Reggel Simivel ki a vasútra. A Sugárút előtt robog el kocsink, a reggeli élet elkezdődött -

Ott robognak egymás mellett a kocsik kifelé a széles úton, a mindennapi munka életre hívta az embert s az állatot. A levegő virágillatát elnyomja a már felkavarodó por, s a város bűze. A létért való küzdelem szimfóniája telíti a léget -

Keresztet vetek az útra - nyugodjék tőlem békében, pihenni megyek, rám fér. Küzdjön más, most minden a nyugodalomért.

A peronon Géza és Imre a tegnapi piknikről egyenesen ide búcsúzni.

Gézát nagyon sajnálom, szegény bajtárs, mikor látom megint?

Utunk? Istenem - Pesten Majthényi Béla száll be, ki kártyapartikról tart előadást Esztergomig. Esztergomtól Alsóváradig J. B. père. Egyike a legunalmasabb ostoba embereknek.

Aludni készültünk.

Váradtól kocsi Tajnára. A Tajna előtti faluig Imréről beszél Simi. Bizonyos dolgok nem tetszenek nékem, amit e fiúról hallok. Irigy és rosszakaratú lehet. E két tulajdon különben együtt jár. És Simi mégis szereti, ez érzik minden szavából, annál inkább fájhattak neki a „tapasztaltak”.

Egyet fordul a kocsi - íme, itt volnánk a határon. Erre már minden tele van - önmagammal. Mindenütt emlék, jó emlék.

A fordulónál eszembe jut, midőn télen ideérkezve cigánybanda várt itt reánk (Gézával és Somssich Józsival jöttünk), dideregve, fázva a banda csak húzta, a széles térség közepette, megtörve a hamvas alapot sötét sziluettjeikkel.

Aztán ott maga Simi vágtat elénk - Hamar és Kálmán (a titkár és tiszttartó) utána.

Eszembe jut, hogy akkor is erőt vett valami rajtam. Emlékszem arra, hogy mit mondtam Gézához fordulva.

Aztán ott a présház, az őszi hangulatok tanyája, fenn a dombon fehéredik, nyájasan. Majd egy forduló, s előttünk az egész völgyet uraló oszlopcsarnokos Kastély - - -

Látom a jó öregasszonyt, ott a paravent mögött, cigarettezve, látom a kandalló lángját, amint végignyalja a márványoszlopok oldalát. Ott a kis papocska, a titkár, a derék, bár nyers Hamar - előttem az egész biliárdszoba, mindazzal, amiért szeretem.

Érzem a nyugodalmat, amely reám vár.

Megfogom a Simi kezét, s hallgatok.

Az előcsarnok előtt állunk.

Szobámban pár percig némán csendben állok, magam elé nézve. Csendes minden - elhal minden. Megint itt vagyok, csak oly fáradtan, mint mindig, amikor ide jövök. Távol mögöttem hagyva az élet küzdelmi zaját - - -

Secum solus.[1]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Estalkonyatkor séta - - ki a parkból. A falu alján levő nagy allén végig. Egy patak szélén meg­állunk - - hallgatjuk csergését. Mily rég nem hallottam a természet hangját! mily rég nem nehe­ze­dett reám óriási hatalmával! Most egy ingovány szélén állunk, Simi lehajol, s elmélázva nézi a víz felületén keresztülcsillogó kis mindenséget: tele a zöld tócsa piócával, vízi léggyel, rovarral.

A pióca légyre vadász - - a légy megfogja a rovart - - s így tovább. A gyengébbnek veszni kell: íme az örök törvény, amellyel szemben nincs kegyelem, s amely itt csakúgy parancsol, mint a gyárkémények füstjétől homályos láthatárok alján.

A természet nagyszerű és kegyetlen.

Kérlelhetetlen szenvedéseinkkel szemben, elragadó - de siket. Jajkiáltásainkra sohasem felelt, bajunkon sohasem segített. A virágos fák bólingatják fejeiket, illattól terhes a lég, madár dalol - s az ember - hallgat.

A park alján a kuglinál megállunk ismét. Csendben, némán leülünk, letörve a tavasz nagy­szerűsége által, fejünkre hull a virág, elkábít az illat - a háttérben egy kutya tart felénk, tán veszett. Veszett kutya járt itt, azóta mindennap tönkremegy a faluban egy-kettő -

Önkénytelenül felnevetek, magam sem tudom miért.

