Mindjárt villásreggeli után Jean Berge-nél, ki visszajött Bordeaux-ból, éppen hogy csak felkelt. Nála Le Moël költő, ki breton históriákat ír.

Berge Sully Prudhomme Bonheurjéről írt könyvéről beszélt, meg regényéről, amelyet otthon elkezdett.

Házasodni készül!!

Tőle Munkácsynéhoz, ott Jean de Néthy, Türr, s még néhányan.

Némethy Emy (Jean de Néthy)

4-kor Fitz James grófnéhoz, aki érdekes, rokonszenves, mint mindig. Filozofálunk, ő is azon a véleményen van, mint én, hogy a párizsi élet élvezetes, elragadó, csak - nagyon, de nagyon hideg.

Az embereknek, s kivált az asszonyoknak nincs idejök szeretni.

Az élvezetért így feláldozzák a boldogságot.

Madame de Pourtalèst várja ebédre, bár egy másik barátnője azt jelenti róla, hogy beteg.

Bizonnyal felgyógyul, mert egy parisienne csak reggel beteg, estére mindig „lábra áll”.

6-kor ctesse de Tropbriand-nál. E rettenetes amerikai születésű, szolgáló modorú grófnénál.

Ez az appartement a legborzasztóbb, amelyet életemben láttam, blanc et or falak, slendrián bútorok - minden japáni szövetekkel úgy megrakva, hogy a sok színtől az embernek szinte a szeme fáj. Un appartement qui ne crie pas, mais qui - hurle.[1]

Háziasszonyunk különben el van ragadtatva coquille-jától, büszke csigaházára, mert sok pénzébe került.

Este ctesse Diane-nál estély, már rég nem sikerült ennyire.

Ott Bergeret, Sully Prudhomme, Jean Berge, Boisjoslin etc., etc.

Sully ez este igen érdekes dolgokat mond el. Kifejti, hogy minden ember között, a keresztény tulajdonképp a legegoistább, miután mindent a túlvilági megjutalmaztatás reményében tesz.

Aztán a költészetről van szó, apropos de Cordier. Ctesse Diane megkérdi tőle, lehet-e olyan ember, ki nem végzett gimnazialis osztályokat, jó poéta.

Szóval tanultság nélkül lehet-e költő valaki.

Sully alig hiszi. Ez igen jellemző a modern nyugati-európai költészetre, ha az ember meggondolja, hogy lehetnek olyan kritikusok is ott a távoli Oriensen, kik azt mondják Sully Prudhomme Bonheurjére, hogy költői munka dacára tudományos alapjának.

Azt hiszem, költő az egyik úgy, mint a másik, csak a szívet ragadja meg, legyen az a legegyszerűbb vagy a legösszetettebb eszközökkel, az mindegy.

Reggel Csáky Pistával és Gézával vissza. Gödön persze Nemeskéri Kiss Pali szállt be, ki mindig ezen a vonaton található. Kezében az „Egyetértés”, kipederve hosszú bajusza, mosoly az ajkán -

Párizsban született, fia az ott élő Nemeskéri Kiss Miklósnak (ki különben anyám oldaláról rokonom), ki ott egy francia marquise-t vett el.

Tulajdonképp tökéletes párizsi éspedig „gratin” (Fbg. St. Germain-i gavallér), hogy magyar­nak lássék (egy Szapáry leányt vett el, Verát, Stefi és Biri grófné leányát), a kecskeméti naptárhoz fordult magyaros kifejezésekért, amelyeket a legdisztingváltabb párizsi kiejtéssel mondogat.

Le bon Paul![1]

Villásreggeli után fogadónap, kevesen, mert azt hiszik, még falun vagyok.

Csáky István jő, mint mindig, hűségesen minden fogadónapra, ahogy ez a kultuszminiszter kedvenc fiához illik.

Különben az én egyik kedvencem szintén. Összetett fiú, beteg lélek beteg testben, illetőleg inkább öreg lélek öreg testben. Az a típus, amelyet csakis a mi korhadt felvidéki nemzeti­ségeink produkálhatnak, amelynek családfái a „legtisztábbak” (!!!) a világon. Generációk és generációk tapasztaltsága, a generációkon és generációkon átörökölt nyugalomvággyal. Ez a fiú is bámulva látja, hogy néki még át kell élni egy életet - maga sem tudja, hogy jutott hozzá. Pesszimizmus, anélkül hogy ismerné másképp, mint az örökölt kategóriákon keresztül az életet. Sejti, hogy az emberek, csak - emberek, s így fél tőlük, bár okadatolni félelmét aligha tudná. Fél mindenkitől, gyanakszik, engem, azt hiszem, szeret, tán mert homogénnak érez.

Különben csak gondolkozó, nem művész, csakúgy, mint édesatyja.

Néhányan jönnek: Hubay Jenő, Flesch (Feledi) Tivadar, Burger Lajos, Géza.

Hubay Jenő. Aki felületesen ismeri, az csak azt a Hubay Jenőt látja meg, amelyet az élet és a - hangversenyterem mintáztak. Bele kell látni a lelkébe, hogy az ember megismerje a telivér művészt.

Igen csinált és igen igaz.

Az előbbi vonást a struggle of life (amelyet praktikus fivére magyaráz neki) és a nagy publi­kum hozta be egyéniségébe. Túlságosan virtuóz is, bár nem eléggé arra, hogy a nagy művészt elfedje. Sokat áldoz a publikumnak, de még mindig elég anyag marad - a kiválasztottaknak.

