V. r. u. ctesse De Thurynél, unalmas és banális, mint a petit Fbg. St. Germain mindig és minde­nütt.

4-kor Taine-hez.

Nála mr. Sloan, az amerikai író, kit egyszer Hamletben találtam. Az amerikai irodalomról van szó, Taine a regényírók között Hawthorne-t szereti legjobban. Ki egypár igen jellemzetes alakot tudott lábra állítani, s aki a legamerikaibb mind között.

A többiek mint Crawford és James, folyton az internacionális életet festik, amelyet azonban nem ismernek jól, meg a külföldön élő amerikaiakat, akiket megint mi ismerünk jobban, és így kevésbé érdekelnek.

Beszélünk a regényről általában. Taine azt mondja, a regényírónak legtöbb baja van minden író között kortársaival, miután a regény mindig egy bizonyos fokig kritikája korának - s így egy hűségesen és mersszel írt regény nem sok barátot szerez.

Egy regényírónak így tulajdonképpen mindig az utána következő generációra kell számítania.

Hawthorne különben szerinte Balzac tanítványa, csakhogy a tömeget kevésbé tudja mozgatni, mint mestere. A staffage alakok rendesen nagyon is halványak, a gond majd mindig éppen csak egy alakra van fordítva.

A modern francia regényírók közül Daudet-t és Maupassant-t szereti a legjobban. Kivált az utóbbit, ki mint Flaubert egyetlen tanítványa, a legközelebb áll a Taine szelleméhez.

Legjobban Bel ami-t szereti művei között, már annál is inkább, mert ebben mert a legtöbbet.

A zsurnalisztika förtelmeit még soha senki sem merte így megrajzolni, s a hős típusa egy egész korszakot jellemez, csakúgy, mint Rastignac jellemzett.

Átadom Taine-nek Berge  új könyvét, átlapozza, megkérdi a „maîtresse pièce”-eket.¹

Mlle Taine (e titkos dekadens) átad egy kötetet, amely tökéletesen elragadta, Giraud, e belga dekadens költő könyve.

Előbb azonban megesküdtet, hogy visszahozom a könyvet.

Taine nevetve meginti leányát, hogy korrumpálni akarja ízlésemet - e percben valaki belép. Középtermetű, éles vonású ősz ember, bajusz, körszakáll, igen nervózus mozdulatok, igen timide - és félénkségében többet mozog és többet beszél, mint kellene.

A Taine család igen hidegen fogadja, még soha madame Taine-t ilyen fagyosnak nem láttam.

Egy negyedórai pénible² konverzáció után, amelyben főleg Berge könyvéről volt szó, kimegy, ügyetlenül lép madame Taine elé, ügyetlen bókkal vesz búcsút tőle, s félénken kijelenti, hogy bátorkodni fog feleségét bemutatni néki - - -

Semmi felelet. Még nagyobb zavar, alighogy kitalál a szalon ajtaján.

Én meg nem foghatom, ki lehet - - - Egy percnyi csend. Végre becsapódik az előszoba ajtaja.

„C’était André Theuriet” - mondja hozzám fordulva mlle Taine.

Úgy látszik, egyrészt azért voltak vele ily hidegek, mert az Akadémiába kívánkozik s „eget kér”, másrészt meg mert feleségét (ki úgy látszik, nem szalonképes) akarja erővel bemutatni.

Elmenve a legnagyobb szörnyülködésben hagyom a Taine famíliát - nem tudják, miként viselkedjenek Theuriet-vel szemben.

Bunnyvel és Cary Elwes-zel ebédelek.  Az ebéd en hâte,³ mert utána tea van náluk.

Feketekávé az atelier-ben, a leereszkedő félhomályban terveket faragunk.

A jövő évről beszélünk, mindhárman a jövő tavaszt Florence-ben szeretnénk tölteni, ők a primitívek, a Botticellik, Andrea del Sartokért, én az angol és amerikai írókért, kik ott laknak (így Mary Robinson, Vernon Lee, Henri James, Ouida stb.).

Szépen elálmodjuk a tavaszt, együtt fogunk lakni - - -

Álmok, álmok!

9 után a párizsi angol festőkolónia java berukkol, mind félig rapin, félig utazó bedekkeres kosztümben.

