V. r. u. Jean de Néthyhez, akivel gyalog az angol piktorokhoz. Ezek nem vártak minket, nagy zavarban, lévén mind a ketten „festői neglizsé”-ben.

Jean de Néthy megnézi képemet, amelyet Bunny elkészített (persze, Elwes az övét ismét levakarta).

Egészen el van ragadtatva képmásomtól, csakúgy, mint én. Nemcsak bámulatosan hasonló, nemcsak él, de egész egyéniségemet bele tudta egy mozdulatba (amint e jegyzeteimet írom) tenni, visszaadott színeimmel, vonalaimmal együtt.

Ha e jegyzetek sok év múlva meg fognak jelenni - így ígértem Bunnynek - e kép után (melyet ajándékba ád nékem - cadeau princier) készült eauforte, vagy rézmetszet lesz az élén.

Este Alastair Cary Elwes-zel madame Jameson konzervatóriumi páholyába vagyunk hivata­losak.

Ebéd után a Luxembourg-on át nekiindulunk Párizsnak, gyönyörű est, bámulatos színpompa. Megállunk a teraszon s némán nézünk magunk elé. Majd én beszélni kezdek tavaly ilyenkor átélt kendilonai életemről. Mily artisztikus, s mily víg volt. A minden esti cigányzene, a négy elragadó Teleki nővér, a négypáros bálok (mint urak Teleki László, Árvéd, Almásy Imre és én), midőn Teleki Bellának ültem, ki szintén arcképemet festette - a fehér akácok bódító illata, midőn egy este a négy nővér mindegyike fehér illusion ruhába öltözött, s díszül csak fehér akácvirágokat tett magára, úgy nézvén ki, mint négy gyönyörűséges menyasszony.

Aztán az eliramló tavasz, az elsárgult virágok -

Még beszélek, beszélek, midőn egyszerre csak ott áll előttem madame Attila de Gerando - Teleki Irén és Teleki Emma.

Aster nem tudta, mi történt, úgy megszorítottam a karját.

Banális mosoly az ajkon: „Hogy vannak, meddig maradnak még Párizsban?”

„Mily ritkán láttuk” a felelet.

Majd továbblebegnek - - - Az est leszáll.

„Menjünk, nyolcat harangoznak” és karon fogva ismét csak némán sietünk Alastairral az odéoni omnibuszállomásra.

Felmászunk a „bus” tetejére. Alighogy elkezd a nagy jármű robogni, egy fiatalember telepe­dik mellénk:

Reid amerikai festő volt, kinek Fuite en Égypte[1] című képe annyira tetszett a Szalonban. Kölcsönös bemutatás.

Hôteli érdekes szomszédomról, a nagy amerikai festőről, Harrisonról van szó, kivel majd minden este találkozom, s akin látszik, hogy hallott rólam, s szeretne megismerkedni velem - csakúgy, mint én vele. De a dolog mind csak ennyinél marad.

A jó Isten tudja, miért.

Az idén Harrison egy kevésbé érdekes képet állított ki, mint rendesen, Reid azt mondja, jobb lett volna, ha nem ad ki semmit keze alul, mint olyan dolgot, ami nem méltó hozzá.

Reid meghí atelier-jébe, sajnos, nem lesz belőle semmi; már most, nincs időm újabb ismeret­ségeket kötni.

A boulevard-nál mi leszállunk a vehiculumról, elbúcsúzva az amerikai piktortól, én tán egy élet folyamára.

A konzervatóriumban. Madame Jameson, ctesse de Granval, comte de Gayerat, Alastair és én a páholyban.

Bach Mattheus Passiója. Bámulatos mély zene. Hiába, csak a klasszikusok között ez a legérdekesebb s legkevésbé banális zeneszerző. Sőt, méltán egy vonalba esik Beethoven, Schumann és Wagnerrel.

A házban még a híres comtesse de Chambrun, vele Némethy Emy.

Hangverseny után Shakespeare-rel a Café de Paris-ba, hol randevú Jean Aicard-ral, kivel Tastaertet s Mohamed Bakoucht találom.

