadja az üdvözletet, mond nekik pár szót, majd folytatjuk az ebédet.

Én azért mégsem engedném meg, hogy így a házam előtt történjen a dolog. Ennek a párnak most a képzettársítás lakodalmokkal egy kastély, egy gyönyörű park emlékét kapcsolta össze. Egy életen keresztül eszükbe fog jutni, hogy csak egy percig voltak urak. Ez sarkallja az ambíciót. Az öreg zsidó azt hiszem, jól számított - unokái majd már futtatni fognak.

Imre a trónörökös haláláról új verziót mond el. Azt állítja, az igazi - mindenki ezt mondja a saját verziójáról.

Vecsera kocsin Larischnéval Rodeckhez, honnan levelet ír anyjának, hogy ne keresse, csak a Dunában. Innen a trónörökös egy privát fiákerjén Meyerling fele útjáig, ott várja Bratfisch, ki átveszi.

Megérkeznek. Rudolf az egyik szobában Vecserával mulat, a másik két mellékszobában Coburg és Hoyos egy-egy balett leánnyal.

Így tart az orgia tán éjfélig. Tizenkettőkor Vecsera fáradt, lefekszik, Rudolf pedig azt mondja, még átmegy amazokhoz, ahelyett azonban beleül Bratfisch kocsijába, s el a kastélytól elég távol levő kocsmába, amelynek túlsó oldalán lakik egy vadász a feleségével - akihez Rudolf szintén bejáratos.

Bratfisch a kocsmában, Rudolf az asszonynál - -

A kocsmában azonban a vadász, kit egy pajtása figyelmeztet, hogy ez az a kocsis (Bratfischre mutat), ki azt az urat hozza, ki mindig a feleségéhez jár.

A vadász dühvel lekapja fegyverét, kirohan. Bratfisch rosszat sejt, utána. Későn érkezik - amint a trónörökös kiugrik az ablakon, a vadász keresztüllövi jobb ágyékát, utána ugorva, vadászkésével dühösen összekaszabolja képét, lenyiszálja négy ujját.

Bratfisch utána - remegve kiáltja a vadásznak, hogy a trónörököst sebezte meg. A vadász halálra ijed, menekül, s az erdőben agyonlövi magát.

Bratfisch most felöleli a trónörököst, egy patakig viszi, kimossa sebeit, majd beleültetve kocsijába vissza Meyerlingbe - hol orvosért szalad.

Belépve a trónörökös az ajtón, Vecserát halva találja, ki (mint már említettem) ezzel a szándékkal jött.

Ezalatt az orvos is megjő, megmondja a trónörökösnek azt, amit az már úgyis tudott, hogy vége, menthetetlenül elveszett, a belei vannak átlőve.

Rudolf egyedül marad, pár levelet ír. Majd agyonlövi magát -

Ez is csak verzió. Igaz-e? Nem hiszem. Hát a trónörökös két év óta tapasztalt kedélyállapota? És utolsó időben írt levelei? amelyekből érzik, hogy unja az életet, és már nem soká bírja el a terhét - és a két év előttről keltezett végrendelete?

Akárhogy történt, egy nagy szellem vált porrá, kinek emlékét mindig tisztelni fogom, kinek tragédiája bárhogy is történt nem változtat rokonszenvemen semmit. Nem volt közönséges ember, kit így a közönséges mértékkel mérni sem lehet. Nyugodjék békében. Azt hiszem, megérdemelte a nyugodalmat.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ebéd után az erdőben. A két nagy vadász, Imre és Simi, most már jobban megértik egymást. A közös szenvedély összehoz.

Én lassan mögöttük, el-elmaradozva, meg-megállva érzek s nem gondolok semmit.

6-kor Imre el, Bogdán, Simi ügyvéde pedig Kikindáról érkezik.

Vacsora alatt beállítanak kedvenc cigányaink, kik a zsidó lakodalomról szökdösnek ide: ott áll Gazsi, a híres maróti prímás, a legjobb cigány, kit ismerek. Kis, fekete, nyurga fiú, szúró szemekkel; ott van Feri, a kontrás, régi, ismerős, minden tajnai mulatságunknál ott húzott. Finom arcú, szőke cigány, éber, okos szemeivel kilesi a Simi legtitkosabb gondolatát, érzését; meg a Doktornak csúfolt kis naiv arcú cigányfiú, komikus arcával, kerekre nyílt szemeivel -

Ott állnak mögöttem, s húzzák a Tinódit. Simi kisbőgőzik - - -

A vacsora alatt az ügyvéd, a két titkár, a tiszttartó csakúgy szórják, hányják a számot. Tehermentesítés, konverzió, földhitelintézet, jelzálogbank stb. stb. fordul meg szájukban - alig hallani tőlük a cigányt.