________________________________

Valamivel villásreggeli előtt Josef Waldner, az osztrák dalénekes jő hozzám, kit Berlin óta nem láttam. Meghívom estére.

Villásreggeli Batthyány Gézáéknál. Ifj. Géza elmondja, hogy új könyvem parisienne-jét a kaszinóban olyan kevesen értik, Hadik Sándor és Andrássy Ducival disputált felette igen soká.

Elmondja, ő hogyan magyarázza a végét - én egészen így akartam írni, s bevallom, csodál­ko­zom, hogy másképp érteni lehessen - t.i. hogy a „pillangó” azért hagyja ott, mert már látja, hogy I. R. szerelemre képtelen.

Este nálam teán: Zichy Géza, Aggházy Gyula, Josef Waldner, Bartók Lajos, Széchenyi Imre, Zay Miklós, Juhász Aladár és Batthyány Géza.

Előbb Juhász játszik magától három valóban igen meglepő darabot, ezek is, mint Juhász legtöbb opusai, mélyek, szubstilisak, csak - kissé zavarosak és (ha lehet ezt a kifejezést egy zenedarabra használni) szétesettek. Waldner vagy öt Lőwe-balladát énekel, aztán Zichy Géza kísérete mellett tőle egy dalt és Aggházytól az egyik „Hoyos”-t.

Géza pedig Doloreséből játszik részleteket, és azt a keringőjét adja elő, amely az orosz cárnak annyira tetszett.

Zichy Géza. Igazán művész csak akkor, ha - énekel, bár hangja nincs. Játéka bámulatos, darabjai - csudálatosak -, csakhát játéka lehetetlen, hogy művészi legyen. Pedig van egypár opusa igen szép, dalai között az, amelyiket Waldner énekelt, nagyon tetszik.

Különben németbe ojtott szláv. (Anyja után, ki Sztáray leány volt.) Lágy, érző ember, erő tökéletes híjával - és egy cseppet sem szubtilis amellett.

Így csak romantikus dolgai lesznek érdekesek. A modern világ és közte átláthatatlan spanyol­fal van. Éppen ezért versei gyengék - zenében még inkább elbírja az ember a romantikát.

Este igen sok muzsika, csak hangulat nem elég. Milyen más volt az a bizonyos este - januárban!

Persze kevesen - de homogén elemek voltunk együtt.

No, majd a jövő télen.

V. r. u. Jean de Néthyhez, vele és Cazalisszal Augusta Holmèshez, a híres francia zeneszerző­nőhöz, kinek Sarah szerint a legnagyobb tehetsége van a modern francia kompozitőrök között.

Az idén télen mindenütt az ő darabjait játszták: a Ludus pro Patria-t a Conservatoire-ban és Châtelet-ben, a többit Lamoureux-nél.

Egész közel lakik Sarah-hoz Rue Juliette Lamber-ben.

Zongorázva találtuk. Középtermetű, telt asszony, igen finom vonások, hajlott orr, villogó, tüzes szemek, keskeny, kicsiny száj, aranyszőke haj, fekete szemöldök, elle doit être d’une sensualité spirituelle.[1] Igen melegen fogad, hallott már rólam Clairinnél beszélni.

Különben igen szerencsétlen asszony. Története ez. Igen jó (irlandi eredetű) családból származott, azután árván maradt, és - egy napon megismerkedett Catulle Mendèsszel, ki nem respektálta a fiatal leányt. Évekig együtt éltek, de úgy, hogy a világgal szemben meg tudták tant bien que mal az apparence-okat tartani[2] - - - aztán - - - Aztán megszületett az első gyerek, majd a második - s Catulle Mendès az utolsónál (szakítani akarván vele) ráfogta, hogy a gyermek Mendès atyjától van, és roppant botránnyal szakított vele - - -

És a szegény asszonytól még gyermekeit is elragadva elvált, s őt egyedül hagyta.

A világ azonban (ebben az egy, tán egyetlen esetben) igazságos volt, és Augustát vette pártjába, úgyhogy ma még olyan helyekre is jár, hová azelőtt nem mehetett.

Nem csoda, hogy e sok szenvedésből pár mesterművet tudott létrehozni.

Modora igen egyszerű, igen közvetlen, semmi a párizsi artisták rendes pózából.