Tastaert, a Victor Hugo nemzeti kiadásának igazgatója, igen rokonszenves, egyszerű, vagy huszonnyolc éves ember, a kiadók rendes póza nélkül.

Mindnyájan egy kocsin (tökéletesen egymás hátán) Aicardhoz, ki otthon arab kosztümbe öltözik, s úgy mond el verseket az „Au bord du désert”-ből.

Persze, már megint pitymallik, mire szétmegyünk.

Az éjszakai harc után nyugodt, verőfényes reggel. Hátra mégis kellemetlen utóízt hagyott, amelyet nehéz legyőzni.

Reggel Simivel azon gondolkozunk, mi történt volna, ha megmar. Én mindenesetre egy csomó levelet írok, aztán elkészítem a végrendeletemet - vagy akaratomat. Nem vagyon felett, de emlékeim felett, hátrahagyott irományaim felett rendelkezvén. Aztán az érsekújvári gyorsvonattal Bécs, az Orient-Expresszel Párizs-Pasteur, mint végső állomás. Tán mint legvégső. Egy furcsa kezdet még furcsább vége, egy bolondos élet után bolondosabb halál. Ha nyolcvanévesek leszünk, még akkor is emlegetni fogjuk ezt az éjszakát, az bizonyos.

Ez a kaland még közelebb hozott egymáshoz, éreztük, hogy csak egymást féltettük azokban a percekben, midőn nem volt kivezető út.

Simitől kérdem, mit érzett a percben. Azt mondja, le szeretett volna teperni az árokba, s rám ülni - úgy várni az „újat”.

A jó Simi.

Délután Aranyos Marótra, hol holnap főispáni installáció. Migazzihoz szállunk. A jó Migazzi felesége néném, sz. Marcibányi Antónia volt.

. . . . . . . . . . . . . . .

A családból még leányai, Irma, férj. Erdődy Imréné, és Antonie vannak ott, no meg Erdődy Imre. Velök Hunyady László -

. . . . . . . . . . . . . . .

Milyen irtóztató hosszú és unalmas huszonnégy óra lesz, evvel lakolok azért, mert már vagy öt napja, hogy jól érzem magamat.

Este, vacsoránál arról beszélnek, hogy milyen furcsa az, amit az újságban olvastak, miszerint valaki azért ölte meg magát, mert a természetet nagyon is szépnek találta.

. . . . . . . . . . . . . . .

Folytonos nyafogás különben - beteges, kihalófélben levő race, minden finomulás nélkül. Már a finomultság után való periódus. Már abból a korszakból valók mind, amidőn a fajnak már nem volna szabad egyedet létrehozni.

És mégis apprehendálnak reám a „Párizs elemeiben” a Marcibányaiakról írt passzusért, mintha ez csak reájuk vonatkozna - hát énreám nem szól? Vagyis nem csakis reám s az ő őseikre vonatkozik?

Ezek a leányok már abban a stádiumban vannak, mint a Faubourg csemetéi, hogy kinövéseit ne mondjam!

PEKÁR GYULÁNAK

Szenttornya
1892. máj. 15.

Édes Gyulám. Ha van valami igen rövid dolgod, kérem, küldd el kérlek az orosházi újság ünnepi számára (a jubileum alkalmából ad ki egy lapot) - de valami igen eredetit, Czóbel Minka, Szabolcska és mások is írnak majd belé. Küldd nekem. Én most egy hosszabb novellán dolgozok, amely egy modern női lélek evolúcióját tárgyalja, hogy hogy lesz egy elegáns -, de commonplace leányból, egy olyanféle típus, mint Andrássy Tivadarné. Hogyan fejlődik ki benne az, amit a civilizációnak szükségképp létre kell hoznia: az az orchideaszerű valami - mi szép, de életre képtelen.

Hogy vagytok odafenn? Mikor jössz le hozzám. Én? élek, élek.

Pár nap múlva majd hosszabban

ölel             

Zsiga

Villásreggeli után Haraucourt-nál Bunnyvel, ki meg akarta köszönni néki, hogy a Szalonról írt cikkeiben annyira kiemelte képét.

