Este Zichy Géza Doloresének előadásán.

A társaság, s különben üres terem. Inkeyné és Forgáchék között ülök. Sok maliciózus megjegyzés a darabot illetőleg. Furcsa, hogy egy társaság sohasem akar belenyugodni, hogy valaki, ki az ő kebelükből vált ki, valami kiválóbb dolgot teremthessen. Pedig néhány csinos részlet, így egy igen szép tavaszi dal s egy gyönyörű vegyeskar (finálé).

Bár az egész erősen a Walkürök hatása alatt.

Ott Vécseyék is, kik meghívnak hétfőn villásreggelire.

Hangverseny után Gézával, Csáky István és Keglevich Bélával cigányozunk.

Ülök a piktoroknak, a képek haladnak. Elwes (eddig) egyéniségemet jobban eltalálta, mint Bunny, de Bunny képének technikája sokkal nagyobb.

Festés közben érkezik - Bunny nővére mrs. [Üresen maradt] férjével és két kisgyermekével. Igen ladylike. Telivér.

3-kor Olga de la Grenet-hez. Ez a mad. Dubois egyik tanítványa és a Brancovan-Fitz-James-Jameson dilettáns pianista társaság kültagja. Kültagja, mondom, mert mindent elkövet, hogy intim legyen velük. Nem nagy sikerrel.

Olgának hívják, mert az anyja orosz eredetű.

Avenue d’Antin-en laknak, első emelet, egy nagy előszoba s nagy szalon. L’élégance pauvre, luxe faux.[1]

Ebből az intérieurból látom már egyéniségét: à quoi bon être? - Paraître, paraître.[2]

Igen nervózus, az a nervozitás, amely a bizonytalan és non assise pozíciókkal jár mindig együtt. Többet beszél, mint gondol.

Különben jól játszik, a középszerű felett.

Tőle madame Jamesonhoz (hogy a dilettantizmus foglaljon le egész napra). Nála ritka élvezet vár reám: princesse Brancovan és sógornője, princesse Bibesco, Párizs két legkiválóbb dilettáns zongorajátszónője, kikkel és madame ?-el nyolc kézre eljátsszák Beethoven kilencedik szimfóniáját.

Princesse Brancovan. Kicsiny, erős asszony. Szőke haj, elég finom profil, kis kezek. Semmi race, sógornője, Bibesco hercegnő kicsiny, száraz, ideges asszonyka, sárgás teint, fekete-sárga.

A szimfónia után (amely mint a nyolc kézre játszott darabok mindig, igen hidegen hagyott) egyenkint játszanak. Előbb Bibesco egy Chopin-impromptut, roppant tudománnyal, néha idegesen, de semmi érzéssel; irtóztató handabandával kísérve játékát.

Utána princesse Brancovan (egy félórai könyörgés után) enged kérésünknek, s (állítólag) nagy gyásza óta (férje halt meg két hónap előtt) először játszik megint.

Két Chopin-mazurkát, egy nocturne-t és egy Mozart-darabot adva elő. Igen artista és igen komédiás egyszerre. Nagy érzés, nagy tudomány - hanem milyen pantomime! Nem lehet ránézni.

A párizsi világban „piano-ambulant”[3]-nak nevezik. A nevetséges epitetont valószínűleg a darabjaival járó némajátéka által szerezte.

Mindenesetre érdekes játék, igen kevés azoknak a száma, kik Chopint és Mozartot egyenlő erővel játsszák.

Este Bunny és Elwes-zel az Edenbe,

Angot-t adják a két csillaggal: Judic és Granier-vel. Igen középszerű előadás, a színház túlságos nagy arra, hogy operetteket játszhassanak benne, a nüanszokból nem látszik semmi, s a két díva gyenge hangja elhangzik. Untam magamat.

Furcsa május elseje, mondhatom. Szegény Batth. Istvánnál, a betegágya mellett elkészítem az elküldendő ívek listáját.

V. r. u. Bellovichcsal - aztán Zichy Géza palotájába.

Ott még Wohl Janka, Vécsey Sándor és Pallavicini Mailáth Adele.

Dolores? Egy igen szép tavaszi dal, a Walkür „Winterstürme wichen dem Wonnemond”[1]-jának hatása alatt, s egy gyönyörű kórus (a finálé). Különben mint Géza minden opusa, úgy ez is egyhangú, unalmas, nincs hátgerince.

Nagy baj a zenekarral, Géza, úgy látszik nemigen tud dirigálni, aztán meg Bellovich tanította be - felfogásaik meg különbözők. Ez mindig baj.