Három éven keresztül minden évben találkoztam vele, Párizsban, első évben antipatikus volt, másodikban közönyös, harmadikban (tavaly) ezt írom róla párizsi jegyzeteimben: „Egyike az érdekesebb magyar művészeknek. Egészen német, s tán ezért minden ízében művész. Felületesen ismerve, nem rokonszenves, túlságosan virtuóz az allűrjeiben, jobban belelátva lelkébe, megszereti az ember. Első látásra képzelődőnek, elbizakodottnak hinné az ember. Miért? Mert minálunk nem apreciálják érdemei szerint, így aztán méfiant és kissé keserű lett. Il voudrait être à la place laquelle lui est due.[2]

Alapjában azonban csupa szív, ez már a zenéjéből is érzik.”

Ezt írtam róla tavaly. Nos, ma is aláírom. Német? - igen, pesti német, de csak külsőségeiben. Zenéje francia zene wagneri formákban.

Kár, hogy külsőleg sok a csinált rajta. Szőke, hosszú, hegyes szakálla, amely tökéletesen ellentétben van fejformája által kifejezett egyéniségének. Felsütött, túlságos hosszú haja n’est pas digne de lui.[3]

Arcán tulajdonképp csak szemei érdekesek. Fekete, bár álmatag szemek. Van valami benne szláv is, ezt érzem. Arra vallanak különben erősen kiálló pofacsontjai.

Különben főleg operája (amelytől igen sokat várok) és Károly hoztak vele össze. Ma már egyike legkedvesebb pesti művésztársaimnak. Aztán meg jól is esik itthon egy európai látkörű, igazán művelt művész társasága, akivel társalogva át lehet lépni a Lajta partját -

Vele jött Flesch Tivadar (Feledi Tivadar), zsidó eredetű, igen rokonszenves festő. Külsőleg semmi zsidós az egyéniségében, bensőleg - tán a kozmopolitizmus.

Különben még alig ismerem.

Nálam még Ábrányi Lajos. Elmosódott egyéniség. Un homme blanc,[4] par excellence. Akarathiány, puhányszerűség minden mozdulatában. El-elmosódó gondolatok, amelyeket alig tud megfegyelmezni. Semmi tehetsége nincs, sok a megrendelője. Évente vagy húsz arcképet fest.

Olcsó, gyorsan dolgozik, nem fárasztja modelljét. Íme, ez a titka.

Hasonló az energiahiányát illetőleg hozzá Burger Lajos. De ez talentum. Finom, szubtilis művész, egyike egyáltalán a legszubtilisabb magyar artistáknak. Finom vonások, kezek, mély, szürke szem. Megtámadott idegek (s félek, kivált hátgerincidegek). Ez érzett beszédéből is. (Ebben is hasonlítva Ábrányihoz.)

Érzékeny, impresszionábilis ember. Könnyen hat reá valaki. E percben, mint a mesteriskola tanítványa, Benczúr-hatás alatt áll.

Kár, nagy kár.

Különben Batthyány Géza is hat reá.

Jenő a Walkűrök majd egész első felvonását eljátssza, je suis tout plein de Berlin.[5] - - -

Ebéd után ¹/₂ 8-kor Batthyány Istvánhoz, ki elkísér a Fesztyékig. Jólesik e család ragasz­kodása hozzám, mintha csak a saját családom lenne, szenvedésükön keresztül ismertek meg. Az ember csakis ha szenvedett, akkor képes az emberismeretre.

Istvánnal lassan végig a körutakon, fel a sugárút végére, s ott az esti ködben vagy négyszer megyünk fel-alá a városunktól a körtérig és vissza. Úgy beszél hozzám, mintha testvére lennék, elmondva olyan dolgokat, amelyeket ő csakis egy testvérnek mondhatna el.

Az élet hamar megérlelte, nyugodt, érett. Szenvedett, de nem boldogtalan.

Eleget szenvedett azért arra, hogy az életben igen nagyon ne bízzék, és így azokat a perceket keresse, amelyek biztos - ha nem is boldogságot, de legalább gyönyört adnak.

Furcsa hangulat - minden szürkés ködben, a nappal olyan zajos sugárút kihalt, a négy sor tar gallyai finom vonalakban törik meg a szürkés alapot. A lámpák vöröses fényívet vonnak a ködbe, megállunk, el-elhallgatva. Minden csendes, homályos, csak a villák ablakain árad ki némi fény -

Mintha késő ősz lenne.

Az életről beszéltünk, a paysage olyan, mint a hangulat - Körülbelül 10 lehet, mire Jókaiékhoz bemegyek. Vacsoránál vannak, az asztalt Jókai, a Feszty pár, Káldy Gizella, Batthyány Géza és Hubay Jenő ülik körül.

Jókai Mór - mikor először találkoztam vele, egész gyermekkorom eszembe jutott. Egy életet tudott műveivel telíteni - egy egész fiatal életet. 16-ik évemig kedvenc íróm volt, majd meguntam, az ezután írt dolgait nem bírtam elolvasni, a reálisabb gondolkozással reálisabb könyve­ket szerettem meg, aztán a „mesterséggel” a tudatos olvasást is megtanultam - s ma, midőn az öreg, nagy költő világoskék jóságos szemeibe tekintek, lassú, behízelgő hangját hallom, eszembe jut megint mindaz a régi-régi szép hangulat, azok az elragadó regék, az a fantasztikus világ, amelyet annyival jobban szerettem már akkor is az életnél!