„Mily furcsa hangulat - a tavasz - s egy veszett kutya a háttérben!”

Nem az volt. Furcsa vég lett volna pedig, de nagyon. Mondták volna néhányan - nem többen ‑, hogy méltó hozzám.

Este korán lefekszünk.

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1893. máj. 11.

Kedves Barátnőm!

Milyen nagyszerű pünkösd^1004] "május"-t csaptam én máma! Reggel kijöttek az orosházi cigányok, húzták délig, délután kijött Kopog községe majd teljes számmal, s az új tánchelyen járták napnyugtáig. Minden virágzott a kertben, s úgy éreztem, ezzel a száz színnel, illattal, a nóták hangjával éled a lelkem is. Verőfényes meleg nap, eső után, harmatos minden. De szép, szép az élet!

Igen örültem a levelének, s hogy úgy írja, a Manga Julcsa históriája egy darab élet. Annak kell lenni, mert hisz nem is igen írtam én - csak - csak elálmodtam akkor, midőn a mai szennyes, kicsinyes Pestről ideérve az anyaföldet érintette a lábam.

Most egy kis humoreszkfélét írok, "Halott szerző" a neve. Azután pedig egy indiai passionell históriához fogok, mely fől, fől a fejemben.

Íme, a nyári tervem (vázlatban):

máj. 21-30-ig Fesztyék,

június első hetében pár napra Cantacuzene-ek, majd (reménylem 10-e körül) maguk. Június vége felé magukkal egy hétre Nehre, onnan egy hétre Simihez Tajnára.

Révay Simon

15-e után ide, mert Ruth Mercier,

                         Ruth Mercier: Tavasz Franciaországban

Lady Vincent (egy majdnem 70 éves barátnőm, a híres három Vincent fiú anyja, kik közül egy pénzügyminiszter Törökországban, a másik a Khedive rendőrfőnöke, s a harmadik indiai államtitkár s troudi beli bengali kormányzó) meg mll. de Zackowska jönnek ide - - - aztán - - Chi lo sa?

Ugye június 10-e körül már jöhetnének? Olyan elárvultan érzem magamat a turániak társasága után!                                                                                                                                     

A grófnénak köszönet, kedves, nagyon kedves leveléért. Mindnyájukat szívből üdvözölve maradok igaz barátja

Justh

Mikor küld két verset s arcképét?

Reggel de Gerandóéknál, csak Attilát láthatom. Villásreggeli Jean Aicard-nál. R. u. ctesse de Fitz-Jamesnél. 4-6-ig ülök a két piktornak.

Este ctesse Diane, hol Sully Prudhomme, Aicard, Cary Elwes, utóbbiakkal éjjel Café Américain-be.

Innen Aicard-hoz, ki kéziratban lévő Don Juanját majdnem egészen felolvassa.

Alapeszméje csodálatosan hasonlít M. Sz.-em alapeszméjére. Hőse egy túlfinomult fajból való, művésztermészetű ember, kinek tragikuma ugyanaz, mint az én Girády Arzénomnak, qu’ étant limité il ose de rêver l’infini.[1]

PEKÁR GYULÁNAK

Szenttornya
1892. máj. 10.

Édes Gyulám!

Íme: másodlagos egyszerűségem on se made kagylójában volnék. L'évoque les irréalités de mon existence: ja m'irradie le calme.

Ezek csak nem egyszerű frázisok, fogod mondani, de hiszen néked írva: látod nem tehetem másképp.

A "moulin rouge", amelyet építtetek, már majdnem bevégezve. No de majd meglátod. C'est un cottage anglais avec les faux aires du moulin fameux. Cinóber és pácolt fa, piros cement, piros fonott székek, piros spanyol szegfűk a teraszon - piros gondolatok a szívben. Mein Liebchen was willst du noch mehr.

Itt oly távol vagyok Pesttől, s oly közel érzem magamat Párizshoz, hogy még azt is elfelejtem, hogy - Herczeg Ferenc létezik. Mutamur - dear beg you de, mutamur!

Mert itt valóban egy szenttornyai Párizs sem beszél nekem róla, így fel kell tennem (ami alig valószínű a mai napon), hogy nem is ismerik. Vagy tán gyengédségük ennyire mehetne - -?