Ezen is segítünk. Odább állunk, a bandával vagy száz lépésnyire telepedünk, ők megvilágítva, mi homályban, csak a csillagok miriádjai világítanak a fejünk felett - mind szélesebb a nóta, eláraszt mindent, tán feljut a csillagokig!

Mi legalább azt hisszük - ez onnan is látszik, hogy Simi megbolondul, és kezdi lerúgni a csillagokat az égről.

Odaáll a banda elé - s egyedül egymagán, két karját összefonva a feje fölött, bokázva, huszárosan toborzót jár -

Mögötte a Hamar - figyelmezteti, holnap fontos konferencia, százezrekről van szó, korán kell lefeküdnie. Simi csak annál nagyobb kedvvel táncol, „Eh, sohasem halunk meg!” mit törődik ő a számokkal - egy az élet, egy a halál. „Bánom is én, ha holnap felfordulok is!”

A titkár visszavonul, s a Holbein Madonnák érkeznek. Simi most átfonja karját a Madonna derekán. Övé a világ!

Jó magyarom, ezért becsüllek. Ez tesz méltóvá nevedhez, az igaz érzés, amely elmossa azt a mázat, amelyet a hiúságon alapuló számítás kent reá.

A régi jó időket látom: hallom a sarkantyú pengését, az árvalányhajat lengeti az esti szellő, dobban a szív, pattog a húr - erő beszél a táncból, a dalból - - -

Álom a való? vagy álmodom azt, amit érzek?

Engem is visz a nóta. Megbolondulok velök, egy végtelen frisset járok el én is, ha elpusztulok a közepén - kinek mi köze hozzá? Perdül a szoknya, tágul a pruszlik, dobban a szív.

Sötét körül minden, ott tovább amazok, mi pedig a cigánybanda előtt, szinte az űrben.

Orgia - a pozitivizmus kíséretével.

Koronkint a szellő, mely az akácvirág illatát hozta idáig, elkapta vele az ügyvéd valamelyik technikus terminusát is -

Nem fogott rajtunk -

„Felfordulhat ez a világ éntőlem.” Így szól a nóta - s igaza van.

AGGHÁZY KÁROLYNAK

Tajna
1889. máj. 19.

Édes Öregem!

Bocsáss meg, hogy még eddig nem küldtem el azt a pénzösszeget, amelyet küldeni akartam. De egy ideig azt hittem, atyád intézte el az ügyet, majd (tán egy hét előtt) mielőtt idejöttem, bátyád mondta, hogy nem. Innen írtam aztán kiadómnak.

Amint pénzhez jutok, küldök néked, hidd el, annyit, amennyit nélkülözhetek.

Jenőnek is írni fogok a darabok ügyében.

Bellovichról csak azt tudom, hogy a döntő ülés szombaton, tegnapelőtt volt, bátyád ígérte, tüstént tudósít az eseményről, még eddig nem kaptam hírt. Azt hiszem, a legjobbat remélhetjük. Jenőt nem láttam, mielőtt megjött, mentem el Pestről. Sajnálom, sok megbeszélni valóm lett volna vele. Tegnap kaptam levelet, amelyben párizsi ismerőseiről ír. Én itt nyugszom, hidd el, rám fér. Révay Siminek, kiről bizonnyal már sokat tudsz jegyzeteimből, sokszor beszélek rólad, már csakoly jól ismer téged, mint te őt.

Egyike a legnagyobb affectióimnak ez a fiú. Jóban, rosszban oldalamon volt, ha egyszer majd pesti leszesz, tudom, kijössz majd velük ide, ide, hol én falun a legjobban szeretek lenni.

Kérlek, eddig összegyűlt jegyzeteimet (64-73-ig, mamától fogod Pestről megkapni), küldd el Némethy kisasszonynak Párizsba, címe: Paris Hotel Scribe, rue Scribe.

Nem tudom, érdekelnek-e ezek a firkálmányok. Most már nagyon szubjektívek - elégedetlen vagyok az utóbbi lapokkal.

Itt május 25-ig maradok, aztán Révayval Tiszahegyesre, egy bánáti birtokára, onnan ő jön hozzám. Június 15-e körül vele és Batthyány Gézával a szegény nagybeteg Széchényi Lajoshoz, június végén mind Pestre, mind a négyen vőfélyek vagyunk cousin-om esküvőjén, amely júl. 2-án fog lezajlani. Júl. 2-tól augusztus végéig Szenttornyán Aggházy Károly barátom társaságában. Így régi - berlini módon töltve el a nyarat.

Ugye, hogy így lesz?

Írjál ide, címem: Tajna u. p. Verebély, Révay br. leveleivel.