Jókai mindenesetre az, kiről a legeltérőbb nézetet hallhatja az ember (mindenesetre elég nagy arra, hogy ez így legyen), vannak, kik istenítik, vannak kik schwindlert[6] látnak benne - egyik sem, csak egy igen nagy naiv ember.

Azt mondják, sokszor változott, ez tudatosabb, intelligensebb embereknél is gyakori. S el lehetne mindenesetre mondani, hogy a legkiválóbbak változtak a legtöbbször!

Hogy nem igaz ember? Mindenesetre annak az igazságáról, amit ír, meg van győződve, csakhogy - álmodni született s nem az igazságot keresni és bizonyítani.

Egyáltalán a mai reális világgal szemben az az óriási hibája és erénye, hogy a való világ nem létezik reá nézve.

Regényei álmok, s aki, mint a mi pedáns - és goromba Péterfynk a realisztikus iskola szem­pontjából bírálja, olyan erratumot követ el, amilyet egy kritikusnak nem szabad elkövetnie.

Olyan, mintha a hattyút nyársra húznánk, s csodálkoznánk azon, hogy oly híres madár, mikor olyan rossz pecsenye!

Feszty Árpádné sz. Jókai Róza, leánya.

Elsősorban modern asszony, egy, nem, két generá­cióval van előbbre, mint atyja. Sok művészi érzék, finomulás, legmodernebb a családban. Minket mind ő köt össze atyjával és férjével, bár az utóbbihoz sok év barátsága is köt. Egyrészt gyermekes vér (s ezt egy kissé csinálja is), másrészt egy öreg race világnézlete. Egy barátom, ki jól ismeri, azt mondja, az a tragikum egyéniségében, hogy olyan nagynak, vállasnak született, midőn macskának érzi magát (a macska kedvenc állata), macskalelke van. Nicht ohne[7] - azt hiszem, szívesen az ölébe ülne néha az Árpádnak, s eldorombolna ott, ha ez állana termetéhez, s ha ölébe (kivált!) elférne.

Igazi nő, kedves asszony különben, sok sousmissio és helyes - uralomvágy!

Encore des antithèses![8]

Feszty Árpád. Vér, vér és vér. Mednyánszky tigriskének nevezte el - s valóban a tigrisre emlékeztet leginkább. Szenvedélyes, tüzes, s amellett lágy, bársonysimaságú mozdulatok. Optimista, dacára, hogy agyon akarta magát vagy tíz esztendeje lőni. Csak a napfényt akarja meglátni. Harmonikus ember, kinek nem szabad diszharmóniába jutni, mert ez még művé­szetét is tönkre tenné. Most boldog - s így sokat fest. Különben nagy érzéke van a dramatikus iránt. Hangulat kevesebb képeiben. Szinte al fresco legjobb, így kevésbé élesek tónusai.

Mióta Jókai Róza férje, sokat beszél a modernizmusról és - a divatra is kezd adni. Sőt! még a zenét is szereti. Azelőtt a zongorával el lehetett kergetni, csakis a cigányokat tűrte.

Káldy Gizella. Egy Kecskeméten született parisienne. Hegyes, felfelé álló orrocska, fekete, kondor haj, fekete, intelligens szemek, finom száj, hegyes állacska. Sziporkázó, könnyű szellem, sok művészi érzék, kevesebb érzés. À la Grévin az egész alak. Anyja, Dékány Ilka - operetténekesnő volt - úgy látszik, anyja művészete vált testté benne, sem atyjára, sem anyjára nem ütött.

Vacsora után Jenő játszik operájából - pár részlet máig tökéletesen megmaradt nékem. Még most is zümmög a fejemben.

V. r. u. Hoyos grófnénál, ott Bibescu herceg, egy oláh bojár, ki úgy néz ki, mint egy zongoramester. Egymás után érkeznek: Munkácsyné, valami spanyol hercegné, kinek nevét elfelejtettem, és Zichy Fedorné.

Mondainités.[1]

4-kor Jean de Néthyvel és Louise Readdel randevú.

Velök Madame Ayem-hez (ki Frank leánya).

Egyik nevezetessége ez, a másik az, hogy férjének hatvan Moreauja van. Azonkívül egyike Párizs érdekesebb literális szalonjainak.

Különben zsidók.

Már az előszobában érdekes dolgok, többi között egy gyönyörű fusain[2] Lhermitte-től. A szalonban a kandalló előtt egy kis taburetten a háziasszony. Zsidó profil. Kicsiny szemek, amelyeket még jobban összehúz.

A rövidlátók gyanakvása nála is. Igen beszédes és sokszor (bár nem mindig) érdekes is, amit mond.

Tán negyvenéves lehet. Igen primitív színekbe öltözve s a toilette pire[3]. S ami feltűnik, az az, hogy a szalon is színérzék nélkül összehányva. Az unalmas blanc et or falak.

Ebből a szalonból ítélve ugyan madame Ayem ízlése legföljebb a Bouguereau magaslatán van.

Bár - az egyik sarokban már egy Moreau. Egy Moreau - a legszubtilisabb kor legrafináltabb s legbetegebb festőjének egy mesterműve.

A kép tökéletesen lekötött - nem figyeltem arra, amit a háziasszony és Louise beszéltek. Minden összefolyt előttem, alig szóltam, annyira megrázott e kép bámulatos színhatása, s kivált festőjének titokzatos egyénisége, amely a képből beszélt.