Első kérésre leül a zongorához, s majd az egész „Ludus pro Patriát” elénekli. Csodálatos (egyszerre szoprán és contraalto) hang, csodálatos zenemű.

Wagnerista, azonban csak a teóriákban, elfogadta a zenedráma teóriáit, azonban anyagot eredetit igyekszik adni.

Dalainak és szimfóniáinak szövegét mindig önmaga írja. Elmondja, hogy három operát is írt már, azonban Párizsban előadatni nagy bajjal jár, tudvalevő, hogy a nagy opera minden esztendőben csak egy operát képes montírozni, s ez az egy is rendes, protezsált, tehetség nélküli zeneszerzőitől van.

Beszélt Wagnerről, kit imád, elmondja bayreuthi impresszióit. Beszélünk a Lamoureux Wagner színházáról, az eszmét esztelennek találja, így sohasem fogják meghonosíthatni a MESTER-t.

A lehető legtermészetesebb módon kellett volna egy színházat bérelni, s ott minden affichírozás nélkül, mint a világon a legtermészetesebb dolgot, előadatni egy Wagner-operát.

Beszélünk a cigányzenéről, Augusta imádja, azt mondja, hogy ő egyike azoknak, akik a világkiállítás alatt Patikárius Ferkó bátyját agyonmuzsikáltatták.

Mikor Bécsben járt, folyton követte egy banda - annyira megszerették.

Megzongoráztat, azt mondja, lehetne valamit csinálni e melódiákból, valami olyanfélét, mint Brahms magyar táncai, csak - magyarabbat. Ő is érzi a német szószt e dalokon.

Elhatározzuk, hogy fogunk egy partit rendezni - a cigányokat meghallgatandó.

Majd három órát töltöttem nála - igen-igen kedves órákat, ide sokszor vissza fogok még jönni.

Este Antokolszkijhoz, a mestert egyedül találom, felesége beteg, igen fáradt, kénytelen volt lefeküdni. Főleg a kritikáról beszélünk. Elmondja, hogy Oroszországban mennyi az ellensége, mennyi éreintement-t kapott. Elmondja, hogy most, midőn itt az Institut tagjának választották (s ő az első orosz művész, kivel ez történt), az orosz lapok egy szóval sem említették ezt.

Nékem egypár dolog eszembe jut a távol pátriából, a „meleg” fogadtatás, amellyel új könyve­met látták - décidément c’est fort difficile de pouvoir se faire pardonner qu’on existe.[3]

Egy percig mind a ketten hallgattunk, igen sok olyan dolog van, amit csak érezni lehet, elmondani nem.

Végre Antokolszkij törte meg a csendet, tán vigasztalni akarva engem (mert hiszen hallga­tá­som­ból egyet-mást megérthetett): „minékünk azonban evvel nem kell törődnünk, a mi dol­gunk teremteni - - - és - várni. Nem a mi hibánk, ha e percben meg nem értenek, s azzal vigasz­tal­hatjuk magunkat, hogy az igazi tehetséget pályája kezdetén, sőt sokszor egész élete folyamán nem értették meg, és az a szenvedés, amelyet ez okoz, még fokozza teremtő erőnket - - -”

Ezt nyugodtan, minden póz nélkül mondta, s e percben nagynak, sokkal nagyobbnak éreztem még, mint eddig.

Sokat tanultam tőle, annyit, amennyire éppen most szükségem volt.

Jean Berge könyvéről beszél aztán, jobban szereti, mint a legtöbb modern francia költőt, bár azt hiszi, agyon fogják kövezni, vagy szamárnak fogják mondani, mert nem homályos, mint a többiek.

Három hét múlva Oroszországba megy, s akkor magával viszi a Káprázatok és M. sz. orosz fordítását is. Ki fogja adatni valószínűleg egy kötetben a kettőt.

12-ig nála, fáradtan, de elég nyugodtan haza.

Reggel szegény Mednyánszky László jő hozzám, kinek nagyanyja pár nap előtt meghalt. Igen megviselte e reá nézve valóban nagy csapás. Halvány szemei beestek, s végtelen szomorú kifejezésök van.

Azt mondja, most már családja szétesett, hogy az öregasszony halott, megszűnt köztük az összekötő kapocs - - Ezt mondta, de azt érzettem szavaiból, hogy most már egészen egyedül érzi magát a világon!