Haraucourt megmutatja jegyzeteit, így vagy 50 regény, novella és költői elbeszélés vázlatát firkálta meg.

Aztán meg mindegyikhez jegyez, ami nem a legjobb szisztéma, ez érzik meg „Amis”-ján is, mely azt a benyomást teszi, mintha vagy háromszáz maxime-ot gyömöszöltek volna belé.

Sarahról beszélünk, elmondom neki, hogy a díva már igen rég vár tőle pár sort darabjáról, amelyet számára ír, de hiába. Haraucourt esküszik égre-földre, hogy azért nem írt, mert nincs meg Sarah címe. Átadom adresse-eit.

Tőle madame Jamesonhoz, a kertben fogad. Igen homelike[1] kis sátor a piciny kert azon részén, mely ráfekszik a Parc Monceau-ra. Ott Berthe de Bussières, ctesse de Granval, baronne Hottinguer, baronne de Bentham.

Főleg ctesse Granvallal beszélünk a Fbg.-ról, amelyet ő is (dacára annak, hogy tagja) kicsi­nyes­nek, nyárspolgáriasnak tart.

Ez egyike a legrokonszenvesebb párizsi asszonyoknak. Egészen az a modor, mint nagy­anyáinknak, sőt még ezektől külkinézése is. Scheitlikat[2] hord, sima redőtlen arcához ez oly jól áll. Tiszta kifejezésű, mély szemek, gyermekiesen ártatlan mosoly; s amellett igen modern (artisztikus értelemben persze csak) világnézlet.

Igen sokat bocsát meg, mert sokat élt és még többeket látott élni. Meg tán titkolnivalója nincs, pedig - s kivált ez teszi elnézővé.

7-kor Jean Aicard-hoz, ki ebédre hítt. Belépve a kapun, a házmesternébe ütközöm.

Meg­kérdem, hogy otthon-e van már a poéta. Nincs - de - est-ce vous ce mr - Oucht ou quelque chose comme ça?

„Mais oui, pourquoi?”

„Mon Dieu, alors j’ai fait monter un autre monsieur au lieu de vous. Je ne comprends rien, il se disait aussi - Oucht.”

„C’est impossible, Madame, je suis le seul de ce nom à Paris.”

„Mais vraiement, c’est vous que M. Aicard attend?”

„Il me semble, étant invité à diner chez lui.”

„Qui est alors l’autre?”[3] kérdi a cerbera, s gondtól terhes léptekkel odújába vonul.

Én felrohanok a lépcsőn. Aicard szalonjába vezet a bonne. Ott egy igen karcsú, középtermetű, barna, fekete szemű, kis bajuszú fiatalember.

Egy percre feláll, midőn belépek. Fél szemmel rám hunyorgat, én dettó őreá. Majd leülünk mind a ketten. Ki lehet, gondolom, ez az uracska, kinek olyanféle a neve, mint az enyém.

Várunk - - - eltelik öt, tíz perc, csak nem jő senki sem. Végre! megáll lent egy kocsi. Addig én már kisütöttem, hogy bizonnyal Aicard valami vidéki unokaöccse, ki őt látogatni jött, s most mai esténket el fogja rontani.

A poéta felszakítja az ajtót, kíváncsian néz reánk, majd átöleli a kis jövevényt, s homlokon csókolja - - - bemutat egymásnak:

Ms. Justh - Mahomed Bakouch, egy kis tuniszi princ, kit afrikai útjain szedett fel valahol a sivatagban, s akinek szüleinél több hetet töltött.

Olvas néki „Au bord du désert”[4] című kötetéből egy csomó költeményt, kivált azokat, ame­lyek az arabokra s az arabok és franciák viszonyára vonatkoznak. Bakouchnak nagyon tetszik - de éhes. Ebédelni megyünk, éspedig a Grand Café-ba cigánymuzsika mellett. Patikárius Ferkó játszik.

Igen furcsa coup d’œuil.[5]

Ketten (Bakouch és én) orientális fajból vagyunk, de azért a legkeletibb köztünk Aicard, és a legpárizsibb culture-re a kis arab (ki különben úgy hasonlít Patikárius Ferkóra, mintha öccse lenne).