Ez Phaëton szekerét ábrázolja - kékeszöldes halványlila színbe játszó ég végtelenjéből előtör az aranyfényt hintő szekér - azonban a lovak már lefelé hullanak az űrben, Phaëton meztelen teste, amely minden ízében a rémületet fejezi ki, hátraesik erőtlenül, s az ember érzi, egy perc még, s az egész alkotmány ügyetlen, de merész vezetőjével együtt lángba borul. - Igen, a kép vonzott, azonban a devoir mondain parancsolt. Oda kellett figyelnem arra, amit házi­asszo­nyunk beszélt.

Mit is mondott csak? Beszélt a Daudet-k egy estélyéről, amely kútba esett, beszélt - beszélt. Igazán nem tudom, mert csak fél füllel bírtam reá figyelni.

Végre - végre felkért, hogy nézzem meg a többi Moreaukat is, ha kedvem telik benne. Férje dolgozószobájában függ legnagyobb része, ez a pièce valamivel nyugodtabb, mint a másik.

Ott függnek egymás mellett a bámulatos fantáziák, s hatásuk alatt az ember messze-messze száll e minden mesterkéltsége dacára egyszerű légkörből, s a Lehetetlen kék légkörébe jut, az álmok abba a világába - amelybe szabad szemmel nem látott még soha senki.

Ott van a híres Salome víziója, amely tán mesterműve a nagy festőnek.

Salome épp elvégezte táncát, ruhái leváltak termetéről, jóformán csak ékkövek födik kéjt, mámort lehelő meztelen testét, s egyszerre csak aranyfénytől környezve megjelenik Keresz­telő Szent János vértől csepegő levágott feje, irtóztató foltot vetve a színektől, ékkövektől ragyogó háttérre.

De e véres látományt csak Salome látja, ki meghajolva, megrettent testtel mintegy védekezve a vízió ellen, megkövülve áll meg egy helyen.

A háttérben Heródes, ki megy, s a hóhér, ki mereven áll felemelt bárdjával, ezek egyike sem lát semmit a Salome lelkében visszatükröződő képből.

Soha még ilyen színpompát vízfestményei nem fejtettek ki, India egész színgazdagságát rálehelte e képre.

Mindegyik szín külön kiválik, s mindegyik ritka, nem egyszerű, s nem közönséges szín.

Salome testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének fékvesztetten érzékies idomait, amelyekből a világrendítő hisztérikus asszony egész bódító, mérgező, veszedelmes, páratlan egyénisége beszél.

S e test érzékiesen színgazdag háttere, amelyből mindent eltompítva Szent János véres árnya emelkedik ki - mindez egyetlen a maga nemében, s valóban jellemzi azon évtizedeket, amelyek létrehozták.

A festő Leonardo da Vincire emlékeztet az alakok megfestésében, s a színezés szempontjából van valami a primitívekből is benne, de a légkör, amelyet képei árasztanak, s a világnézlet is, amelyet oly páratlanul fejeznek ki - a modernizmus Sarah Bernhardt skáláját érték el a festészetben.

A teremben van még egypár érdekes Cazin kép, szeretem a festő egyszerű (kissé à la Puvis de Chavannes) szürkés színeit, melegségét, hangulatait.

Kimenve a szalonba határozottan kétségbeejtett, hogy még egy negyed órát kellett töltenem náluk, s még hozzá beszélnem e képekről.

Amint mad. Ayem egyéniségét látom, s ahogy érzem ms. Ayemet, ez intérieurből kiveszem azt, hogy tanácsadójuk kell hogy legyen, aki rábírta őket e Moreauk megvételére, mert az ő ízlésök lehetetlen, de lehetetlen, hogy ez legyen.

Azt hiszem, ők szívesebben vennének Hébert-eket, Carolus Durand-okat és Tony Robert Fleuryket, ha tőlük függne.

Ezalatt Sully Prudhomme jő a szalonba lassú sans prétention s mégis kissé prétentieux[4] lépteivel.

Halk félhangon elmondja Louise Readnek, hogy midőn Bonheurjét elvitte Madame Ackermannak, ez kifejtette neki, hogy miért ír. Jobb volna, ha már nem írna semmit.

Elle n’a pas dit pourquoi - folytatá a költő - mais je pense qu’elle avait raison.[5]

Ezt mosolyogva, kissé ironikusan mondta - ebben az iróniában benne volt az, hogy tulajdonképpen ő is a Bonheurt e korszak egyik legkiválóbb munkájának tartja.

Meglehet, hogy igaza van - szerzőjének, én magam még nem olvastam, s így nem ítélhetek.

Madame Ayemtől haza, nem bírtam e „Moreau” hangulat után emb

ert látni.

Ebéd után Jean de Néthyhez, ki igen-igen meglepett.

Moreau Saloméjának egy gyönyörű eau forte-ját adta át, midőn beléptem hozzá - ennél valóban ma nem kaphattam volna kedvesebb ajándékot. Elvégezzük a Művész szerelmet, ott még Bunny és Elwes.

Dukán. Bál, ebéd, mulatságok

Háziurunk: Latinovich Albin. Kellemes hallgatás, amely sok érzést árul el. Okosan, érdekesen, melegen hallgat. Egyszerű, igen gentlemanlike modor, egész egyéniség.

Felesége Latinovich Regine, une petite femme toute ronde.[1]

Gömbölyű mozdulatok, arc, kezek, lábacskák és világnézlet. Derülten néz a világra, s van oka reá, hogy így nézzen. Az élet sikeresen folyt le néki idáig, tipikus bácskai.