Önkénytelenül vigasztalni igyekszem: De hát nővéredet, sógorodat szereted.

„Oui mais ceux-là se suffisent[1] - ”

Mondja halkan, lekonyult fejjel - s ebben igaza van.

Pedig milyen magány ez! Milyen űrrel van ez az ember szemben! Pedig egy egész világot elárasztó érzéssel van tele a szíve.

Egyike azoknak, kik valóban rá vannak a művészetre szorulva!

Villásreggelin Sarolta és Anna néni nálunk.

Anna a legnagyobb csendet egyszerre ezzel a frázissal töri meg: „Jaj az a Régine - az egész éjjel üldözött, róla álmodtam”.

Ez aztán a homogenitás elve mellett beszél, de úgy, mint semmi!

Este ismét a két családdal a Nemzeti Színházban, egy rémségesen édeskés darabot, az „Abbé Constantin”-t adták, véghetetlenül édeskésen.

A nemzeti színházi előadások határozottan romlanak, majd mind túloztak, és a közönség mindig akkor tapsolt, amidőn pisszegnie kellett volna. Ez egy bizonyos fokig a Paulay Ede hatása, ki csak a „hátgerinc” nélküli előadásokat szereti.

Színház után teára Batthyányékhoz, Latinovich Régine elkezd velem és Batthyány Istvánnal disputálni - a dzsentrit illetőleg, amellyel azonosítja magát. Haragszik, hogy kifejtjük, hogy a szociális atmoszféra a kiállhatatlan, amely körülveszi. Engem megtámad, hogy „fújok”! Ezt nem foghatja rám senki sem - arról azonban nem tehetek, hogy ez az egyetlen társadalmi kör, amelyet Magyarországon ki nem állhatok. Evés, ivás - - - kártya, szóval: kizárólagos állati élet, pár külsőség adaptírozásával, amelyet az első társaság után majmoltak.

Semmi műveltség és így - majd semmi jövő.

A legeslegutolsó zsidó íróval, zsurnalisztával, kinek van műveltsége, jobban szeretek lenni, mint egy „dunaközi” földesúrral, kire nézve a világ agarászat, ivás és - váltó.

Ezen Régine úgy megharagszik, hogy sírva felmegy a beteg Margithoz.

Mintha őróla mondtam volna! Különös asszony, de alapjában kitűnő teremtés.

Tea után még soká Istvánnál.

CZÓBEL MINKÁNAK

Szenttornya
1893. ápr. 10.

Kedves Barátnőm!

Rendkívül megörültem a képnek. Elhiheti, hogy kettős becse lesz előttem.

Anarcsra még a hónap folyamán fel szeretnék menni. Valószínűleg 15-én Pestre, ott egy napig, s onnan egy napra Nyíregyházára Forgách Istvánhoz is átrándulok.

Tudja-e, hogy javíthatatlan vagyok. Alighogy az indiai vagy 250-300 nyomtatott dolgot bevégeztem, s a Fuimust átadtam az "íródeák"-nak. Már egy új regénybe fogtam. S a dolog halad, s én benne újulok. Idevaló történet, igen egyszerű, s épp oly egyszerűen akarom megírni. "Gányók és nazarénusok" lesz a címe. Úgy szeretném megírni, hogy a "Kiválás genezisébe" belepászoljon. A magyar paraszt három típusát: a gazdát, ez a túl naturális, a gányót, (a szenzuális, de azért lendületes paraszt) - - s a nazarénus az élet pozitivizmusa, de idealizált alakban. A téma igen megkapott, s most írom - -

Azt hiszem, Anarcson már jó adagot bemutathatok belőle.

Tegnap itt bál volt - s én bár kissé influenzásan, de jelen voltam.

Szívből üdvözli igaz barátja

Justh

9-kor felkelek, megreggelizem, éspedig elég kiadós dolgokat.

Aztán Verescsaginhoz - ki reggelire hívott meg.

Vaszilij Verescsagin. Valamivel magasabb középtermetűnél, finom telivér vonások, finoman metszett orr, tág érzékies orrlyikak, finom száj, majdnem elfedve fekete sűrű bajuszától és szakállától. Kopaszodik - szemöldöke majd semmi.

Des yeux bleuâtres.[1] Felső szemhéja összevont, és ráfekszik szemére, csakúgy, mint a festőknek rendesen.