Ölel szerető

Zsigád

Reggeli után ms. és mrs. Crunamnál, kik már többször meghívtak ebédre és teára, kikhez azonban nem mehettem. N. B. a kiállhatatlan tolakodó Crunammal vannak rokonságban, s ezáltal hívattam meg hozzájuk.

Ők maguk igen kedves emberek, meghívnak vasárnaphoz egy hétre megint ebédre. Ezt már el kell fogadnom. Nem lehet másképp.

Tőlük Bunny és Elwes-zel Maurice Bernhardthoz.

Lent fogad a kis szalonban, ott vannak egymás mellett rend nélkül felállítva a szegény hercegnő bútorai, ott van a két gyönyörű kis Louis XV. üvegszekrény, tele ritka porcelánnal, ott a Robert Fleury-kép, ott a régi utrechti bársonnyal behúzott pamlag - furcsán hatott rám. Különben Maurice rendkívül aimable velem. Főleg a szalonról van szó, ő is magánkívül van a Terka Tony Robert Fleury által festett portréjának communis voltán. A kép háttere egész olyan, mint aminő dekorációba a harmadrendű fotográfok szokták beállítani modelljeiket.

Aztán - arról beszélt, hogy birtokot keres valahol Párizs körül. Ennyiben tesz csak a herceg­nőről említést, s ezt bevallom, jobban is szeretem. Igen furcsa lett volna, ha velem szemben kezd scène touchante-ot,[1] - velem szemben, ki úgy tudja az egész házasság - vő és anyós történetét, mint senki sem.

Terka nincs honn, de M. reményli, hogy visszajövök még elutaztam előtt. Félig-meddig megígérem, bár alig hiszem, hogy lesz belőle valami.

Tőle ctesse de Béthune-hez búcsúzni.

Fogom-e látni még valaha ez életben? Alig hiszem.

Este ebéd Schärffenberg grófnénál. Kiülünk a balkonra, Némethyvel, Aster és Bunnyvel, lent hullámzik a nép, a boulevard-on csupa illat, bámulatos színhatás. A tavasz boulevard-ja!

Reggel Simi nagyon lehangolt, jegecesednek lelkében a maróti benyomások. Kicsinyesnek, utálatosnak látja azt a pályát, amelyre családi tradíciói utalják. Fáj neki - még nem szokta meg.

Este cserkészni megy, én eléje. Azt mondja, az egész pürsch[1] alatt tele volt a lelke olyan gondolatokkal, amelyek a „taedium vitae”[2]-re visznek. Nem érdemes ezen szomorkodni - ember az ember. Voilà tout!

Egynehány meg pótol a többiért.

Vacsora alatt a verebélyi második malacbanda játszik.

Hamarral beszélünk Simiről. Úgy látszik, szereti őt mégis, mert már úgy érzi, hogy vége a dalnak. Azt hiszi ő is, hogy nagy zenei talentum, amelyért kár, hogy nem fejlesztik.

Még tán nem késő. Ki tudja?

A cigány csak játszik -

„Hátha felvinnők a présházba?” kérdi Simi „hátha feltámasztanánk az őszi hangulatokat?”

„Menjünk” mondom.

Fél 11. Petróleum fáklyákkal elől pár fiú, utána a banda, majd mi, koromsötét éj.

Lebeszélnek (Hamar is, Kálmán, a tiszttartó is). Belátjuk, hogy úgyse látnánk semmit, így nincs miért mennünk.

Visszafele úton.

A kastély előtt fáklyafénynél tánc. Én is járom - mert Simi már nagyon elázik, fel akarom így támasztani „álmaiból”.

A Rákóczi-indulóig megy a dolog - utána mind szétoszlanak. Simi hóna alá kapja a hegedűt, két kontrás és egy brúgóssal megint csak le a parkba.

Hangzik a nóta, szívja a lelket!

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1892. máj. 18.

Kedves Barátnőm!

Kérem, küldjön valami rövid kis - s olyan dolgot, amelyre nem tart, az Orosházi Közlöny számára, amely a jubileum alkalmával ünnepi lapot ad ki. Kérem, küldje meg nekem. Én itt élek, éldegélek, s írok. Egy igen érdekes témám van, amelyet szélesebben akarok kidolgozni. Egy, a civilizáció legmagasabb fokán levő női lélek kulturális és érzelmi evolúcióját akarom festeni. Azt, hogy egy olyanféle leányból, mint pld. Andrássy Miczi lehetett, hogy lesz egy olyan asszony, mint Andrássy Tivadarné, vagy még több ennél.

Ha tudná, hogy itt mennyien s mennyit emlegetjük. Az idén már nem is énekelnek mást, mint Czóbel Minka nótákat: vagy 10 verse van a nép száján!

Már igen örülök a nyári nehrei szezon^[994]-ra!