Justh-major (kastély)

Különben már szél fú, fázom, szobáim nyirkosak, egyedül vagyok je mis bas très bas, vágyom valami egész más hangulat után... íme, ez a házam.

Az Isten áldjon öregem, írjál minél előbb barátodnak

Zsigának

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1892. máj. 10.

Kedves Barátnőm,

Tudja-e, hogy a Jókai-vacsora után két napig feküdtem lázban? Éjszaka szörnyűséges szívdobogással, nappal szörnyű "moralische" volt. No, de hát itt minden elmúlt. Pedig csúf, csúf idők járnak. De hát jó itt. Minden pórusomon keresztül belém szivárog ez az Isten áldotta nyugalom, nem tudok sem a mai Magyarországról (amelynek Budapest a neve), sem létért való küzdelemről, sem dicsőség utáni vágyról semmit. A fülemüle szól, és én hallgatom. Ebből áll a napi foglalkozásom.

„Zsiga úr" szobájának nyitott ablaka - Molnár C. Pál grafikája

Milyen csudálatos véletlen, hogy én nem parasztnak születtem, mikor az érzésem odahúz. Minek - s mire jók az agyam kikészített kategóriái? Mit ér?

Úgy sajnáltam, hogy pesti létem alatt oly keveset lehettünk együtt, no de majd nyáron. Az Istvánt, ki nem mondhatom, mennyire megszerettem. Lássa - és higgye el - az egyetlen ember Magyarországon, ki imponál nekem. Szinte az ideálomat látom benne: íme a fajom testté válva, s a legmagasabb evolúció legfelsőbb fokán. Mily egész, mily kész, s mennyire (épp ezért...) mindnyájunk felett áll!

De amit itt igazán bolond ésszel íme leírok, el ne mondja neki, higgye el, nem szeretném.

Majd nyáron róla is sokat beszélhetünk.

Az Isten áldja, pár nap múltán többet

Justh

Taine-nél. Igen érdekes a mester, búcsúm apropójából főleg a regényről beszél. Direkt és indirekt tanácsok. Összehasonlítja Daudet-t Balzackal. Daudet csak a külsőségekre fektet gondot, csakis azt érzi s érti meg, amit lát, Balzac a külvilágot minden benső rugójával együtt adja vissza. Stendhalról is beszél. Stendhal azért oly nagy, mert éppolyan kiváló filozófus, mint mondén. A világot esprit souterrainjével[1] még soha úgy nem látta senki, mint ő. Amellett pedig a legnehezebb filozófiai problémákat a mondén könnyű, finom nyelvével, minden megerőltetés nélkül traktálja.

Mondén stílben adja vissza a filozófiát, amelyet az életből levon, s a filozófus szubtilitásával meglátja az életen keresztül vonuló vezérfonalat.

Nékem tanácsul azt adja, pár évig még átélt, lehetőleg szubjektív dolgokat írjak csak meg - aztán próbálkozzam meg a masse-szal, ha érdekel.

Ez különben temperamentum dolga, kit a komplikált pszichológia érdekel jobban, az írjon reserré lélektani regényeket. Akit az össz minden hullámzásával, az társadalmi regényeket.

A filozofikus gondolkodású írók rendesen az előbbi formát kezelték s kezelik (Dosztojevszkij, Eliot, Turgenyev, ma Bourget, Haraucourt).

Mielőtt elmegyek, átadja Philosophie de l’art-jának egy autografírozott példányát.

Jövő hétfőn utaznak Annecy melletti falusi birtokukra.

Madame Hayemnál.

Jean Rameau új kötetéről beszélnek, főképp még Barbey d’Aurevilly betegségéről.

Este a Grand Café-ban Pali játszott.

Vagy ¹/₂ 1 lehet, mire hazajutok a szállodába. Felérve a második emeletre, a szobámba vezető folyosón botorkálok - egyszerre csak a mellettem levő ajtó felnyílik: c’était Laurent Tailhade.

Behí magához (már párszor kártyát cseréltünk), s felolvassa majd egész új kötetét (Sur fond d’or[2]-t), amely ctesse Diane-nak van ajánlva.

Mintha a Louvre primitív képein látott dolgokat valaki versben leltározta volna.

Furcsa opus.

Az egész kötetben csak egy igaz vers: Sérénade triste. De ezt nem szereti, banálisnak találja, mert - érzett.