Itt még Muslay Gyula - a dzsentri Teleki Józsija. Parasztfiú pesti szabónál öltöztetve. Sok közönséges vonás, durvaság nélkül, meleg, jó szív. A palócság előtáncosa. Agárhoz és - asszonyokhoz három vármegyében nem ért senki úgy, mint ő.

Prónay Miska.

Olyan, mint 200 év előtt lettünk volna. Ugyanaz a carrure, nyugodtság, méltóság, mint parasztjainknak, az az egészséges világnézlet, de mindez finomabb formában. Külsőleg a felső-magyarországi gavallér típusához sorolható (nagyobb udvariasság, több, de merevebb formák, mint Pesten).

Magas fiú, erősen markírt vonások, érzékenységre vall finom bőre, könnyen feldagadó erei, arcszín változása.

Rokonszenves fiú, nyugtatóan hat a sok tea és parfümillat után.

Br. Andreánszky Gábor, a volt antiszemita képviselő. Rémséges piszkos. Vereses arc, szürkés pofaszakáll, lecsüggő bajusz, vereses, nem tiszta szemek. Eszes ember, de minden tapintat nélkül, sokat beszél, és szavai viszik (bár igen sokszor rossz irányban).

Cotillon egy Prónay leánnyal, Margittal. Une âme en peine![2]

Azt kérdi (ezzel kezdi a társalgást, ui. még sohasem beszéltünk együtt), mit tartok az elhunyt trónörökösről.

Elmondom neki, hogy egyike volt nékem a legrokonszenvesebb alakoknak. Ez nem lepi meg, bár ő elítélte.

Elmagyarázom, milyennek látom egyéniségét. Mindent szétromboló akarat és a Wittelsbach oldalról öröklött pesszimizmus voltak főelemei. Akarata nem talált egész életén át gátot, az első akadálynál fejjel szaladt neki a falnak - könnyű volt neki a halál - mivel vágyott utána. Azt mondja Prónay Margit, nem volt nagy ember, mert kötelességeinek fel kellett volna áldoznia önmagát, és élve kellett volna maradnia. Én azt hiszem, van egy még magasabb nézőpont is ennél - amely nézőpontról már nincs kötelesség, s erre jutott el ő.

Különben évek óta gondolkozhatott ezen, ez kiérzik leveleiből is. Ezt magyarázza a kétféle kategória ember is, kikkel jól volt: a gondolkozók és a - Károlyi Pisták.

Az utóbbiakkal dorbézolva el akarta felejteni, hogy él!

Prónay Margit még mindig kérdezősködik, úgy, mint valaki, ki már gondolkozott az ön­gyilkosság felett, vagy pedig miattam arról lenne meggyőződve, hogy magamnál áll rosszul a dolog!

Kérdi, nem találom-e, hogy a trónörökös egyénisége hasonlít a magaméra. Ez a kérdés meglep - azt felelem, homogén kellett hozzám lennie, mert ismeretlenül is szerettem.

Furcsa cotillon téma - előttünk Andreánszky püspöknek öltöztetve, nagy papírsüveggel fején, előtte egy gall kakas és egy kis püspök (Strossmeyeriáda!), mögötte a klarinétos „koca, koca tarkát” fújja - körülötte az összes leányok, kezet fogva körülugrálják. És a püspök választ - egy tourt. Furcsa az élet!

Egész éjjel komoly dolgokról beszélek a Prónay leánnyal, és - azt hiszem, sohasem találko­zunk többet. Ő hazamegy Romhányba - énelőttem nyitva a világ, útjaink szétválnak örökre.

„Demain? trop tard - jamais peut-être!”[3]

A bál reggelig tart, szemező esőben át a kis kastélyba, lázas s nyugtalan álom d.u. 5-ig.

Estalkonyatra ébredünk - Batth. Istvánnal sétálunk a parkban, amelynek szürkésbarna tónusába itt-ott zöld vegyül, enyhe szellő iramlik át a rügyező gallyakon -

Pár hét múlva itt a tavasz. A tavasz! mily nehéz elviselni az első langy szellő vigaszát. Az első napsugár álmokat ígér. Mit reméljek, mit álmodjak én?

„Couche-toi, vieux lâche, c’est trop tard!”[4]

CZÓBEL MINKÁNAK

Tanger
1891. márc. 21.

Kedves Kollégám!

Malagában egy páratlan hangulatú napot töltöttem Carbonero Morenóval, kivel rettenetesen összekomáztunk, de annyira, hogy megígérte, a nyáron ellátogat hozzám, s pusztai hangulatokat fog festeni nálam. Ő megértette vélem Spanyolországot, én meg igyekezni fogok a pátriámat magyarázni el néki. Tanger! A legrokonszenvesebb helyek egyike. Jóformán csupa művész - egypár igen artisztikus ház - s egy bámulatos finomságú, szinte a Pest megyei homokbuckákra emlékeztető tájkép az Atlanti-óceán partján.

Az angol s amerikai itt élő artisták nagy hipp-hipp hurrával fogadtak, mert már egy hónapja, hogy vártak reám - jövetelem annoncírozva volt.

Egypár igen rokonszenves köztük, itt van Hunt, az acélpiktor, Amerika kvintesszenciája, a legboldogtalanabb s boldogtalanságát a legméltóbban viselő ember, kit életemben láttam.

Itt Middleton, az angol impresszionista, meleg, érző ember - spontán minden ecsetvonása, mint minden mozdulata, itt Alexandre Maranki, a keleti festésben utat tört bámulatos félszíneivel, rejtelmes vonásaival. Itt Czamball, az akvarellista s mások.