Szívből üdvözli mindnyájukat régi barátja

Justh

Az István cikke könyvemről, mint tán tudja a "Nemzet"-ben megjelent. Küldené meg Fesztyékkel magának.

Schärffenberg grófnéval, Jean de Néthyvel és Bunnyvel kocsin kirándulás. Saint Denis-n keresztül Enghienbe szeretnénk jutni, ahelyett eltévedünk, s összevissza barangolunk a környék­beli falukban, így bejárjuk Montmorencyt, St. Gratient (látva princesse Mathilde híres établissement-ját).

Este Alaisterrel ctesse Diane-hoz, útban betérünk a Grand Caféba egy nótát meghallgatni.Az ám, egyet - ott találom Pali egyik hegedűsét, most meg kell hallgatnom, míg vezetése alatt minden nótámat elhúzzák.

11 felé jár az idő, mire ctesse Diane-hoz jutunk.

Ott Jean de Néthy, a Vacarescuk, Vieuxville-ek, Aicard, madame Monton stb. Elég unalmas en somme.

12-kor megugrunk Aicard-ral és Elwes-zel át a túlpartra. Furcsa kaland, az Avenue de l’Opérán kocsit szeretnénk, megpillantunk egyet, amelynek bakján egy kokott ül. Megállítjuk, a kokottot bevesszük a kocsiba et - nous roulons vers le Quartier Latin.

Rá akarjuk beszélni a kocsist, ragadja el magával ezt a szép Helénák legutolsóbbikát, és legszabadabbikát. A kokott nem akar - nem, egy világért sem. Őneki dolga van - különben is mit gondolunk, tán csak nem hisszük, hogy ezért az ingyen course-ért fogja szerelmét pazarolni.

A kocsis nagyokat nevet, s álláspontunkra helyezkedik, hogy bizony ő ezért vette fel az út széléről, hogy elviszi magával Vaugirard-ba stb., stb.

A kis „papnő” majdnem hogy zokogni kezd - ellágyulunk, elbocsátjuk, megköszöni, s most már ott halad a járda szélén, sietve, hogy még idejekorán eljusson Vachette vagy Soufflot-hoz - teára.

Mi hármasban (Aicard, Elwes és én) a Gare Montparnasse mellett egy kávéház elé ülünk. Des ombres qui passent.[1] Az indóház nagy, kivilágított órája fél 2-t mutat - mindenki siet hazafelé. Ott egy hegyes kalap sziluettje, amelynek csúcsa egy cilinder karimája alá konyul, itt három fiatal rapin[2] (legalább a sipkáik ezt a mesterséget árulják el) karonfogva, énekelve lépdelnek hazafelé, ott egy magányos, fekete női árny bontakozik ki a homályból, meg-megáll, körülnéz - s senki, senki. Tán éhes? s már reggel felé jár az idő. Kegyetlen tavasz, amely virágot fakasztasz, s amellett megrövidíted az éjszakát!

Némán ülünk soká a csendesülő utca sarkán, tán mind a hárman Párizs éjszakájának nyomorát érezzük - eh, menjünk aludni; ez nem tanulságos, de - szép!

Reggel haza Marótról, hála Istennek, megint Tajnán.

Megérkezett már az új titkár, valamint Szt., kinyalt, megfésült tót pofa. Unalmas nyivákolás, tót katuska. Ez nem fog soká itt maradni, azt hiszem.

Délután végtelen jókedvem szottyan, tán azért, hogy már megint itt vagyunk. Annyit nevetünk Simivel, mint már régen nem.

Úgy 5 felé jő át Újfaluról Keglevich Imre. Főleg vadászatról foly a diskurzus. 7 fele vissza­megy, mi pedig Simivel sétálni végig a hosszú nyárfaallén. Elmondja, mily szerelmes lett egyszer egy tót parasztleányba, ki azt mondta néki „tudom, csak azért kerülget, mert a becsületemet akarja elvenni, az urak mind így szokták. Ezt tudom, és mégis táncolok magával, jólesik, ha átölel - pedig nincs egy szegény lánynak egyebe a becsületénél.”

És - Simi el hagyta menni, soha nem tudva megérinteni, azt mondja.

Hiszek neki.

Érdekes tanulmány nékem minden, amit mond, a „művész szerelem” második részére, az egyszerű iránt érzett, a szánalomból fakadó szerelem analízisére.

Este vacsoránál a hipnózisról, az akarat átruházásáról van szó, mire fog vinni, hogy fog átváltozni a morál ennek hatása alatt.

Vacsora után éjjel nagyon soká nálam az öreg, elmondja egész szerelmét, viszonyát - mindazt, amit érez a primitív ideállal szemben. Ki csak érez és engedelmeskedik.

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1894. máj. 17.

Kedves Barátnőm!