Zichy Gézával haza, jó ember, de végtelenül hiú, egyike a legesleghiúbbaknak, kiket valaha láttam. Azt hiszi, minden nő szerelmes belé. „Kilátják a pénzt a zsebemből?” mondja mosolyogva, de - egészen másra céloz.

Este a Farkass fiúk nálam, majd Batth. Géza jő értem, vele cigányozni. Most az egyszer Palit hallgatandó meg!

Ott a mi új főispánunk, a fiatal Terényi Lajos (Ipolyi Arnold unokaöccse), kit tizenegy éve hogy nem láttam. Megszólítom - ő is megismer mindjárt.

Megígérem, hogy a megyében kulturális dolgokban segíteni fogom. Miben és mivel? Chi lo sa?

Reggel Aicard-nál, pár, e napokban írt versét olvassa fel, azt veszem észre, hogy asszimi­lálódik hozzám, vajon vettem-e én is fel valamit egyéniségéből?

Bár ez nem lehet ártalmas egyikünkre sem, mert a formánk különböző.

V. r. u. Bunnynek és Elwesnek ülök, kik arcképemet festik, abban a pózban, amint e jegyzeteimet írom.

Este ebéd Pierre de Coubertinnél könyve tiszteletére, amelyet az angol nevelésről írt, s amely ma jelent meg.

Ott a háziakon kívül még ct. Bégouin (a Débats fiatal gárdájának másik tagja), egy Lucinges herceg, s még néhány Faubourg St. Germain-i fiatalember (cte de Tèle stb.).

Ebéd alatt főleg arról van szó, hogy milyen furcsa az, hogy ma az írók legalábbis két nemzetre kell hogy támaszkodjanak, s rendesen két nemzet szellemét képviselik. Így a három jelenlevő „irodalmár” különösen bevilágítja e tézist. Coubertin: angol-francia, Bégouin: német-francia, jómagam: magyar-francia.

Mesterünk: Taine anglo-francia, - többi tanítványai: Bourget: anglo-francia, Vogüé: orosz-francia, James: francia-angol, Brandès: dán-francia stb., stb.

Az ebéd is egészen angol, angol menü, pudding à la Oxford, „cake à la jubilée”[1] etc.

Pierre fontoskodó arccal csinálja az honneuröket.

11-kor hazafelé ballagok, útközben majdnem a szállodám előtt cte Ostroroggal és Guillaume de Gayffyer-vel találkozom. Ostrorog meghí magához teára, pourquoi pas? annál is inkább, miután szomszédom.

Csinos kis garçon appartement.

A modernekről beszélünk, Ostrorog egészen Goncourt tanítvány, minden hibájával a mesternek.

Különben ő is a nagy kozmopolita iskolához számítja magát, lengyel születésű, Angliában nevelkedett, Párizsban él, franciául ír, Angliából csakis a sznobizmus ragadt rá. Egy fél óráig arról folyik a vita, hogy van-e neki joga a particule-re; s a legkomolyabb képpel -

Igyekszem megnyugtatni, s ezért igen hálás.

Wohléknál, szegény Stefanie fenn, de bizony alig eszmél, annyira odáig van. Azt hiszem, nemcsak a baj, hanem a morfium is aláásta úgyis gyenge szervezetét.

Tőlük Szana Tamáshoz, megmutatja egy újon kiadott könyvének illusztrációit, meglepnek a Neogrády dolgai, kitől eddig csak a „Segítség” albumban láttam egy illusztrációt. Mély hangulatú, szép dolgok. Azt hiszem, ő lesz a legjobb illusztrátorunk.

Este Csáky grófnénál az előkészítő bizottság ülése, ott a Pejachevich leányok, Fraknói Vilmos, Feszty Árpád és Géza. Igen vígan vagyunk, az aláírási listák megállapításánál majd minden névnél nagyokat nevetve.

Reggel Csáky Istvánnál. Szegény fiú, nem változott ő sem, a tavasz néki nem hozott virágot, a nyár nem fog gyümölcsöt, csak az ősz hervadást -

Hubayéknál, Hubayné van csak otthon.

A keleti asszony indolenciájával, restségével - kifűzetlen, összeesett mivoltában fogad. A tavasz még lassúbbá, renyhébbé tette. Különben derék kis asszonyka, nagyon beleillik a két fiú közé, a nervózus egész művész és a vérmes fél üzletember, fél művész közé. A szordinó az üvegharangokra.

Délután Gézával a Lipótmezőre.