A kis Bakouch a keleti nábobok azon fajtájához tartozik, kik el vannak ragadtatva, hogy fehér elefánt helyett egylovas kocsin járhatnak, s kik Mohamed földi paradicsomát a Café Americainnel cserélték fel. Zwickert hord. Nagy, színes plasztron, nyakkendő, feszes, igen feszes à la Paulus nadrág, feszes ujjú kabát, ruhájának minden darabja őseredeti francia szabótól került ki, egy olyan szabótól, kit még nem nemesített meg Poole vagy Nicoll hatása.

Argot-t beszél, szótárához a legtöbb szavat a bld. des Batignolles szolgáltatta, minden új kuplét betéve ismer, tudja a híresebb kokottok taksáját és a versenylovak pedigréjét, olvasni - - - nem, nem a Koránt olvassa.

Engem tulajdonképpen untat bavardage-a, s nem hallgatva oda, egészen a cigánymuzsikába megyek fel.

Végre 9-kor Aicard-ral fel Schärffenberg grófnéhoz s Némethy Emyhez.

Aicard majd egész idő alatt költeményeket mond - igen furcsa az öreg grófné, ki úgy látszik, fél nagy bodros fejétől, mély, fel-felharsanó hangjától.

12-kor pontban a Café de Paris-ban, hol Bacouch vár reánk, vele Aicard-hoz, champagne.

Reggel négykor összebarátkozunk Bacouch-sal, meghí a sivatagba, összeölelget, én beleülte­tem egy sapinbe - et dans ce moment Mahomed roule roule dans le sapin vers son hôtel garni, sous le ciel plein d’étoiles pâlis par les blafardes lumières du crépuscule du matin.

„C’est le petit bordereau” - voilà l’air chanté par l’arabe et qui - s’éteint dans l’aube mer­veilleuse.

Ce n’était que par trop loin du - levant![6]

Charles Demaillyt olvasom Goncourt-tól. Demailly analízise tökéletesen illik reám:

„A civilizált állapot egyik tüneménye, hogy felforgatja az ember primitív természetét, fizikai érzékelését átviszi a lelki sensoriumba, és lelki érzékeit olyannyira élesíti és finomítja, akár a vad állapot a hallást, szaglást, szóval a test minden érzékét. Nevezetes és sajnálatra méltó példa volt erre Demailly Károly. Érzékeny és beteges természetű ember volt, és olyan család szülötte, amelyben két fajnak beteges érzékenysége kereszteződött. Mint utolsó sarj, melyben e két faj sajátságai teljes kifejezésre jutottak, a benyomások iránt csodálatosan fogékony volt Károly. Élesen, majdnem fájdalmasan érintette a külső élet és minden benyomás. Bárhová ment is, szinte érezte ott talált vagy általa megzavart érzések légkörét. Heves jeleneteket, meghasonlásokat érzett meg olyan házakban, ahol mosolygó arcok fogadták. Ha hallgatott a kedvese, hallgatásából kiérezte gondolatát; megérezte a levegőben a barátok ellenséges indulatát; megsejtette a jó vagy rossz hírt abból, amint a hírhozó belépett, járt, vagy tudja Isten, miből. És amit így bensőleg felfogott, az annyira érzetté és előérzetté vált benne, hogy megelőzte a látás benyomásait, megfigyeléseit, s illette őt, mielőtt még figyelme felébredt volna. Érthetően szólt hozzá egyetlen tekintet, egyetlen hang vagy mozdulat is, és olyan dolgokat fedett fel előtte, amelyeket jóformán senki más előtt sem. Annyira volt, hogy szívből irigyelte a boldogokat, kik áthaladnak az életen, barátságon, szerelmen, társadalmon, nők és férfiak között anélkül, hogy meglátnának egyebet is, mint amit megmutatnak nekik, és akik egész életükön át enyelegnek valamely illúzióval, melynek álcáját sohasem lebbentik fel.