Mély, behízelgő hang - un charmeur.

Mais je m’en mépris des charmeurs,[2] szeretek tisztán látni, s szeretem, ha tisztán hagynak látni.

Természetesen Wohlékról kezdünk tüstént beszélni, kikről nagy szeretettel emlékezik (tőlük kaptam hozzá az ajánlólevelet), érdeklődik Wohl Stefanie regénye iránt, szeretné olvasni, megkérdi, mi a tárgya, milyen a formája.

Ő eddig csak egy magyar regényt olvasott orosz fordításban, Jókai Új földesurát, amelyet azonban nem bírt œuvre d’art-nak tartani. „Il me semblait qu’il se moquait de son public, je ne peux prendre au sérieux l’artiste qui ne prend pas au sérieux son art.”[3]

Egyáltalán nem szereti a módot, ahogy Jókai a világot látja - - Nem appreciálja, illetőleg nem tartja artisztikusnak a humor ezen nemét.

Én természetesen (kivált, miután az Új földesúrról van szó, amelyet tán legjobban szeretek Jókai regényei között), védelmezem, elmondom hogy c’est justifié,[4] miután a magyar publikum jó részének ez kell s nem a lélektan.

Verescsagin elszörnyülködik - tán csak nem akarom azt mondani, hogy a publikum ízléséhez kell a művésznek alkalmaznia magát? És nem vice versa.

„Én mindenesetre nem” felelek - - - „különben Jókainak - folytatom -, igen sok olyan tulaj­dona van, ami lefordíthatatlan. Bámulatos nyelve, bámulatos magyarsága” stb., stb.

Felmegyünk reggelizni. Kényszerít, hogy még egyszer reggelizzek. Nolens-volens meg­teszem.

Reggeli alatt főleg Magyarországról beszél, kifejti, hogy nem találja, hogy olyan sok szép asszony lenne nálunk, mint ahogy mondják, vagy tán csak Pesten nincs, mert tiszta race nincs?

Én persze ebben egészen az ellenkező teóriát vallom, a fajta a vér vegyítése által nemesedik, tisztul.

Mindenesetre egy ilyen dolog ízlés dolga -

Azt észreveszem, hogy Verescsagin kevesebb rokonszenvvel viseltetik Magyarország iránt, mint Antokolszkij.

Beszélek Antokolszkijról - úgy látszik, szintén nem szereti. Azt különben észrevettem már, hogy Antokolszkij iránt nem nagy rokonszenvvel viseltetnek az oroszok. Miért? Nem tudom. Különben elég nagy tehetség arra, hogy - ne bocsássák meg neki éltében.

Reggeli után felvezet a kiállításába, s ő maga magyarázza el az egészet nékem.

Jórészt ismerem képeit még Bécsből, hol két és fél év előtt láttam.

Itt van a két kivégzés, az indiai és orosz, és pendant-nak odafestette hozzá a Golgotát.

Érdekes, nagyszabású - vezércikkek. Nem e nagyszabású képeit szeretem legjobban, sokkal jobban érdekel egy-egy látott, egy-egy megérzett kis tájkép, genre vagy arckép minden dörge­del­mes hangú tendenciózus képnél.

Elmagyarázza nézletpontját a Golgotánál, hogy miért festette egy vonalban Jézust a két latorral, azt mondja, hogy ezzel akarták éppen Jézust büntetni.

Aztán hogy a szent asszonyokat miért tette egészen távol a kereszttől a kép legaljára, tout à fait au premier plan.[5] Ez utóbbi különben természetes, miután nem valószínű, hogy Máriát és Magdolnát odabocsátották volna a keresztrefeszítetthez, hogy ott „scène touchante”[6]-okat csináljanak a kivégzés alatt.

Elmondja, hogy miért hozták be az angolok az ágyú általi kivégzést Indiában. Mert az indusok nem félnek a haláltól, mert bizonyosak a túlvilágról - ha - testök egy darabban marad, akkor feltámadnak.

De így a test ezer kis darabra hull szét, és így e kegyetlen ágyú (szerintök) az örökkévalóságot is megöli.

S ettől, ettől az egytől rémítően félnek - - -

Bár mint kivégzési mód szerinte a leghumánusabb.