Gyönyörű, bűbájos idő. Lassan elbaktatunk a Batthyány Tiva­darék villája előtt, benézünk: a piciny jardin bourgeois egyik sarkában a kuglizó házban ott ülnek egy fehérre festett fapadon kávézva, fehér reggeli főkötőben Tivadarné, és papucsokban Tivadar, egymást látják csak az egész tavaszban, és - valószínűleg a Svábhegy tájékán megdrágult zsemle áráról beszélnek.

Furcsa, hogy csak olyanok születnek a boldogságra, kikben nincs elég anyag arra, hogy ezt megbecsüljék.

Óvatosan tovább - nehogy meglássanak. Ha behívnának, ez az ő, és a mi tavaszi hangula­tunkat tönkretenné!

Őket csak Pesten, a Sugár úton, nem - a Nagy János utcában - a magok helyén.

Tovább, elhagyjuk a tébolydát az országúton felfelé. Egy vendéglőbe tévedünk, ahol két év előtt hét színésznővel voltam. Eszembe jut ez az emlékezetes kirándulás, amely híressé vált a maga idejében. Jászai Mari agyában fogamzott meg egy szép tavaszi napon ez ötlet, hogy kimegyünk a tébolydába. Egy társaságot toborzott össze, amellyel ¹/₂ 7-kor reggel találkozunk a kioszkban. A kioszk reggeliző publikuma nem tudta, mi történt. Ennyi színésznőt a „privát életben” nem látott együtt még soha. Ott ültek egymás mellett sűrűn, fodor fodron, szinte a fátyolok egyik kalapról átlengtek a másikra: a „nagy Mari” (Jászai) és a „szép Mari” (Hegyesi); a világ legöntudatosabb naivája: Nagy Ibolya; a színpadon folyton siránkozó, az életben folyton gúnyolódó, savanykás Rákosi Szidi; Kornélia az - elegáns; ott Békéssy Irma a - merész; és Krecsányi Vera a - vidéki színészet.

Mint férfiak csak a „tigriske” (Árpád) és én, hisz amazok egyik csak a Kaffka, a másik pedig csak az Ibolya vőlegénye volt. Pont hétkor ott állott omnibuszunk, a sok lármás toalett helyet foglalt - a cséza nehezen elindult. A kioszk publikuma kitódult a Vigadó térre bámulni. „Szerencse fel!” kiáltja Bartók a kapuból és lengeti kendőjét: búcsúzva a tébolydába lassan, de biztosan robogó művésznéptől - - -

A Lánchíd közepén Podmaniczky Frigyessel találkozunk, ki örök kockás ruháját méltóságos léptekkel viszi át Budáról Pestre - - - A társaság éljenzésben tör ki (ez is egy anti-Keglevich tüntetés volt). Fridmaniczky Poczi felriad önmagába merült sétájából - apercepírozva a már-már elrobogó omnibuszt és publikumát, az első pillanatban utánunk akar iramodni - - szerencséjére idejekorán észre tér. S így csak sóhajtva intett a távolodó - Nemzeti Színháznak.

Midőn felérünk a hegy tetejére menő útra, leszállunk az omnibuszról; kis csoportokba oszlunk, az asszonyok, az egy nagy Marit kivéve, nem látnak a külvilágból semmit, kacagnak, nevetnek, mi hárman: Miriám (Jászai), Árpád és én hátramaradunk, lassan-lassan - be-benézve minden kertbe, örülve a napsugárnak, minden fakadó rügynek, minden virágnak - visz a paysage magával.

Fenn a hegyen, valamivel túl a tébolydán, egy kis vendéglőben, hol az idén is tanyázunk, tábort ütünk.

Innen aztán el az erdőbe, az asszonyok még mind nevetnek, bolondoznak, most már Miriám is belévegyíti mély hangját - egyet gondolunk Árpáddal, és elmaradunk tőlük. Be az erdőbe - finom rügyező fák alatt fakadó virágok között végigfekszünk a gyepen - Árpád elalszik, én hallgatom a fű növését. A legrokonszenvesebb hang ez - tavasszal.

A színésznők keresnek, erdőt, berket betölt a hangjuk, Szidi vékony szopránja Árpád nevét kiáltja, Miriámé az enyém -

A hang elhangzik az erdőben, semmi felelet.

Egy nyugodt óra után vissza a vendéglőbe, ott találjuk már őket egy hosszú lugasban, amely felé Margit nevet írta a szellemes fogadós. Végigülnek egy hosszú asztalt. Fenn az asztalfőn Prielle a - legidősb.