Ezek a dolgok, melyek rendesen oly kevéssé érintik az embereket, nagy hatással voltak Károlyra. Beszédeseknek és megdöbbentőknek látta őket, akárcsak élő emberek volnának. Úgy tűnt fel neki, mintha arckifejezésük és szavuk volna, s meglenne az a bizonyos rejtélyes sajátságuk, mely rokonérzést vagy ellenszenvet kelt. Azok a láthatatlan atomok, az a lélek, amelyet az emberek környezetei lehelnek, visszhangot keltettek Károly bensejében. Barátnak vagy ellenségnek érezte a szobaberendezéseket. Rút pohárban a jó bort is utálta. Kellemesen vagy bántóan hatott rá egyetlen árnyalat, alakulat vagy falkárpit színe, bútor szövete és ilyesmi a benyomások ezer változatán hajtotta keresztül kedélyállapotát. Nem is voltak tartósak örömei: túlságosan teljes összhangra, a lények és tárgyak tökéletes akkordjára lett volna szüksége Károlynak ahhoz, hogy valóban élvezhesse örömeit.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez az ideges érzékenység, a benyomás okozta folytonos és jobbára kellemetlen rázkódtatások, amelyek gyakrabban sértették Károly benső gyöngédségét, mint ahányszor jólestek neki, busongóvá tették.”[1]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este furcsa kaland. Simivel vacsora után a parkba, lenn a nagy fűzfa alatt, honnan messze kilátás. A fa alatt ülünk, Simi játszik, én hallgatom.

Majd kifelé a parkból a határos mezőkre. Alig hogy tíz percig járunk, felérve egy halom tetejére, honnan a kastélyt, parkot belátni, éktelen lármát hallunk. Kutyák marakodása, futkosás, puskalövések - majd egy tompa elfojtott, de azért erős hang: „Veszett kutya - vigyázzanak.” Ecce. Előttem Simi egy vonóval, hegedűvel, én meg minden nélkül.

Egy pillanatnyi csend.

Előttünk a végtelenség - belelátunk.

Lenézek a parkra, most már a lárma elzajlott - csendes minden, a fülemülék, kakukkok, békák csak szólnak, az orgonabokrok illatát csak idáig hozza az esti szellő. A természet változatlanul szép, mint mindig -

Hogy védjük magunkat? Közel egypár kóró - kézbe vesszük s várunk.

Újabb kiabálás - a holdvilágnál elég romantikus a helyzet. Akárcsak valami Sue-darab negyedik felvonásának utolsó jelenete.

Puskások ránk akadnak. Egész éjjel őrjárat - vadászunk velök.

Most már megint csendes minden.

CZÓBEL MINKÁNAK

1891. máj. 14.

Édes Kollégám!

Hát bizony kutyául lehecceltek! Duchesse de Lugner volt itt vagy négy napig, előtte meg egy amerikai író, Reynolds - kik bizony jól "megvicceltek!" Pedig hát pompásan töltöttem velök az időt, de tán az volt a baj. A jövő héten Ipolyságon kellett volna egy jótékonysági hangversenyen, de biz arról lemondtam, orvosom azt mondja, a fáradságok ellensúlyozására nagy levegőváltoztatásra van szükségem, s így holnap - (kérem, ne csudálkozzék nagyon!) Hoyos Alfréd barátommal Mostarba megyek 10-14 napra en revenant par la côte dalmatienne. Szép út lesz, nagy út lesz - s oly hirtelen határoztam rá magam, hogy bizonnyal jól is fog sikerülni!

Ott, ha majd nyugodtan meghúztam magamat, hosszabban fogok magának is, Istvánnak is írni. Addig csak annyit, hogy Forgách Elsával találkoztam, ki végtelenül rokonszenves, s éppolyan, mint aminőnek leírta.

Címem: Mostar (Venegria.) mit d. Briefen des grafen Hoyos.

Szívből üdvözli bolondos írótársa

Justh

Olvasta a Pekár Gy. cikkét "A Hét"-ben, új tehetség!