Képei között nékem egy csatatér, telve hullákkal, összeroncsolt ágyúkkal, fegyverekkel, melyen hózivatar vonul át, tetszik a legjobban.

Megmutatja nagy szőnyegeit és ékszergyűjteményét is.

En somme[7] egy nagy ember képei - ki megtanult festeni, de azért nem festő.

Ő maga un aimable homme grand.[8] Ennyit mondhatok róla első látásra, s nem tudom, fogok-e róla többet mondhatni, mert pár nap múlva Oroszországba megy festeni.

Tőle Haraucourt-hoz, aztán Jablonowskához, ki sokkal, de sokkal jobban, folyton az én „egészségi állapotommal” van elfoglalva, azt találja, rosszul nézek ki, megfogytam etc., etc.

Valóban itt nem hízik meg az ember!

Nem akarja hinni, hogy tán még olyan jól, mint most, soha nem éreztem magamat.

Alastair Cary Elweshez (Shakespeare-hez). Igen kíváncsian, hogy milyennek fogom most találni. Ha igen jól voltam valakivel és hosszabban nem láttam, igen érdekel újabb együtt­létünk - ekkor igen sokszor változik ítéletem pozitív vagy negatív irányban.

Szinte félni kezdtem felrohanva a lépcsőn. Milyen lesz az entrevue?

Nagyon is megszerettem „keresztfiamat” arra, hogy ne bántam volna, ha nem lett volna olyan, mint aminőnek megszerettem.

Berohantam az atelier-be -

Shakespeare rám ront, s úgy megráz örömében, hogy azt hiszem, minden csontom (pedig van egypár) megzördült, aztán megszorítja kezemet (még most is fáj a kisujjam - - ezzel mentem az írásomat!), és - nem mond semmit.

C’était bien lui,[9] az energikus és rêveur, az expanzív és magába szállt - a megmagyaráz­hatat­lan ellentétekből összetett, aranyszívű Shakespeare - megnyírva.

Igen à la Shakespeare haját és szakállát Londonban hagyta. Családja követelte ezt. Igen kiszidom - You are to english now[10] -

„Je ne suis plus - - - (marjolain) Shakespeare”[11] - dúdolja a piktor, s mind elmondja londoni faits et gestes-jeit[12].

Festői színekben meséli el a London melletti manővereket.

Aztán lassan nekiindulunk Párizsnak, s a Luxembourg-on keresztül a quai-knek és a Palais Royalon át Jean de Néthyhez.

Igen hangulatos, minden a tavaszról beszél, ilyenkor Párizs oly elragadó, hogy elfelejtet mindenre, távol érzi az ember magát mindentől, de minden egyébtől, s úgy véli, hogy minden levél, minden virág az emberért nyílt ki - - -

Ebéd en bonne intimité, ctesse Schärffenberg is velünk ebédel, már sokkal jobban érzi magát.

Ebéd után Leconte de Lisle-t és Baudelaire-t olvasunk. 9-kor Jean Berge érkezik, vele és Elwes-zel le a cigányokhoz, a kis Ferkó elmuzsikálja nótáimat, már ő is úgy cselekszik, mint Pali otthon - il s’en fiche de son public[13], és muzsikál nekem, nekem kizárólag, ami a Grand Café publikumának száját persze feltátatta kerekre, soh’se láttak még ilyet.

Tea Batthyány Irmánál. Réunion de famille.[1] Istenem, de unalmas volt!

Az egyik szalonban a jegyespár nyakig a mámorban, nem törődve mivelünk mind. A másikban az ókonzervatív Sarolta néni antidiluviális kosztümjeiben és ideáival (kit különben azért igen szeretek), a szintén konzervatív, bár bas bleu és - Schopenhauert igen sokat olvasott Anna cousine-om - és az ultramodern Batthyány család.

Szerencse, hogy mint átmeneti alak ott van Kárászné a maga 1850-ből megmaradt világ­nézletével, modorával és kosztümjeivel. És mégis, „tekintetbe véve a körülményeket”, igen jól megy a dolog.

De íme egypár kép:

A szalon közepén egy óriási nagy díványon egymás mellett Sarolta és Irma. Az előbbi az udvari gyászt a legstrictebben megtartván (csak máj. 5-én jár le), a legesleglehetetlenebb ruhában, fekete kesztyűk, tollak, fekete legyező. Csak néhány régiesen foglalt ékszer díszíti, egyéb semmi.