Mind hallgatnak, hallgatásukkal akarnak büntetni bennünket - - - kik oly csúful elhagytuk őket.

Mi is hallgatunk, ez nekünk oly könnyű.

Saját fegyvereikkel sebezzük meg őket - Miriám végre megszólal, csúful összeszid.

Majd víg lesz az ebéd, emelkedett a hangulat - - -

De üt az óra. A tébolydáért jöttünk ki - - -

A nagy óriási épület előcsarnokában előttünk az udvariaskodó doktorok. A színésznők alkalomszerű arcot öltve fel, nekiindulnak az osztályoknak.

A hülyék osztályában Madách leányára akadunk, Jászai megszólítja, udvariasan makog valamit, felkel ülőhelyéből (a kertben a földön ült), meghajol a legjobb formákkal, mondani azonban semmit sem tud, csak makog -

Madách fia is félbolond, maga is az őrülteknél végezte. Tehát igazán csak quantitatív a különbség? - - -

Furcsa képet nyújtunk a dühös bolondoknál:

A magas falak által körülzárt kert falainak tövében egy sorban ülnek azok, kikre az ápoló kényszerzubbonyt adott, mint Dante elkárhozott lelkei a pokol legutolsó köreiben, az előtérben meg táncoló, kurjongató őrültek, kiket tán épp most száll meg a roham - - - egy pillanattal lévén a zubbony előtt.

A színésznők egy percre megállanak, majd megszállja őket a tanulmány démona, belépnek közéjük. Én Prielle Kornéliának nyújtom a karomat, ki remegő testtel támaszkodik reám, az ideges öregasszony fél - alig bírom felbátorítani. Méghozzá egy bolond mindenütt olda­lun­kon. „Jaj, megtámad” - siránkozik Kornélia halkan, „kínálja e virágot néki” - mondom én. Meg­teszi, a bolond kedvesebb lesz, rászegezi tekintetét a fehér gardéniára, s nem mond semmit. Így átérünk szerencsésen a kert túlsó oldalára. Utánunk lassan Hegyesi Mari lépdel, ezt is üldözi egy őrjöngő, a flegmatikus szépasszonyt azonban ez nem zavarja egy cseppet sem. Nyugodtan halad, egykedvűen emelve magasra ernyőjét a napsugarak irányában, csak éppen a kijárásnál fordul hátra; a bolond, ki tán épeszű korában nem látott ilyen világszép asszonyt, pillanatig némán a szemébe néz, utána teli torokkal kiáltva nótára gyújt: „A virágnak megtiltani nem lehet.”

A virágnak megtiltani nem lehet! - s a dal belévegyül a tavasz zsongásába, az őrültek kur­jonga­tásába, a színésznők ruhájának suhogásába, akik mögöttünk e fantasztikus, mozgó, kiabáló, táncoló csoport közepén, tarkán, színesen mosolyogva vonulnak által, úgy mint pillangók a letarolt, elpusztított mezők felett.

Egy más osztályba megyünk, benn az épületben a hisztérikus asszonyokhoz, azokhoz a sze­ren­csétlen teremtésekhez, kiknek delejes álmát annyi orvos tanulmányozza, kiknek ez állapotát naponta előidézik - azért, hogy tanuljanak, hogy a „világ haladjon”, egy fokkal többet tudjunk - egy szenvedésről többet mindenesetre!

A színésznők kíváncsi szemmel veszik körül az ágyakat, egyik Ophélia szerepére gondol, a másik valami modern darabra.

Orvos és művész egyet gondol, s íme - a roham!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az „első osztályú” (ez is van ám!) betegeknél, kinn a kertben. Mi Árpáddal körüljárjuk a kertet, néhány érdekes fejet vizsgálva; visszaérve a kijáráshoz egy igen jól öltözött fiatal­ember elegáns mozdulatokkal tűnik elénk, a színésznők körülveszik, Prielle, ki a tőlem kapott gardéniát tartja kezében, beszél vele. Tán egy fiatal orvos?

Felém fordul - egy gyermekkori ismerősöm, kiről tudtam, hogy megőrült, de hol van, él-e még, nem: Keglevich Tibor volt.

Prielle: „Elfogadja e virágot?”

Tibor tagadó mozdulattal udvariasan int.

P: „Rég van már e - kertben?”

T: „Millió és millió évek óta.”

P: „Meddig marad?”

T: „Örökké.”

Ezzel udvariasan meghajtja magát (furcsa, ő is, mint Madách leánya, megtartotta formáit), és a többiek közé vegyül. Mily furcsa volt a színésznők között, kiktől nem akarta elfogadni a virágot, ő, ki minden órájának leszakasztotta virágát, éspedig kivált a „fajtájukból” valókkal.