Reggel Siminél reggelizek. Szerelméről beszél, a - Holbein Madonnáról. A primitív asszony­ról, ki csak érez, s aki megvigasztalta a modern Éva iránt érzett szerelme után. Hűségesnek, nőiesnek találta, nem úgy, mint azt, akit örökre elveszített.
Kérdi, hogy hiszem-e, hogy viszonya e maival nem érzéki alapon áll. „Tudom, tudtam” felelem, hiszen ismerem. S ezt a témát meg is akarom írni. Mi, kik a réligion de la souffrance humaine-t[1] valljuk vallásunknak, úgy szeretünk meg egy nőt, a - szánalom alapján.

Ebéd a teraszon, Simi és titkárja, Hamar sincerizálnak. Nem fértek meg, az egyik (Hamar) nagyon is abszolút ítéletű, nagyon is nyers, és nagyon is aristokratenfresser.[2] Simi meg nagyon is jószívű, nagyon is engedékeny arra, hogy - sokat, túlsokat ne engedett volna neki, ami aztán egy napon meg is bosszulta magát.

Délután Verebélyen Nécsey postamesternél, kinek fia Münchenben fest, a fiú képeit akartam megnézni. Igen furcsa alak a postamester tótos kiejtésével, nehézkes külsejével, s felesége a Kecskemét vidékéről való egyszerű, puritán, félparaszt asszony, kik fiukról beszélve a tőle eltanult festészeti kifejezéseket is használják, így „modernizmus”, „természet után”, „atelier­világítás” stb. Aztán az öreg emlegeti Bouguerau-t és egy ismert német festőt, kitől a fiú tanulni szeretne.

Különben elég tehetségesnek látszik vázlatai után, bár még semmit sem tud, alakjai igen gyöngék. Rajzról fogalma sincs.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vacsora után Simi lassan előszedte a viola d’amourt, s nekiindultunk ketten a parknak. Lassan mentünk, jártunkban is játszott. Világos, tiszta éj, a park fáinak szinte a színét is visszaadja a hold fénye -

Lemegyünk a tó partjára. Én kezeimbe temetem fejemet. Simi játszik tovább, ráteszi a szordinót hangszerére. A nóta halkan, alig hallhatóan hangzik, úgyhogy a természet ezer hangja kíséri a dalt - a haris egyhangú krákogása, a fülemüle fütyülése, a békák brekegése, s a kakukk egyhangú szava bámulatos összhangba olvad.

Simi sötét szemeit a holdra szegezi, a fehér fény megvilágítja tetőtől talpig, szemeinek fehérén visszatükrözik, tele van érzéssel színig, bánata kifakad - a tavaszi szellők szárnyaikra kapják, szétviszik, s elárasztják vele a természetet.

Illatos a lég - a tavasz parancsol, s mi lekonyult fejjel engedelmeskedünk.

Amit az egyik játszik, csakoly szomorú, mint amit a másik érez s kifejezni nem bír.

Természet, miért csalsz meg? Minek öltesz minden kitelhető díszt magadra, hogy holnap a tikkasztó nap sugarával megint leperzseld mindazt, amiket az életnek megtartottál?

Élet, miért nehezedsz reám? Mivel érdemeltem azt, hogy még a tavasz is csak fájdalmat, lemondást jelentsen nékem? Hogy a virágok, az első enyhe áramlatok csakúgy, mint a madarak boldogsága azt juttassa eszembe, hogy minden hiába, „érted semmit nem tehet”.

Minden hiába. Elmúlás az élet, a virágok már hullanak, a dal elhangzik, a szív kihűl, az álmok szétfoszlanak.

Csend kinn, csend a szívben, és kivált csend a sírban.

És ez az egyetlen vigasztalás.

Simi feláll - elragadtatva beszél a természetről, majd elhallgat, s így még többet mond.

Egyszerűen, mélyen érez, az egész természetnél többet ér a szíve, mert legalább tehet azért valamit, aki szenved.

Reggel François Coppée-nál, kit az idén sajnos igen ritkán láttam. A tél kezdetén utazott Hollandiába, később pedig nővére megbetegedett, s így az idén alig látott embert. Kedves kis kertjében fogad.