Hiába, csak az angol szellemet értem igazán ma már csak. A francia factice fáraszt - s nem egyszer untat.

S az amerikai jobban, mint az angol. Itt (bárcsak még egy hétig maradhatnék, de hát Jean Berge nem akar!) - hétfőig, s a nagyhetet Szevillában tölti, ápril 7-én Párizsban - végre, végre -, annyi vándorlás után révparton - megnyugszom!

Ide a gibraltári szörnyű szerencsétlenség előtti éjszakán értünk, képzelheti, mennyire felizgatott itt mindnyájunkat ez a szörnyű hajókatasztrófa, hisz Gibraltár ide csak három órányira van, s folyton előttünk komor sziklafalak.

Írjon Párizsba, címem: M. L. par les soins de mr. Rupert Bunny 4 bis passage Dulac Rue Vaugirard.

Kérem, írja meg Medi címét is, hogy kiáshassam az öreg borzot.

Szívből üdvözli öreg barátja

Justh Zsigmond

Reggel a hercegnőhöz kérdezősködni, hogy van.

Nála Terka, vele ctesse de Béthune-hez, ki szintén ágyban fekvő beteg.

Jean de Néthyhez,

3-kor Károlyi Lászlóhoz, ki pár napja van Párizsban, s már többször keresett, még csak pár napig marad.

5-kor Louise Readhez, ott Jean de Néthy és Ludovic Halévy felesége.

Főleg az idegen literatúrákról van szó, madame Halévy megkért, hogy határoznám meg Mary Robinson költészetét*.

Furcsa - meglepő kérdés. Végre ebben a formulában vontam össze: egy darwinista Lamartine.

A formula tetszik neki is, ki nem ismeri miss Robinson verseit, és tetszik Louise Readnek is, ki könyv nélkül tudja.

Este Jean de Néthynél, neki, Elwesnek és Bunnynak franciául elolvasom a M. Sz.[1] első felét

* Mary Robinson: Oh! for the wings of a dove!

Oh ! for the wings of a dove !
To fly far away from my own soul,
Reach and be merged in the vast whole
heaven of infinite love !

Oh ! that I were as the rain
To fall and be lost in the great sea
One with the waves till the drowned me
Might not be severed again.

Infinite arms of the air
Surrounding the stars and without strife
Blending our life with their large life
Lift me and carry me there!

Az élet nagy komédiájának egy nagyszabású jelenetét éltem ma át, amely azonban oly komikus, de oly komikus volt, hogy közel állott nagyon a tragédiához.

Reggel felkelve egy telegramot kapok Jablonowska komornájától, amelyben ez jelenti, hogy úrnője igen beteg, s hogy így ne jöjjek este ebédre, mert a hercegné nem fogadhat.

Én természetesen összeszedem bátorságomat, beledobom magam egy kocsiba, és kimegyek az avenue de B. d. B. ba.

A portásnő reszketve fogad, nem akar felereszteni, hogy a hercegné nagyon rosszul van, s az orvos minden látogatást eltiltott. Egész éjjel láza lett volna, s hallucinált volna.

Én, ki tegnap már oly lázasan hagytam el, visszaülök a kocsiba, s kimegyek Maurice-ékhoz - kik nincsenek otthon, Sarah-nál reggeliznek, s az inas szerint rossz hírt nem kaptak ma reggel.

Sarah-hoz - reggelinél ül.

Vagy húszan az asztalnál, Georges Clairin, Haraucourt, Dumény, Dumény felesége, madame Gros, Maurice-ék stb., stb.

Én komolyan, s igen megijedve elmondom, hogy a hercegné milyen rosszul. Terka elhalvá­nyulva felugrik, kisiet. Maurice utána - en carrière[1] el.

Sarah, amíg Terka ott van, affaire[2] arcot csinál, amint elment - nem sokat törődve azzal, hogy vagy húszan vagyunk, így sóhajt fel - Si au moins elle mourrait![3]

Én, bevallom, az első pillanatban nem tudtam, mit mondjak - de igen jól éreztem, hogy ez a mondás igen nagyon déplacé[4] volt.

Vannak percek, midőn a gyűlölködésnek el kell még egy érző szívben is hallgatnia.

A halál lehelete szánalmat kell, hogy keltsen - vagy tán Sarah-t azért nem benyomásolta, mert már annyiszor halt meg - a színpadon?

Érzem, hogy Sarah-t rá kell, hogy bírjam arra, hogy a hercegnéhez menjen. Elmondok - illetve sejtetek egyet-mást mindarról, amit a hercegné egyszer végrendelkezéséről mondott.

Sarah elkomolyodik - felmegy öltözőszobájába.

Ezalatt Haraucourt új verseit mondja el, amelyekből azonban egy szót sem tudok, annyira erőt vett rajtam ennek a bouillabaisse[5]-nek a hatása.

Clairin (mint mindig, ha találkozik velem) magyar nótákat dúdol - de mindez most kívülmaradt füleimen, kívül szívemen. Ez a história egészen lefoglalt.

Mi lesz a vége?

Sarah pár perc múlva útra készen. A kis Sarita kíséretében lejő - ők beülnek kupéjukba, én utánok fiakerembe, és így en carrière ki a hercegnéhez.

Sarah néha kinéz kocsija ablakán, s nevetve int nekem - mondhatom, hogy vígságát e percben écœurant[6]-nak találtam.