Igen fontoskodva beszél a necpáli és tótprónai ezer ügy-bajról, majd a megyei dolgokhoz fog, meg arról kezd beszélni, mikor itt a világban Kárász Imrével (a negyvenes évek derekán) cotillonozott.

A másik sarokban Anna ugyancsak mély gyászban, sápadtan, gyermekszemekkel, amelyekből harminc év tapasztalatlansága beszél, oldalán Margit és Felicie olyan toalettekben, amelyek majd általános divattá Pesten a jövő év végén fognak jönni -

A zongoránál Latinovich Régine felteszi csíptetőjét, és magyar nótákat követ el bácskaiasan, duhajul - néha-néha Anna félénken, Sarolta néni elbámulva, Irma grófné szemrehányólag tekint felé -

De Régine csak énekel:

„Felfordulhat ez a világ éntőlem!” stb. stb.

Ez az általános hangulat!

Reggel öltözés közben egyszerre csak valaki felrántja az ajtót, s hirtelen belép: Vay Péter volt. Bámulatomban majd kiejtettem a kezemben tartott fogkefét - - -

Három hétre érkezett, innen Londonba megy.

Vagy egy óráig beszélgetünk, én aztán Verescsaginhoz, ki egy igen szíves levélben megkért, hogy keresném fel a cercle des artistes-ban (rue Volney), ahol képei is e percben kiállítva vannak.

Csak pár szót váltunk, meghí másnapra reggelire.

V. r. u. Jean de Néthynél, aztán angol festőimet keresem fel, kiket azonban nem találok. 5-kor vissza, Péternél Do Orsini, sokat bolondozunk.

Jean Berge ebédel nálam, ki már néhány kritikát kapott - - - főleg erről beszélünk.

Este madame de Sainville-hez estélyre. Madame de Sainville Emanuel de Sainville, a festő anyja.

De fia (ki igen művész) nem hatott reá, intérieurje s egyénisége egészen „petit Faubourg” (genre madame de Thury) maradt.

Szegényes és művészietlen, dacára, hogy, legalább Jean Berge szerint, vagy 80 ezer frank évi jövedelme van.

Különben igen derék és rokonszenves asszonynak látszik, ki mindent elkövet, hogy megértse a zenét és a festészetet - de hát - es geht nicht.[1]

S ami igen szomorú, családját és környezetét is ráveszi a zenélésre, így majd egész idő alatt énekeltek, mégpedig lehetőleg hamisan.

Rómeó és Júlia majdnem egész első felvonását elvisongva, egy élesen és hamisan éneklő tengerésztisztné (oly hanggal, mintha púpos lett volna) Júliát, és öreg férje (kinek hangja sohasem volt) Rómeót énekelte, a többiek pedig a kórusok. Isteni mulatság!

Én csudálom, hogy Emanuel kiállja ezt az irtóztató dilettánskodást.

C’était à hurler[2] -

11-kor megugrunk Berge-zsel, ki egész kétségbe van esve - mert ő hívatott meg. Mindenesetre legalább egyszer érdemes volt látni, egyhamar nem jövök vissza, tudom!

Batthyány Istvánnal Beniczky Bajza Lenkénél, onnan pedig Vadnay Károlyékhoz afternoon teára.

Vadnay végre megtette a kultuszbizottságban azt a propozíciót, hogy a Nemzeti Színházat a belügyből a kultuszba tegyék át.

Egyáltalán az öreg Vadnay most gyönyörűen viseli magát, a művészi kérdéseket egészen (hála Margit leányának) modern szempontból látja, és e szempontból is száll síkra értük.,

A Zeneakadémiáról beszélünk, meg fogja tenni a propozíciót a jövő kultuszülésen. Ő is meg van arról győződve, hogy az egész hecc tulajdonképp nem Károly, hanem a Jenő ellen megy, ki kezd kényelmetlen lenni Mihalovich uramnak. Társadalmi állást foglalt, hangversenyeinek óriási közönsége van, szeretik, tisztelik, operája sokat ígér, nem, nem, ezt egy ilyen csinált, felfújt nagyság, mint Mihalovich, nem bírja meg!

Mint intrigáns a Hagbarth és Signe nemes szerzője pedig országszerte ismeretes.