Pár négyszögölnyi potager az egész, de miután nekidűl a szomszédos kerteknek, alig látszik a vége. Fejünkre nyílnak a piros levelű zöldellő fák, zöldes fényben törik át a lombokon a napsugár, pompás tavaszi hangulat. Az embernek alig van kedve beszélni, lustán elhúzva ülünk, melegítve fáradt, a párizsi élet által letört tagjainkat, a napon. Itt-ott egy nyájas macskafej bukkan fel: Coppée híres macskái, van neki öt darab.

Az egyik az ajtó melletti kőkorlátra telepedik kihúzott derékkal, akárcsak egy szfinx.

Eleinte egyedül vagyunk. Szegény Barbey d’Aurevillyről beszélünk, kivel épp nála ebédeltem együtt itt utoljára, két esztendő előtt.

Coppée-nak valamelyik orvos azt mondta, aligha él meg, persze öreg is már nagyon a páciens, s így nem csoda, hogy a baj veszedelmesebb nála, mint másnál.

Louise Readről, ki jóformán Barbeynél lakik, amióta ez beteg, a legnagyobb adorációval beszél. Valóban ez a modern őrangyal az utóbbi időben önmagát múlta felül.

Ezalatt: Valadon, a festő és René Maurice Hirsch, fiatal poéta érkeznek.

Ez utóbbi írta azt a kis darabot, amelyet múltkor a Karagyorgyevichek-nél adtak elő.

Igen souple édes kis zsidófiú, nagy szeretettel néz Coppée-re, ki folyton „mon enfant”-nak nevezi.

Armand Hayemről van szó (az én madame Hayem-em férjéről), kit Coppée a világ legeslegnagyobb raseurjének mond - annak dacára, hogy a kis R. M. Hirsch unokatestvére.

V. r. u. nagy magányos séta a bl. de Clichy, Batignolles-on. Tanulmányozom az errefelé lakó popu­lációt. Határozottan a Quartier Montparnasse érdekesebb, itt az élément bourgeois túl­nyomó, míg a Luxembourg és Observatoire körül a tanuló és művész, no meg ami velük jár.

Hat óra felé érkezek vissza a rue de N. D. des Champs-ba, Victoria az ajtónál áll - elmegyünk még egyet járni - karonfogva (!) - a Luxembourg kertjében, aztán pedig egypár borosüveget veszünk, s így térünk vissza oda, hol ebédelünk.

Mily nagy Párizs, ebből látszik, ezt sehol sem lehetne, de még Londonban sem tenni, ha az ember világba járt.

Ebéd alatt elköltjük a pár üveg Haut Bursacot, illuminált hangulat.

On parle même de la peinture.[1]

Este Schärffenberg grófnénál.

Reggel mise - ite missa est.

Semmit sem tehet értem.

Este Simi cserkészni, én elkísérem, majd egymagam lassan a halmok alján, erdő szélén, lassan, gyalog haza. Minden percben megállok. Senki, semmi. Egymagam önmagammal.

Késő este, mire visszaérek.

Vacsora a kastély előtt a szabadban. Az első fogásnál megszólal a verebélyi banda, az éntőlem tanult nótákat is húzza, felidézi a holtakat. Minden nóta egy emlék, egy halott.

Simi is prímázik - - majd a Rákóczi hangjainál le a park végére. A hold fénye, virágillat, s a természet szava s a szomorú dalok eggyé olvadnak. Felolvadnak kimagyarázhatatlan érzésre, amely színig telíti lelkem, azt hiszem, sem előbb nem éltem, sem utána nem fogok élni.

Az élet egy pillanat - - -

Árnyak a háttérben, a falu népét csalta ide a nóta: íme a Holbein Madonnák.

Táncolunk, csárdás - az egy intenzív pillanat után mámoros, szilaj tánc - tánc után nyugalom. Nehéz, tompa álom, álmok nélkül - ébredéssel - - -

Villásreggeli a visszaérkezett ctesse Schärffenbergnél vele és unokájával, Némethy Emyvel.

Hála Istennek az öreg grófné majdnem helyreállt, viruló színben.

Délután kocsizunk a Bois-ban, Suresnes, Sèvres, Boulogne-on vissza. Velük Bunny és Elwes atelier-jébe, arcképem igen tetszik a dámáknak.