Este Simi érkezik meg, kihez holnap akartam menni - este vele és Gézával cigányozunk.

ID. SZINNYEI JÓZSEFNEK

Szenttornya
1892. máj. 8.

Igen tisztelt Uram!

Miután néhány év előtt életrajzi adatok beküldésére volt szíves felkérni, engedje meg, hogy néhány újabb adatot csatoljak a régiekhez. 1889-ben jelent meg egy újabb kötetem "Párizs elemei" címen, ebben az évben angolul Vadnay Margit fordításában az Entertainement Gazette hasábjain a "Taedium vitae" című novellám angolul, s ugyanez időben németül a "Ki nem szeret, nem él" a Fremdenblatt hasábjain. Az 1888-ik év folyamán fordítja le az azóta elhunyt Pongrácz Cserkaszov báróné a Káprázatokat és Művész szerelmet oroszra. 1891 őszén Egyiptomi utazások nagybetegen, 1890 tavaszát ott, Görög- és Törökországban töltöm. (Ez évben nagyobb számú útleírást teszek közzé "A Hét" és "Egyetértés" hasábjain "Utazás filozófiája" címen.) 1890 őszén Szicíliában, 1891-ben télen s tavasszal Tunisz, Algír, Marokkó és Spanyolországban vagyok. 1891. október havában jelenik meg "A puszta könyve" s 1892-ben Ollendorff kiadásában Párizsban "Le livre de la Pousta" címen Guillaume Vautier fordításában, s ott csakhamar 3 kiadást ér. A kötetet a francia sajtó igen melegen fogadta, s a Figaro, Gil Blas, a Gaulois s majd az összes napilapok írtak a kötetről.

Őszinte tisztelettel maradok igaz híve, tisztelője

Justh Zsigmond

Alastairral madame Jamesonhoz, ki azonban kivételesen nem fogad. Rotschildné matinéján. Sétálni a Batignolles-on. Ctesse Diane-nál.

Este Huysmansnál, de csak igen rövid időre.

Reggel Mednyánszkynál. Belépve műtermébe, meglepetve látom, hogy a régi arckép mellett egy újabbat festett rólam, amely éppen olyan nagyságú, de még mélyebb hangulatú. Az első portrén őszi tájkép a háttér. Ez a képe tavaszi hangulat, virágos fák hajlanak fejem fölé, az estalkony utolsó sugara megvilágítja a fehér virágokat meg homlokomat és egyik kezemet. Virágtenger, amely a ködbe vész, előtérben pedig én magam sötét ruhában magamba mé­lyed­ve, egyedül. Azt hiszem, még komorabb kép, mint a Verstraete vak muzsikusa.

Mednyánszky megértett, megérzett, visszaadott. Azt hiszem, e két arckép meg fog maradni, még akkor is, midőn már a festő és modellje megtalálta nyugtát.

Most László a műteremben lakik, elfelejtette, hogy csak első májusig vette ki lakószobáját: május havának első napján szépen kitették a szűrét.

Ott alszik a nagy atelier egyik sarkában óriási medvebőrön a modern Szokratész, Stiborban unokatestvérem, a legmélyebb magyar művész: Mednyánszky László. És amellett egyike a legzseniálisabb különcöknek a jó Medi.

Íme arcképe: Kopasz koponya, cafatos nagy szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső testben-lélekben. Így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ. A saját végtelen szenvedése, tragikuma megtanította szánni, szeret­ni a gyenge bábot: az embert.

Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, az jóságos, szelíd szemeiből - a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei.

Négyen vagyunk ilyenfélék a pátriában; ő, Batth. Géza, Forgách István (legalább Med­nyánszky szerint, én nem ismerem), s jómagam. Előbbre vagyunk annál a nemzetnél, amely­ből kiváltunk, századokkal, ezért nem értenek, nem érthetnek. Nálunk érzik már a pusztulás kezdete.

Csak munkára, művészi teremtésre képes faj - életre nem. Az élet s a boldogulás művészete nem adatott meg nekünk. A mi homogén talajunk sokkal régebbi, fáradtabb civilizációban lenne feltalálható - Párizs vonz mindnyájunkat!

Mi különbség köztünk s az állatkert most „szabadon elővezetett” beduinjai között? Más világból valók vagyunk, más korszakéi. Minket is csak bámulnak, és nem értenek meg.

Élünk és elfelejtenek. Voilà tout.