Ha nem lett volna annyit velök „odakünn”, aligha állották volna itt így körül -

Az orvos azt mondja, gyógyíthatatlan.

Egyike azoknak, kiknek típusát én a Taedium Vitae-ben igyekeztem megrajzolni.

Innen a dühös nőkhöz. Ezekhez azonban már az orvosok nem akarják megengedni, hogy a színésznők bemenjenek. Többnyire hisztérikusak, vadállatok; az emberből csak az állat leg­állatibb tulajdonai maradtak meg bennök.

Csak Jászai és Hegyesi mernek bejönni közéjük.

Irtóztatók, tépett ruháikban, habos szájaikkal, undok mozdulataikkal, egyik-másik hiénára emlékeztet.

Azonban egy gyönyörű kép kerül elénk: a kert közepén rügyező fűzfa, amelynek finom levél­kéin keresztültör a napsugár, és zöldes fénnyel hinti be az alatta álló leányt - egy cigány­nőt, ki nyitott, sűrű, felborzolt fekete hajjal, darócruhában, kifejezés nélküli óriási fekete szemeivel maga elé bámul - néz, és nem lát semmit.

Nem tud a tavaszról - impasszibilisan, érzés nélkül, szoborszerűleg áll a természet bűbájának közepette -

Nem él, mert nem érez.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szomorúan, megdöbbenve jövünk ki mind, látva, hogy ezek majd mind, még a legdühösebbek is, tudják, hogy fogva vannak, hogy rabok, hogy el vannak választva az élettől s azoktól, kikért érdemes az élet.

Lassan-lassan lefelé ballagunk - be egy vendéglőbe. És - a társaság tejet rendel. Tejet iszunk mind és - hallgatunk. Ehhez nem kell kommentár.

Ma a nagy Marival már nem jövök össze (azt találván a hatalmas istennő, hogy az egymás keresztjét nem bírjuk meg, és így jobb, ha nem találkozunk), ha majd mind a ketten boldogok, vígak leszünk, összejövünk megint. Árpád meg szakított vele, Nagy Ibolyát otthagyta a vőlegénye, Kaffka elvette Hegyesit, minden, de minden megváltozott, csak a tébolyda külső aspektusa és a tavasz nem!

Mindez eszembe jut, midőn a halom tetején levő kis vendéglőben leülök - előttem a budai halmok még ki sem zöldült erdőktől koszorúzva, túlnan a várhegy sziluettje, a háttérben erdők, mezők, napsugár táncol végig a ház falán, körös-körül az elkeresztelt lugasok: az ott Lujza, ez Margit, emez Sarolta.

Az egyik lugasban az ebédelő vendéglősné, rég ismerem fehérre kikent ábrázatát, vastag, elhájasodott termetét, mellette leányai, olyanféle alakok, mint Komáromi Mariska; csudálatos keverékei a ferencvárosi sváb bugris leány naivitásának és a magyar kisasszonykák öntudatosságának - Nevetnek vígan, örülnek az életnek.

Az előtér lugaságban filkózó cigánybanda, mind gyerekek, mind izgatottak, lázasak. Azért szeretem a cigányt, mert egész életében művész módjára emészti magát, semmit sem tesz félig, s minden egy csepp vérébe kerül.

Lenn a vendéglőt körülvevő rózsás kertben bíbelő munkások. Csendes minden, semmi nem rezdül, illatos a lég, álmodik még a természet is.

Mi Gézával hallgatunk, kinek és minek ilyenkor beszélni? Mindent a csend mond el.

Felzavarjuk a filkó bandát - muzsikálnak. A nótákat elkapja a lengedező szellő, viszi-viszi messze - tán a tébolydáig, s annak falain belül is.

Miről álmodhatnak ilyenkor a szegény rabok, kiknek szeretni nem szabad?

St. Germain-ben Alastair Cary Elwes és Rupert Bunnyvel.

Bűbájos tavaszi nap, on se couche sur l’herbe, puis - on rêve.[1] Tervek - Florence -

Az erdőben Aicard „Les heures de l’amour”-jából olvasunk.

A reggeli gyorsvonattal elkísérem Simit Vácig. Mily szívesen mennék vele Tajnára, ki sem mondhatom! De hát nem lehet, az egylet - a „szent egylet” elrabolja tavaszomat! Szépen Pesten kell maradnom a porban, piszokban, a forró aszfalton, hiába, csak a kötelesség ér valamit.