Nem írtam pár nap óta, mert dacára annak, hogy még bizony elég gyengén vagyok, vendégeim jönnek ma. Cantacuzene-ek és Pejachevich Tinka. Így hát nagy kipakolás, rendezkedés és próbálás foglalt el e héten. Holnap a Botcsinálta doktor első felvonása, a maga Délibábja és a Makrancos hölgy megy. A jövő hóban kezdek az új színház építéséhez, mely olyan lesz, mint a régi görög színházak (szabad), de persze primitív eszközökkel.

A parasztszínház alaprajza

És maguk mikor jönnek? Kérdem, de a magam terveiről se tudok semmit. A jövő hét végén érkezik Melchior de Polignac, s a jövő hó folyamán tisztára az ő vazallusa leszek. Nem lehetetlen, hogy akkor magukhoz is felmegyünk. Már ti. ha én mozdulni tudok.

Egész júliust Ikervárt töltöm Batthyány Lajoséknál. Az orvos levegőváltozást, de enyhe levegőt rendelt azért. Olyant, mint ott győri [...]^[1014] van. Pár nap múlva többet, addig is kérem adja át üdvözletemet otthon, igaz barátja

Justh Zsiga

Egész nap rettenetes névralgia, az angol piktoroknál fekszem, kik meghatóan ápolnak, persze hiába.

És horribile dictu, este ebéd Pongrácz Ninánál, soirée madame Jamesonnál és Munkácsyék­nál.

Mi lesz velem?

Pongrácz Nináig elvonszolom fáradt tagjaimat, ott ebéd alatt kiállok - nem bírom még az ebédet sem végigenni, lefekszem, s végre fél tízkor, midőn Aster jő értem, hogy Jamesonék­hoz menjünk együtt, ez beletesz egy kocsiba, s így hazarobogok, behunyt szemmel, töké­le­tesen rosszul.

Reggel az Erdődyekkel, Antonie-val, és a nála lévő elég rokonszenves, igen tapasztalt, igen unatkozó, igen epekedő angolnéval az erkélyen. Nézzük a bevonulást, ez itt nagy esemény.

Mi lebámulunk, a publikum fel - ez is mulatság.

Irma különben fotografíroz - ez most azok művészete, kiknek lelkök nincs.

Nagy por, pár díszruha, dísz ekvipázs (Simié gyönyörű), pár közhely beszéd formájában, ismét por - - a Migazziakhoz érkező notabilitások (Szlávy, Odescalchi Arthur, egy Szent­iványi) - irtóztató unalom egész délelőtt. Ez a helyzet.

Erdődy Irma nyafog, Imre ostobaságokat beszél, Antonie zongorázik és nem tud -

Irgalom!!

Tizenkettő felé Keglevich Stefi érkezik: mentőangyalom.

Majdnemhogy a karjai közé repülök, úgy megörülök néki. Különben is szeretem, fia, Imre pedig gyermekkori barátom.

Stefi: „Hát te miért nem jöttél át hozzánk eddig, hiszen Imre itt van”.

N. B. A Migazziak hada azt mondta, nincs.

Én (nagy örömmel): „Ha tudtam volna, már tegnap este átmegyek.”

Háttérben a Migazziak, Szlávy, Odescalchi - s a kórus.

Nem álltam meg, hogy goromba ne legyek velök, ezzel tartoztam nekik.

Mesnil azt mondja, mindig csak önmagának van joga rokonairól rosszat mondhatni és rokonaival gorombáskodhatni.

És én - Mesnilre sokat tartok.

Keglevich Stefivel át kis-Tapolcsányi gyönyörű kastélyába.

Ott áll előttünk a gyönyörű, eredetileg Rákóczi-kastély, fejedelmi homlokzatával. Óriási kupolája, fehér frontja, óriási kapuja kiemelkedik a zölderdős hegyek hátteréből.

Berobogunk az oldalkapun. - Igen érdekes, négyszegletes udvar. Amelynek első emeleti, Mátyás korabeli ívein keresztül a folyosó oldalára szegzett pár ezer agancs kandikál elő. Az első emelet szalonjai, nagy terme elragadó szépek, csak királyi kastélyokban látni ehhez hasonló appartement-t.

Imréhez megyek, nincs honn, körülnézek lakásában. Keresek pár tárgyat, amely a régi, elmúlt időkre emlékeztetne. Itt-ott egy kép, egy bútor - Szemembe ötlik két fotó, amelyen vele, Széchenyi Rezsővel, Somssich Józsival, Vay Péterrel vagyunk levéve. Nyolc-kilenc év előtti hangulat - ilyen bolondosan felöltözve egy első május éjszakáján kimegyünk járni a ferenc­városi gátra, megijesztve az éji őröket s a békés ferencvárosi polgárokat.