Milyen más hangulat este. Ürményi Ferit (Bernát öccsét) és Zay Imrét viszem a Csekonich bálba.

A Kecskeméti utcai palota fényesen kivilágítva, a nagy kék szalon a táncterem, amelynek illusion függönyeit eleven rózsák díszítik.

Virág mindenütt, tavaszi a mulatság. Olyan virágbőség, mint azt csak egy parvenü tárcája engedheti meg. Életvidorság beszél háziurunk arcáról, Csekonich Endre még éli az életet, s örül annak, hogy mindennap drágán lakik jól, s másokat is etet.

A faj még éhes és - örül a napnak!

Az öregasszony és Endre felesége (sz. Cziráky Constance grófnő) igen kedvesek, igazi lady mind a kettő, csak beléházasodtak a nehézkes percheron[1] fajba. A házikisasszony Csekonich Andrea grófnő azonban szinte telivér Csekonich. Jól táplált, hatalmas, tenyeres-talpas kisasszony, nem tudva hová lenni gőgjében. Érzik rajta, hogy alapjában véve kétségbe van esve, hogy az apja leánya, s amellett fúj, hogy az.

Az honneuröket abszolúte nem csinálja, négy-öt leánnyal (a Károlyi, Zichy, Dessewffy és Nádasdy leányokkal) nyájas, a többivel félvállról beszél.

Én csak azt csodálom, hogy pl. egy Csáky, Ráday vagy Lónyay leány hogy tűrheti el ezt.

Beniczky Márta ez este igen eredeti. Belép az ajtón, s már táncolnak. Felhúzza hosszú szarvas­bőr kesztyűit nagy kelletlenül, aztán mogorván így szól: „no, már megint ez a Dreischritt! már hetedik esztendeje, hogy hallom!” A cotillonban pedig Blaskovich Elemér, az előtáncos egy figurához hívja, „biz én nem megyek, öreg vagyok ahhoz”, felel, s ülve marad.

Négyeseket három igen szép leánnyal: Pejachevich Jolán, Lónyay Margit és Berchtold Charlotte-tal táncolom. Csak az elsővel lehet beszélgetni, az utóbbi kettőről eszembe jut Baudelaire: „Sois charmante et tais-toi!”[2]

(Pejachevich Jolán a kép bal szélén áll)

Cotillon Károlyi Nandine-nel (Károlyi Alajos leányával). Nekem ma a legrokonszenvesebb kisasszony. Meleg, kedves, nőies leány, csupa szív.

Vacsora Dessewffy Rolla, Batth. Géza, Nádasdy Júlia, Sennyey Béla, Sennyey Mici és Pálffy Ödönnel. Asztalunkhoz ül még szegény Vécsey Mária, ki már megint nem kapott táncost.

Az este igen szépek a fiatalasszonyok, Andrássy Ella lángvörösben, Batthyány Ilona sárgában és Andrássy Mariette rózsaszínben elragadók. Határozottan övék a diadal.

Egész éjjel táncolunk - még én is. A háziúr nagyon megköszöni, Pesten még cotillonokat sem szoktam. Nem tudom, mi ütött ma éjjel belém.

Reggel ötkor az illusion függönyökön keresztültör a reggeli kékes derengés... mind világosabb lesz. Fáradt, gyűrött asszony és leány, a zene csak szól, majdnem hatig.

Hatkor Gézával haza átöltözni, én is megfürdök, ruhát váltok, 7-kor már a városerdőben, a Drót-szigeten reggelizünk. Megfürdünk a napsugárban - élünk. Éltet a nap, mögöttünk az éj. Örökre?

Nyolckor Mednyánszkyhoz ülni. Főleg Forgách Istvánról beszél, a szalánci remetéről, ki ott ősi várában meghúzva magát, felépítette a világot a saját képére. Ez is egy „utolsó”. A faj minden tulajdona, azok is, amelyeket egy következő nemzedékre kellett volna átruháznia, összpontosulnak benne. Megvan hozzá néki is az anyag, hogy halhatatlan legyen egyszer, de „kívül áll a világon”, s így csak álmodik az elmúlásról.

Megyek én is - álmodni. 11-kor lefekszem. Háromkor a Zay fiúk vernek fel, városerdőbe ismét - délutáni banális elegancia, semmi a reggel varázsából - semmi, de semmi.

Este Batthyányéknál.