Vácott kiszállok. Dukára kocsin, Latinovich Albinhoz, illetőleg a menyasszonyt, Batthyány Máriát akarom látni. Ott még Latinovich Laci és Orczy Dezső. Az előbbi kísérte Zichy Gézát svéd és norvégiai útjában.,

Máriát oktatom, még nem tud Ferivel bánni. Vele csak a legegyszerűbb módon lehet eljárni, nem lehet mindenféle szubtilis női fortéllyal szerelmét fokozni, mert esetleg egész mást ér el vele, mint amit akar. Hirtelen embernél sohasem tudni, hol áll meg, s amellett, hogy Feri a leghirtelenebb ember, kit ismerek, egyúttal a legtragikusabban is vesz fel mindent.

Latinovich Régine-nel is sokat vagyok. A szó szoros értelmében jó asszony, derék, optimista, kissé túlérzékeny teremtés. Igen nyárspolgárias szentimentalitással és - világnézlettel. Bizonyos pontokban sohasem fogunk egyetérteni. Világnézlete emlékeztet egy kissé arra, amely az Halévy Abbé Constantinját és Ohnet regényeit lengi át.

Une femme toute ronde;[1] aki persze az én „gótikus” mivoltommal kevés találkozási pontot talál.

Latinovich Albinnal hosszabban; igen rokonszenves ember. Nyugodt gentlemanlike modor, nyugodt világnézlet, biztos alapon áll mindenképp. Józan, „kétszerkettő”-t jól tudó ember, kinél azonban még ez is rokonszenvessé válik. Egyike azon embereknek, akiket mindenki szeret.

Sokat beszélünk Károlyi Pistáról (ki igen jó barátja neki). Albin azt mondja, a trónörökös hirtelen halála nagyon lesújtotta - éspedig nemcsak, mert szerette, de mert tartott is e barátságra.

A király nagyon haragszik reá, nem is fogadta el őt a temetés után, pedig egy havi időköz alatt háromszor kért audienciát.

Albin egy héttel a trónörökös halála előtt volt Pistánál, éppen akkor kapta Rudolf arcképét, egy olyan levél kíséretében, amely úgy volt írva, mint ahogy csak búcsúlevelet szoktak írni, a levél így végződött: „és ha e képet látja, gondoljon majd néha hű Rudolfjára”.

Pista is azt mondta, hogy már évek óta foglalkozott azzal az eszmével, hogy nemsokára meghal; kaotikus embernek tartotta, kinek idegei már régen tönkrementek.

Én azt hiszem, már így is született - a Wittelsbach vér, Európa legfinomultabb s legromlottabb fajtája!

Ebéd után, mielőtt vissza Pestre, Régine énekel - többi között az „Este van már - ”-t is.

Haza Berchtold Miklóssal - a hírhedt „Mimi”-vel. Érdekes fiú, minden hibája dacára. Igen finom, tán túlságos finom arcél, halotthalavány arc, fekete szakáll és bajusz. Sima, igen civilizált modor. Furcsa vegyülete ez a fiú az erdélyinek és az angolnak (nagyanyja, Lady Strachan angol születésű, anyja, sz. Bánffy Elize erdélyi). Modora, mozdulatai, mozgása, sőt profiljának rajza is olyan, mint az angol upper ten thousand-é, amely alapjában különbözik attól az angoltól, amely típusát a szállodákban, vasúti kocsikban találjuk. Igen emlékeztet külsőségekben az én kedves Alastair Cary Elwes barátomra.

Míg az erdélyitől bizonyos szólásformái, ravaszsága, amely azonban nem finomult; a Berchtold egyéniségében a sznobizmus.

Mindent úgy akar tenni, mint ezt unokabátyja, Károlyi László, kinek tízszer akkora vagyona van, mint neki, teszi; szeret dicsekedni, szeret elegáns lenni, büszke négyeseire, kesztyű- és cipőire.

Énvelem most végtelenül kedves, majd felfal. - ? - Dédelget a kupéban, vigyáz, hogy jól üljek. Aztán nagyanyjáról, az öreg, Velencében élő Berchtold grófnéról beszél, kinek külö­nösségei Európa-szerte ismeretesek. Gyönyörű, óriási palotája van a Canale Grandén, amelyet egészen stílszerűen rendez be, sok százezer forint értéket képviselő műkincset halmozva benne össze. Egy időben úgy él az öregasszony, mint egy királynő, látogatásokat sohasem ad, csak fogad, maga csinálja palotájának honneurjeit - éjjel azonban virraszt, attól félve, hogy betörnek hozzá és kirabolják.