A hat lábnál magasabb Imre még egy angol utazó parafakalapot tesz fejébe, derekára meg egy orientális köpenyt kerít, Péter és Józsa törölközőket tesznek fejökre, mi Rezsővel pedig angol turistáknak öltözünk, aztán az éjszaka Imrénél a medvebőrökön - a május elsejének reggele kinn a városerdőben.

Eszembe jutnak azok az őrült délutánok, éjjelek Imrénél, a Stáció-utcában, midőn 2-kor jöttünk össze, s másnap hajnalban mentünk szét, cicázva a ház fedelén, telelődözve a ház tűzfalát, fenntartva a szemben levő cukrászt, megfalván (c’est le mot pour designer la chose)[1] naponta öt vagy hat forint ára süteményt tízen, midőn összetörtük néha Imre minden üvegtábláját ablakon csakúgy, mint ajtón, midőn egyszer Pálffy Rudit és Vay Pétert bekísérte egy rendőr, mert elojtottak egy gázlámpát, midőn Siminél vadászruhában voltak össze­jövetelek, midőn Imre és Rezső mindegyik vagy száz anekdotát tudva, ezzel ölt mindennap és éjjel, eszembe jut az idő, midőn még oly zöldek s oly fiatalok voltunk.

S eszembe jut az is, hogy akkor már Imre egyszer kezembe nyomott egy könyvet, amelyben ezek a sorok voltak:

Ich möchte meinen Gedanken
Nüchternen, bösen Gedanken
Ewig, ewig entfliehen.[2]

S emlékszem, hogy akkor már megéreztem e verset, s egy percig némán néztünk egymásra.

Kilenc év! Hamar lejár, fiatalság, amely elrepült, amely után azonban már nem vágyakozom, amely bolond volt, amely nem volt élet, csak komédia, amint a mai nem élet, csak - küzdelem.

Elfogódva vártam.

Íme, Imre. A legmagasabb emberek egyike, kiket láttam. Magas és aránytalan termetű, előrehajlott, beesett, gyenge mellű fiú. Egyike a legérdekesebbeknek a „rising generation”[3]-ból. Finoman hajlott orr, szeplős, tisztátlan arcbőr, vereses szőke szakáll, piszkosbarna haj. Ironikus száj, amely azonban nincs összhangban szemével, amelyből elpalástolt jóság beszél.

Eleinte keressük a témát - mint mindig, ha összejövünk. Majd - ebédre hívnak.

Az asztalnál még Schlicki grófnő (az anyja), Esterházy leány, igen high tory, de nagyon kedves asszony, egy báró Pittel (?) és Stefi. Ez utóbbi ma csak úgy hányja a szikrát.

Roppant lenézéssel beszél a barsiakról. Migazziról semmit sem tart, Hunyadyt - no hát - erről ne is beszéljünk.

Hunyady különben igen mulattatja, amint esténként várja a belgrádi sürgönyöket - amelyek nem érkeznek (rokonságban lévén az Obrenovicsokkal). Meg amint felrakja nagy büszkén a Takova-rendet, amelynek veres nagy szalagára végtelenül büszke.

Stefi különben délelőtt odament hozzá, megnézte figyelmesen a pántlikát, aztán így szólt: „ismerem e szalagot, amikor intendáns voltam, Brankovicsnak is volt ilyenje, a kis Branko­vicsoknak meg ilyenféle gatyapántlikája”.

. . . . . . . . . . . . . . . .

Ezalatt sokszor változik az arca, a finom irónia folyton elváltoztatja. Érdekes fej - művészileg érdekes.

A színházakról is sokat mond, hogy Beniczky Feri hogy utalványozta ki mint államtitkár a belügyminisztérium fondjaiból az ezreket, amelyeket mint intendáns felhasznált az Operára s mint mind a kettő hogyan dicsekedett azzal, hogy ma nincs deficit.

Ezért nem fognak a színházak soha a közoktatásügyi min. alá jutni, mert annak minden krajcárral be kell számolnia, míg a belügynek vannak ilyen célokra felhasználható fondjai.

Délután ¹/₂ 3-kor Stefi és Pittel Marótra, Imre pedig befogat egy tarantast (olyan kocsit, ame­lyen ahányan vannak, mind egymás mögött lovagolva ülnek), s neki a parknak, az erdőnek.

Gyönyörű, ősrégi park, százados fák, igen művészies ízlésre valló grupírozás. Elég nagy tó, gömbölyű, primitív házzal partján, pár hatalmas, sudár törzsű fenyő -

Ki az erdőbe. Mind egy völgyben - majd szélesedik a tájkép, erdő, erdő minden oldalról - sem ember, sem állat nem látszik. Csend, végtelen csend. Íme, ez Keglevich Imre humusza.