6 óra felé sokan érkeznek: Fanghné Gyujtó Izabella „kollégám”, leányával, Degré Erzsi, Csikyné, Gazsi, Burger Lajos stb. stb. Én azonban szököm, lévén 7-kor Batthyány Gézáéknál ebédem.

A diner en famille.[1] A család, K. B. és neje, Kárászné és Sztáray Fanny.

K. B. ifj. Pest egyik legfurcsább alakja. Kicsiny, tömzsi fiú, óriási nagy fej, savószínű teint, kékes szemek, nagy orr. Kissé bolondos, nagyon groteszk, de azért egy cseppet sem ostoba fiú. Gyermekkoromban sokat voltam vele, most azonban nagyon is szétszaladtak utaink.

Felesége sz. P. P., egy m.-i fürdőorvos és szerb agitátor leánya. A család egész el volt képedve e házasság által. Sehogy sem akartak a dologba belemenni, pedig - Sugi („Segesvári Sugi”, így hítták gyermekkorában) annyira megkívánta P. P.-t - hogy eggyé lettek. Hiába, similis - - -

Suginé (ez hivatalos neve) külön csinos asszony, van mindig egy udvarlója, és nem sokat törődik társadalmi állásával, amely nemegyszer megrendült már.

Elég érdekes arc, barnás, halvány bőr, fekete, villogó szemek, egy baja van csak, hogy mint az oláh asszonyok rendesen, kissé mosdatlanul néz ki.

Azáltal fogadják mégis valamivel jobban itt minálunk (óh szent pátria!), hogy nem tud magyarul, s a francia beszédje valamiféle cachet-t ád néki.

Beniczky Gáborról van majd egész ebéd alatt szó, kivel dacára annak, hogy a mi családunk csakúgy, mint a Batthyányé, vagy négyszeres rokonságban van, nem vette a fáradságot, hogy gratuláljon Ferinek. Suginé pártját fogja mostoha apósának: „il est un si bon père, lui”.[2] (Ez Beniczky Márthára vonatkozott, kit a Beniczkyek Ferivel akartak elvétetni.)

De Géza megfelel neki: „Ça ne signifie pas de n’avoir une éducation!”[3]

Sztárayné elég furcsán viselkedik Suginéval, folyton magyarul beszél, dacára annak, hogy tudhatja, hogy P. P. nem tudja gyermekeinek anyanyelvét. Ma láttam először, hogy milyen kellemetlen is tud ez a high tory asszony lenni, ha akar.

Úgy 10 felé Batthyány Irmához, ahol nénémmel, Justh Beniczky Saroltával (a Feri anyjával) és Justh Annával kellett volna találkoznom. Persze mint jó falusiaknak csak hűlt helyöket leltem.

PALÁGYI LAJOSNAK

Szenttornya
1894. ápr. 8.

Igen tisztelt és kedves Uram!

Legelébb is köszönet a nagy élvezetért, amelyet új könyvével okozott. Tudja-e, hogy egy bizonyos fokig az én vén filozófiám is ez:

"Ha magadban nem találod,
Mindhiába keresed".

Tán emlékszik még A puszta könyvének süketnémájára? Ez is ehhez hasonló filozófiát hangoztat: "megtalálta önmagában ez a nagy bölcs azt, amit annyian másban is hiába keresnek: a boldogságot!" A fiatal szerzetes pár lapját beveszem a francia antológiába, tán azt a részt, midőn a trónkövetelő érkezik. Ez igen modern, s nagyon megkapó.

Írtam volna előbb, de mióta lejöttem, majd mindig rosszul vagyok. Hiába van tavasz, hiába! Dehát van ahogy van, merthogy lehetetlen másképp!

És most valamire kérném, ha esetleg látja az "Élet" szerkesztőjét, kérje meg kérem Malonyay Dezső és az én nevemben, hogy ha már M. cikkét Gányó Julcsáról közölni nem akarja, legalább adja vissza neki, vagy (mi még jobb lenne) küldje meg nekem. Én szeretném elolvasni, mert tudom a cikk tanulságos, érdekes lesz reám nézve.

Előre is köszönet szíves fáradozásáért.

Szívből üdvözli, Menyhért testvérével együtt igaz tisztelője, híve

Justh Zsigmond