Csak reggel, midőn azt hiszi, a tolvajok már nem merik kifosztani, fekszik le - addig maga porolja bronzait, bútorait, képeit -

Ha elajándékoz fiainak valamit, másnap a hiányzó bútor vagy műkincs már pótolva, alig tudni, honnan és miképp.

Most már szenvedélye aláásta vagyonát, alig van valamije - de azért még mindig gyűjt és elad.

A Berchtold Richard intérieurjének régi darabjai is onnan jöttek ide. E nagyanyjától örökölte Mimi is a „dilettantizmus”-t, amely nála igen magas fokon áll. Csinosan fest, Velencében Panini tanítványa volt, Pesten Pálliké. Az arts décoratifhez úgy ért, mint minálunk csak igen kevesen. Minden megvan nála, hogy ember lehessen, csak egy hiányzik, az erély. Nem bír ellenállani. A legkönnyebben lehetne belőle egy más Berchtold Mimit formázni, aki éppen csak annyira lenne ő, mint a mai lump uraskodó könnyű posztó.

Furcsán nyilatkozik a házasságról, a morális érzék minden nyoma nélkül. Feleség: la fille pour - toujours[2] - szerinte.

Hazavisz kocsin, folytonos konfidencia. Miért? hisz alig ismerem - tanácsért, segítségért fordult hozzám? Ki tudja?

Sajnálom, értem, egyes tulajdonait megbocsájtom, ez az egész, amit érte ma tehetek.

A holnap! Az tőle függ. Nem tőlem.

CZÓBEL MINKÁNAK

Budapest
1894. ápr. 28.

Kedves Barátnőm, bizony a vízkúra nem jól sikerült. Abba kellett hagynunk, már azért is, mert Hammersberg sehogy sem akarta, hogy mellette homeopata orvosságokat használjunk. Ez pedig kissé túl sok követelés, mert arról, hogy pár homeopata szer jót tett, s segített nékem, azt tudom, meg hogy a pakolás segít! Ennek eddig inkább az ellenkezőjéről vagyok, mármint az én esetemben bizonyos. Azt hiszem, ez a kúra kitűnő heveny akut bajoknál, de olyanoknál, mint az enyém, amelynek lényegét nem tudja, mint ahogy a többi orvos nem tudja, kissé tisztázatlan. Ami megmutatta magát abban is, hogy a haspakolás egyik nap 40°, másik nap 39° lázt és vérhányásokat idézett elő. Egy nap majdnem tökéletesen eszmélet nélkül voltam, Kulkovszky csak ma vallja be, hogy aznap 40° volt a láz. Másnap jó Hammersberg meglátja a homeopata orvosságokat, meglehetősen brutálisan rátámad mamára (én olyan gyenge voltam, hogy biz még akkor is csak alig eszméltem), s aztán veszi kalapját, s elmegy. Engem meg otthagy a priznicekkel, otthagy a testemen, anélkül, hogy legalább tanácsokat adna, miként kell lassan abbahagyni a dolgot. Kérem, csak mondja meg Puffinak és Misinek, másban mindenben tisztelem, bámulom intézetét, de ez iránt a kiparfümírozott gigerli vízidoktorért sem mint beteg, sem mint egészséges ember nem tudok rajongani.

Aztán a traitement, amit előír. Minden félórában fürdő, félfürdő, ülőfürdő, légfürdő stb. Hisz engem, az én idegeim egy hónap alatt tönkretenné. Ilyet elvisel az ember egy hétig egy nagy betegség alatt, de folyton! Mit gondol ez a jó ember. Hónapokon át így élni, ennek következtében alig járhatni, alig lehetni kinn a szobából.

Engem ezek a bepakolások a legmagasabb fokig nervózusokká tettek.

S az a furcsa benne, hogy Csákyné, ki ideküldte, az titokban szintén homeopata a vízkúra mellett. Hisz ugyanaz a háziorvosa van, mint nekünk, Kulkovszky! Nos, ez az experimentum megvolt. Tanulság: sohasem kell asszonyt, se lovat, se doktort ajánlani senkinek, nehogy - balul üssön ki.

Csákynénak meg fogom szépen köszönni, de én nem fogok neki sem gyógymódot, sem orvost ajánlani, pedig Isten a megmondhatója, hogy ismerek egynéhányt. Ma valamivel jobban vagyok. De éjjel még 39° lázam volt, ez tán sebláz most már.

Hallom, hogy sok szép új verse van. Mikor hallom? Jönnek Szenttornyára, tán a grófnéval és nővérével?