És az öreg fiú - most felenged. A hipnózis és grafológiáról beszél kezdetben, hogy az érdekli a legjobban, azt ismeri - azzal foglalkozik. De hogy foglalkozik azért mindennel, elolvas minden újabb könyvet, ma elolvassa, holnap elfelejti. Imádja a vadászatot, a tengert, az erdőt. Szereti a változást, ma éppoly kedvvel fog a megyében korteskedni, mint holnap egy meteorológiai észleletet megtenni, mint holnapután útra kelni irány és cél nélkül.

„Hátha mindez csak azért, mert még irányt nem választottál” kérdem hirtelen.

„Irányt - de igen. Tudom, mit akarok, de hogy érjem el, mikor még a legtöbb ember minálunk nem kész anyag, tele van előítélettel, a priori elítéli azt, amit megismerni sohasem fog, s beadni így nekik bizonyos ideákat sohasem lehet.”

„Én beadtam - felelem - annyira, amennyire lehetett.”

„Hogyan jutsz az emberek közelébe, hogyan adod be nékik eszméidet?”

„Egyszerűen azáltal, hogy egyéniségüket szétszedve önmagukat is érdeklem az új, a felfedezett »én« iránt, s a megtalált résen keresztül elhintem a magot, amelyből fa is lehet.”

„Én is megtenném, de erre énnékem tökéletes szabadságra és legalább 100 ezer forint évi jövedelemre volna szükségem.”

„Miért, nekem nem volt pénzem, sok sohasem is lesz.”

„Az más, a te eszméid már a művészek és írók oldalán támogatásra találnak, míg - ”

„Azt hiszed?”

„Míg - folytatá, nem reflektálva szavaimra - én ideáimmal eddig egyedül állok. A szociális kérdés talajom, mint tudod, mit tegyek e téren? Hol kezdjem el a munkát? Eh, még beszélni sincs kedvem a tárgyról.”

Mondja, s egy nagyot csap az ostorral az út szélén hajlongó katángokra.

Ezalatt mennydörögni kezd, óriási cseppekben indul meg az eső -

„Siessünk, mert a zivatar még itt ér, felviszlek abba a vadászházba, hol a legtöbbet voltam - egyedül.”

Beszélünk atyjáról, én elmondom véleményemet. Hogy egyikének a legszuperiorisabb embe­reknek tartom, kiknek két nagy hibája van (felismerem mind a kettőt, mert én is leledzem bennök, mégpedig erősen); az egyik, hogy igen abszolút az ítélete, a másik, hogy dacára, hogy tökéletesen ismeri az embereket, nem tud bánni velök, ismeri a masinát, s ahelyett hogy mozgásba igyekezne hozni, visszafelé csavarja a csavarokat. Egy cinikus emberismerő - idealista.

Imre hozzáteszi, hogy harmadik nagy hibája, hogy sohasem konkludál, ezt mindig az emberekre bízza, pedig (s ez már a második hiba rayonjába esik) tudja, hogy - szamarak.

Az eső mind erősebben zuhog - szerencsére waterproof köpönyegben. Felérünk a vadászház­hoz, magas, erdő koszorúzta halom tetején. Előttünk völgy, körös-körül ugyancsak erdős halmok. Zuhog a zápor, kopog a finom, piciny jég a házikó fateraszának fedelén, fütyül a szél, folyton dörög az ég -

Régi pajtásainkról beszélünk, ma már csak mi ketten vagyunk úgy, mint azelőtt, meg én persze Simivel. A többivel szétszaladt az utunk, ma már más nyelvet beszélnek, mint mi, más cél lebeg szemeik előtt, egy ízünk nem azonos velük. Mind a ketten Somssich Józsitól vártuk a legtöbbet. Nem vált be.

Simiről ugyanazt tartja, mit én, kivált a pozitív oldaláról - bár a világ előtt ismeretlen művészit is kiérezte nála. Megígéri nekem, hogy megint közeledni fog hozzá. Francia literatúráról beszélünk, kevés fr. könyv érdekli, Zolától egy-kettő, Maupassant-tól alig. Azt veszi nekik rossz néven, hogy csupa olyan alakot állítanak talpra, kik érdektelenek.

Miért? mert többnyire típusokat, vagy középszerű embereket festenek. Kivételeket - a szuperiorisabb fajtából valókat - csak Bourget és Stendhal festettek.

Egypár könyvet felírok neki, hogy olvassa el - megígéri, hogy megteszi, ha én is egypár művet, amelyeket útravalóul ad, átnézek - többi között Drummont is, azt a poétát, ki már akkor tetszett nekünk.