Végre megérkezünk. A hercegné budoárjában fekszik, letargikus álomba merülve.

Fejénél Terka, ki elvesztette fejét, kissé hátrább Maurice, ki úgy látszik, az egész betegségből nem hisz egy szót sem.

Maurice Bernhardt

Sarah letérdel a hercegné mellé, s úgy ápolja, mintha egész életében sem tett volna egyebet (n. b. ma volt harmadszor életében a hercegnénél).

Ebben a jelenetben benne volt a páratlan hűséges, önmagát feláldozó barátnő minden jellegzetes vonása, aki circonstances historiques-jaikat[7] nem ismerte volna, azt hihette volna, hogy Sarah három hónapja el nem mozdult a hercegné oldaláról.

Pedig!

Kár, hogy a színházban kulisszák is vannak, és - az ember néha a kulisszák mögé is lát. -

És íme - úgy látszik, nemcsak a nagy színésznő (kinek végre is ez mestersége), hanem a hercegné is játszik. Észreveszem, hogy óvatosan vigyázva feltekint, és tanulmányozza a - helyzetet. Odanéz Maurice-ra, Terkára, figyeli arckifejezésüket.

A hercegné gyanakszik - de nem Sarah-ra - hiszen ő olyan igen nagy színésznő. Mibe kerül neki egypár sóhaj s egypár könny? Kevesebb fáradságba mindenesetre, mint a színpadon, hol a perspektívával is kell küzdenie.

Így lassan-lassan, energiájával halottaiból feltámasztja a hercegnőt, ki mosolyog - nevet, s végre enni kér.

Ebben az „état d’âme”-ban[8] hagyva elmegyünk, én Sarah-t az Odéonba kísérem - magam azonban annyira megundorodtam ettől a jelenettől, hogy hazamegyek, s ötkor du. lefekszem, s alszom másnap tízig.

Az álom gyógyít - mert majdnem ellentéte az életnek.

CZÓBEL MINKÁNAK

Budapest
1894. márc. 19.

Kedves Barátném!

Ne vegye rossz néven, hogy oly rég nem írtam, de itt igazán úgy el vagyok foglalva, hogy a világon semmire sem jut időm. Legelébb az antológia fordítása, tudja-e, hogy én már vagy 100 verset küldöttem Polignacnak, ki most lassan-lassan ritmikus prózába téve küldi vissza. Még nekem vagy 50-et kell (tehát két heti munka) s azután [...] Itt legtöbbet az öreg kutyát, Pekárokat, Aggh. Hubayt, Cebriánékat, Bánffynét, Pejachevichéket s a Cantacuzene-eket látom. Holnapután megyek le Szenttornyára, éspedig pour de bon, de csak a pestiek nem tudják. Jobb el nem mondani, mert különben untatnának, és senki sem akarna elereszteni. Pedig itt igazán méreg nekem a lét, annyit fárasztják az embert. Olyan a lakásom, mint egy csárda, reggel 10-től éjfélig folyton jönnek-mennek benne. Mi hír erre? a műpártoló matiné egy időre elmarad. Cebrián Róza július elején esküszik Hubayval, Justh Béla szonett író lett, s a királynak azt felelte arra a kérdésére, hogy mi, hogy - költő (ez nagy feltűnést keltett, lévén annyira veriste.)

S ez az egész.

Pest - csúnya hely. Iszonyúbb, mint valaha. Mintha egy tört tükörbe nézne az ember. Majd Szenttornyáról okosabb és hosszabb levelet írok.

A justh-majori kastély

Istvánéknak sok szépet igaz barátjától

Justhtól

Reggeli után Baronne de Koeneritznél. Egyike Párizs legtipikusabb jelenségeinek. Beust unokahúga, férje pedig a németek császári kamarása.

Szegény asszonynak idegbaja van, s ez idegbaj abban nyilvánul, hogy majdnem mindig nevet, s ha egyszer száját kinyitotta, nem képes többé becsukni.

Szerencséjére azonban ideges nevetése egyúttal víggá teszi.

S így a világ, mint a legbolondabb bohózat tükrözik vissza lelkében.

Nevetve lép be egy szalonba, nevetve ül le a háziasszony mellé, nevetve leng ide s tova a bálteremben táncosa karján - s nevetése, sajnos! nem szép.

Gömbölyű, előreálló, kissé az uborkára emlékeztető orr.

Nagy, kócos bóbita fején, szürkészöld, a nevetéstől könnyes szemek, nagy nyitott száj, amelyben nyelve idegesen forog előre-hátra - - -

Nevetve fogad, nevetve mutatja meg állítólagos Dürerjét, nevetve ültet le, s nevetve énekel a zongora kísérete mellett egy kuplét.

Elszomorít annak tudata, hogy hány ember nevethet ennek a szegény asszonynak akarat nélküli nevetésén!

Tőle Antokolszkijékhoz. Antokolszkijné kiszid, hogy olyan rég nem voltam nála, s férje akadémiai megválasztásáról beszél.

4-kor Jablonowskához, ki betegen fekszik - egy sezlonon budoárjában.

Nagy névralgiái vannak, lázzal kísérve.

Persze megint a régi nótához kezdett.

S félig lázban vagy egy órát beszélt megint Terkáról és Maurice-ról.

És ma elég raisonable volt, megérteti azt, hogy csak egyet akar Maurice-tól, hogy dolgozzon, komolyan dolgozzon, és ne élősködjön az anyján, ki napról napra szerezi véres verítékkel kenyerét.

Ezt az álláspontot értem.