Isten áldja, igaz barátja

Justh

Pardon, hogy ilyen rongyra írok, de nincs más! Mama nincs itthon, nincs kitől kérjek papírt.

A szegény Jablonowska beszentelése. Bunnyvel és Cary Elwes-zel megyünk, Saint Honoré Eylau templomban a mise, ugyanott, hol négy hónap előtt Maurice esküdött örök hűséget Terkának. Fekete posztóval borított templom, mindenfelé a Jablonowskyak nagy családi címerei.

Az első padban elöl Maurice, mellette ms. Richard, a másik oldalon Terka - és a többi család: székek üresen. On ne voulait s’exposer trop -[1]

Én természetesen Maurice mögé ülök. Legalább annyival tartoztam a szegény hercegnőnek.

A templomban sokan, Tony Robert Fleury, Julian, Pongrácz Nina, ctesse de Béthune, ctesse Diane (ki bátor, mint mindig).

A templomban selyemruhák frufruja, félhangon pletykák, amott Hardité virággal gomblyukában - tán innen a versenyre készül.

Furcsa, hogy az esküvőkön rendesen komolyabb jellege van a templomnak, mint a beszenteléseken.

Az igaz, hogy ott a szenvedés kezdete, itt a szenvedés vége érzik.

Gyönyörű zene, óriási ceremónia, valami húsz pap, ceremonienmeister, rémítő sok virág, óriási nép a templom előtt - pár sor a Figaróban - és a koporsó örökre bezárult.

S annyi tűzből oly kevés hamu maradt.

Ki élt annyit, mint ez a szegény asszony, s Párizsban úgy elfelejtik holnap, mintha nem is létezett volna.

Az élet rövid, aki meghalt, azt el kell felejteni - ez a princípium - mert különben elkeseríti emlékével a rövid, az eliramló életet.

Vége a ceremóniának - egymás után vetünk keresztet koporsója felett. Requiescat in pace. A fekete ruhákba öltözött menet kivonul, a templom hajójának közepén Maurice az egyik, Terka a másik oldalon fogadják a kondolenciákat.

Egy kézszorítás - - - fent az orgona a cisz-moll szonáta adagióját játssza - aztán ez is elhangzik. Kint a templom előtt napfény, virágok, madárdal. Az egyik oldalon az elhunyt egyik legjobb barátnője, ctesse de Béthune, ki zokogva, talpig feketében, melegen viszonozza kéz­szorításomat, s könnyzápor között figyelmeztet - hogy azért ma este fogadni fog - - otthon lesz.

Mily semmis az élet, mily kevés nyomot hagy, mily semmis a halál - hogy az életet nem bírja megaranyozni.

Valóban nem érdemes a fáradságért - - miért, de miért meghalni?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Undor fogott el - de nemcsak engem, de két angol piktoromat is - látva Harditét, ki cabriolet-jére felkapaszkodik, s a Bois felé robog, madame de Béthune-t, ki előszedte carnet-ját, beleveti magát kocsijába, s elkezdi látogatásainak aktusát, látva mind e majmokat, kik a hercegnő szalonjaiban forogtak - - - s kik oly kevéssé voltak a pillanat tudatában, hogy még e percben is majmoknak tűntek fel.

Némán ballagunk be a városba, a Café de la Paix előtt Christ G. Mease vár reánk.

Christ Mease - egyike a zürichieknek. Ő kémiát tanult akkor - ma festő.

Azt hiszem, egymást rontottuk e séjour alatt.

Magas, hat lábnál magasabb fiú. Méla, kék szemek, felhúzódott szemhéjak (mint a legtöbb festőnél), markírozott profil, hosszú, vereses szőke haj és bajusz.

Igen lassú mozgás, igen kevés szó. Látszólag fagyos - pedig csupa érzés. Utoljára két és fél esztendeje Londonban láttam, azóta azonban utaink mind párhuzamosan futottak.

Szeretnénk beszélni sok mindenről, dehát a Café de la Paix-ben hogy lehetne? S így, miután banalitásokról mi ketten ebben a percben nem beszélhetünk, némán ülünk egymással szemben, s ez a hallgatás beszél arról, amit a szó el nem mondhat.

Ebéd Lady Alexander Gordon Lenoxszal és Elisabeth Balshe-sal Kéfournál. Igen nagy animó, a chambre séparée-k hangulata platonikusan.

Ebéd után a dámákkal a Chat noir-ba, Fragerolles érdekes, mint mindig. A sziluettek már untatnak.