Ezalatt az égiháború mind nagyobb méreteket ölt, csak úgy ömlik a zápor. Folyton beüt velünk szemben egy hegycsúcson egy fába - úgy, hogy tüstént lángot is vet - óriási dördülés - s egy percig csend -

„Istenem, mily távol vagyok - Aranyos Maróttól” mondom önkénytelenül Imrének.

„S azt hiszed a te mai küzdelmed, s az ami énreám vár és a maróti miniatűr majomszínház között van különbség?” kérdi gúnyosan, de azért jóságosan nézve reám.

„Nem, nincs - tudom.”

És azért én küzdtem tegnap és ő küzdeni fog holnap.

Miért? mert az örök Maya fátylat borít a szem elé, amely ahelyett, hogy befelé fordulna, felfelé tekint, s csillagot keres az űrben.

Vissza a tarantason - szó a darwinizmusról. Elmondom, hogy Párizs elemei-met nem értheti nálunk száz embernél több, mert ehhez darwinistának kell az embernek lennie.

„Hiszen ma minden művelt ember az.”

„Hol?” kérdem.

„Nálunk az igaz, hogy nem - pedig - teszi hozzá - anélkül hogy láthatja az ember a világot, hogy értheti meg mindazt, amit az élethez az ember hozzápancsolt!”

„Fogadok, hogy Tiszának fogalma sincs a darwinizmusról, s azt hiszi, ez csak abból áll, hogy az ember a majomtól származik.”

Itt pár szó egyéniségéről - amely tisztán áll előttem. Igen érzékeny, meleg szívű, érző fiú, kit azonban annyiszor sértettek meg még otthon is a legjobb érzéseiben, hogy gúnyosnak, hidegnek akar látszani. Sokat tud, majd mindenféle tudományszakba belekukucskált, s lehetőleg igyekezett a dolgoknak fenekére látni, ha másképp nem, tűhegynyi résen. Élt tíz ember helyett, volt világfi, vadász, mérnök, meteorológus, tengerész, utazó, vincellér, német bursch, mindezeknek azonban nem pozitív oldalát látta, mert töprengő Hamlet-szerű fiú - ki azonban semmit sem titkol annyira, mint azt, hogy ez.

Szégyelli álmait, szégyelli, hogy lelkesedni tud, szégyelli, hogy szeretni bír, azt, hogy egyedül érzi magát.

Abban az atmoszférában, ahol atyja él, nem is mer kiengedni. Atyja tán el sem tűrné - ebben is abszolút, hogy nem tűrne maga mellett egy hozzá annyira hasonló eszű, de méghozzá melegebb (mert ezt Stefi tudja - tudnia kell) embert, mint amilyen a - fiú. Stefi kissé olyan, mint az én Kelechényi Mariette-em asszonyban. A pesti levegő tette valószínűleg ilyenné - s tán ez a legnagyobb, s nékem egyetlen kellemetlen hibája. És csakis azért nem szabad az Imre, mert különben olyan, mint a hal a vízben.

Mindent tehet - másutt. Atyja előtt legföljebb ironizálni mer.

Én szeretem e fiút nagyon, mert sokra tartom, s amellett szánom nagyon.

Egyike azoknak, akiknek hiába van családja, hiába élnek társaságban, hiába visznek bizonyos szerepet a külvilágban, azért elhagyatottak, egyedül vannak, tökéletesen egyedül. S még az sincs (e percben legalább) megadva néki, hogy a küzdelemmel felejtesse el önmagának azt, hogy - másokra is szorul az ember.

Ma még nem lehet neki. Lehetséges lesz-e holnap? Ha igen, sokra viszi, ha nem, egy nagy tehetség marad meddő, egy nagy ész enyészik el.

Egész életemben érdeklődéssel fogok felé tekinteni, noha tán mindig szánni fogom.

Elbúcsúzva egy pillanatig érzem, kitört a lelkéből az, amit előttem hiába rejteget, az érzés, aztán megint szemérmesen önmagába vonul vissza. S gúnyosan nevetve, egy élcet mondva jól megrázza a kezemet. „Hát holnap, ugye?”

„Igen, Tajnán.”

A kocsi elrobogott.

Összeszorult a szívem, midőn hátat fordítottam neki. Eszembe jutott Waddington - az én egyik ilyen boldogtalan barátom. Ehhez hasonlít, bár annál, hála Istennek, mégis szeren­csé­sebbek körülményei.

Előttem Marót. Este még ott maradunk, Kazy, a főispán is belátogat, a fiatal, vagy 34 éves ember fejét tökéletesen elforgatja a sok dicshimnusz, amit hallott, s amelyeket igazaknak vett. A két „kegyelmes urat”, Migazzit és Hunyadyt szétválasztja, s köztük lépdel a kertben, karját Migazzi vállára téve. A két exc., kik mindketten maguknak arrogálják, hogy semmiből valamivé teszik, bámul - - - a főispán boldog.