Mind lázasabban, mind lázasabban beszél, s szinte kiáltva elmondja, hogy ismerte meg az életet, s hogy tanulta meg azt, hogy dolgozni és tűrni kell annak, ki meg akarja érdemelni az életet.

E percben, e lázas percekben éreztem, hogy őszinte, s szívből sajnáltam.

Ez asszony brutális, közönséges, semmi tapintata nincs - de őszinte, s szívében pedig van érzés, van szenvedély.

Ez sokat megment.

Nagyobb lázban hagyom el.

Este ¹/₂ 9-kor Elwes és Bunnyhoz... Felérve a lépcsőn csend és sötétség. Kopogok - - - már fekszenek!

Kinyitják az ajtót, kifejtik, hogy oly hideg volt az atelier-ben, annyira sivárnak találták, hogy lefeküdtek.

Nem engedem, hogy világot gyújtsanak, így félhomályban hangulatosabb minden, alighogy kiveszem a mindent felölelő szürke ködben arcukat.

Egy órát töltök náluk.

¹/₂ 10-kor Taine-hez. Belépve az ajtón, nagy hipp hipp hurrah-val fogad az egész család (n. b. én voltam az első vendég), nem reménylették már, hogy valaki érkezhet ebben a csúf, havas időben.

Taine-nek legújabban az a passziója, hogy mindig újsághírekről kezd velem beszélni, én pedig - sohasem olvasok újságot. Megkérdi, mit írnak a hazai lapok a német császár válságáról. Szégyenszemmel be kell vallanom, hogy nem olvastam erről semmit. Jóízűt nevet ezen, s elmondja, hogy ő is úgy volt hajdanában vele, csak legújabb időben tekint be néha a lapokba; kivált azóta, mióta főleg történelmi tárgyakra adta magát.

Elmondja, hogy a hírhedt Blowitz járt e napokban nála, bemutatván neki Meilhacot, ki szinte az akadémiai tagságra pályázik.

Blowitz a keleti kérdésről beszélve kifejtette, hogy a németek egy része igen szeretné, hogy Bécs megint a birodalom székvárosa lenne, s így visszaállítanák a római szent birodalmat.

Vagy legalább egy konföderációt ennek mintájára.

Megkérdem Taine-t, hogy mit hisz, vajon mi is beleesnénk-e a föderációba. Minden bizonnyal, feleli ő. Igen csodálkozik, midőn kifejtem neki que ça ne nous irait - mais pas du tout.[1]

Ezután a vendégek lassan gyülekeznek. Igen sokat beszélgetek mlle Funck-Brentanóval. Nem szép, de igen eszes arcú leány, finom, madárszerű, mozgékony vonások. Nagy, okos szemek. Mind atyai, mind anyai oldalról híres tudós és kozmopolita családból ered.

Igen sokat olvasott, és nagy merészséggel be is vallja azt, úgyhogy a fiatal Savigny (egy gömbölyű halszemű, orrú és szájú fiatal német, a nagy Savigny unokája) kerekre nyitja pislogó kis szemeit, s bámulatában alig jut szóhoz.

Mlle Funck-Brentano igen jól ismeri Rollinat verseit, és muzsikáját csakúgy propagálja, mint én magam.

Olvasta Baudelaire-t (és - szereti), Haraucourt-t az újak közül legnagyobb tehetségnek tartja stb., stb.

S amellett ismeri az idegen literatúrákat is, nagyon jól Heinét, Goethét, stb.

Taine most közeledik hozzánk, és megkérdi, vajon szeretjük-e még mindig Goethét úgy pld., mint Heinét. Kifejtjük, hogy jobban, kivált Savigny qui a en horreur Heine.[2]

Taine ezen csodálkozik, mert szerinte nincs nagyobb költő, mint Heine.

Beszél az új angol poézis ködeiről, elmondja, mi történt Robert Browninggal, ki híres arról, hogy érthetetlen. Társaságok alakulnak, hogy verseit interpretálják - egy ilyen társaság egy­szer egy passzusát nem értve meg, hozzáfordult magyarázatért. A költő úgy felelt: a munka­felosztás princípiumának századában az én dolgom írni, az önöké megérteni, magyarázni, amit írtam. Ne cseréljünk tehát szerepet.

Különben Taine nagy tehetségnek tartja, bár igen egyenetlennek, egyes briliáns részletek után semmiségek.

¹/₂ 1-kor irtóztató hóban (!) haza.

Egész nap rosszul. Este szörnyű fejfájással Batthyány Irmához. Ott Justh Kálmán, Kárászné, Feri, a Beniczky leányok, Csáky Pista, Somssich Józsi.

Beniczky Mártha. Az egyetlen családtag, ki ellenzi Feri házasságát - de hát oka van rá, ő akart hozzámenni. Különben jucker leány. Nagyon hasonlít cousine-jához, Almássy Keglevich Margithoz, csak magyarabb nála. Telivér - meg nem zabolázható, a konvenciókat készakarva arcul csapó leány, kivel néha még az uraknak is gorombának kell lennie, olyanokat mondogat nékik, azon ürügy alatt, hogy le akarja őket tromfolni.

Középtermetű. Villogó fekete szemek, kerekre nyíló, meg-megrezgő orrlyikak, inkább sovány test, merev, férfias affektált mozdulatok.

Nővére, Miczy, meg a nőiességet affektálja. Különben ez meg nem őszinte, az a baja.

Nyomott a hangulat - a két rokonság, úgy látszik, nem jól megy össze.